Folklorisztikai terepmunka?

Fullasztó a hőség – hiába, Dél-India. Igaz itt január van, de az idő napközben meleg, hogy sejteti, nyáron már-már elviselhetetlen volna. Az egész napi bóklászás után étlen-szomjan, azaz egy-egy kókuszdió selymesen édeskés levével frissítve magunkat végre megpihenni szerettünk volna. A közeli, egyszerű étterem – vagy inkább kifőzde – finom, forró paratával, rongyos lepénnyel hívogatott bennünket, s már indultunk volna, amikor az egyik falkerítés mögül a kígyósípok varázsos hangja csapott meg bennünket. Hiába ágaskodtunk, belátni nem lehetett, de egy olyan vendégszerető és közvetlen népnél, mint az indiai, semmi sem lehet akadály – elhatároztuk, bemegyünk! A kapuban kiöltözött sereglet: a férfiak nyugati ruhában, az asszonyok hagyományos viseletben: hihetetlen élénk, mégis elegáns szárik, csillogó ékszerek, hajba font virágfüzérek… csupa keleti csoda.

A muzsika hangjaiból értettük meg: esemény van a háznál, s lám, a hívatlan és váratlan vendéget is szívélyesen invitálták beljebb. Tudnivaló, Indiában a messziről jött vendégben Isten küldöttét látják, igyekeznek mindennel kedveskedni néki. Ez az önzetlenség magas fokú példája, hisz meglehet, az életben sosem találkoznak többé vendégükkel.

Nemigen értettük, mibe is csöppentünk, de nagy volt a sürgölődés. A teremben a fal mellett kivilágított díszlet, mintha csónakba lehetne beszállni a fényképezkedéshez. Középütt oltár-szerűség: gyékény és ülőpárna a földön, körötte tálakon rizs, gyümölcs, égő mécsesek, füstölők… Amott ajándékok, ruhafélék, illatszerek, apróságok, s hátul a zenészek – a dobos és a kígyósípon játszó – emelkedett egykedvűséggel muzsikálnak. Én a zenét szeretném rögzíteni – folytonos muzsikálás közben bólintanak, persze, lehet! A többieket beljebb terelgetik, hadd kapják a legjobb helyet, ahonnan látni is, hallani is lehet. Igaz, a háziak alig beszélnek angolul, mégis megértjük egymást, s lassan kiderül, egy archaikus rítus kellős közepébe csöppentünk. A növendék lány érett nővé fogadásának ceremóniája a pubertáskori beavatások fontos része. A várakozás a tetőpontjára hág, egyre többen sürgölődnek, s mintha egyre kevesebben látnák át, mi is történik. Végre mindenki elrendezkedik, s megérkezik a leány. Frissen kifestve, csinos, és meglehetősen drága száriban, szépen felékszerezve, méltósággal helyet foglal a neki készített ülőhelyre. A férfiak illedelmesen hátrébb húzódnak – ez az asszonyok ünnepe. A zene makacsul sír, a meleg levegőt a nagy és lomha ventillátor lapátok keverik. Aztán sorban előlépnek az asszonyok: az első a kezét a kancsóba mártja, amelyben a kultikus kellékekkel dús, megszentelt vizet tartják. A vízzel megkeni a kislány homlokát, két kezét, s lábaira is szór néhány csepp vizet. Majd veszi a lámpást, széles mozdulatokkal, nagy köröket leírva lengeti a leány előtt. A lámpás után a szindhúr, a vérszínű kármin porfesték következik, amit hüvelykujjával a kislány homlokára ken, aztán a nagy tálak egyikét felragadva azt is meglengeti a kislány előtt. Végül rizsszemeket és szezámmagot hint az ünnepelt elébe, néhány jó szóval is megáldja, majd átadja a helyét a következő nőrokonnak. Azok pedig szép számmal sorakoznak, ki türelmesen, ki élénkebben várja a lehetőséget.

A kislány jó darabig élvezi, hogy ő van a figyelem középpontjában, de lassan egyre terhesebb neki az ünneplés. Főként, mivel a fejére locsolt vízcseppek lassan elkenik szemfestékét, s bizony nehéz ilyen sokáig állni a szakadatlan ünneplést, a tekintetek kereszttüzét.

Lassan fogy a sor, de rólunk, hívatlan vendégekről sem feledkeznek meg: a mi asszonyainkat is invitálják, adjanak ők is áldást. Ők előbb húzódoznak, végül mégis kötélnek állnak – az asszonyi érzések és kötelességek kultúrákon és határokon átívelően is összecsengenek. Persze kicsit kusza a sorrend, lehet, hogy előbb kenték a kislány homlokára a szindhúrt és később lengették a lámpást, vagy másként fogták a tálat, mint ahogyan kellett volna, mégis mindenki elégedett: a fehér nők is megáldották az ifjú menyecskét!

Az ünnepelt örömére vége a kenekedésnek és ünneplésnek, de az ő megpróbáltatásainak java még hátra van: a fényképezkedés. Mindenkit a csoportképhez kérnek, aztán egyenként, páronként állnak a díszlet közepébe, és csattognak a gépek. Ez az epizód sokáig elhúzódik. Időközben az édesanyának is bemutatnak bennünket, akinek gratulálunk a lányához, valamint az ünneplés gördülékeny megszervezéséhez. Szerényen fogadja a gratulációt, de látszik, jól esik neki, sőt, különös áldásnak tekinti a messziről jött idegenek jelenlétét. Majd az ifjú ceremóniamester – aki beszél angolul is – az udvarra terel bennünket, ahol finom vacsorával látnak vendégül: az elmaradhatatlan rizs, párolt zöldségek, lepényféle, gyümölcs és édesség. Ez igen jól sikerült, s a család legnagyobb örömére bőségesen fogyasztunk a vegetárius finomságokból. Igen, néha az elfogadással nagyobb örömöt lehet szerezni, mint az ajándékozással.

Közben a kislányt még mindig fényképezik, az ő szolgálata még tart. Még egyszer beállunk mi is az ifjú hajadon mellé, egy kis csekélységgel hozzájárulunk élete indulásához, majd búcsúzkodni kezdünk. A zenészek fáradozását némi adománnyal köszönjük meg, s felderül az arcuk, amikor visszahallgathatják saját muzsikájukat…

Egy szokványos vacsora helyett az isteni elrendezés folytán néprajzi terepmunkát folytathattunk. De mennyire más elméletileg beszélni a pubertás-ceremóniákról, mint átélni, átérezni a család örömét, hogy erőben, egészségben fel tudták nevelni leányukat, aki, lám, eladó sorba lépett, és a közösség teljes jogú nőtagjává fogadták. Az egyes mozzanatok pontos leírása, szimbolikus és tradicionális jelentéstartalmának megfejtése, az esemény dokumentálása helyett mi élményt szereztünk. Élményt egy olyan eseményről, ami hiányzik nyugaton. Nálunk a lányokat és a fiúkat a legtöbb esetben nem a hagyományos családi felnőtt közösség kultúrája, hanem a haverok szubkultúrája fogadja be, nem az élet szentségének megragadásába és továbbadásába, hanem rossz esetben a narkomániába avatják be őket, rítusok híján sokan nem szervesülnek, hanem elidegenülnek. A rítusok kiveszésével nehezebbé válik az emberek élete, tartozzanak akár a fiatalabb, akár az idősebb generációhoz. Messzire mutatnak ennek az estének a tanulságai – a posztmodern korban is volna létjogosultsága a tradíciónak!

Rácz Géza

2005/42.