Törvénytelen eksztázis

„Nekem is volt egy pszichedelikus korszakom, de lezárult szerencsére – kezdte a beszélgetést egy ismerősöm. – Látszólag nagyon sok lelki élményt nyújtott, de az volt a baj, hogy valójában nem történt semmi.” És ez a mai drogkultúra egyik rákfenéje: nem a helyén vannak a tudatmódosító szerek; nem élnek, hanem visszaélnek velük az emberek.

Csehov Cseresznyés kertjében a földbirtokosnő feketekávét kortyol és nyílt színen dohányzik, ami akkortájt – a darab 1903-ban keletkezett, s ne feledjük, Csehov komédiának szánta! – botrányos devianciának számított; mintha most a színpadon valóban belőné magát egyik-másik szereplő.

Az emberek mindig is éltek tudatmódosító szerekkel, csakhogy nem mindegy, milyen mértékben, milyen gyakorisággal, és legfőként, milyen célból? A kifejezés – tudatmódosító szer – finom eufémizmusnak tűnik a részegítő alkohol, a rákkeltő dohány, vagy a bódító csalmatok nyers valóságának megnevezésére. Vakmerő vállalkozás volna a bódító szerek kultúrtörténetét felvázolni, hiszen itt valamennyi kultúra és gyakorlatilag minden ember érintve volna. Néhány kiragadott mozzanatot mégis érdemes figyelmesen átgondolni.

A tudat az ember egyik legnagyobb ajándéka s egyben vívmánya. Az ember kognitív, logikai értékelő és intuitív készsége olyan sajátság, ami nagy lehetőséget, és egyben felelősséget ruház reá. Tudatosságának eme magas fokú megnyilvánulása révén az ember bizonyos értelemben ki van véve a biológia és a természet ösztönös törvényszerűségei alól. A kivételezett helyzet azonban nem mindig találkozik kivételes emberi nagysággal – számtalanszor él vissza az ember a lehetőségeivel. Ilyen visszaélésnek tekinthető a környezet rombolása, a természet leigázása, az állatvilággal, illetve az embertársakkal szemben alkalmazott erőszak, a szellemi környezetszennyezés, vagy a tudatmódosító szerekkel való visszaélés is. Gondolhatnánk, hogy a gyilkos másnak árt, az iszákos vagy a drogos meg csak magát teszi tönkre, a saját életéért felelős – ám ez csak akkor volna igaz, ha az ember egy lakatlan szigeten alkoholizálna egymaga.

Visszaélésnek azt nevezhetjük, amikor nem rendeltetésszerűen használjuk az adott lehetőséget. De mi az emberi tudat rendeltetésszerű használata? Mi az emberi élet célja? Háromféleképpen lehet ezt a kérdést megragadni, ok-, mód és célhatározói értelemben: mi okból, hogyan és mi végett élünk? E kérdésekre ki-ki megleli a saját válaszait, akkor is, ha nem tudatosan fogalmazza meg a feleletet. A tompa, a szenvedélyes és a jóságos ember más-más választ ad önmagának, csakúgy, mint az anyagelvű és az idealista. He elfogadjuk egy hajdanvolt integer harmónia létét – nevezzük bár Paradicsomnak, mennyország nak, ősegységnek vagy aranykornak –, amiből kiszakadt s ezzel elárvult az ember, akkor ez a kép sok mindent megmagyaráz. Megmagyarázza például azt, hogy van szellemi, spirituális eredet, s azt is, hogy ide érdemes visszatérni. Márpedig a kiszakadás élménye, s az elidegenedettség állapota tra umákkal jár, így érthető, ha az ember kiutat keres. „A háromféle szenvedéstől (a testből és elméből fakadó, a más élőlények, valamint a természeti csapások okozta szenvedések) gyötörve fölmerül a kívánság azok orvoslására” – mondja Ísvarakrsna, az ókori indiai bölcselő Szánkhjakáriká című művében. „Ha azt mondják, e vágy értelmetlen – mert hiszen gyakorlati eszközök (pl. gyógyszerek, drogok stb.) is rendelkezésre állnak a szenvedések megszüntetésére –, azt válaszoljuk, nem az, mert ezek az anyagi eszközök nem célravezetőek.”

Vagyis az élet nehézségeinek, kiúttalanságának elviselésére már az ókorban is felmerült a tudatmódosító szerek használata, mint alternatíva. Az ember saját természete, habitusa szerint választ magának a tudatmódosító szerek arzenáljából, éppúgy, ahogyan a mulatság is tükrözi az ember temperamentumát. A tompa ember mulatsága az önrombolás, a szenvedélyesé a tobzódás, a jóságosé mondjuk a műélvezet, a kultúra.

Talán kijelenthetjük, a tudatmódosítás célja a kitörés volt, de optimális esetben nem a lefelé nivelláló, hanem felfelé törekvő kitörés. A tudat módosítására ugyanis nemcsak a mámorító szerek álltak rendelkezésre, hanem szelíd, tiszta módozatok is. Meditáció, az inspirált állapotok előidézése, autoszuggesztió, ima vagy légzésszabályozás – mind-mind hathatós eszközök a tudat megtisztítására, felemelésére, a transz vagy eksztázis elérésére. Ezek az eszközök nagyon hathatósak, éppen ezért nem veszélytelenek, és avatatlan kézben végzetessé is válhatnak. A helyes metódus alkalmazása, a hozzáértő vezetés, a mester pártfogása és áldása egyengeti a gyakorló ember útját. A felsorolt módszerek belső eszközök, elsődleges lehetőségek a tudat megnyitására, ezért más eredménnyel járnak, mint a pótszerek, a mankók alkalmazása. „A helyes ismeretek megszerzésének módszerei az a) érzékelés, b) következtetés és c) megbízható tekintély (hallgatása).” – folytatja Ísvarakrsna. A hallucinogén szerek befolyása alatt tapasztalt élményeket tehát nem tekinti a megalapozott ismeretszerzésnek. Mégis, amit az ember nem talál meg belül, azt kívül kezdi keresni, s így kivételes esetekben, a megfelelő rítus kíséretében, bizonyos emberek számára engedélyezett volt a külsődleges tudatmódosító szerek alkalmazása is.

Szent ünnepeken, beavatási szertartásokon, vagy jósláskor, előjelek értelmezésekor előszeretettel alkalmazták a bódító szereket, az átlagostól, megszokottól eltérő, vagy éppen szentségtörő gyakorlatokat. A tobzódás, a mámor, a kicsapongás egyrészt biztonsági szelepként is működhetett, az emberben s a közösségben felgyűlt feszültségek levezetésére. Másrészt ennél nemesebb célt is szolgálhatott, a gyorsabb tudati áttörést, a megnyílást a más dimenziók felé. A sámánok a közösség sorsát illető kérdések megválaszolása érdekében ’reült’, révült a kendermag füstjében, az ifjakat a férfivé avatás, vagyis a továbblépés végett itatták le, vagy sebezték meg. Máskor a halált ünnepelték torral, ahol a gyász része volt a mámor – ismét az élet s halál realitásaival való szembenézés szakrális pillanatában.

Hajdanán a mágusok, jósnők, sámánok vagy jógík felségterülete volt a bódító szerek használata, ugyanis ezek a dzsinnhez hasonlatosak: kiereszteni könnyű őket a palackból, de visszagyömöszölni rendkívül nehéz. Márpedig a dzsinnt foglalkoztatni kell, ha nem látja el szolgálatokkal a gazdája, akkor kénytelen ő maga a dzsinn szolgálatába szegődni. Ilyen a helyzet manapság a tudatmódosító szerekkel: kikerültek a szakrális körből, kiszabadultak a szigorú pecsét és rituális kötés alól.

A kokalevél Dél-Amerika magas hegyei közt a parasztok energetizáló, természetes serkentőszere, míg a finomított kokain menedzser-droggá vált. A bor, mint szeszes ital szakrális áldozati nedű volt, nem az agysejtek kilúgozásának párlata. A tudatmódosító szerek a szent, vagy kivételes pillanatok segítői voltak, hajdan sem kellett és ma sem lehet permanens kábulatban élni. A legfőbb gond azonban az irányultságban, az alkalmazás szellemiségében rejlik. Egykoron szakrális színezetű volt a cél, ami mára szórakozássá, passzióvá degradálódott. A szent növények helyett ma buli-drogok forognak közkézen. Egyre fiatalabb generációk kerülnek kapcsolatba az úgynevezett könnyű drogokkal – és persze fokozatosan a keményebbekkel is, anélkül, hogy bármiféle szellemi beavatást, vezetést, oltalmat kapnának. Honnan is kaphatnának, hiszen a tudatmódosítás nem jövendő sámánok képzését szolgálja, hanem nyers üzleti érdekeket. Ebben a modern kor egyik nagy ’vívmánya’, a deszakralizálás érhető tetten, amely mindazt profanizálni igyekszik, ami valamelyest is túlmutatna a brutális anyagi síkon. Márpedig profán azt jelenti: a szentség körén kívüli. Talán érthetőbb, elfogadhatóbb a helyzet, ha az élet terhei elől menekülni kívánó ember temetkezik valamely szenvedélybe – ital, bódító szer, szexmánia vagy munkaőrület; egyre megy, bármelyik okozhat szinte végzetes dependenciát. Azonban a menekülést aligha tekinthetjük adekvát válasznak. A szórakozásból mámoros ember komikus, a szenvedéstől a kábulatba menekülő tragikus.

Márpedig ha a mámor nem segít szembesülnünk az élet realitásaival, akkor valójában fölösleges. Pszichológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy az LSD révén az elmebetegek kitisztulnak, míg az egészségesek bekábulnak tőle.

Ugyanakkor a nyugati világot elárasztó drog tekinthető egyfajta visszahatásnak is: aki másnak vermet ás… 1839-42 között zajlott az ópiumháború, mert a kínai kormány megtiltotta az ópium bevitelét. Emiatt a brit birodalom háborút indított, majd a békekötésben az angolok kierőszakolták maguknak a szabad ópiumkereskedést, és mellé megszerezték Hong-Kongot. Ma például az Afganisztánban termelt 4200 tonna ópiumnak 90%-a Angliába kerül…

Az ópiumháború idején Indiában termeltetett droggal árasztották el az angolok Kínát. Az ópium feltehetően a XIV. században Perzsiából gyógyszerként került Indiába. Indiában az őshonos drog a kender volt.

Az indiai mitológiában Siva a mámorító szerek védőistensége, s olykor követői is hódolnak efféle szenvedélynek. Úgy mondják, a bhuvanésvari nagytemplomban tejbenvajban, valamint vízben és kenderfőzetben (bháng) fürdetik Siva szobrát. A jóga atyamestere, Patanydzsali szerint gyógynövények és gyógyszerek segítségével is elérhetők bizonyos misztikus képességek. A tantrikus iskolákban is alkalmaznak tudatmódosító szereket az érzékelés intenzitásának, működésének megváltoztatása érdekében, ezzel nyitva csatornát a misztikus élményeknek.

Az egyik legelterjedtebb mámorító szer a hasis, amit az indiai kenderből nyernek. A levelekből készült ital a bháng, a szárított levelekből készül a gandzsa, a narkotizáló cigarettaszerűség, valamint a csharasz, a gyantaszerű kivonat. Azonban tudnivaló, hogy a klasszikus indiai társadalomban csak az alsóbb rétegeknek volt engedélyezve az efféle kicsapongás. A papi rend tagjai, a bráhmanák számára például kasztvesztés terhe mellett tilos volt az alkoholos italok fogyasztása, márpedig a társadalmi és szakrális kitaszítottság a lehető legszigorúbb büntetésnek számított!

A dohány nem őshonos Indiában, így a dohányzás a portugáloknak köszönhetően terjedt el, akik a XVII. század kezdetén jelentek itt meg. Ezt megelőzően az indusok gyógynövényekből és fűszerfélékből készült, frissítő és egészséges szivarkákat füstöltek. Egyes korai ájurvéda szakkönyvek említik a füstrudacskát (dhúma-varti), aminek tucatnyi változata volt ismeretes. A szivarszerű rudacska alapváltozatában kardamom, sáfrány, szantálfa és egyéb fűszeres, illatos összetevők szerepeltek. Az alkotórészeket pasztává dolgozták össze, majd egy vékony nádszálra vitték fel ujjnyi vastagon. Mikor a rudacska megszáradt, eltávolították a nádszálat, majd használat előtt megkenték tisztított vajjal (ghí), meggyújtották, és füstjét beszívták. A szakkönyvek megemlítik az ilyesfajta füstölésnek kedvező gyógyászati hatásait is – csillapítja az idegfeszültséget, euforizáló hatású (gondoljunk csak az antidepresszánsok mai konjunktúrájára!), erősíti a fogazatot és a hajszálakat, kellemes illatú leheletet biztosít, de köhögés, asztma, migrénes fejfájás, szembajok, kiszáradás, enerváltság, szél- és nyálkatípusú betegségek ellen is hatásos volt.

A dohányszívás szinte teljesen kiszorította ezt a korábbi szokást. Kezdetben elterjedt a vágott végű szivar, valamint a vízipipa, melynek parazsán dohánygömbök izzottak, s a hűvös füstöt szívták be.

S hogy mire vezet a mai tendencia? Nos, közismertek a kábítószerek társadalmi vonzatai: szubkultúra, erőszak, szervezett bűnözés, lezüllés, valamint egyéni következményei is: dezintegráció, függőség, maradandó egészségkárosodás, és végül – halál. Mert öreg piás van, de öreg drogos nincsen…

Rácz Géza

2005/42.