A mosoly országa

Mikor tanul meg mosolyogni az ember?

Abszurd kérdés, hiszen a csecsemő egyik első értelmes, kognitív tevékenysége a mosoly, amivel elsősorban anyját, illetve később a számára kedves többi embert, lényt fogadja.

A mosoly az ember egyik alapvető kommunikációs eszköze. Számtalan módon alkalmazhatjuk, de hiánya is jelentés értékű. Mosolyra fakad az ember, ha egy vidám történetet hall, esetleg egy kedves esemény szemtanúja, vagy ha eszébe jutnak szerettei. Mosolygunk, ha derűs az idő, vagy ha jóllakottak vagyunk, ha hódítani akarunk. A mosolygós babáról mondják: jó gyerek; a mosolygós ember könnyen sikeres is; a mosolygós vén pedig derűs, bölcs öregkort ért meg. Generációk kultikus olvasmánya volt a Bölcs mosoly, a keleti életszemlélet egyik bibliája. „Személyes tanúságtétel ez a könyv; a gondolatról és életről szerzett tapasztalásom tanúságtétele.” – mondja Lin Yu Tang, majd Konfuciuszt idézi: „…mert nem az igazság teszi naggyá az embert, hanem az ember teszi naggyá az igazságot.”

Egy lelki ember is jobbára mosolygós – bár javasolják, nehogy megijedjen a tanítvány mestere ábrázatától, mert ha a mester átszeli a mindenséget, tekintete szigorú.

A mosoly a derűs kedély, az elégedettség, a boldogság jele. De nemcsak pozitív töltése van a mosolynak. Elnézően mosolygunk, ha valaki oly mértékben ostoba, hogy veszekedni, de megbotránkozni sem érdemes már. Ismerünk lekezelő, győztes, magabiztos, megsemmisítő, sőt akár utálkozó mosolyt is. Paradox helyzet, amikor egy alapjában véve pozitív kommunikációs eszköz negatív érzelmeket közvetít. Az ellentétek ilyetén találkozása fölöttébb izgalmas. S aztán a nem-kommunikáció, a pókerarc, amit ma már nemcsak a kártyaasztal mellett alkalmazunk, hanem az üzleti, politikai vagy akár a magánéletben is.

A világ talán legismertebb mosolya Mona Lisa Giocondáé. Leonardo halhatatlan alkotása születésétől fogva a vizsgálódás és a csodálkozó áhítat kereszttüzében áll. Ez a halvány mosoly – milyen találó a kifejezés! – ma is ezreket csal a Louvre-ba. Ódákat írtak róla, regényekben énekelték meg történetét, s minden idők egyik legtitokzatosabb festményének tartják. A sokat sejtető mosoly mögött ott rejlenek a szeretet és hűség, élet és halál nagy titkai.

A jelenkor másik, eme cizellált harmóniával szinte szöges ellentétben álló mosolya volt Neem Karoli Baba idős jógímester fogatlan, ámde annál őszintébb és emberibb mosolya, ami börtöntöltelékeket is jó útra térített melegségével.

A mosoly lehet őszinte és lehet hamis, szívből fakadó és mesterkélt, valós és álságos. Szakértők szerint a mosolygós arcberendezkedés pozitív rezonanciákat kelt az agykoponyában, sőt a „mosolygós arc” speciális tao-énektechnikájával akár csukott szájjal is énekelhet koloratúr áriákat a művész. Érdemes megtanulnunk mosolyogni, mert úgy mondják, fancsali ábrázattal nem lehet belépni a mennyország küszöbén sem.

Amúgy is mosolygós a világunk, a filmekről fogpasztareklámok vigyorognak ránk, tépázott büszkeségét a megfutamodó ember sokszor mosollyal palástolja, a hirdetéseken is mindenki mosolyog. A képeslapok címoldalain jobb esetben csak félpucér nők, továbbá kutyák vagy adoniszok virítanak, természetesen mosolyogva – milyen vidám! S milyen meglepő, amikor a napi életben magunk is mosolyogni próbálunk, és nem megy. Vagy azért nem megy, mert nem fakad belülről – s a jobb érzésű ember inkább hagyja a hollywoodi bájmosolyt – vagy azért, mert nem rezonál az embertársaink ábrázatán ülő kifejezéssel, az unottsággal, a blazírtsággal, a fásultsággal vagy a tébollyal. Mit vigyorog ez? – szinte nekiszögezi a kérdést a derűvel próbálkozó embernek a méla tömeg. Nem mosoly az, amikor az ember kínjában vigyorog. Az állat csak vicsorít, s bizony sokszor még a derűs ember szájáról is lefagy a mosoly. Mintha a való világ mégsem a mosoly országa volna? Talán bennünk van a hiba? Miért nem tudunk úgy mosolyogni, ahogyan azt minden „normális” ember csinálja?
Mosolyogni csak felnőtt fejjel
Nemrégiben fültanúja voltam egy beszélgetésnek. Egy szerzetes atya beszélgetett egy sokszorosan hátrányos helyzetű, árvaházban élő fiatallal, aki elmondta, mosolyogni csak felnőtt fejjel tanult meg, olyan sanyarú volt a gyermekkora. Első kérdése az volt: mi a fontosabb: a pénz, amit az ember a markában tart, vagy a szívében rejlő kincsek? A válasz nekem is egyértelmű volt, mint ahogyan mindannyian azt vágnánk rá: a szívbéli kincsek. A beszélgetés során azonban egyszerre csak megváltozott az atmoszféra. Mintha átléptünk volna egy másik dimenzióba, s az esetleges beszélgetés egyetemessé tágult volna. S ekkor már az archetípusok párbeszéde zajlott, a Tanítvány és a Mester beszélt, örök kérdések és egyetemes válaszok simultak egymáshoz. De hadd idézzek a beszélgetésből, az mindennél többet mond:

– Mit tart nagyobb kincsnek: azt, ami a szívünkben rejlik, vagy a pénzt, amit a markunkban tartunk?
– A szív fontosabb. A pénzt csak elveszíti az ember.
– De hisz ma az élelmet is pénzért vesszük!
– Igen, szerzetes létemre én is dolgozom: tanítok, a kertet művelem, fát vágok…
– Igen, persze, a kolostorokban mindig van kert!
– A szív kincsei nagyon értékesek. A külvilág a pénz és a szex körül forog, de a szív ennél értékesebb. Mert amit szívében gyűjt az ember, azt sohasem veszítheti el. Amit meg csak a markában tart, azt úgyis elveszíti. Márpedig a koporsón nincsen zseb.
– Engem hat hónapos koromban hagyott ott az anyám, második gyereke vagyok.
– Az Úr nem hagy el soha.
– Igen, ezt tudom! Mikor lefekszem, mindig imádkozom, mert sokszor rémálmaim vannak.
– Megsegít az Úr.
– És én csak később alszom el.
– Az imádkozás miatt?
– Nem, a rémálmok miatt.
– És te jó vagy?
– Csak akkor, ha énhozzám is jók az emberek.
– Légy önzetlen!
– Mit jelent önzetlennek lenni?
– Légy akkor is jó, ha mások nem jók hozzád.
– De vannak rossz emberek is, velük mit csináljak?
– Védd meg magad! Mondok erről egy történetet, vagy mennetek kell?
– Nem, mi vagyunk a legokosabbak az árvaházban, miattunk nem aggódnak!
– Élt egyszer egy kígyó, méghozzá egy nagyon mérges kígyó, aki folyton megmarta az embereket.
– Ez a kígyó az Isten ellensége?
– Várd meg a történet végét! Az emberek mindig űzték, hajtották a kígyót, igyekeztek agyonverni. Csakhogy nagyon féltek, s nem mertek a kígyó fészkéhez közelíteni. Egyszer azonban arra járt egy guru.
– Egy igazi guru?
– Igen, és csak egyre közelített, rendületlenül. A kígyó megkérdezte: Hát te nem félsz tőlem? Miért is félnék? – válaszolt a guru. Isten előtt te is lélek vagy, én is, mi ketten testvérek vagyunk. A kígyó elcsodálkozott, s ahogy hallgatta a guru tanítását, megbarátkozott vele. Olyannyira, hogy végül a tanítványául szegődött. Tudakozódott, kérdéseket tett föl, lelki tanulmányokat folytatott, gyakorlatokba kezdett. Megértette, hogy nem jó, ha háborgatja az embereket, s megváltozott a jelleme, mérges kígyóból szelíd jószág lett. Az emberek pedig arra gondoltak: Nocsak, hogy megváltozott a kígyó! Most már könnyen megfoghatjuk és agyonüthetjük! Kezdték kövekkel dobálni, s pálcát ragadtak, hogy kiverjék a bőréből.
– De hogyan lett a mérges kígyóból kezes jószág?
– Úgy, hogy követte a guru tanácsait. Aztán egy év múltán visszatért a mester. Látta, milyen sovány a kígyó, teste csupa seb, horzsolás. Mi történt veled? – kérdezte a guru.
– Hát, megjavultam, mérges kígyóból kezes jószág lettem, de az emberek nem értik, s folyton ütlegelnek! Ejnye! – felelt a guru – azt ugyan mondtam neked, hogy javulj meg és ne mard meg az embereket, de azért sziszegned szabad! Ha tehát meg akarod védeni magad, mutasd meg az erődet.
– Mutassam erősnek magam?
– Igen, kívül megteheted, de a szívedben – soha! Légy praktikus!
– Néha erőszakos vagyok, de aztán elszégyellem magam, s nem tudok mást tenni, csak bocsánatot kérek.
– A jóga segít kontrollálni az érzéseidet és az energiáidat.
– A jóga? Meditálni? Amikor keresztbe tett lábbal leülnek és behunyják a szemüket?
– Majd próbáld ki otthon!
– Nekem nincs otthonom, az csak egy ház, ahol lakunk.
– Értem, ne haragudj.
– Nekem mindig nagyon nehéz volt, nem tehetek róla. Nem tudok menekülni. Mindig ott jár az eszemben, amik történtek velem.
– „Tőlem jön a tudás, a feledés és az emlékezés…”
– Hogy tudnám elfeledni azt a sok roszszat, ami történt velem? A könnyeket? A sötétséget? Úgy érzem, egész kiskoromtól csupa fekete volt az életem, vertek… mikor kicsi voltam, sose voltam boldog, és nem mosolyogtam soha. Csak amikor ötödikes lettem, és jó emberekkel beszéltem. De az idősebbek mindig elvették, amit ajándékba kaptam. Hogyan is lehetne elfelejteni ezt a sok rosszat?
– Ha megtanulsz megbocsájtani. Csak a test szenved, meg az elme – az örök lélek sohasem!
– De nem bírom elviselni, ha egy nagy darab ember megüt egy kisgyereket! Mintha engem verne. Én is ilyen helyzetben voltam. Láttam, amikor a kicsiket verték, és eszembe jutott, hogy engem is vertek. Rég volt, de még mindig emlékszem a sötétségre!
– Megtanítok neked egy imádságot, ami segít a feledésben. „A valótlanból vezess a valósba! A sötétségből vezess a világosságra! A halandóságból vezess az örökkévalóságba!” – ha így imádkozol, megváltozik az életed.
– Sokáig élek majd?
– Előtted az örökkévalóság!
– Milyen hosszú az örökkévalóság?
– Végtelenül hosszú… Csak a test múlik el.
– És itt a földön? Én inkább az égben szeretnék élni!
– Azt is lehet, de akkor tenni kell érte valamit.
– Mit kell tenni?
– Imádkozni, kapcsolatban lenni Istennel…
– Amikor magával beszélek, olyan, mintha ilyen isteni kapcsolatban lennék!
– Látod, most már mosolyogsz! Ilyen egyszerű.
– Nem is tudom, mit adhatnék a kedves szavaiért cserébe! Amikor kicsi voltam, sose mosolyogtam. Nagyon sokára, későn találkoztam csak a mosollyal, amikor már nagy voltam. S volt egy álmom, hogy művész leszek, festő! Nem túl híres, de azért küldenék adományokat az árvaháznak, ahol éltem. Hogy segítsek!
– Ha majd oda jutsz, tedd meg. Hisz te tudod, mennyire hiányzik a segítség, a figyelem, a gondoskodás, a szeretet.
– Ez nagyon hiányzik nekünk. Nagyon szeretnék segíteni azoknak, akik világtalanok, és nem tudnak járni. Kincs az a számukra, ha boldogok lehetnek és mosolyoghatnak. És ha soha nem szenvednek hiányt a szeretetben és a boldogságban. És nagyon szeretném nem a szépségük szerint látni az embereket, hanem a szívemmel.
– Gazdag vagy te a szívedben! Mert gazdag a te szíved, meghallgattatnak az imáid.
– Én azt tanultam, hogy a jó erősebb, mint a gonosz.
– Úgy van, akár a fény és a sötétség. Ha van egy nagy szoba, telis-tele sötétséggel, de meggyújtasz egy gyertyát… – … világos lesz a szobában.
– Úgy van. Hiába a tömérdek sötétség, eloszlatja a fény.
– Ez a szoba olyan, mint a szívem.
– S ne feledd, végy bármennyi sok sötétséget, s próbáld eltakarni a világosságot – az nem fog sikerülni.
– Csak tőlem függ?
– Mástól is, tudod jól. Maradj mindig a fényben, sose a sötétségben!

Rácz Géza

2005/41.