Az árja invázió mítosza II.

Jelen cikkünkben visszatérünk egy korábban már tárgyalt témához (Rácz Géza: Árja hódítás? In: Kagylókürt 18.), melynek oka az azóta (1995) megjelent igen jelentős munkában (Feuerstein, Georg–Kak, Subhash–Frawley, David: In Search of the Cradle of Civilization. New Light on Ancient India. 2nd edition. Quest Books. Wheaton–Chennai (Madras), 2001.) publikált eredmények magyar nyelven való közkinccsé tétele.

A tanulmány második részében a korszak ideológiai háttere mellett bemutatjuk azt a tizenhét érvet, melyek közül számos önmagában is cáfolja ezt a minden szempontból (szaktudományi, módszertani, logikai stb.) elavult, de ennek ellenére dogmává merevedett elméletet.

6. A korszak ideológiái: a pozitivizmus, az evolucionizmus és a fajelmélet

Auguste Comte (1798–1857) az 1830 és 1842 között megjelent hatkötetes filozófiai alapvetésében, mely A pozitív filozófia tana (Cours de philosophie positive) címet viselte, a kor társadalmi és politikai problémáira volt hivatva megoldást keresni. Comte egy új, az evolucionizmus hatását is magába foglaló „egyetemes” módszertani megoldást ajánlott, amit „a három stádium törvényé”-nek nevezett el: „A fenti alapvető tanítás szerint valamennyi elméletünknek, bármilyen legyen is, mind az egyénben, mind a nemben szükségképpen három különböző elméleti stádiumon kell keresztülhaladnia, melyeket itt kielégítően jelölhetünk meg szokásos elnevezésükkel: teológiai, metafizikai, pozitív – legalábbis azok számára, akik jól megértették e szavak igazi általános értelmét. Bár az első stádium kezdetben minden tekintetben nélkülözhetetlen, mostantól mindig pusztán átmeneti, s fokozatosan átvezet a harmadikhoz, ez az a stádium, amelyikben mint teljesen normálisban végleg uralomra jut az emberi ész.” (Comte, 191.) Comte tehát nemcsak a vallás, hanem gyakorlatilag minden szellemi szubsztrátum „fejlődésének” adott új, erősen leegyszerűsítő és jellemzően téves magyarázatot.

Köztudomású, hogy az evolúcióelméletet nem Darwin, hanem Lamarck állította fel már a XIX. század elején. Uralkodó szellemi irányzattá válásához azonban már a Darwin és követői által kidolgozott tételek segítették hozzá. Az evolúcióelmélet gyakorlati hatása az emberi élet és tevékenység szinte minden szegmensére kiterjedt, s ez alól a tudományos élet, s azon belül a nyelvtudomány sem volt kivétel.

August Schleicher (1821–1868) volt az, aki az evolúcióelméletet átültette a nyelvtudományra, s hogy milyen sikerrel, arról magyarra fordítója, Edelspacher Antal az előszóban így ír: „Alig volt nálánál valaki jobban hivatva Darwin tanainak nyelvészeti érvelésére, illetőleg azok meghonosítása és keresztülvitelére a nyelvtudományban. Schleicher ez által új korszakot alkotott a nyelvek genealogikus rendszerében, mely rövid idő alatt annyira elterjedt, hogy most egyedül uralja a nyelvtudományt.” Schleicher a következő kérdéseket teszi fel könyve elején: „Nem alkalmasak-e a nyelvi különbözetek, ezen a maga nemében egyedüli faj természeti rendszerének alapjára? Nem képezi-e a nyelv fejlődési története az emberi nem fejlődési történetének fő oldalát?” (Darwin és a nyelvtudomány 14.) A válasz természetesen: igen. „Az emberiség jelen korszakában első sorban az indogermán nyelvek a győzők a létért való küzdelemben; egyre terjednek, s már számos más nyelv talaját hóditották meg.” – írja Schleicher (Darwin és a nyelvtudomány 42.). Comte és „a három stádium törvénye” is tetten érhető s Schleicher-képviselte vonalban, hiszen szerinte a nyelvek fejlődésük során az egy szótagú, az agglutináló, majd a flektáló formák egymást követő fázisain haladnak át, így – természetesen – az „indogermán” nyelvek a felsőbbrendűek.

E tudománytalan nézet kritikáját Budenz József így summázta: „Schleichernek ezen állítása, ha igaz volna, valóban betetézné az árja nyelvcsaládnak a világ minden egyéb nyelvek fölött ragyogó díszkoszorúját, úgy hogy ezek az árják elől már elbujhatnánk, mert ige és névszó megkülönböztetése nélkül, bátran lehet mondani, nem is volnának igazi nyelvek sem, hanem holmi zagyva szókeverékek. Ámde a dicsőség, melyet Schleicher az árja nyelveknek szán, oly nagy, hogy ha más valaki ily szép állítással elélépett volna, bizony ő maga megsokallotta volna legelsőben.” (Budenz József: Vegyes apróságok. Árja nyelvészek elfogultsága. In: Nyelvtudományi Közlemények VI. (1867), 318–319.)

A fajelmélet a XIX. század elején kezdett kibontakozni. A kor biológusai az előző századbeli kollégáikkal ellentétben már a poligenizmusban hittek, azaz az emberi faj nem egy ősszülőktől származik, magyarán több emberi faj (rassz) is létezik. Innen már csak egy lépcsőfok a fehér – olykor az árja és germán – faj felsőbbrendűségének megállapítása (Adelung, Rhode, Fichte, Lassen, Arndt, Jahn). 1850-ben jelenik meg Londonban Robert Knox angol orvos műve, Az emberi fajok. Knox szerint az embert a faj, vagyis az örökletes származás határozza meg. A faj a döntő minden emberi tevékenységben, tőle függ a civilizáció.

A fajelmélet leghíresebb vagy inkább leghírhedtebb képviselője Arthur-Joseph de Gobineau (1816–1882) francia diplomata és író négykötetes műve az Esszé az emberi fajok egyenlőtlenségéről (1853–1855), amely a poligenizmust az egész emberi civilizáció történetére alkalmazza. Gobineau ízig-vérig korának embere volt, s a tapasztalata és az olvasmányélményei által levont – gyakran téves – következtetéseket öntötte írásos formába. Szerinte a bőrszín alapján három emberi fajt különböztetünk meg: a fehéret, a feketét és a sárgát. Az egyenlőtlenség velünk született tulajdonság. Minden kultúra a fehér embertől származik, semmi sem létezhet ennek segítsége nélkül. A fehér faj alkotta kultúrának két eleme van: a germánság (ez a meghatározó) és a kereszténység (ez a kevésbé fontosabb). Egy társadalom addig nagy és virágzó, amíg megőrzi a nemes csoport vérét, amely azt létrehozta, föltéve, hogy ez a csoport a faj legértékesebb elemeihez tartozik. A fajkeveredés legfeljebb rövidtávon jelenthet előnyt, de előbb-utóbb mindenféleképpen degenerálódáshoz vezet. Ebből következik, hogy a keveredés lesz a civilizációk hanyatlásának legfőbb oka.

Megállapítja azt is, hogy az intolerancia az európai civilizáció egyik fő jegye. Saját erejének és nagyságának tudatában, vagy különböző kultúrákkal találja szemben magát, vagy a barbarizmus állapotában maradt emberekkel. Mindkettőt egyforma lenézéssel tekinti; és ha saját haladásának akadályát a tőle különböző dolgokban látja, akkor hajlamos arra, hogy alattvalói nézőpontját megváltoztassa. Ez utóbbi gondolatsor igazságát nem lehet vitatni. Az ilyen-olyan köntösbe bujtatott fajelmélet (a civilizálás, a szabadság és demokrácia elhozása stb. nevében) a birodalmi eszme, azaz az imperializmus kiszolgálójává vált. Ne felejtsük el, hogy ez a korszak a birodalmak kora volt, melyek kialakulásában gazdasági (nyersanyagok, új piaci lehetőségek), politikai-stratégiai és kulturális-ideológiai okok játszották a főszerepet. A híres antropológus, Claude Lévi-Strauss a következőképpen foglalta ezt össze a Faj és történelem című munkájában: „Először is nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a nyugati életmód vagy egyes elemeinek átvétele közel sem zajlott olyan spontán módon, ahogy ezt a nyugatiak hinni szeretnék. Az átvétel hátterében nem annyira a szabad választás, mint inkább az alternatívák hiánya állt. A nyugati civilizáció világszerte katonákat állomásoztatott, kereskedelmi kirendeltségeket, ültetvényeket, missziókat létesített; közvetve vagy közvetlenül beleavatkozott a színes bőrű népek életébe; vagy úgy, hogy saját szokásai elterjesztésével gyökeresen felforgatta hagyományos életvitelüket, vagy úgy, hogy beavatkozásával megsemmisítette a helyi életformákat, és cserébe semmit nem nyújtott. A rabságba vetett és szétzüllesztett népek ezek után, más lehetőség híján, elfogadták a felkínált félmegoldásokat, vagy ha erre nem voltak hajlandók, akkor megpróbálták lemásolni a nyugati megoldásokat, hogy ezek segítségével szálljanak szembe a nyugati civilizációval.” (Lévi-Strauss, 50.)

E fejezetet René Guénon figyelemreméltó észrevételével zárjuk, ami egy új szempontra világít rá e kérdéskörben: „A stabilitás – vagy éppenséggel változhatatlanságot is mondhatnánk – egy olyan minősítés, amely egyöntetűen minden keleti civilizációnak megadható (…) Az európaiak, attól kezdve, hogy elkezdtek a „haladásban” és az „evolúcióban” hinni, azaz nem sokkal több, mint egy évszázada, hajlamosak a változás hiányában az alsóbbrendűség jelét látni, míg ellenben mi ugyanerre éppenséggel úgy tekintünk, mint egy kiegyensúlyozott kondícióra, amit a nyugati civilizáció nem képes elérni.” (Guénon, 17.)

7. Érvek sorrendben

Miután igyekeztünk bemutatni az árja bevándorlás-elmélet kialakulásnak közegét és főbb tényezőit, rátérünk a cikkünk előszavában említett rendkívül jelen tősnek tartott munka téziseinek felvázolására, mely gyakorlatilag megfelel a könyv kilencedik fejezetének (Why the Aryan Invasion Never Happened: Seventeen Arguments, azaz Miért nem történt meg sohasem az árja invázió: tizenhét érv), melyben a szerzők a könnyebb érthetőség kedvéért pontszerűen összefoglalták az érvrendszerüket.

Első érv

Az árja inváziómodell nagyrészt nyelvészeti találgatásokon alapul, amiket pedig olyan régészeti spekulációkra alapoznak, amik hibásnak bizonyultak. Amint azt Srí Aurobindo, a modern India egyik legnagyszerűbb szellemi nagysága megjegyezte az On the Veda (A Védáról) című mély gondolatokkal teli művében:

A hipotézis – amit az űr kitöltésére találtak ki –, miszerint ezeket az elképzeléseket [az Upanisadok titkos tanításait] a barbár árja hódítók vették át a civilizált dravidáktól, egy feltételezés, amit csak más feltételezések támasztanak alá. Egyre inkább kételkedhetünk abban, hogy a Pandzsábon keresztül történő árja invázió nem a filológusok mítosza-e.

Aurobindónak igaza volt, ami világosan látszik a brit régész, Colin Renfrew megjegyzéseiből: Az indoeurópai területen a nyelvészek készek voltak követni a majd egy évszázados régészeti ortodoxiát, míg a régészek a történeti nyelvészek következtetéseit készpénznek vették anélkül, hogy felismerték volna, ezek maguk is régészeti feltevéseken alapulnak, amiket nem kérdőjeleztek meg, és amik bizonyos esetekben nem voltak igazolhatóak.

Felismerve, hogy a nyelvek sokkal lassabban fejlődnek, mint azt korábban gondolták, a nyelvészek korábbra helyezték vissza az indoeurópai nyelvcsaládot. Így Renfrew elfogadhatónak tartja, hogy az indoeurópai nyelvet beszélők akár az i. e. 7000 körül is élhettek Anatóliában, mely kor a neolitikum hajnala, vagy más tudományos igényű számítások szerint a mezolitikum közepe, amely a hosszú ideig tartó paleolitikumot követte. Mostanában még a konzervatívabb tudósok is a legkorábbi indoeurópai nyelven beszélőket legalább i. e. 4000-re datálják. Ennek fényében nem vagyunk kénytelenek azt feltételezni, hogy az árják szükségszerűen idegenek voltak az indiai földön, amíg azt állítólag el nem özönlötték és az i. e. második évezred közepe táján vérben nem áztatták.

Az árják akár több évezred óta otthon lehettek Indiában, a szanszkrt nyelv pedig korábbi indoeurópai dialektusokból alakulhatott ki. Valójában ez az alternatív felvetés jobban megmagyarázza az akkori korról ismert tényeket és a korai szanszkrtot beszélők meglétét.

Második érv

Sokan érvelnek úgy, hogy az indoeurópaiak az i. e. második évezredben nyomultak be a Közel-Keletre, ami egy nagyobb népvándorlás része volt, s ez vezetett az árják észak-indiai hódításához is i. e. 1500 körül. A hipotézis megerősítésére főleg azt a híres szerződést szokták gyakran idézni, melyet egy hettita és egy mitanni uralkodó kötött, és amely a védikus istenekre is utalást tesz. Mostanában azonban a Közel-Kelet történetével foglalkozók a nézet felé hajlanak, hogy a hettiták – egy indoeurópai nyelvet beszélő nép – már i. e. 2200 körül Anatóliában voltak. Továbbá az indoeurópai kassuknak és mitanniknak már i. e. 1600 körül nagy királyaik és dinasztiáik voltak, ami azt sugallja, hogy az indoeurópaiak jól megalapozott és sokszínű kultúrával rendelkeztek abban a régióban. Ebből pedig az következik, hogy már jóval azelőtt jelen kellett lenniük a Közel-Keleten. Bizonyos, hogy nem voltak nomád barbárok, mint ahogy az a köztudatban szerepel.

Harmadik érv

Az árják leszármazottai – a hinduk – egyáltalán nem emlékeznek arra, hogy betörtek volna Indiába! Az ősi hindu szent könyvekben nincs feljegyzés ilyen invázióról, de a nem-védikus – dzsainista és buddhista – vallásokéiban sem. Az indoeurópai nyelvek legősibb dokumentuma – a Rgvéda, mely a szanszkrt egy korai formájában íródott – nem tekint vissza egy Indián kívüli szülőföldre. A Rg-védában feljegyzett földrajzi viszonyok, klíma, állat- és növényvilág az Észak-Indiában találhatóval azonos. A dravida nyelveket beszélő népek – akik valószínűleg az árják érkezése előtt lakták Indiát – kollektív emlékezetében sincs nyoma ilyen inváziónak.

Negyedik érv

Szembetűnő kulturális folytonosság figyelhető meg az Indus-Szaraszvatí civilizáció és az azt követő hindu társadalom és kultúra régészeti leletei között. Ez a folytonosság nyilvánvaló a vallásban, a művészetekben, a kézművességben, az építészetben, az írásjelekben és a súly- és hosszmérték-rendszerben. Hogyan tudjuk ezt megmagyarázni, ha a szanszkrtot beszélő árják állítólag idegen támadók voltak, akik a földig rombolták a helybeli Indus-völgyi civilizációt? Néhány tudós felvetése, mely szerint az árják egy az egyben átvették az Indus-völgyiek kultúráját, szintén nevetséges, hiszen ebben az esetben alighanem felvették volna a helybeliek nyelvét vagy nyelveit is. Ez az állítás hasonlít arra a fantáziaszülte kreacionista elképzeléshez, mely szerint mikor Isten a Földre helyezte az első embert, ezzel egy időben megteremtette a bizonyítékul szolgáló fosszíliákat is, melyek az evolucionistákat félrevezetik és azt hitetik el velük, hogy az emberek egy hosszú fejlődésen keresztülmenve az állatoktól származnak.

Ötödik érv

A régészek úgy érvelnek, hogy ásatásaik az Indus-völgyben – annak a nagyszerű civilizációnak a helye, amit állítólag a benyomuló árják elpusztítottak – nem hoztak a felszínre tipikus védikus leleteket. Sokan közülük hangsúlyozták a szembeszökő különbséget azon nomád kultúra, amiről azt hiszik, hogy a Rg-véda által leírtak alapján találtak meg, és azon városi kultúra között, melyet Mohendzsó-dáró, Harappá és a hatalmas Indus mentén fekvő más települések maradványai olyan életszerűen megőriztek. Mehrgarh régészeti lelőhelyén azonban – amit i. e. 6500-ra datálnak – vörösréz, árpa, szarvasmarha nagyon korai jelenlétére utaló bizonyítékokat hoztak a felszínre, és mindezek a védikus nép kultúrájára hasonlítanak. Továbbá sok harappái lelőhelyen találtak olyan tűzoltárokat, melyeket ugyanúgy állítottak össze, mint a védikus népét; találtak a védikus vallásban központi szerepet játszó szóma-áldozatban használatos áldozati eszközökhöz hasonlókat is. Eközben az invázió-teória egyik feltevésének bizonyult a védikus népet nomádnak tartó irodalmi interpretáció is, amit nem igazoltak a szövegek – melyek a városokat a védikus kultúra szerves részeként mutatják be – kritikusabb olvasata.

Hatodik érv

Sokan gondolták úgy, hogy India árja inváziója lovas harci szekerek segítségével volt lehetséges, csakúgy, mint a Közel-Kelet i. e. második évezred végi más indoeurópai népek általi inváziója. Ezenfelül úgy vélték, hogy a ló ismeretlen volt az Indus-civilizációban. Ez az utóbbi feltételezés időközben helytelennek bizonyult, mivel a lovak jelenlétére számos harappái és Harappá előtti lelőhelyen találtak bizonyítékot.

Továbbá, a paleolitikus barlangokban nemrégiben felfedezett lóábrázolások azt mutatják, hogy a ló még az Indus-civilizáció városainak építése előtt jelen volt Indiában. A lovaglást mostanáig viszonylag késői találmánynak tartották. Az Ukrajnában talált bizonyítékok szerint a lovaglást olyan korai időkben, mint i. e. 4300, már gyakorolták. Így elvethetjük azt az egész elgondolást, miszerint az árja invázió – amely feltehetőleg a lóhasználattól függött – csak az i. e. második évezred közepe táján történhetett, ugyanis ez az időpontja a legkorábbi ismert lovas harci szekér ábrázolásának a Közel-Keleten. Maga az a gondolat, hogy a nomádok Afganisztán szorosain jöttek lovas harci szekereken, mindenképp különös. A lovas szekerek nem a nomádok járművei, hanem a városi elité, ami világosan látszik ókori görög, római és mezopotámiai használatukból. Aligha alkalmasak nehéz terepen való haladásra, mint pl. a hegyszorosok.

Hetedik érv

Az ősi és a modern India közötti kulturális folytonosságon kívül szembetűnő a faji folytonosság. A harappái ásatások különböző faji csoportok tagjaihoz tartozó csontvázakat hoztak napvilágra – mindegyik típus megtalálható még a mostani Indiában is. Úgy tűnik, hogy az Indus-völgy városai kozmopolita központok voltak, ahol különböző etnikai csoportok éltek együtt viszonylag békében, vagy kereskedelem céljából gyűltek össze. Nincs bizonyíték arra, hogy a harappái időkben egy új faj behatolt volna Észak-Indiába, és a térség dravida lakosságát délre szorította volna. Ehelyett inkább minden tény ugyanannak a népnek a folytonosságára utal, amely többnyire árjának tekintette magát.

Nyolcadik érv

Az árják Rg-védája olyan környezetet, főként olyan folyórendszereket mutat be, amely i. e. 1900-at (a Szaraszvatífolyó esetében), sőt, még i. e. 2600-at (a Drisadvatí esetében) megelőzően voltak meghatározók. Így a Harappácivilizáció ugyanabban a folyamrendszerben helyezkedett el, mint a védikus kultúra. Ezenkívül a védikus irodalom bemutat egy népességelmozdulást az ősi, ma már kiszáradt Szaraszvatítól (amit a Rg-véda sok himnusza magasztal) a Gangeszhoz (amint az a későbbi bráhmanákban és puránákban tükröződik) – ezt a mozgást hűen tükrözik a régészeti emlékek is.

Kilencedik érv

A legújabb kutatások azt mutatják, hogy a szent Rg-véda egy olyan csillagászati rendszeren és naptáron alapul, ami az i. e. 2500-ba, a Plejádok-Krittika (Bika) korszakba, azaz a Harappá-korba, vagy még régebbre visz vissza. A védikus csillagászat és matematika igen fejlett tudomány volt, ami egy magas fokon álló civilizációról, nem pedig egy primitív nomád kultúráról tanúskodik.

Tizedik érv

A híres brit régész, Sir Mortimer Wheeler azt feltételezte, hogy a harappái városokat erőszak útján pusztították el – egy olyan spekulatív magyarázat, melyet sok későbbi tudós abszolút tényként fogadott el. A további ásatások megcáfolták Wheeler elgondolását. A legtöbb régész ma úgy véli, hogy a harappái városokat nem a benyomuló árják rombolták le, hanem a lakosság hagyta el azokat jelentős geológiai és éghajlati változások miatt. Nincs bizonyíték egyik rétegben sem, hogy bármelyik harappái várost szisztematikusan kifosztottak, elpusztítottak vagy fölégettek volna. Az Indus-menti városok elhagyása – ami a folyó irányának és az ahhoz kapcsolódó környezeti körülmények drámai megváltozásának a következménye volt – még a sokkal későbbi időkben sem volt ismeretlen. Így a görög geográfus, Strabón, aki kb. egy évtizeddel Jézus (halála) előtt halt meg, azt írja a híres Geógraphika (XV.1.19.) című művében, hogy amikor Arisztobulosz indiai küldetésén volt, olyan országot látott, ahol városok és falvak ezreit hagyták el az Indus óceán felé tartó folyásának megváltozása miatt. Az Indiai-félsziget továbbra is egy aktív tektonikus terület.

Tizenegyedik érv

Gyakran állították azt, hogy a Rg-véda az árja betolakodók és a bennszülött indiaiak csatáját ábrázolja. Az ide vonatkozó védikus himnuszok alaposabb tanulmányozása azonban azt mutatja, hogy a csaták nagyrészt ugyanazon kultúra népei között zajlottak. Ebbe egy inváziót beleolvasni kétes kimenetelű dolog, amit nem igazol az örökül hagyott szanszkrt szöveg. A 19. századi gondolkodás miliőjének a részei voltak az ilyen faji háborúk, s ebben a szellemi közegben született meg az árja invázió teóriája. A modern régészet a kultúrát egy sokkal komplexebb és pluralistább jelenségnek tekinti, amit nem lehet olyan könnyen sztereotipizálni.

Tizenkettedik érv

A legújabb ásatások Dvárakánál (kikötőváros Gudzsarátban, ami a legnagyobb harappái városnál, Mohendzsódárónál is nagyobb, és i. e. 1500 körülire datálják) olyan építészeti szerkezeteket tártak fel, melyek stílusukban hasonlóak az ugyanezt a nevet viselő, a hagyományokban szereplő városhoz, ahol az Istenember Krsna – azt mondják – élt. A régészeti Dváraka a Mahábhárata eposzban Krsna városaként leírt Dvárakának felel meg. A bizonyítékok közé tartozik a vashasználat és egy olyan írásrendszer alkalmazása, ami a harappái jelek és a későbbi India bráhmí-írás ábécéje közötti átmenet. A hagyományos nézetek szerint Krsna a védikus periódus végén élt.

Tizenharmadik érv

Erős morfológiai kapocs van a harappái jelek (amint az számos pecséten található) és a későbbi bráhmí-írásrendszer között, melyből azt követően létrejött a dévanágaríírásrendszer, amellyel a szanszkrtot ma legtöbbször írják. Az ábécék folytonossága megerősíti a Harappá-civilizáció és a későbbi posztvédikus hinduizmus közötti kulturális folytonosságról általánosságban szóló érvet.

Tizennegyedik érv

A védikus árjáknak tulajdonítják a vashasználatot, és mindig is fenntartották azt az álláspontot, hogy a vasfegyverek és a lovas harci szekerek garantálták az Indus-népek fölötti fölényt. Azonban a szanszkrit „ajasz”, amiről azt hitték, hogy „vas”-at jelent, úgy tűnik, a „vörösréz” vagy „bronz” szót jelentette. A legkorábbi bizonyíték az Indiában található vasra i. e. 1500 előttre datálható, Kasmírral és a nemrégiben kiásott Dváraká városával kapcsolatos, és helyi fejleménynek tekinthető. A védikus „ajasz” a szarvasmarha és az árpa kultúrájával köthető össze, amivel Harappá előtti lelőhelyeken találkozunk.

Tizenötödik érv

A népszerű tudományos véleménnyel ellentétben a puránákban található genealógiák, amelyek több mint százhúsz királyt sorolnak fel csupán egy védikus dinasztián belül, igenis beleillenek az ősi India történelmének új modelljébe. A puránákban fennmaradt feljegyzések sokkal megbízhatóbbak, mint azt korábban gondolták. Azok a számtalan generáció emlékezetében megmaradt, s főleg a királyi házak viszontagságaival kapcsolatos tudás esszenciái. Az i. e. harmadik évezredből, illetve korábbról származnak. Görög beszámolók rámutatnak indiai királylisták létezésére (talán a puránákéval egyező), melyek az elmondások szerint az i. e. hetedik évezredbe nyúlnak vissza.

Tizenhatodik érv

A Rg-véga, a későbbi hinduizmus szent forrása a kulturális és filozófiai szofisztikáció [bonyolultan kifinomult ízlés – Sz. L.] előrehaladott szintjét mutatja, egy hosszú azt megelőző fejlődést sejtetve. Maga a védikus nyelv bonyolultan kifinomult, és a védikus panteon is olyan komplex, mint a későbbi Indiáé. Más szóval a Rg-véda semmi esetre sem egy primitív kultúra terméke, hanem egy olyan népé, aki az ősrégi hagyományokon alapuló érett civilizáció terméseit élvezte – egy olyan civilizációét, melyet nem hozhattak lóháton Indiába. Bárhol is legyen az árják eredeti őshazája, úgy tűnik, jóval az állítólagos invázió előtt Indiában éltek, szemmel láthatóan több évezrede.

Tizenhetedik érv

A Gangesz nyugati régiójában lévő Festett Szürke Kerámia- kultúrát (FSZK) gyakran említik az árja invázió-teória alátámasztására. A C–14-es vizsgálatok i. e. 1100-nál egy kicsivel régebbi dátumokat adtak, ami túl késő az árja invázió módosított dátumához képest – habár Max Müller i. e. 1200-as javasolt dátuma nagyjából beillene, ha az nem volna szinkronban a harappái lelettel. Mindenesetre a legújabb kutatások kapcsolatot tártak fel az FSZK, az Északi Fekete Fényes Kerámia-kultúra, a Fekete-Piros Kerámia-kultúra és az Indus-Szaraszvatí civilizáció között. Továbbá – amint arra a régész James Shaffer rámutatott – az összes ilyen kerámiastílusokon alapuló megjelölés tévesen meghatározott és eléggé zavaros, így jobb, ha nem is foglalkozunk vele.

Amikor összegezzük a fenti érveket és más, itt külön nem említett bizonyítékokat: az ősi India olyan képét kapjuk, amely jelentősen eltér az örökül hagyott árja civilizáció modelljétől. Ez a kép egyszerre hihetőbb és izgalmasabb, mint az árja invázió nem helytálló hipotézise. Ez a teória elmozdítja az ideológia nehéz, majdnem áthatolhatatlan függönyét, ami megakadályozta, hogy az ősi Indiát tisztábban és hűen lássuk; és modern látásmódunk számára megnyitja az emberi civilizáció azon korai korszakának tündöklő nagy ságát, legalábbis egy részét. Ebből a nézőpontból már képesek vagyunk az ősi indiai történelem és kultúra konkrét aspektusaira fordítani történelmi képzelőerőnket.

Szendrei László
2005/11.