Az eksztázis túl van a világosságon…

A vallásgyakorlatnak két útja ismeretes: az egyik híven követi a szabályokat és előírásokat, a parancsolatok jelentik a hívő napi kenyerét, aki a rítus pontos követésétől reméli az üdvösséget, s jobbára az istenfélelem és a kötelességtudat jellemzi. A másik úton járó hívő a szubjektív gyöngeségeket odaadással hidalja át, s a parancsolatokat önfeláldozással haladja meg. Az előbbi tisztes hívő, az utóbbi inkább zabolátlan rajongó, az unio mystica mindenre elszánt kutatója, aki nem elégszik meg a parancsolatok törvényvallásával, hanem személyes istenélményre vágyik, a megtapasztalásban igyekszik megélni hitét.

A vallásgyakorlásnak van egy kényes területe, ami a tudomány és a józan ész számára is nehezen értelmezhető: a vallásos elragadtatás. A transz jelenség nem vallás-specifikus, szinte bármely tradícióban megtalálható, az úgynevezett primitív törzsek hiedelemvilágától a sámánizmuson át a keresztény misztikusok transzáig, vagy a táncoló szufi dervisek eksztázistechnikájáig, illetve a misztikus jógík szamádhijáig.

A jógának három klasszikus útja ismeretes: a cselekvés útja, a tudás útja és az áhítat útja. Az utóbbit az Abszolútum érzelmes megközelítésének is nevezhetjük, ezért értelemszerűen ez a folyamat foglalkozik legrészletesebben a vallásgyakorló ember misztikus élményeivel és transzcendens érzelmeivel.

A jóga misztikusai gyakran szimbolikus nyelvet használnak, költői formában fejezik ki magukat. Ezzel szinte kódolják az információt, amit csak az értelmező algoritmus ismeretében lehet megfejteni. A jóga nyolcfokú rendszerét szimbolikusan egy fához hasonlítják. A korlátozó gyakorlatok képezik a jóga-fa gyökerét, az előírt gyakorlatok a törzsét. Az ülőtartások képezik az ágakat, a légzőgyakorlatok pedig a leveleket, gondoljunk csak a levegő anyagcserére. Az elvonatkoztatás a jóga-fa háncsszerű kérge, hiszen az gátolja az energia pazarlást, a koncentrálás az éltető nedv, a meditáció a fa virágja, a szamádhi vagy transz pedig a gyümölcse, az igazság megnyilatkozása.

A jóga-gyakorlatok koronája a transz, vagy szamádhi. A jóga hagyományos misztikus értelmezése szerint a transz első fokán a hívő még konkrétan összpontosít a meditáció tárgyára (szampragjáta szamádhi), míg a felsőbb fokon (aszampragjáta szamádhi) minden funkciót elvet, amely nem a végső igazság, így a mentális működés látenssé válik. Hit, lelkesültség, emlékezés, koncentráció és megkülönböztető készség szükséges a kettő ötvözetéhez

Az áhítat jógája részletesen foglalkozik a szamádhi mibenlétével. Ezek szerint a rajongás az eksztázis különféle fokozataiban, más-más tünetegyüttes kíséretében nyilvánul meg, Az Isten iránti rajongást édes érzésnek tartják, ezért fokozatait a különféle édességekhez hasonlítják. Az isteni emóciókat a legfinomabb szerelmes emberi érzésekhez mérik, így a vonzalom a cukornád magja, az évődő elutasítás maga a cukornád növény, a szeretet a kipréselt cukornádlé, a ragaszkodás pedig a sűrített melasz. A mélységes ragaszkodás a tömbcukor, az eksztázis a kandiscukor, végül a felsőfokú eksztázis a finom, ízesített cukorka.

Az édes érzések azonban az eksztázisnak csak az egyik arcát jelentik, a gyöngéd, kedves tüneteket, míg a fékevesztett, tomboló eksztázis fokozatait a tűzhöz hasonlítják. A még visszafogható szakasz fokozatai a 1) füstölgő (dhúmájitá) eksztázis, amikor a rajongásnak csupán egy-két jele nyilvánul meg, azok is csak csekély, még palástolható mértékben. 2) Az égő (dzsvalitá) eksztázisban két-három tünet van jelen, amik alig-alig palástolhatók. A következő a féktelenül megnyilvánuló szakasz, ezen belül 3) a fellobbanó (dípta) eksztázis, amikor négy-öt jel nyilvánul meg, majd a lángoló (uddípta) eksztázisban öt-hat, vagy mind a nyolc tünet egyszerre mutatkozik, s végül a hevesen lángoló (szuddípta) eksztázis során mind a nyolc tünet egyszerre nyilvánul meg, s ezerszeresen felfokozódik.

Az itt említett tünetek bizonyos testi elváltozásokra utalnak, amik a szívfájdalomból és az életenergia, a prána zavarából fakadnak. Ilyenek a megdermedés, a verejtékezés, a lúdbőrzés, a hang elakadása, a reszketés, az elsápadás, a sírás, könnyezés, az eszméletvesztés, és végül a megsemmisülés érzése. A szeretők jól ismert érzései ezek, hiszen imádottja közelében a szerelmes reszket, mint a falevél, elcsuklik a hangja, megborzong, vagy éppen elájul. Ugyanezeket a felfokozott érzéseket értelmezik a misztikusok ember és Isten viszonyában.

A testi elváltozások azonban következmények, amiket a kiváltó okok aktiválnak. Az isteni érzelmek vizsgálatában legelső az emóciók alapjának (vibháva) tisztázása. Az isteni érzelmek nem steril ideaként léteznek, megnyilvánulásukhoz nélkülözhetetlen a személyesség. Szerető és imádott híján nehéz szeretetről beszélni. Ezért az isteni érzelmek egyik alaptényezője egyfelől a hívő ember, akiben az isteni érzelmek lakoznak, másfelől az imádat tárgya, Isten, aki felé a hívő olthatatlan sóvárgással törekszik. E személyes alapokat az ösztönző tényezők aktiválják, mint például az imádott Isten tulajdonságai.

A rajongás külső testi jegyei a belső érzelmek gerjedelme nyomán nyilvánulnak meg. Ilyenek például a sóhajtozás, a hangos ének és tánc, a szédülés, illetve az önfeledtség.

Ezek után sorolják be a fent említett nyolc tényleges testi tünetet, amik maradandóbb elváltozást eredményeznek, majd a mindent elsöprő érzelmek következnek, amik úgy kelnek fel a hívő érzelmi horizontján, akár a Nap, hogy tovább fokozzák az állandósult eksztázisát. A szakértők ambivalens érzéseket sorolnak fel: rejtőzködés és buzgalom, szégyenlősség és erőszakosság, álmatagság és éberség, alázat és büszkeség, sőt, kiábrándulás, bűntudat és arcátlanság.

Innen pedig már csak egy lépés az isteni őrület (divjónmáda), ami kétségbeesett tettekben és mozdulatokban nyilvánul meg, s az eksztázis egyik felső¬fokú jellemzője. Az imádott személytől távol a rajongás észvesztővé válik, melynek egyik végső vonása az isteni téboly.

A rajongó istenszeretet bengáli apostola, Srí Csaitanja (1487-1534) biográfiája számos eksztatikus szimptómát ismertet. Életének második szakaszában egy szent zarándokhelyre, Dzsagannáth Puriba vonult vissza, s hívei körében éjjel s nappal az Isten iránti rajongás mélységes érzéseit élte meg. Az alábbi idézet Krsnadász Kavirádzs művéből, a Csaitanja nektári tettei c. életrajzából való (Érettkori kedvtelések 13. fejezet)

„82. Mikor Csaitanja Maháprabhu magasra szökellve táncolt, mennydörgő hangon kiáltozott, s körbe-körbe forgott, akár egy kerék, olyannak tűnt, akár a mozgó zsarátnok leírta tüzes kör.

83. Bárhová lépett tánc közben, úgy látszott, hegyeivel és tengereivel együtt az egész föld megbillen.

84. Néha úgy tűnt, mintha elalélt volna, néha megborzongott, kiverte a verejték és sírva fakadt, elfogta a reszketés. Testszíne megváltozott, olykor pedig a tehetetlenség, a büszkeség, a túláradó öröm vagy az alázat jelei mutatkoztak rajta.

85. Mikor nagy robajjal összeroskadt, ide-oda hempergett földön, akár egy gördülő aranyhegy.

101. Nagyokat szökellve táncolt, s testén egy időben nyolc csodás változás mutatkozott, amelyek isteni eksztázisra utaltak.

102. Bőrét kiütések borították, minden szőrszála fölmeredt, úgyhogy teste a tövises selyemgyapot fára emlékeztetett.

103. Fogainak vacogása láttán megijedtek az emberek, sőt, attól tartottak, fogai meglazulnak és kihullanak.

104. Egész teste verejtékben úszott, ráadásul pórusaiból vér is szivárgott. Elcsukló hangon egyre csak azt mondogatta: dzsadzsa, gaga, dzsadzsa, gaga.

105. Mintha fecskendőből ömlene, szeméből úgy patakzott a könny, s körötte mindenki csurom vizes lett.

106. Mindenki láthatta, amint testének színe néha fehérről rózsaszínűre változott, s ragyogása a malliká-virágéra emlékeztetett.

107. Néha úgy tűnt, elkábult, máskor a földön hánykolódott. Karja-lába néha úgy megmerevedett, mint az elszáradt fa, s mozdulatlanná dermedt.

108. Mikor néha elesett, előfordult, hogy megszűnt a légzése, aminek láttán a bhakták is elvesztették lélekjelenlétüket.

109. A szeméből, s olykor az orrából is ömlött a víz, szája pedig habzott. Mindez a holdról hömpölygő nektárzuhataghoz volt hasonlatos.

110. Subhánanda felfogta és elfogyasztotta ezt a tajtékot, mert nagyon szerencsés lévén jól tudta, miként ízlelje a Krsna iránti eksztatikus szeretetet..

111. Az Úr egy darabig folytatta megsemmisítő táncát, majd átadta magát az eksztatikus szeretet érzéseinek.”
A mély belső érzések és a külvilág felé megnyilvánuló józanság sokszor nehezen volt összeegyeztethető a hajdani aszkétáknak. Különleges, excentrikus aszkéta az avadhúta, a világi értékekkel, normákkal mit sem törődő vándorkoldus. A szófejtés érdekes mozaikszót tár föl: a Múlhatatlan (a – aksara) legkiválóbb (va – varénja) [szolgája], aki már lerázta (dhú – dhúta) azt [a világi ragaszkodásokat] (ta – tat).

A tanítómesterek ugyanakkor felhívják a figyelmet, hogy nem az eksztatikus tünetek meddő utánzása a cél, sőt, a legtöbb esetben óva intenek az ilyen talmi gyakorlattól. Az istenszerető érzéseket öntörvényűeknek tartják, vagyis saját jószántukból nyilvánulnak meg, s ilyenkor átveszik az irányítást a hívő élete fölött.

Megtérésnek azt nevezhetjük, amikor egy új szocializáció hatására megváltozik az ember érdeklődési területe, világképe, s ezzel együtt az önértékelése is, illetve, amikor elevenné válik a hit. Amíg valaki lelki gyakorlataiban nem jut el erre a szintre, a szabályok követése ajánlott, máskülönben, mondják, bukás fenyeget. Mindemellett a belsőleg megélt rajongás mégis fontos támpont az istenszeretet útját járó hívőnek, mert „Amire a lelki gyakorlatok során gondolsz, azt nyered majd el lelki testedben. Ilyen az eszköz a spontán ragaszkodás útján.” (Préma-bhakti-csandriká 57.) – írja Naróttam Dász Thákur, a Csaitanját követő prédikátor és költőnemzedék jeles tagja.
Az isteni érzelmek hierarchikus struktúrája:
Alap, bázis (vibháva)
személyes aspektus (álambana)

alany, imádó (a bhakta, akiben az érzelem él, ásraja)

tárgy, az imádat tárgya (Isten, aki felé a hívő törekszik, visaja)
ösztönző tényezők (uddípana)

név, tulajdonságok, attribútumok

A rajongás velejárói (anubháva)

időleges, külső testi tünetek
sóhajtozás
ásítozás
nyújtózkodás
böfögés
hangos kiáltozás
hangos ének
tébolyult kacaj
tánc
önfeledtség, nemtörődömség
szédülés
hempergés
tétlenség

Maradandóbb testi elváltozások (száttvika bháva)
„padding-left: 30px;”>a szívfájdalomból és az egészség zavarából fakadó tünetek

megdermedés
verejtékezés
lúdbőrzés
hang elakadása
reszketés
sápadtság
sírás, könnyezés
ájulás, megsemmisülés érzése

Mindent elsöprő érzelmek (vjabhicsári bháva)

boldogság
intenzív érzelmek
mámorosság
fáradtság
feledékenység
bánkódás
aggodalom
kételkedés
kiábrándulás
töprengő elgondolkodás
szégyenlősség
rejtőzködés
idegesség
vitatkozás
emlékezés
kitartás
buzgalom
alázat
büszkeség
dölyf
arcátlanság
erőszakosság
irigység
álmatagság
éberség
bűntudat
zavarodottság
szédülés
tétlenség
lustaság
téboly
betegség
halál

Bhakti Kamala Tírtha
2005/42.