A Bükki Nemzeti Park
Az ország harmadik nemzeti parkját 1976-ban hozták létre 43200 hektár területen. Ezen belül olyan sokféle érték maradt fönn máig, hogy felsorolni is sokáig tartana. Mindet bemutatni így most nincs alkalmunk, ezért csak néhányat emelünk ki közülük.
A nemzeti park alapvetően az Északi-középhegység védett értékeit foglalja magába a Bükk déli peremvidékén levő sík területekkel kiegészítve. A hegység nagy része üledékes kőzetből áll, néhol kisebb vulkanikus képződménnyel elegyesen. Az éghajlat is többféle hatás miatt különleges. Kárpáti, mediterrán és magashegységi hatások egyaránt előfordulnak, mindehhez pedig a talajok sok fajtája kapcsolódik. A növény- és állatfajok sokfélesége így könnyen érthető. Sok egymástól távol levő területegység tartozik ide. A természetvédelem előtti időben az erdők szinte kivétel nélkül erdészeti művelés alá kerültek, fajgazdagságuk lecsökkent, mivel erdőgazdasági szempontból fontos, hogy egy területen csak néhány fafaj éljen – az is hatvan-nyolcvan évesen eléri a vágásérettséget. Az őshonos fafajok nagy része lassan növekszik, ezért tájidegen fajok betelepítésével az anyagi haszon növelhető volt – így kerülhettek ide fenyvesek, akácosok, nyárasok. Néhány helyen található csak őserdő. Az akár kétszáz éves fák szinte teljesen érintetlenek, ezek értéke ma már felbecsülhetetlenné vált.
Tájvédelmi körzetek foglalják magukba a nemzeti parkhoz tartozó nagyobb összefüggő területegységeket.
A Bükk déli lábánál terül el a Borsodi-Mezőségi Tájvédelmi Körzet. A népiesen Kishortobágynak is nevezett területen próbálják megőrizni a védett fajokban gazdag maradék sztyeppréteket, mocsarakat. Az észak felől érkező patakok hordalékuk nagy részét erre a sík területre érve rakják le, így hordalékkúpokat alakítottak ki. A vízrendezés miatt a patakok hajdan szétterülő vize ma már nem táplálja a régi mocsarakat, melyek kiszáradtak, helyüket rétek, kaszálók, legelők vették át. Két kistájra tagolható a körzet; élőviláguk eltérő, de a köztük levő átmenetet nem szakítják meg mesterséges létesítmények, ezért még most is szervesen összekapcsolódnak. A valamikori folyómedrekben idővel mocsarak jöttek létre, amelyeknek vizét elvezették. Néhány mocsár nem volt lecsapolható, ezek ősi formájukat mutatják ma még.
A térség történetéből kitűnik, hogy száraz és nedves területek váltakoznak, eszerint alakul a növény- és állatvilág is. A növények különös módon alkalmazkodtak a változékony környezethez; például a buglyos boglárka aszályos időszakban kicsi bokrokat alkot a nedves tőzeges felszínen, esősebb években viszont a víz felszínén hínárként úszik. A térség közepén ritka érdekességgel találkozhatunk: a szikesekkel körülvett mélyedésekben zsombékosok alakultak ki, melyek régen nagyobb számban lehettek; erre utalnak maradványfajaik, mint a lápi ibolya.
A kiszáradás nem kedvezett a hajdan itt élő állatoknak sem. Fokozatosan eltűntek, de a néhány helyen elvégzett tájrehabilitáció következtében a hüllők, kétéltűek, halak visszatértek.
Fontos megemlíteni a madárvilág képviselőit, a jelentős állományban itt élő túzokot, a magyarok szívének oly kedves kerecsensólymot, az egyre ritkább szalakótát, barna kányát.
A Hevesi Füves Puszták Tájvédelmi Körzet még mindig az Alföld része, ezért jellegében elválaszthatatlan attól. Kialakulására a területet dél-keletről határoló Tisza és a Bükkből érkező patakok voltak leginkább befolyással. Természetesen ez is kiszáradóban van, aminek a mezőgazdasági művelés, az éghajlat szélsőségessé válása az oka. Igazi puszták váltakoznak elhagyott szántókkal, mocsarakkal. Élővilágát szegényesnek hinné az ember, azonban meglepő, hányféle növény és állat uralja a földet, levegőt, vizet. Összesen 610 növényfajt sikerült meghatározni a térségben. A mezőgazdasági művelés alatt álló területeken elszaporodtak a külföldi jövevényfajok: kanadai betyárkóró, bálványfa, akác, parlagfű. Ezek nagyon agresszíven terjednek, az őshonos fajokat kiszorítva. Mozaikos a társulások elhelyezkedése, változatos képet nyújtva a szemlélőnek. Kilenc talajtípust különítettek el, melyek mindegyikén más összetételű a flóra. Az erdősszteppék az emberi művelés folytán tűntek el néhány igazi növényritkasággal, a magyar zergevirággal, csipkéslevelű gyöngyvesszővel együtt.
A mocsaraknak, a mesterségesen vízzel borított helyeknek köszönhető a sok madár, melyek leginkább a vizek környezetét kedvelik, ahol kiváló fészkelőhelyre lelnek a nádasban, parti rekettyésben. Gázlómadarak lesnek kis halakra a sekély vízben. Száraz, szikes, sós talajokon élnek az ugartyúkok, túzokok, hamvas rétihéják, télen nagy számban gyűlnek össze a rétisasok – ezért a térség bekerült a Fontos Madárélőhelyek listájába (IBA) 259 fajjal, a hazánkban eddig megfigyelt 368-ból.
Sík terület még a Kesznyéteni Tájvédelmi Körzet, melyet a Tisza, a Takta, a Sajó és a tiszalúci Holt-Tisza vesz körül, s a Tisza szabályozása folytán kialakult ligeterdők, bokorfüzesek, mocsárrétek megőrzése a feladata. Vízi növényvilága az elhagyott Tisza-ágakhoz kötődik. A mélyebb részeken hínárosok, kifelé haladva a nádasokat rekettyések követik. Valaha keményfaligetek voltak jellemzők, de helyüket átvették a szántók és a betelepített idegen fafajok. A mocsarak a kilencvenes években minden évben kiszáradtak, így az állatok nagy része elhagyta őket. A mostani csapadékos időjárás, illetve a tájrehabilitáció azonban kedvezett az élővilágnak, a fauna nagy része tehát visszatért.
Elszakadva az Alföldtől induljunk észak felé, hűvösebb tájak, más emberek közé!
Hegyek közé érkeztünk. A kép teljesen megváltozik. Eddig száraz pusztaságok, gyepek váltakoztak mocsarakkal, most különböző erdőtársulások dominálnak sziklagyepekkel, rétekkel tarkítva. A túra közben megtett út nem légvonalban mérendő a hegyi emberek közt, inkább szintkülönbségben. Valamikor az erdőgazdálkodás előtti időben erdővel borított hegyek közt bolyonghatott az ember, óriási bükkfák, tölgyek, vékonyabb vadkörték, csíkos törzsű gyertyánok uralták a vidéket elegyesen vadcseresznyével, hegyi juharral, kőrissel. Mára a biodiverzitás csökkent, bár tudják az itt élő emberek is, hogy a monokultúrás erdő hosszú távon nem életképes. Az egészséges erdő vertikálisan több szintre tagolódik, nem gyomos, összefüggő lombkoronája van, az öreg, elhullott fák maradványaitól szinte járhatatlan. A tarvágás sajnos még ma is nagy gondot jelent, mert a talajt elhordja a víz, a helyén felnövekvő egykorú állományt nem védi semmi a környezeti hatásoktól, nincsenek árnyat, védelmet, új magot adó nagyobb fák. A talajból pedig nem lehet a végtelenségig kivenni az energiát. Ha nem forgatunk vissza semmit, csak elvisszük a termést – a fákat –, egy idő után a föld kimerül, leromlik; egyre gyengébb lesz a rajta megtelepülő növényzet is. Régi tévhit, hogy az erdő talajából óriási mennyiségű termést tudunk kinyerni. Érthető, hogy sokan ezt gondolják, hiszen szemmel látható, mekkora növénytömegről gondoskodik errefelé a talaj. Azonban csak addig maradhat így, amíg a kinyert energia visszakerül valamilyen formában – főként elpusztult növényi és állati maradványként – a földbe.
Az emberek a gyors haszonban reménykedve egyre kevesebbet törődnek környezetükkel. Ma már úgy hisszük, hogy a természettől függetlenül lehet élni, sőt, akár mesterséges világot is el tudunk képzelni a nagyvárosokban, csak hogy minél több igényt elégíthessünk ki, lehetőleg egyszerre. A béke és a nyugalom gondolatától egyre többen szinte irtóznak. Ha nincs körülöttük állandó „vibrálás, akció”, betegesen keresni kezdik azt. Ki gondol így némi zöldre, kis madárcsicsergésre? Ugyan ki akar hegyet mászni, ha van otthon a szobában hegymászógép; biciklizni, ha van szobakerékpár? Ma már messze van az erdő, és vizes, sáros, hideg, sok undorító állat lakja. Pókok, békák, kígyók, szúnyogok ugyan kit vonzanak, ha van hipermarket, tévésorozat, élménypark és zenélő bili?
Ha még létezik olyan ember, aki meg mer jelenni sáros bakancsban, esőtől, hótól átázva, izzadtan, fáradtan, de csillogó szemmel egy belvárosi utcán, bizony sokféle fintorral találkozhat. „Városi, civilizált embert” mindenki láthat. Ma már falun is. Igazi túrázót viszont egyre kevesebbet, ezért is inkább visszatérünk hozzájuk, meg a hegyekhez.
A Bükki Nemzeti Park hegyvidéke igen nagy területet foglal magába, tájvédelmi körzetei ennek ellenére sok részletben hasonlóak, mivel ugyanazon elv alapján lettek meghatározva.
Természetesen bükkösök, tölgyesek urai a tájnak, molyhostölgyes bokorerdőkkel, sziklagyepek foltjaival. Szerencsére a használatban levő szántók, művelésből kivett területek száma csekély.
A cseres tölgyesek, gyertyános-kocsánytalan tölgyesek védett növényekben nem túl gazdagok, de vannak jobbára bennük előforduló különleges fajok, mint az orchideaféle madárfészek kosbor, vagy a kardos madársisak. A bükkösökben már jóval több védett növényre bukkanhatunk. Ikrás fogasír, patakok mentén fehér acsalapu, téli zsurló élvezi a párás, hűvös éghajlatot. A papucskosbor az egész hegység egyik legféltettebb kincse. Természetesen szárazabb vidékre utal a molyhos tölgy megjelenése, amit kedvel a csinos árvalányhaj, a bíboros kosbor, és itt él a különleges majomkosbor is, aminek virágai apró emberkékre emlékeztetnek.
Fontos a vidék faunája is. Viszonylag gyakran láthat a türelmes nézelődő vadászható nagyvadakat, mivel számukat mesterségesen tartják kívánatos szinten. Azonban igazán szerencsésnek mondható az, aki találkozik a talán legszebb európai bogarunkkal, a havasi cincérrel; ma már csak a kutatók veszik észre a rendkívül gyors pannon gyíkot. A fekete harkályt egyedi hangja, mérete, színe teszi azonnal felismerhetővé. Éjjelenként az erdő hangjai közt pelék veszik át a hatalmat a kuvikkal és a macskabagollyal együtt. Újra terjed a nemrégiben visszatelepített hiúz és a vadmacska. Régebben a farkasok visszahozatalával is foglalkoztak, de az emberekben olyan erős a gyűlölet és a berögződött tévhit ezen állatokkal szemben, hogy ha megjelent egy-egy közülük, azonnal kilőtték őket.
Ha pedig már hegyvidéken járunk, fontos megemlíteni a várakat, melyek urai e tájnak még így gazdátlanul is, s ezen a vidéken eléggé sok van belőlük; a magyarságtudathoz pedig hozzátartozik kézzelfogható közelségük. Érdemes minél többet megmászni, felidézni a róluk szóló feljegyzéseket, mondákat. Salgó vára, Somoskő, Vadna, Dedevár, Oraszlánkővár, Markazvár, Ágasvár, Boldogkő vár, Regéc, Füzér mind erősségei voltak a magyarok védelmének.
A falvakba leereszkedvén ma is látunk néhányat a hagyományos háztípusokból, amik mutatják, miféle nép telepedett meg errefelé. Alig találunk már olyan idős embereket, akik valamely ősi mesterséghez értenek. Az ő tudományuk velük együtt elmúlik világunkból; a néprajzi könyvek lapjain nem él az a személyes kapcsolat, ami a tanításhoz szükséges. Persze mire mennénk vele, ha tudnánk szappant főzni, fakanalat faragni, lóval szántani? De hát ki tudja, idővel mire lehet még szükségünk?
Az üledékes kőzethez tartozik mindig a barlangok világa is, bár az csak azoknak mutatkozik meg, akik hajlandóak elhagyni a napfényt, és csúszni-mászni sötétben, sárban. Mások csak ízelítőt kaphatnak. A Magyarországon található több mint kétezer barlangnak nagyjából a fele az Északiközéphegységben van. Köztük a legmélyebb az Istvánlápai- zsomboly, 250 méteres mélységű. Mellettük vannak kiépítettek is, például az Anna-, a Szent István- vagy a Szeleta-barlang.
Ki kell emelni a Zempléni-hegységet, ami különálló egysége a nemzeti parknak és a középhegységnek is. Keleti vége az országnak, ráadásul vulkanikus kialakulású. Ez a terület egységes ma is, legnagyobb részben összefüggő erdő borítja. Természeti értékei kiemelkedőek, mivel a gazdasági elmaradottság jobb védelmet biztosított, mint a legszigorúbb természetvédelem. Ezért hát nem is buzdítok senkit, hogy arrafelé vegye az irányt, hacsak nem tud észrevétlenül, nyom nélkül járni az erdőben, minden ok nélkül, merő kíváncsiságból, jobbító, vagy rontó szándéktól mentesen.
Hoffer Erik
2005/41.
