Leláncolt Odüsszeusz – Az eksztázis útjai

Sokan, sokféleképpen próbálták meg leírni, annak ellenére, hogy verbális megközelítése és definitív meghatározása szinte lehetetlen. Lényegi természete kizárja a reflexiót. Egyedül a misztikus vallásos irodalom költői hasonlatai képesek valamennyire kifejezni az eksztázis természetét.

Tudományos megközelítés

Az eksztázis elsődleges jelentése: ’elmozdítani magát valahonnan’, ’magához jönni’, ’magához térni’. A biblikus zsargonban és a középkori látomásokban az ’elragadtatás’ szó szerepel, az etnológusok inkább a transz ’átmenet’ kifejezést használják. A magyar nyelvben használatosak a révülés, rejtezés szavak is.
Egy bizonyos, az eksztázis állapotában természetfeletti kommunikáció jön létre, melyben az egyén módosult tudatállapotba jut. A transzállapotoknak vannak közös jellemzői, mint változás a gondolkodásban, zavart időérzékelés, a tudatkontroll elvesztése, az emocionális kifejezés hiánya, a testérzékelés változásai, az észlelés torzulásai, hallucinációk, látomások és álhallucinációk.

A módosult tudatállapot (nemzetközileg elfogadott terminussal: altered states of consciousness – ASC) során létrejött természetfeletti kommunikáció történhet a vallások isten-, szellem-, démonvilágával vagy a halottakkal. Az átélő szempontjából az élmény minden esetben transzcendens. Megélése pszichológiailag és biológiailag, illetve kulturálisan igen széles skálán mozog: a dionüszoszi bachanáliák őrjöngései, halottak jelenései, a keresztény misztikus egyesülés vagy a sámán lélekutazása. A hozzá kötődő spontán és rituális formák is igen változatosak. Egyes vallások szerint a vallásos személy egyedül ily módon kerülhet személyes kapcsolatba a természetfeletti világgal, beszélhet az istenekkel, szellemekkel, ellátogathat hozzájuk. A keleti vallásokban ismert a folytonos transz, vagyis az állandósult természetfeletti kommunikáció állapota.
Az ASC fokozatai: éber hallucináció, látomások, teljes öntudatlanság, merev kataleptikus állapot (mélytransz), illetve ezek álomban megnyilvánuló variánsai. A mozgás szintjén ehhez vad, tömeges őrjöngés kötődhet, például a megszállottság-kultuszokban – mint a dionüszoszi bachanáliák – vagy egyes karizmatikus prédikátorok hatására kitört tömegeksztázisban.

A transzállapotba jutás eszközei sokfélék, de létrejöhet spontán is, amikor az ember álomban vagy félálomban váratlanul látomást lát vagy jelenései vannak. A tudatosan előidézett transz eszközei lehetnek koncentráció, önhipnózis vagy meditáció (mindehhez tárgyak vagy eszközök is használhatók), de létrejöhet ritmikus mozgás vagy zene hatására is valamely rituálé során. A mesterségesen előidézett transz eszközei lehetnek narkotikumok, alkohol vagy hallucigének, melyek használatát a vallások jó része elutasítja.

Külön kell szólni a kereszténységből ismert misztikus egyesülésről, mivel az részben átfedi a transzt és eksztázist, de több annál. Az unio mystica-ban ugyanis az adó és a vevő teljes egyesülése jön létre. Ez az én különleges tapasztalása, melynek során a kozmosszal vagy az istenséggel egyesül.

Az orphikus átszellemülés és a dionüszoszi mámor

A görög mitológia egészen korai időktől beszél az elragadtatásról. Ilyen esettel találkozunk például az Odüsszeiában, ahol Menelaosz az elüsziumi mezőkre való eljutás ígéretét kapja, vagy az árbochoz kötözött Odüsszeusz alakjában, aki a teljes megsemmisülésbe vivő transztól óvja meg magát.

Az eksztázis mind az orphikus, mind a bachikus hagyomány lényeges eleme.

Orpheusz azt tanította, hogy Erósz világa született meg legelsőnek, mint kozmológiai és antropológiai alapelv. Ezen alapul a görögök enthuszianizmusa, ami annyit jelent, hogy az emberben az egység erotikus mámora áttört és az embert megragadta. Ennek megnyilatkozása a tánc, a költészet és a zene. Ahol művészet van, ott az isteni egység van jelen, a szobrokban, az épületekben, a festményekben vagy a zenében, mindenütt, ahol rend van, arány, mérték és szabály. Mindezt nem az emberi én teremtette. Az orphikus hagyomány szerint ami véglegeset az ember alkotott, azt az éneklő lélek alkotta, és ha az ember megzavarodik, csak a szépség képes újra megtisztítani. A világot a maga teljességében és igazságában látó gondolatot, a filozófiát, mely az emberi lélek felső csúcsáig hatol, Orpheusz mámornak és önkívületnek mondja. Ez a legmagasabb rendű zene, az erósz legmagasabb foka. A valóságot nem ésszel, hanem mámorral lehet megismerni. A hangoltság, amellyel a világ teljességével érintkezni lehet, a világ mámora, és ez a mámor öröklét-mámort is jelent. Aki képes érintkezésbe jutni az örök renddel, és abból kimondani valamit, az az istenek tolmácsa. Ezért mindaz, ami a világ mámorából keletkezett, kinyilatkoztatás. Így lesz az orfika szerint kinyilatkoztatás a tánc, a zene, a költészet vagy a szobrászat.

Dionüszosz az eksztatikus istenség, a bor istene. Dionüszosz és Apollón az alapösztön két ellentétpárja. A kettő együtt a sors sötét erőinek tiszta tudatú ábrázolása.
Apollón a dialektika, a forma, a világosság, a szilárd körvonal, a napfényes álom, az individualitás, a szobrászat, az építészet, az eposz, az istenek homéroszi világának istene.
Dionüszosz a szenvedélyek, a bomlás, a mámor, az eksztázis, az orgazmus vad istene. A dionüszoszi rajongó eksztatikus, mivel nem látja magát kívülről, az apollóni viszont képes reflektálni magára.

A dionüszoszi rajongó az eksztázissal semmi mást nem akar, csak az élet hevét fokozni. Ezzel az életet minden lépésében tudatossá teszi, az elért magasabb fokozatot állandósítja, és bármely pillanatban elérhetővé és realizálhatóvá teszi. A dionüszoszi életmámorban az ember elveszíti énjét, de az önkívület elmúltával visszaesik ugyanoda, ahol előzőleg volt.

Dionüszosz követői azt hiszik, hogy mindnyájan ugyanazt látják és élik át, de aztán mindig elkövetkezik a kábulatból való felébredés pillanata, és mindenki visszaesik saját elkülönültségébe. Ez a kijózanodás nehéz folyamat, olyan átmenet, amely rituális kíséretet és támogatást kíván. A dionüszoszi ünnepségek végén előadott tragédia nem más, mint a kollektív mámorból az individuális mindennapi életbe való átmenet rituáléja.

Nietzsche szerint Odüsszeusz dionüszoszi bölcsességet testesít meg. A szirének énekében hallja a lét alapjait, de elfogadja a kultúra általi megkötöztetést. Ha nem tenné, menthetetlenül elnyelné az irdatlan.

Az eksztatikus szeretet keresztény értelmezése

Az elragadtatás mind az ószövetségi, mind az újszövetségi biblikus hagyományban szerepel. Isten beavatkozása vagy megváltó megjelenése váltja ki.

A Királyok második könyvéből jól ismert jelenet Illés elragadtatása, vagy Énokh felvételének említése a Zsidókhoz írt levélben. Ezek azonban inkább az átlényegülésre, vagy a földi létből az isteni létbe való átmenetre utalnak. Pál apostolnak a Korinthusiakhoz írt második levelében viszont egyértelműen az eksztatikus állapot leírásával találkozunk, melyet látomások, kimondhatatlan hangok kísérnek.

Jézus csodái is elragadtatott örömet váltanak ki azokból, akik tanúi ennek Márk és Lukács evangéliumában, vagy az Apostolok cselekedeteiben a csodás gyógyulások láttán.
A kereszténység Istent csak mint szeretetet tartja hihetőnek. Létezik is egy rövid definíció: Isten=Szeretet. Az isteni szeretet lényege szerint mindig eksztatikus, túláradó, túlcsorduló, határokat szétfeszítő, ujjongóan örömteli vagy ujjongóan fájdalmas. Megjelenése mindenképpen áttörést jelent az ember életében: mindent felfordít és átalakít.

Akinek ilyen élményben van része, többé nem képes a régi módon élni. Az eksztatikus élményt elemezve azután akár intellektuálisan, akár érzelmileg képesek voltak megragadni azt. Legmegindítóbb talán a dialogikus szeretet-misztika Nüsszai Szent Gergelytől Szent Ágostonon át Szent Bernátig, majd a spanyol misztika Keresztes Szent Jánossal és Avilai Szent Terézzel. Ebbe a körbe tartozik még Szent Edith Stein is a XX. században. Nem kevésbé érdekes a spekulatív egységmisztika, mely Platonnal és Plotinosszal kezdődik, majd Szent Ágoston, Eckhardt mester és Nicolaus Cusanus adja hozzá a keresztény többletet. A misztikusok szerint az eksztázis azonos a misztikus egyesüléssel, mely túl van minden tapasztalaton, időn és téren. Istenben való elmerülésnek is mondják. Leggyakrabban misztikus hasonlatokkal, költői képekkel próbálják meg leírni. Ennek felülmúlhatatlan, szép példája Keresztes Szent János költészete vagy Bingeni Szent Hildegard misztikus énekei. A kifejezhetetlen alól egyetlen kivétel Avilai Szent Teréz. A belső várkastély-ban a misztikus egyesülés útjának olyan pontos leírását adja, amely máig csodálatra készteti minden olvasóját. A belső várkastély termeiben befelé haladva az eksztázis különböző fokozatait különbözteti meg, úgymint egyszerű eksztázis, elragadtatás és lelki repülés. Világosan leírja a külső jelenségeket is: lebegés, látomások, az érzékek kiesése, gyengülő légzés, verejtékezés, a test kihűlése.

Az eksztázisnak szinte kizárólagos feltétele az aszkétikus életforma, az érzékek fegyelmezése és megtisztítása. Aszkézis nélkül számtalan eszközzel lehet eksztatikus állapotot elérni – például kábítószer, alkohol –, ennek azonban semmi köze az istenélményhez. Míg a mesterségesen előidézett eksztázis egyre mélyülő szakadékba taszítja előidézőjét – aki mindent megtesz azért, hogy tovább fokozza és meghosszabbítsa ezt az állapotot –, addig az eksztázis keresztény értékelésénél éppen fordított a helyzet. A keresztény misztikus nem keresi ezt az élményt, inkább kerüli, sőt elhallgatja. Tudatában van annak, hogy az eksztázis nem öncél, csupán az Isten-ember találkozás lehetséges kísérőjelensége. Kinek kinek az isteni akarat szerint és mértékében van része benne. A megváltás és a kegyelem azonban azokra is rátalál, akiknek soha nem voltak eksztatikus élményei.

Az eksztázis teológiai megítéléséhez örök példa Szent Pál vitája az enthusianus korintusiakkal, akik azt hirdették, hogy semmi felelősségük a földiek terén, mivel képesek a 3. és a 7. mennyországba repülni. Pál a Megfeszítettet állítja velük szembe, annak szembenézését a bűnnel, a halállal és a végességgel. A kereszténységet nem a rendkívüliség vagy a szenzáció érdekli. Az eksztázis egyetlen megindoklása az Isten és a felebarát iránti szeretet. Egyedüli célja nem az önmagából kilépő tudat, hanem az önmagából kilépő és önmagán túlcsorduló jóság. Ahhoz pedig nincs szükség semmilyen tudatmódosulásra, sőt kívánatos, hogy az ember minél inkább magánál legyen. Mindazonáltal alázattal el kell fogadnia, ha Isten eksztatikus élmény kíséretében látogatja meg.

Keleti vallások: a jóga útja

A szufi misztika szerint az egyesülés a szeretet és ismeret kettős kapcsolata az Egyetlennel. Amit szeretek, azt ismerem, és amit ismerek, azt szeretem. Ebben a szeretetben minden szépséggé és költészetté válik („a béka olyan szép, mint a szeráf” – mondja Angelus Silesius). Csak egyet kell szeretni ahhoz, hogy mindent szerethessünk. Ezáltal megnyílik a mindenség titka, mert az Egyetlennel eggyé válunk. A szufi misztika nem beszél az eksztázis-technika lépcsőiről, talán volt ilyen gyakorlat, de elveszett. Ami megmaradt, az az önkívület őrületébe öltözött legmagasabb éberség. A szufi a hangoltság realizálása. A lélek mindent elhajít, meztelenre vetkőzik, és az így megszerzett szegénységen kívül nincs szüksége semmire, csak az Egyetlenre. „Egyetlen pillanatra együtt lenni Istennel több, mint az egész emberiség tisztelete a teremtéstől a világ végéig.” – mondja Sibi.

A mahájána buddhizmusban az eksztázis-technika első lépcsője a „minden üres”-állapot. Ez a valósághatár, mert itt kezdődik az objektumnélküliség, ahol még az üres is üres. Az eksztázisnak ezen a lépcsőjén az ember felismeri, hogy a tudat összes kondícióit fel kell számolni, és ezt realizálni. Szarvam súnjam annyit jelent, hogy minden üres. Erről szól Buddha virágbeszéde, melynek során az eléje érkező és megszólalására váró zarándokok előtt letépett egy virágot és felmutatta nekik. Mahákásjapa tudta csak kommentálni az esetet: „A Magasztos így szólt: a legdrágább kincset, az észt meghaladó tudást adtam át most neked.” Ez a tudás a silentium mysticum tudása. A mahájána eksztatikus életgyakorlat, melyben az ember a valósághatáron tartózkodik, ami azt jelenti, hogy az életet a meditáció szintjén (japánul:zen) tartja.

A buddhizmusból Japánban az eksztázis-technikák különös változatai keletkeztek. Ezeket T. Suzuki könyvei nyomán a zen gyűjtőfogalmával jelölték. A zenben a tevékenység teljes súlya a szatorira esik. A szatori a felébredés. Ez egyetlen pillanat is lehet, de aki nem képes annak összes következményeit levonni, az menthetetlen. Az egész zentechnika ennek a pillanatnak, vagy szellemi villámcsapásnak a szolgálatában áll. Az egyik mester azt mondta tanítványainak: „A zent nem értem és nem tudok nektek erről semmit mondani, ezért felesleges, hogy oly sok időt töltsetek itt. Leghelyesebb, ha az egészet önmagatokkal intézitek el.” Erre még többen sereglettek hozzá. Egy másik mester csak annyit tanított: Látni kell! Lépni kell! Fel kell ébredni! Ébernek kell lenni!

A villámcsapás következményeinek levonása és hatásainak realizálása annyit jelent, hogy az ember átlépte a valósághatárt. Megtalálta önmagát – mondja Hszian-jeng. Valójában semmi nem távozott el belőle, ő az, aki lehunyta szemét a valóság elől. A zennek nincs is tanítása, csak mondo-k maradtak fenn. Minden mondo tartalma egy szatori, vagyis megvillanás. A mondo rejtély. Ilyenkor a mester egy koant ad fel, melynek nincs ismerettartalma, és a válasz csak akkor helyes, ha a tanítvány a valósághatáron túlról, megváltozott tudatszerkezettel válaszol. Ez csupán hangoltság kérdése, mondhatnánk eksztatikus gyakorlat.

Indiában Patanydzsali Jóga-szútrája az egyesülés többféle alakját tanítja. Ezek az eksztázis-technika különböző gyakorlatai. Egyedül a jóga rendszere az, amely az eksztázis- technikát első lépéstől az utolsóig folyamatosan leírja. A jóga tudománya folyamatos, zárt és rendszeres tudás. Szenvedély nélküli, józan és egzakt gyakorlat. A feladat olyan kedély elérése, amely részt vesz a természetfeletti kommunikációban. Az egység megvalósulása történhet a megismerés útján (gjána-jóga), a tevékenység útján (karmajóga) vagy a szeretet útján (bhakti-jóga).

A szeretet útján megvalósuló eksztázis-technika a bhaktijóga. Végzője teljesen el akar merülni az Isten-tudatban, és semmi mást nem akar, mint szeretettel szolgálni az Urat. Az a néhány szerencsés lélek, aki az Úr iránt érzett odaadás nektárjának óceánjában úszik, és kedvtelései elbeszélésének nektárját ízlelgeti, kétségtelenül olyan eksztázist tapasztal, amely mellett a vallásosságból, az anyagi gyarapodásból, az érzékkielégítésből és a felszabadulásból származó boldogság egészen eltörpül. Az ilyen személyek az odaadó szolgálaton kívül minden más boldogságra úgy tekintenek, mint ami nem több az utcán heverő szalmaszálnál. Amilyen fejlett egy személy az istentudatban, olyan mértékben képes érezni a lelki boldogságot – tartják a bhakti-jóga mesterei. Az eksztatikus rajongás külső jegyeit hasonló módon írják le, mint a keresztény unio mystica-ban. A mindent elsöprő érzelmek megnyilvánulásai is hasonlóak, melyek tovább fokozzák az állandósult eksztázis állapotát. Az eksztázis túl van a világosságon, a lelki rajongás túl van a tudatosságon. A szépség és vonzerő magasan a tudat és a megértés fölött áll – írja B.R. Srídhar az eksztázis fenomenológiájáról. Ez pedig azt erősíti meg, hogy az eksztázis maga kifejezhetetlen. Minden más megközelítésnél közelebbi, szinte az egyetlen kifejező eszköz a költészet nyelve. Az, amelyen Keresztes Szent János is szólt az Istennel egyesült lélek misztikus énekei-ben.

Kecskés Aranka

2005/42.