A vízözön regéje

Várkonyi Nándor örökségét és egyetemes szemléletét, kultúrtörténeti igényességét és átfogó szellemét munkássága egy kiragadott példájával szeretnénk illusztrálni: az özönvíz legenda gyűjteményével. A közember a biblikus történetet is alig ismeri, újabb teóriák szerint a mai Fekete-tenger helyén virágzó kultúrát a tektonikus mozgásoknak köszönhetően árasztotta el a Földközi-tenger vize. Az alapos vizsgálódás azonban olyan közös kultúrkincsként, ős-emlékezeti lenyomatként mutatja az özönvíz tényét, amely földrészeken és korszakokon keresztülívelő közös emberi múltat sejtet. Mereskovszkij szerint „a vízözön emléke az Ó- és Újvilág úgyszólván minden népénél fennmaradt. Azt mondhatná az ember, ez az egyetlen közös és első emléke az egész emberiségnek.” De adjuk át a szót Várkonyi Nándornak!

A vízözön emlékét a világ minden népének mondakincsében megtaláljuk, s az emberiség emlékezete mindenütt egy-egy középpont felé fordul, ahonnan a medreiből kilépő víz üldözte el a lakosokat. A világpusztulás, az égi és földi katasztrófák borzalmai mélyen bevésődtek az emberiség emlékezetébe. Hogy fogalmat adjunk ennek a „vízözönirodalomnak” terjedelméről, széttekintünk a világtájak, földrészek népeinek mondái közt.
Amerikai és óceániai hagyományok
A Popol Vuh így ír:
„A vizek kisodortatva az Ég Tűzhelyéből, Huracánból (hurrikán, orkán) forrni kezdtek, és nagy áradat zúdult minden teremtményre… Égő szurok (vagy gyanta) hullt az Égből, fekete eső zuhogott éjjel és nappal, a Föld arca elsötétült, és az Égben zaj hallatszott, mint a tomboló lángoké. A víz és tűz megsemmisített mindent. Azonban a vízözön után Tulán-Zuiva hegyéről, a hét barlangból négy kukoricacsőből alkotott ember jött elő, s az emberiség ősatyáivá lett. Nyelvük hirtelen megváltozott, a népek nem értették többé egymást, ezért szétoszlottak. Némelyek visszatértek Keletre (a fehérek ősatyái), mások, az indiánok Nyugatra költöztek, és útközben a Cumanu-éneket zengedezték, gyászolva Tulán-Zuivában visszamaradt testvéreiket.” Így szól a quiché-mayák mondája.

A Chimalpopoca krónika (Napok története) írja:
„Az Ég leszállt a vízhez, és egy nap alatt minden elmerült; mindent, ami test volt (élt), megsemmisített az a nap. És ez az év Tzequatl éve volt, és az első napon, Nahuatl napján minden elveszett. És a víz csendes maradt ötvenkét tavaszon át… És a harmadik korszakban, mely Quiauhtonatiuhnak (Tűzeső Napjának) neveztetik, tűzeső esett. És egy nap alatt mindent elpusztított a tűz. És Chicometecpatl napján megemésztetett minden, ami test volt (élt)… És míg a homok köve szétszóródott, látni lehetett, hogy a tecontli kő megolvad (láva), és vörös színű sziklák támadnak.”

Gomara (XVI.sz.) közli a következőket Peruról:
Valamikor szakadatlan eső hullott az Égből és a víz elborította a Földet, csupán két ember menekült meg; élelemmel és állataikkal egy magas hegy barlangjába húzódtak, s száját vízmentesen elzárták. Egy idő múlva kibocsátottak néhány kutyát, s midőn csuromvizesen jöttek vissza, tudták, hogy a víz még nem apadt el. Ezután ismét kutyákat küldtek ki, melyek már sárosan tértek haza. Erre előjöttek a barlangból, és benépesítették a Földet.
Mint a mayáknál, Peru és Bolívia tájain is feltűnik a szivárvány motívuma: Bochica a vízözön után szivárványon trónolva tesz igazságot. Igen fontos mozzanat, hogy a Nap a vízözön alatt elrejtőzik, s utána jótékony hatással visszatér; ezért nevezik az ilyenkor fellépő kultúrhősöket Napfiaknak.

A szak és fox (algonkin) indiánok a következő történetet ismerik:
Az ember teremtésekor a földalatti istenek (vulkánok, földrengés) harcot indítottak a földfeletti istenek (Nap, fény, enyhe klíma) ellen. Minthogy nem boldogultak, a hatalmas Mennydörgés istenhez fordultak, s kérték, bocsásson vízáradatot a Földre. A világ minden felhője összegyűlt, úgyhogy az Ég fekete lett, a zivatar vigvám nagyságú cseppekben zuhogott, a víz elborította a legmagasabb hegyeket is, ahová a Fényisten menekült. Hogy életét megmentse, igen nagy kenut ácsolt, melyben állataival együtt elfért. Miután napokig bolyongott a vizeken, eloldott egy halat, s megkérte, hozzon fel földet a mélység fenekéről. Erre építette aztán a szárazföldet, ahol vörös bőrű gyermekei ma is élnek.

A csippevák jeges időre emlékeznek, éspedig igen szabadosan:
Az idők kezdetén nagy hófuvatag támadt, az egér azonban kirágta a bőrtömlőt, melybe a meleg be volt zárva. A meleg szétáradt a Földön, s a sok hó egyszeriben elolvadt. Annyi víz lett, hogy a legnagyobb fenyőfák is elmerültek benne; a víz végül a legmagasabb hegyek fölé emelkedett, … és így tovább.
A mese tehát a jégkor végét, a nagy olvadást írja le, a tömlő és az egér szerepe az áradatot kívánja megokolni, s az emlékezés gyorsítja a folyamatot.
A Csendes-óceán szigettengere és Indonézia
A nyugat-ausztráliai fekete ősnépek mondája így szól:
Sok esztendővel ezelőtt egy folyam partjain két törzs élt, az északi parton fehérek, a délin feketék. Eleinte összeházasodtak, ünnepeket ültek, és barátságos harci játékokat rendeztek. A fehérek erősebbek voltak, fegyvereik is jobbak, ekként fölénybe kerültek. Emiatt büszkeség szállta meg őket, s megszakították az érintkezést a feketékkel. Így éltek, mígnem egy nap szakadni kezdett az eső, ömlött a víz hónapokon át, a folyó kilépett medréből, a feketéknek beljebb kellett húzódni a szárazföldre. Amily sokáig dagadt a víz, éppoly sokáig tartott, míg leapadt. Mikor aztán a feketék visszatértek régi vadászterületeikre, tengert találtak helyükön, mely elnyelte a fehéreket. – Ez a monda már alig lehetne világosabb: a vízözön után megszűnt a szárazföldi összeköttetés, kialakult a szigetvilág, a tenger elválasztotta egymástól a népeket, megindult az emberfajták elkülönülése; a fehérek eltűntek, „elnyelte” őket a tenger. Jellemző, hogy éppen az ausztrál „négerek”, a legprimitívebbnek tartott nép hagyománya szól ilyen világosan. Ők valóban a legmesszebbre kerültek, s szinte véglegesen szakadtak ki a népek közösségéből, ezért maradtak oly archaikus állapotban.
Koro szigetének legmagasabb pontja is be van illesztve a vízözön történetébe. Neve Ngginggi-tangithi Koro, ami azt jelenti, hogy egy madár ül a hegyen, és siratja a vízbe veszett földet. A keresztények ebben a madárban Noé galambjára ismernek.

A Palau-szigetek lakói:
Őseik régebben sokkal nagyobb földön éltek. Egyszer egy csoport idegen jelent meg, de a lakosok, egy asszony kivételével, megtagadták tőlük a vendéglátást. Hálából fölfedték az asszony előtt, hogy ők nem halandók, hanem kalit-ok, isteni hősök, s elhatározták, vízözönt fognak támasztani Holdtölte idején, a nép romlottságának büntetéséül. Csupán ez az asszony élte túl az özönt, tutajra szállva.
Itt érdekes mozzanat a felsőbbrendű emberfajta megjelenése, mely előre tudja a vízözön jöttét. A szigetvilág mondatárának uralkodó és sokféle változatban elterjedt motívuma, hogy az istenek egykor haragjukban szétroncsolták a világot, és a sok sziget körös-körül csak morzsaléka a nagy földnek, „birodalomnak”, mely helyükön elterült, s amelynek legkiválóbb, legfontosabb része természetesen az a sziget volt, ahol a regemondók éppen laktak.
Az Óvilág mondakörei
Germán mondakör:
A vízözön igen réginek tetsző, ógermán hagyományát találjuk feljegyezve az Orea Linda Boek (Ura Linda Buk) nevű könyvben. A kéziratot a múlt század hatvanas éveiben találták egy északnémet család birtokában; ófríz nyelven van írva, s a családi hagyomány szerint századokon át vezették, illetve újra meg újra lemásolták és bővítették. A vízözönről szóló rész címe: Hogyan jött meg a rossz idő?, s így hangzik: „A Nap egész nyáron át felhők mögött rejtőzött, mintha nem akart volna a Földre tekinteni. Állandó szélcsend volt, s a nyirkos köd mint valami átázott vitorla csüngött a házak és a mocsarak fölött. A levegő forró volt és nyomasztó, s az embereket elhagyta a jókedv és az öröm. Ebben a terhes csöndességben a Föld egyszerre rengeni kezdett, mintha halódnék. A hegyek tüzet és lángot okádtak. Némelyik elsüllyedt a Föld mélyére, más helyütt hegységek emelkedtek föl a síkokon. Aldland (Atlantisz), melyet a tengerjáró népek Atlannak neveztek, eltűnt, s a háborgó vizek oly magasra csaptak a hegyek és völgyek fölé, hogy minden elmerült, és akik megmenekültek a tűzből, belefulladtak a vízbe…”

Görög mitológia:
Az egyetlen özönvízhagyomány, mely a nagy, egyetemes görög mitológiába kapcsolódik, Dionüszosz Zagreusz-mítosza. Midőn Zeusz fiát, Dionüszosz Zagreuszt a titánok darabokra tépték, az isten e szörnytettért vízözönnel állt bosszút. Az özön után Aión („Őskor”) kegyelmet kért az emberiségnek, mire Zeusz vigasztalásul a bort ígérte meg. Csakugyan, Szemelével Dionüszosz Bakkhoszt nemzette, ki az embereket megtanította, hogyan kell az ifjan megölt Ampelosz (szőlőfürt) véréből kihajtott vesszőt művelni, és gyümölcséből bort sajtolni. – Homérosz „gazdag asztalán” mindössze egy távoli, halvány célzást találunk a szivárványra, mint az isteni kibékülés jelére: „A szivárvány… Kronosz fia egykor zord felhőkbe szövé a halandók égi jeléül.”

Szamothraké szigetének lakóit egyértelműen pelaszgoknak, görögelőtti népnek tartották; a szigeten ősrégi misztérium- kultusz élt a történeti időkben is (a kabír kultusz, Müriné, az amazon királyné alapította). Rendkívül érdekes hagyományaikról ezt írja Diodórosz:
„A sziget lakosai ősbennszülöttek voltak… saját népi nyelvük volt, s ezt az áldozatok bemutatásánál ma is használják. A szamothrakébeliek azt beszélik, hogy náluk sokkal előbb, mint más vidékeken, nagy áradás történt, mikor is először a küaneiai torkolat (két szilkasziget a Fekete-tenger bejáratánál), azután pedig Helleszpontosz átszakadt. A Fekete-tenger ugyanis akkor még belvíz volt, de a beleömlő folyóktól annyira megdagadt, hogy a túltelt tó átlépte partjait, nagy hatalommal a Helleszpontoszra zúdult, messzire elöntötte (Kis)Ázsia partvidékeit, és Szamothraké földjét nem csekély részben tengerré változtatta. Ez az oka, hogy a halászok olykor oszlopfőket húznak fel hálójukban, mert városok is elmerültek az áradatban. A lakosok a sziget magasabb részeire futottak, mikor a tenger rájuk tört, s minthogy a víz egyre jobban emelkedett, fogadalmakat tettek az isteneknek. Miután megmenekültek, az egész szigeten körös-körül, menedékhelyeik határán, kőoszlopokat állítottak, és oltárokat emeltek, amiknél ma is áldoznak. Ezután Saón (a „Megmentő”), egyesek szerint Zeusz és egy nimfa fia, mások szerint Hermész és Rhéné fia, a szétszóródott népeket összegyűjtötte, és törvényeket adott nekik.” Ez az elbeszélés kétségkívül a Földközi-tenger kialakulásához fűződik; erről egyébként nemcsak regés hagyományok maradtak fenn, hanem egzakt természetű adatok, történeti jellegű emlékek is.

Belső-ázsiai mondavilág:
A finnugor, ural-altáji és mongol népek mondaköre igen változatos, sokrétű és gazdag, akár az indiánoké, de jórészt kevésbé archaikus. Mint az indiánoknál, a finnugor mondákban is megesik, hogy egy-egy néptöredék a maga törzsi történetébe foglalja a vízözön eseményeit, noha tudja, hogy más népek is megmenekültek az egyetemes világveszedelemből. Az altáji, szibériai, mongol és sarkvidéki népek özönvízmondatára igen sokrétű, alapvonásaiban egyéni, de olykor déli (iráni, indiai) és keresztény hatásokkal kevert. A vízözönön kívül szerepel benne a nagy világtél, a pusztító fagy, a vulkáni eredetű lávaáradat, a kozmikus tűzözön, égitestek, Napok, Holdak katasztrófája, a világot hordozó cethal vagy teknősbéka. Erős a bárka-hagyomány, avval a különbséggel, hogy tutajon menekülnek a népek.
Archaikus nép a lapp, jelentős ősköltészetet őriz, vízözönmondájuk egyetemes égi-földi kataklizmát ír le: „Midőn a bűnözés elhatalmasodott az emberek között, a Föld közepe rettentően rázkódni kezdett, annyira, hogy a felső rétegek szétszakadoztak, sok nép belezuhant az így támadt üregekbe, és odaveszett… És Jubmel, az Ég ura maga leereszkedett… szörnyű haragja villámokat szórt, vörös, kék és zöld kígyókhoz hasonlókat, és az emberek elfödték arcukat és a gyermekek sikoltoztak félelmükben… A haragos Isten így szólt: „Tőhegyre fordítom a világot, megparancsolom a folyóknak, hogy fölfelé folyjanak, a tengerek vizét toronymagas fallá halmozom fel, és reádöntöm a Föld bűnös fiaira, és ekként elpusztítom őket és az összes élőt.”

Egészen különös a csiglit eszkimók elbeszélése: mindenkit rémületbe ejtő áradatról szól, amit nem tapasztalt erejű vihar és nagy hőség követett nyomon; akit sem a víz, sem a forróság nem ölt meg, a hőségre hirtelenül következett fagyban veszett el.

Örményország az Ararát földje, ezért eleve várható, hogy ott a partraszállás mondája, az úgynevezett bárka-hagyomány (arkita tradíció) vert erős gyökeret. Csakugyan e vidéknek majd minden népe ezt tartotta fenn, s jóformán csakis ezt, a történet többi eseményéről emlék alig maradt. A mondakör ilyetén alakulását a földrajzi helyzet is meghatározza, a déli síkságok és sivatagok határán, ott emelkednek a legmagasabb hegyek, azaz a vízözön partjai, s így a sík vidékekről származó kikötés-mondák természetes hazát találnak. Eréven bizonyára nagy szerepet játszott a déli sumér-sémita hatás, ám a zsidó (bibliai) hagyomány aligha, s az is kétségtelen, hogy helyi eredetű Ararát-mondák is voltak, a hegy nevét fogalomként, kikötőnek értve. E vidék lakói hazájukat par excellence kikötőhelynek tartották, tehát a menedékhely emlékét őrizték meg.

Iráni perzsa hagyomány: A vízözön és a jégkor iráni hőse Yima herceg; voltaképpen az eszményi királyt testesíti meg, az általa épített várban az emberiség boldog korszakot él meg.
Ahura Mazda az istenek és a legjobb emberek tanácsában megbízta Yimát, hogy tanítsa meg a népet az isteni törvényekre. Yima szerette volna elhárítani a feladatot, de Ahura Mazda figyelmeztette, hogy nagy veszedelem következik a világra.
És így szólt Mazda Yimához:
„Derék Yima, Vivanhan fia,
a gonosz emberiséget
tél fogja kiirtani,
ezért dermesztő fagy áll be.
A gonosz emberiséget
tél fogja kiirtani,
ezért sűrű hó esik majd
a legmagasabb hegyekben
és az Ardvi lapályain.
…
A tél beállta előtt
dús legelőt ad ama föld,
ezt nagy víz fogja elárasztani,
amikor a hó elolvad.
És tó keletkezik,
ahol most tanyahelyet látni
a csordák és az aprómarha számára.
Készíts várat, mind a négy oldalán
egy-egy lófutamatnyi hosszúságút
…
és rendezt be ezt a várat
az embereknek lakásul
és istállóul az állatoknak…”

Yima felépíti a várat, összegyűjti a Föld minden jóravaló teremtményét, s ezer évig boldogságban él velük, míg kint bekövetkezik a fagy, a hófúvás, az olvadás, víz folyik a vízen, s a Föld járhatatlanná válik a rossz és anyagias emberek számára.
Egyiptom:
Az egyiptomiak vízözön előtti népnek tartották magukat, régibb eredetűnek az összes többinél, s ez egymagában annyit jelent, hogy tudomásuk volt az egész emberiségre kiterjedt, egyetemes csapásról. Hitük szerint a Nílus földjét csakugyan megkímélte az özön, vagyis a mondát az őshazából kellett hozniuk. Vallási tanaik szerint a vízözönök az Ég művei, mint valamely betegség, és mindig megszabott időben térnek vissza. A legutolsó vízözönt Atum isten jelentette be: „Szét fogom rombolni, amit teremtettem; megfullasztom a Földet és a Föld ismét vízzé fog válni.”

Indiai hagyományok:
Az indusoknál a Védákhoz fűződő bráhmana- irodalomban az úgynevezett Puránák tartották fenn a vízözönmonda több változatát, azonkívül a Mahábhárata, az indusok nemzeti hőskölteménye, Vana parvan cím alatt foglalja slókákba Manu és az áradat történetét:
27. Rövidesen, ó, Boldog-áldott, a földi szilárd és mozgékony dolgok teljességgel áradat alá fognak kerülni, ó, Fölöttébb Szerencsés!
28. A teremtmények mosódásának (megtisztulásának) ideje közel van; ezért kijelentem neked, mi nyújtatik majd legfőbb üdvödül.
29. A mozgékonynak és szilárdnak, ami mozdul és nem mozdul mindannak számára közeleg az idő, a mindenek fölött iszonyú.
30. Hajót kell építened, szilárdat, kötélzettel elátottat; ebbe kell a hét Látóval (Risivel) beszállnod, ó, Remete!
31. És a magvakat, amiket csak megneveztek régóta a bráhmanok, vidd a hajóba, gondosan eltéve és osztályozva.
32. És a hajóban lévén, tekints akkor felém, ó, Remeték Kedveltje, közeledni fogok, szarvasan, ó, Vezeklő!
33. Ezt kell majd tenned, légy üdvöz, én megyek. Valóban ott nem lehet majd hajózni, ama nagy vizeken, nélkülem.
A Visnu-purána a többitől eltérő történetet beszél el, Krisna és Indra viszályáról szól: Krisna, az emberek kedvence és a marhacsordák védője, féltékennyé tette Indrát. Indra nagy haragra gerjedt, és így szólt a kíséretében levő fellegekhez: „Tegyétek tönkre esővel és széllel a barmok nyájait, amikből (a pásztorok) élnek.” Akkor az engedelmes felhők, Indra parancsa szerint, esők és viharok zuhatagait ontották a Földre, hogy elpusztítsák az állatokat. A Földet, az Eget és az egész látóhatárt egy pillanat alatt elsötétítette a szakadatlan eső áradata. A felhők bömböltek, mintha megrémültek volna a villámcsapásoktól, és bő áradatban zúdították alá a vizet. Krisna, látván, hogy egész Gokula nagy ijedelembe esett, így szólt magában: „Ez Indra műve, felingerült az áldozatok megszüntetése miatt. Kötelességem, hogy megvédjem a pásztorokat, felrántom hát talpáról ezt a hegyet, és esőernyő gyanánt a karámok fölé emelem.” Fél kezével megragadta a hegyet, s felemelte. Akkor a pásztorok csordáikkal és minden javukkal együtt menedéket kerestek a hegy alatt, melyet Krisna szilárdan tartott a fejük fölött. Hét nap és hét éjjel ontották a fellegek a zuhatagos esőt, hogy megsemmisítsék a pásztorok népét, de megvédelmezte őket a feltartott hegy. Indra, csalódván tervében, megparancsolta a felhőknek, hogy szüntessék meg erőlködésüket. Miután az Ég kiderült, a pásztorok hazatértek tanyáikra, és Krisna, nagy meglepődésbe ejtve az erdő lakóit, visszatette a helyére Govardhana nagy hegyét.”

De akad helyi jellegű monda is Indiában, a legismertebb Kasmírhoz fűződik, a kásmiri királyok krónikája, a Rádzsa Tarangini tartalmazza. Baktay Ervin, a magyar indológus, és Helmut de Terra, az amerikai régész, írtak róla.
„A régi időkben Kasmír völgyét víz töltötte meg, partjain emberek laktak. A víz áradatból származott, állati szörnyetegek éltek benne, s démoni hatalmat gyakoroltak a partlakók fölött. Ők végre megbízták a hős Kásjapát, hogy Brahmától segítséget és megváltást kérjen. A vízi démonokat el kellett űzni, ezért könyörgéseket tartottak, és áldozatokat mutattak be Brahmának. Az isten varázskardot adott a hősnek, s utasította, hasítsa ketté a hegyeket, hogy a víz lefolyhasson. Kásjapa végbevitte a művet, Kasmír völgye szárazra került, a víz Baramullá mellett (egykori neve Kásjapur volt) lefolyt az indiai síkságra. Kásjapa pedig fölépítette az első templomot, ma is áll, a bráhmanok Szankarahijának nevezik és szentnek tartják.”

Mezopotámia, Közel-Kelet:
A sumér-babiloni monda több ciklus költői egybeszerkesztésének látszik, az özönvíz, az életfa és a népközi Héraklész-hősmítosz fonódik össze benne; a tizenkét ének töredékeiből az is kiolvasható, hogy az eposz hősének, Gilgamesnek vándorlását beszéli el az Állatkör tizenkét képén keresztül.

Nem hagyhatjuk említetlenül Berosszosz elbeszélését sem. Berosszosz Bel-Marduk babiloni papja volt, i. e. 280 körül írta meg Bab-ili birodalmának történetét görögül, három könyvben (Babülóniaka) I. Szeleukosz király számára, mégpedig a Marduk templomában őrzött „szent” iratok alapján, mint maga mondja.
Ardatész halála után fia, Xiszuthrosz uralkodott tizennyolc szár évig (egy szár = 3600 év, tehát 64.800 évig); az ő idejében nagy vízáradás támadt, melyről a szent iratok A kozmikus halként alászálló Visnu a következőket mondják: Kronosz megjelent Xiszuthrosz előtt álmában, és kinyilatkoztatta, hogy Daisziosz hónap 15. napján (a nyári napforduló idején) az emberiség vízözön által megsemmisíttetik. Ennélfogva felszólította, hogy minden szent írást, elejét, közepét és végét, vigyen el Szippar városába, és ott ássa el. Ezután ácsoljon vízi járművet, családjával, hű embereivel szálljon rá; meghagyta továbbá, hogy eleséget, ivóvizet rakjon be, szárnyas és négylábú állatokat vegyen fel, s ha mindezekkel elkészült, induljon útnak.
Xiszuthrosz engedelmeskedett, hajót épített, öt (vagy tizenöt) stádium hosszút és két stádium széleset; mindent belerakott, ahogy a parancs szólt, azután feleségével, gyermekeivel és jóembereivel a hajóra szállt.
„Az özönvíz megjött, és nemsokára rá a vizek ismét elapadtak. Ekkor Xiszuthrosz kibocsátott néhány madarat, de mert sem eleséget, sem pihenőhelyet nem találtak, viszszatértek a hajóra. Néhány nap múlva Xiszuthrosz ismét kieresztette a madarakat, s azok megint visszaszálltak a hajóra, lábukon iszapot hozva. Mikor azonban harmadszor is szabadon bocsátotta őket, nem jöttek vissza többé. Ebből Xiszuthrosz látta, hogy a szárazföld már felbukkant, s kibontván a hajó födelének egy részét, tapasztalá, hogy az egy hegyen megállapodott. Kiszállt tehát feleségével, leányaival és a kormányossal, és a földet imádván, oltárt emelt, és áldozatot mutatott be az isteneknek, azután pedig övéivel együtt eltűnt. Midőn a hajóban maradottak látták, hogy Xiszuthrosz nem tér vissza övéivel, ők is kiszálltak, és keresték, hangosan nevén szólítván. Azonban nem pillantották meg Xiszuthroszt, hanem Égből jövő hangot hallottak, hogy legyenek istenfélők, ahogy illik; mert ő (Xiszuthrosz) is jámborsága miatt vétetett föl az istenek közé, s ugyanebben a méltóságban részesült felesége, leánya meg a kormányos. És azt is meghagyta nekik ama szózat, hogy menjenek vissza Babilóniába, s amint az istenek elhatározták, ássák ki Szippar városában az elrejtett iratokat, és terjesszék el az emberek között. Egyben mondta a hang, hogy a hely ahol vannak, Örményország föld je. Miután ezeket hal lották, áldozatot mu tattak be az isteneknek, és gyalog viszszatértek Babilóniába. Ennek a hajónak, mely Ör ményország ban kö tött ki, egy része még most is megvan az ottani kordüai (kurd) hegységben, és sokan a hajóról lekapart szurkot hoznak onnan, és többféle betegség ellen orvosszerül használják. Xiszuthrosz társai pedig, Babilóniába érkezve, kiásták a Szipparban elrejtett iratokat, és sok várost alapítottak, és templomot emeltek, és Babilont is újból felépítették.”
A két hagyománynak valamikor az ősidőkben valamely ősnépnél lehetett közös gyökere, de egyik sem származik közvetlenül a másiktól, hanem – elvileg szólva – egymás mellett, párhuzamosan éltek. A zsidó monda képviseli mindenesetre a régibb formát. És most már bátran hozzátoldhatjuk, hogy a közös mag az egész emberiség közös ősélményében gyökerezik.

A Genezis elbeszélése:
„És ímé én hozok özönvizet, hogy elveszítsek minden testet, melyben vagyok élő lélek az Ég alatt; valami a Földön vagyon, meghal. Mindazáltal te veled kötést tészek, hogy bémenj te a bárkába, te és a te fiaid, a te feleséged és a te fiaidnak feleségeik te veled együtt. És minden testnek élő állatjából, mindenből felest vigy bé a bárkába, hogy veled együtt életben tartassanak meg: tudniillik hímet és nőstényt. A madarak közül az ő nemek szerint és a földnek csúszómászó állatjai közül az ő nemek szerint: minden állatokból felesek menjenek be te hozzád, hogy éljenek. Te pedig minden eledelt, mely megenni jó, szerezz magadnak és takard bé, hogy legyen néked eledelre és azoknak. – Melyet Noé megcselekedék. Mind a képen cselekedék, amint Isten néki megparancsolta vala.
Mondá aztán az Úr Noénak: Menj bé te és mind a te egész házadnépe a bárkába: mert tégedet láttalak igaznak lenni én előttem a mostani emberek között. Minden tiszta állatból hetet-hetet vigy bé, hímet és nőstényt; de a mely állatok tisztátalanok, azokból kettőt-kettőt, hímet és nőstényt. Az égi madarakból is hetet-hetet, hímet és nőstényt, hogy azoknak magvok maradjon meg az egész Földnek színén. Mert hét nap múlva esőt bocsátok a Földre negyven napig és negyven éjig: és eltörlök minden állatot, melyet teremtettem, a Földnek színéről.
Cselekedék azért Noé mind a szerint, a mint az Úr nékie megparancsolta vala. Noé pedig hatszáz esztendős vala, mikor az özönvíz volt a Földön. Béméne azért Noé és az ő fiai, az ő felesége és az ő fiainak feleségeik ő vele a bárkába, az özönvíz előtt. A tiszta barmok közül és a tisztátalan barmok közül és minden földön csúszó-mászó állat közül kettő-kettő mené be Noéhoz a bárkába, hím és nőstény: a mint Isten megparancsolta Noénak.
Lőn pedig, hogy hetednapon megindulna az özönvíz a Földre. Noé életének hatszázadik esztendejében, második hónapban, e hónap tizenhetedik napján, a mélységes örvényeknek fejeik megszakadának ugyanazon napon és az Egeknek csatornái megnyilatkozának. És lett eső a Földre negyven napig és negyven éjig.”

Az apokrif (nem kanonizált) iratok közül az Ókor legszebb emlékei közé tartozik Henóch apokaliptikus látomásainak könyve; ez is sokhelyt szól a világpusztulásról, a lázadó angyalok és a bűnös emberiség megbüntetéséről, víz- és tűzözönről; a múltat összevéti a jelennel, bejárja a Föld szélső határait, az Eget és a Poklot. Csak néhány részét idézzük, hogy fogalmat adjunk róla. Henóchot az angyalok vezetik, és az Úr színe elé állítják, azután látomásokban részesül:
„Szememet akkor ismét az Égre emeltem és magas tetőt láttam, a tetőn pedig négy csatornát (ereszt: négy világtájat, az egész Mindenséget), a csatornákból roppant sugárban ömlött a víz és a Földet kezdte elárasztani. A víz, a sötétség és a köd pedig egyre növekedett, s mikor néztem, hogy milyen magasra emelkedett, láttam, hogy már a kerítést is meghaladta, és a kerítésen átzuhogott és a földön összegyűlt.
Látásomban láttam, hogy a bő patakok a csatornákból egyre ömlöttek, és a Föld mélye fölfakadt és a víz az egész Földet teljesen elárasztotta, úgy hogy olyan volt, mint a tenger. Azután a víz apadni kezdett és a szárazföld egyszerre láthatóvá lett, a bárka pedig zátonyra került. A homály eloszlott és a Nap kisütött…”

Az eddigi forrásokon kívül a zsidó vallási mondakincsben is tanulságos részletek lappanganak. Micha Josef bin Gorion gyűjteményéből az alábbiakat szemelgették ki az özön-emlékek kutatói: „Még a vízözön előtt Kainán király uralkodott a világon és a vízözönről mindent leírt kőtáblákra. Ugyanezen írásában megírta, hogy az ő idejében mint borította el a Föld egy harmadát, és hogy Henóch napjaiban ugyanez fog történni.” Vagyis a zsidó hagyomány három vízözönről tud: Kainán, Heróch és Noah „királysága” idejéből. Kainán kőtábláit Siriadu földjén felállított oszlopokon helyezte el, ahová nem ért el az áradat. A kifejezés, hogy „leírta” a vízözönöket, annyit jelent, hogy elmondta történetüket, s hogy tudatában volt időszakos ismétlődésüknek. Erről a periodicitásról több népnek volt tudomása, s a sorozatos világpusztulásokról nagy számban maradt fenn mítosz.
A zsidó hagyományok közt gyakoriak a csillagmítoszok, s hozzá igen szépek. Ilyen például az, melyből egyes égitestek rendetlenkedése, s ezáltal a Föld mozgásának megváltozása tűnik ki a vízözön okául. Az Úr, büntetni akarván az emberiséget, megváltoztatta a teremtés rendjét: a Napnak meghagyta, hogy Nyugaton keljen fel, és Keleten nyugodjék le. Ezt az elbeszélést kiegészíti a következő: Minthogy a vízözön idején az emberek cselekedetei „megfordultak” (letértek a helyes útról), az Úr is megfordította a világ rendjét.
Megint más zsidó monda egy új égitest feltűnését kapcsolja össze a vízözönnel: Istár asszony, tanulván a ki nem mondható nevet (Istenét), melynek tudása a beavatottat képessé teszi az Égbe szállásra, kimondotta azt; rögtön a magasságba emelkedett, és Isten ott állandó helyet adott neki. Istár mennybe szállása után azonnal vízözön támadt. Istár a babiloni Vénusz bolygó, vagyis ez a monda ugyanarról az eseményről beszél, melyet szent Ágoston, illetve a görögök forrásai jegyeztek föl.
Szent Ágoston egy helyen régi szerzőkre hivatkozva, az alábbiakat közli:
„Varrónak a római nép történetéről írott könyvében olvassuk Castor tudósítását, hogy ama fényes Venus csillagon, melyet Plautus Hesperugónak, Homerus Hesperusnak nevez, szörnyű változás történt mind színében, mind nagyságában, alakjában és mozgásában: hasonló sohasem esett meg sem azelőtt, sem azóta: és ez – mondja Kysikusi Adrastus és Neapolisi Dion, a két híres asztronómus – Ogygius uralma idején ment végbe.”
A mondák tehát egyaránt emlékeznek a vízözön kozmikus és telluris okaira; ez a mozzanat a bibliai elbeszélésből hiányzik.

Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai (Magvető Kiadó, 1972.) V. fejezetének (A víz özön regéje) alapján szerkesztett, rövidített változat

2005/41.