Társadalmi dimenziók

Úgy tartják, a középkori társadalomszerkezet három fő réteget különböztetett meg: a dolgozókat, a védelmezőket és az imádkozókat. A dolgozók az értékteremtés letéteményesei voltak: földművesek, iparosok s egyéb produktív munkát végzők.

Ahol érték teremtődik, ott érdek is keletkezik: vagy megszerezni, vagy megvédeni kell az értékeket. Ezt a funkciót biztosította a védelmezők rendje: lovagok, az arisztokrácia, a rendfenntartók, akik jó esetben csak az idegen betolakodók ellenében védelmezték az értékteremtők munkájának gyümölcsét, rossz esetben maguk is zsákmány-produktív társadalmi tényezővé váltak. Katonákra nem mindig volt szükség, de ha a kellő pillanatban hiányoztak volna, aránytalanul nagy lett volna a veszteség. Ezért békeidőben is érdemes volt áldozni rájuk, az eltartásukra. Pragmatikus szempontból az imádkozók rendjére volna a legkevésbé szükség, azonban az élet anyagi oldalának kiegészítése a szellemi vetülettel transzcendens értelemben is teljességet biztosíthat.

Ehhez hasonló szerveződés ismeretes Indiában is. A félreismert kasztrendszer jól strukturált és évezredeken át működőképes társadalmi rendszert jelentett, ahol nem az elkülönítés, hanem a kompetenciák szerinti együttműködés volt a lényeg. Az egyén helyét a társadalomban a személyes tulajdonságok és a képzettség, tehetség határozta meg. A indiai társadalom négy rendje a papság, értelmiség (bráhmanák), az arisztokrácia és lovagi rend (ksatriják), a gazdálkodók rendje (vaisják) és a dolgozók, kétkezi munkások rendje (súdrák). S hogy mennyire az egymásra utaltságról is szólt az archaikus, még tiszta eszmeiségű kasztrendszer, azt az is igazolja, hogy a bráhmanák voltak a misztikus erő letéteményesei, a ksatriják képviselték a szekuláris erőt, a vaisják a gazdasági erőt, a súdrák pedig a fizikai erőt. A társadalom efféle tagozódása mellett az egyéni élet szakaszait is kategorizálták. Az emberélet hosszát száz esztendőnek tekintve négy, egyenként huszonöt éves periódust különböztetnek meg. Az első szakasz a felkészülésé, a növendék (brahmacsárí) élete az áldozatosságról és a tanulmányokról szól. A második szakasz a házas élet (grhasztha) rendje, amikor az ember családot alapít és szűkebb-tágabb rokoni körét szolgálja. A harmadik szakasz a gyermekek felnőtté válása után a visszavonultságot szolgálja, klasszikus értelemben erdei remeteség (vánaprasztha), lazább értelmezése zarándokélet, a figyelem és az életgyakorlat spiritualizálása. A végső szakasz a lemondás rendje (szannjásza), ami a világtól való teljes függetlenedést és az Isten iránti teljes odaszentelődést célozza.

Ennyit egy jobb ismeretterjesztő műből is megtudhatunk. Azonban a lelki rendek négyes tagolódása további alcsoportokra oszlik. Az alábbiakban ezt a rendszert ismertetjük.

1. A növendék életrend (brahmacsárí ásram) alosztályai az Abszolút Igazság kutatásának módszerei alapján: 1) napimádó (szávitra vagy gájatra), aki fölavatása után három éjjelen át tanulmányozza a Gájatrí nap-himnuszt. A Gájatrí a Rg-véda szent fohásza, 2) szent (bráhma), aki negyvennyolc éven át tanulmányozza a Védákat, tizenkét-tizenkét évet szentelve egy-egy Védának, illetve aki huszonnégy évig él gurujával; 3) ősatyai (prádzsapatja), aki kerüli más asszonyát, saját feleségének szenteli magát, s csak termékeny időszakban közelít felé, illetve negyvennyolc évig él gurujával; 4) hatalmas vagy örökös (brhan vagy naisthika), aki folytonosan tanul s haláláig nem hagyja el mesterét.

A növendékekkel szemben megfogalmazódó követelmény tehát a lelki tanítómester szolgálata, a tanulmányok folytatása és bizonyos mérvű önfegyelem gyakorlása. A Bhagavad-gítá szerint a növendék-élet tevékenységei a Védák tanulmányozása (szvádhjája), a vezeklés (tapasztja) és az egyszerűség (árdzsavam). Alapvető a cölibátus gyakorlása, ami a test fegyelmezését jelenti. Ennek híján nehéz a lelki fejlődés, mert az önfegyelem morális erőt és lelki látásmódot eredményez. Jágjavalkja definíciója szerint „A brahmacsarja fogadalma arra való, hogy segítse az embert teljesen megválni a nemi élvezettől: tetteiben, beszédében és gondolataiban egyaránt – minden időben, mindenhol, bármilyen körülmények között.”

A szent hagyomány forrásai nagyra tartják a növendék életrendet: „A brahmacsárí tetteivel mindkét világ üdvét szolgálja. Az ácsárja (tanító) csinálta mindkét világot, széleset és mélyet, a földet s az eget; s a brahmacsárí tartja fönn azokat vezeklésének erejével. A brahmacsárí hozta elsőként alamizsna gyanánt a széles földet s a magas eget. Két darab tűzifaként használva ezeket végzi áldozatát, s vezeklésével örvendezteti meg mesterét. Tűzifával, övvel, erőfeszítéssel és vezekléssel szolgálja a világok elégedettségét.”

2. A családosok (grhaszthák) négy tagozata: 1) földműves (várttávrtti), aki átlagos életvitelű, gazdálkodásból, állattenyésztésből vagy kereskedésből él, s egész életében mindvégig áldoz; 2) szerény (sálínavrtti), aki visszahúzódó, helyhez kötött életet él, maga áldoz, de mások nevében nem, tanul, de nem tanít, s adakozik ugyan, de ő nem fogad el adományokat, valamint egész életében mindvégig áldoz; 3) vándor (jájávar), aki zarándokéletet folytat, áldoz és áldoztat, tanul és tanít, adakozik és elfogad adományokat, és mindvégig áldoz; 4) lemondó (ghóraszamnjászika), aki szélsőségesen aszketikus életet folytat, nap-nap után a földeken elhullott kalászokat gyűjtögetve él, merített és tisztított vízzel áldoz mindvégig életében.

Az ősi Indiában ideális életnek azt tekintették, ha az ember mind a négy életszakaszon keresztülment. A családalapítás szent kötelesség, a család szakrális intézmény, amely az élet szentségének továbbadását, illetve a résztvevő felek személyes lelki fejlődését szolgálja. Az írások természetesen a házas rendben élőket is bátorítják: „Mindazok, akik alamizsna-kenyeret esznek, legyenek akár lemondott aszkéták vagy nőtlen növendékek, a házas életrendben gyökereznek, ezért a házas életrend a legkiválóbb.” (Visnu-purána 3.9.11.)

A Manu-szanhitá hozzáteszi: „A Védák és a szent hagyomány tanaival megegyezően a házasember mindenki másnál kiválóbb, mert ő támogatja a másik három (rendbélieket). Ahogy az óceán a kisebb és nagyobb folyókat is befogadja, úgy lel mindenki oltalmat a családos embernél. (Manu-szanhitá 6.89-90.)

A Bhagavad-gítá szerint a családos ember fő feladata az adományozás, az önszabályozás és az áldozatok végrehajtása. Az írások számos parancsolata a házasemberekre hárul, amik gyakorlása komoly erőfeszítést és áldozatosságot követel. Erejükhöz mérten más rendek kötelmeit is gyakorolniuk kell, például az erőszakmentességet, vagy az érzékek fegyelmezését. Az alosztályok meglehetősen szigorú követelményeket támasztanak a házasemberekkel szemben, a mai új gyűjtögető életmóddal szöges ellentétben. Ez is sugallja, az ősi rendszer nem a világi javak felhalmozását és az anyagi pozíció erősítését, hanem a lelki fejlődést írta elő mindenki számára, egyszerű létfenntartás biztosítása mellett.

3. Az erdőlakó remeték (vánapraszthák) négy tagozata: 1) Vikhanasz-követő klasszikus (vaikhánasza), aki vadon termő növényekkel táplálja a szent tüzet, így gyakorolja az öt nagy áldozatot (a félisteneknek tűzáldozat, a látnokoknak védatanulmányok, az ősöknek étel-ital áldozat, az embereknek vendégszeretet s a szellemeknek ételáldozat); 2) szent fügefás (audumbara), a banjan-fával kapcsolatos, aki a szent tűzbe fügét, jujubét, vad rizst és kölest ajánl – mindezeket abból az irányból gyűjti be, amely irányba ébredéskor néz –, s végzi az öt nagy áldozatot; 3) törpe látnok (válakhilja), haja locsontos, rongyokban, állati bőrökben vagy faháncs ruhában jár, az esős évszak végén, Kárttik-hó teliholdjakor elhajítja megmaradt gyümölcs- és virágkészleteit, míg a további nyolc hónap során normális megélhetést biztosít magának, őrzi a szent tüzeket és végzi az öt nagy áldozatot; 4) hab-ivó (phénapa), aki csak a tehén tőgyén képződő habot, száraz faleveleket vagy rothadt gyümölcsöket fogyasztva él, színlelt őrültségben, s bár nincs állandó lakhelye, a szent tüzet táplálja, s végzi az öt nagy áldozatot.

A remeteség intézménye a világi elfoglaltságtól való fokozatos visszavonulást szolgálja. A mai világban a fenti szigorú követelmények aligha valósíthatók meg, ám az anyagi ambíciók beteljesedésével a lelki értékek természetes mód előtérbe kerülhetnek. Az emberi eszmények finom átrendeződése egyfelől lelki perspektívát nyit a korosodó ember előtt – ez a rend ötven éves életkor után ajánlott –, valamint helyet ad az újabb generációnak saját élethivatásuk betöltésére. A gyakorlatban zarándoklat, egyéni meditáció, illetve tanácsadás, a tapasztalatok megosztása jelölheti a mai „remete” életét.

4. Az aszkéták (szannjászík) négy rendje: 1) kunyhós (kuticsaka), aki a település szélén üti föl tanyáját, s rokonaitól koldulva biztosítja ételét; 2) sok segítségű (bahudaka), hármas botot, vizesedényt, hurkot, vállra való teherhordó igát, szűrőt, edényt és ülőszőnyeget visz magával, van lábbelije, szent zsinórja, hajtincse és ágyékkötője, sárga ruhát hord és bráhmana családoknál koldulja élelmét; 3) hattyútiszta (hansza), egy botot, valamint vizesedényt és hurkot visz magával, szent zsinórt visel, de hajtincset nem, egy faluban legföljebb egy éjt, városon vagy szent helyen öt éjt tölt, különféle böjtöket vállal (egy- és kétnapos-, valamint hold-böjt, amikor teliholdkor tizenöt falatnyi ételt fogyaszt, s a holdfázis szerint egy-egy falatnyival csökkenti táplálkozását, újholdkor koplal, majd fokozatosan, falatonként tér vissza a teljes táplálkozáshoz, illetve krccshra-böjt, amikor három nap csak reggel eszik, három nap csak este, amit kérés nélkül kap, s három napig teljesen koplal), 4) vezérhattyú vagy nemcselekvő (paramahansza vagy niskrija) nem hord botot vagy szent zsinórt, feje beretvált, ágyékkötőt és rongyruhát visel, viselkedése rejtett, s bár józan, őrültnek tetteti magát, elhagyatott házakban él, mindent eltűr, mindenkivel egyformán bánik, mindennel közömbös, és bárkitől elfogad ételt.

A Dzsábála-upanisad a szenvedélytől mentes hívekről szól: „A paramahanszák … nem viselik a társadalmi és lelki rendek külső jeleit, nem követnek meghatározott viselkedési normákat és szabályokat, s bár józanok, mégis őrültként viselkednek. A bhú szváhá szavakat kiáltva a folyóba hajítják a botot, a vizesedényt, a vízszűrőt, az edényt, teherhordó hevedert, a szent hajtincset és a szent zsinórt. Megszabadulván mindeme jelvényektől kutatják az Önvalót. Anyaszült formában, kötetlenül, nincstelenül járják szépen Brahman útját! Tiszta szívvel, meghatározott órában, bendője szilkéjébe koldulja ételét a puszta létfenntartásért, a nyereséget s veszteséget tekintse bölcsen egynek.

Elhagyatott templomban, üres kunyhóban, bozótosban vagy hangyaboly mellett, fák tövében, vagy fazekas szemétdombjánál, tűzhely közelében, folyami homokpadon, vagy a hegyekben, barlangban, fa odvában vagy a pusztában folyó mellett üssön tanyát. Nem erőlködik, s nem önérzeteskedik, az önvalóban gyökerező meditációban elszántan igyekszik fölégetni korábbi rossz tetteinek következményeit – szannjászíként így végzi az életét. Ilyen a legfőbb hattyútiszta szent, igen, ilyen a legfőbb hattyútiszta szent.” (6.)

A Cshándógja-upanisad s más upanisadok is megemlítik a növendékek és a remeték rendjét, csakúgy, mint a családosok és az aszkéták, a „hallgatagok” rendjét. Az üdvösség e rendek bármelyikében elérhető. Lehet az ember örök fogadalmas növendék, aki nem nősül meg, de lehet akár hithű családos, erdőlakó remete, vagy vándor aszkéta, az üdvösséget bármely rendből elnyerheti. A fölszabadulás egyik lelki rendnek sem egyedüli és kizárólagos kiváltsága.

B. K. Tírtha

2006/43.