Szférikus kozmográfia – ciklikus kronológia

Úgy tűnik, a kollektív emberi tudat a mennyek s a poklok vonatkozásában is egy srófra jár. Dante az Isteni színjátékban a poklok bugyrait s a mennyek régióit járja be, tehát kozmográfiája éppúgy szférikus, mint az iszlám, a buddhista vagy éppen a hindu felfogás.
Menny és pokol az indiai kozmológiában
Mint minden tudati jelenség vonatkozásában, az óind kozmológia értelmezésében is találunk ultraorthodox és progresszív magyarázó iskolákat. Az egyik véglet a szó szerinti értelmezés, a másik pedig a teljes mellőzés. Egyes vélemények a szent hagyomány könyveiben szereplő poklok leírását merő szimbolizmusnak tekintik, amely a csekélyebb tudású néprétegek elrettentését szolgálta volna.

Csakhogy ezen az alapon a transzcendens szférákra vonatkozó leírásokat is szimbolikusként kellene értelmeznünk. Az ellentmondás azonban két felől is feloldhatónak tűnik. A karma-tan, vagyis az ok-okozati törvény erkölcsi érvénye folytán a mégoly túlzó és rettentő pokolképek is arra figyelmeztetnek, hogy a morálisan kifogásolható tettek következményekkel járnak. Ezért jobb az erényes élet, ami kevesebb hullámot vet.

Másfelől, ha a Puránák mitikus világképét a realitás egy adekvát olvasatának tartjuk, akkor például a mennyei vagy isteni leírások, beszámolók akár meditációs kalauznak, vizualizációs technikai segédletnek is tekinthetők. Így tehát több szempontból is érdemes megismerni az óind kozmológia részleteit.

A hindu kozmográfia szférikus gondolkodású, aminek szükségszerű párhuzama a kronológiai ciklikusság. Az óind szemlélet évezredekkel ezelőtt felismerte és megfogalmazta a tér-idő kontinuum mibenlétét. Az anyagi idő a tér megnyilvánulásával veszi kezdetét, s az atomok összerendeződésének igen rövid időegységeitől a kozmosz teljes élettartamának mérhetetlen időhorizontjáig tart. Az idő kisebb-nagyobb egységekre tagolódik, s a kozmosz más-más szféráiban relatíve másként telik az idő. Az indiai kronológia jellegzetessége a világkorszakok (jugák) ciklikus egymásutánisága: arany-, ezüst-, bronz- és vaskorok követik újra és újra egymást. Az idő múlását kozmikus kataklizmák jelzik, amelyek a többrétegű univerzum bizonyos szegmenseit érintik. Az idő ciklikussága a tér szférikus elgondolásával harmonizál. (Megjegyzendő, hogy e ciklikus-szférikus gondolkodás mellett az óind klasszikus természetfilozófia, a vaisésika gondolkodói Descartes előtt több mint fél évezreddel kidolgozták a derékszögű tér-koordinátarendszert. )

A teremtés ősvizén az elsődleges ok kiformálta az arany anyaméhet (Hiranja-garbha), a kozmikus aranytojást, ami az egyetemes isteni értelmet, a felsőbb tudatot, a Lelket szimbolizálja. A kozmikus tojás kétfelé vált: az arany felső darabja lett a menny, az ezüst alsó darabja a föld, valamint a huszonegy köztes kozmoszi régió. A külső membrán a hegyeket alkotja, a belső hártya a felhőket és a ködöt, a vezetékek lettek a folyók, a tojás folyékony belseje az óceán. Szávitrí (a Nap) bilincsekkel megszilárdította a földet, Visnu peckekkel feszítette, Brhaszpati őspap pedig magasba emelte a végeit.

A kozmikus tér három fő szférára tagolódik, ezek a mennyek, a föld és az alvilág, más értelmezés szerint a föld, a levegőég és a menny. A földi világ középrégiónak számít, a mennyei és az alsóbb világok további hét-hét rétegre tagolódnak. A három fő szférát olyannyira szentnek tekintik, hogy a bráhmana papok napi fohászaiban szerepel ezek szakrális megszólítása.

A Visnu-hit szerint a mindenség közepe Svétadvípa (’fehér sziget’) avagy Gólóka (’tehenek bolygója’), az isteni szeretet lótuszvirághoz hasonlatos otthona. Ezt övezi a Vaikuntha (’gondmentes’) bolygók övezete, majd a lelki és anyagi világokat elválasztó kozmikus ősvíz, a Viradzsá-folyam (’ragyogó, vágytalan’) következik. Ennek túlpartján húzódik Dévi-dháma (’az istennő hajléka’), vagyis az anyagi világ a maga szféráival.

Az anyagi világ kozmográfiai rendszerének közepe a Meru-hegység, amely a különböző félisteni lények mennyei birodalmainak hona. A Föld geográfiai szempontból hét, koncentrikus gyűrűkhöz hasonlatos, tengerek által elválasztott, s így szigetszerű kontinensből áll. Mindemellett a Purána-irodalomban említett kontinensek megfeleltethetőek az általunk ismert geográfiai kontinensekkel. Középütt a lapos Dzsambu-dvípa fekszik, itt egy egylábú kecske (Adzsa-ékapád) feszíti szét a földet és az eget. A Föld a kozmikus Sésa-kígyó fején nyugszik, Sésa az ősteknőcön (Akúpára) támaszkodik, akinek négy lábát elefántok tartják. Az elefántok a kozmikus tojás héján állnak. A mérhetetlen magas és széles hegyek alkotta határövezet a látható és a sötét világokat választja el, odaát örök sötétség honol. Ezen a sötét zónán túl van a kozmikus tojás külső héja, ami a mindenséget körülöleli. A kozmosz Brahmá félisten napjai során megnyilvánult és visszahúzódott állapotok között váltakozik. (Megjegyzendő, hogy a különböző indiai források eltérő világrendszereket ismertetnek.)

A mennyei régiókra több szanszkrt kifejezés is vonatkozik: vjóma (égbolt, mennyek), ánanda-lóka (boldog bolygó). Tudnivaló, hogy e felsőbb kozmikus régiókat továbbra is az anyagi világ részének tekintik, a transzcendens isteni birodalom megnevezése para-vjóma (lelki égbolt), illetve alsóbb régiója vaikuntha (gondnélküli). Ezzel párhuzamos Dante gondolata is: „Kijöttünk a legnagyobb égi körből / A Mennybe, amely tiszta fény” – mutatta – / „lelki fény, tiszta öröm, ment a földtől;” (Isteni színjáték, Paradicsom XXX.38-40.)

A felsőbolygók hét régióját különböztetik meg, melyek mindegyike ideiglenes célállomás, a jó karma eredményeinek kimerülése után a halandó kénytelen visszatérni a földi régiókba. Mindemellett az anyagi mennybolt egyfajta hiperrealitást jelent, ami valóban paradicsomi körülményeket jelent az ott élőknek: kellemes feltételek, hosszú, egészséges élet, rövid öregség, stb.

A hindu kozmológia szerint a felsőbolygók a mennyei körön (Ilávrta-varsa) belül helyezkednek el. Ezt a titokzatos területet a Himálájától északra helyezik, valójában azonban a közönséges szem elől rejtett vidékről van szó. S jóllehet Indiában számos földrajzi hely viseli a mennyek egyik-másik helyének megnevezését, ez csak emlékeztető, vagy tisztelgés az égi minta előtt.

A mennyei kör, mi több az egész anyagi mindenség közepén az arany Méru-hegy áll, amely a tisztátalan ember számára elérhetetlen. A Méru-hegy 160.000 mérföldnyire magasodik, ez tartja helyén a mennyboltot, körötte kering a Nap s a Hold. Oltalmat ad a nagy bölcseknek és félisteni lényeknek, s itt található Visnu, Siva és Brahmá hajléka is. A Méru-hegyen nő egy hatalmas jambózafa (dzsambu), amely beárnyékolja a közelében fekvő szigetet, a Földet, amit ezért Dzsambu-dvípának neveznek. E fának hatalmas lepottyanó gyümölcseiből kiserkedő lé alkotja a Dzsambu-folyamot, melynek vize halhatatlanságot nyújt.

A felsőbb bolygórendszerek ereszkedő sorrendben: Szatja, Tapa, Dzsana, Mahar, Szvar, Bhuvah és Bhúr, míg az alsó bolygórendszerek: Atala, Vitala, Szutala, Talátala, Mahátala, Raszátala és Pátála.s
A felsőbolygók legmagasabb szférája 1) Brahmá-lóka, vagy szatjalóka (igazság-régió). Ez a létezésnek igen finom síkja, durva hús-vér test helyett érzelmi és gondolati burok övezi a lelkeket. Nincs szenvedés, öregkor vagy halál. Az itt élőket a szenvedő lények iránti együttérzés motiválja, s ez az üdvösség előtt az utolsó állomás. A szannjászík ide jutnak.

A következő szint 2) Tapólóka, az ’aszkézis szférája’, a vezeklők célállomása, ahová az erdei remeteségben élők jutnak. 3) Dzsanalóka Brahmá fiainak, a négy Kumárának a hajléka, s a nagy bölcsek és szentek lakhelye. Ez a végső születés helye, vagyis innen nem kényszerül vissza az anyagi világba a lélek. Ide az élethosszig önmegtartóztatásban élő brahmacsárik jutnak. 4) Mahar-lókán bölcs munik, ősatyák és megtisztult lelkek lakoznak, s azok jutnak ide, akik életük egy szakaszában komoly szexuális absztinenciát gyakoroltak.

Az anyagi világ kataklizmái érintik e felsőbb régiókat is, de a legfelsőbb Brahma-lóka egészen az anyagi megnyilvánulás visszarendeződéséig érintetlen marad.

A következő régió a 5) Szvar-lóka, a ’fényes birodalom’ amit a félisteni lények bolygóinak tekinthetünk. E régiókat egyes források a Méru-hegyen, vagy annak környékén említik, mások a Nap és a Sarkcsillag között fekvőként mondják. Ez az igazi ’földi paradicsom’ mindenféle érzéki örömben bővelkedik: andalító muzsika, finom ételek, illatszerek, drágaköves paloták, aranyozott utak, buja gyönyörligetek, mennyei táncoslányok serege.

Indra mennyei birodalma a Szvarga, a Méru-hegytől északra fekszik, a föld és az ég között. Alsóbb régióit madarak és felhők lakják, magasabb régióit mennyei nők (apszarák) és égi muzsikusok (gandharvák). Itt él a bőség tehene (kámadhénu) is. Indra fővárosa Amarávatí, s itt áll fényes palotája, a Vaidzsajanta. Hires tanácsterme a Szudharmá, a palotát pedig a pazar Nandana-kert övezi. Ennek ékességei a kívánságfák, középütt pedig a tejóceán kiköpülésekor nyert, aranykérgű, színjátszó levelű páridzsáta-fa, amelynek illata az egész birodalmat belengi.

Itt említendő Visnu hajléka, Vaikuntha, vagy a ’fehér sziget’ (Svétadvípa), amely transzcendens természetű, s a megsemmisülés nem érinti. Ezen keresztül folyik a mennyei Gangesz, s a világi tettektől megtisztult híveknek nyújt oltalmat. Svétadvípa a Sarkcsillagon található, mely körül a bolygórendszerek keringenek. A kozmoszt Isten anyagi testének is tekintik. Ennek a kozmikus formának ’delfin’ (sisumára) a neve, amely érdekes módon egybevág a galaxis alakjáról alkotott modern kori elképzelésekkel. Ezt a kozmikus delfint lehajló fejjel és csavarodó testtel képzelik el, melynek szája a Mars, nemzőszerve a Szaturnusz, tarkója a Jupiter, mellkasa a Nap, elméje a Hold, köldöke a Vénusz, mellkasán az Asvini-kumárák lakoznak, vitálesszenciája a Merkúr, nyaka a Rahu, testének felszínén futnak az üstökösök és pórusaiban ragyognak a csillagok.

A következő régió 6) a Bhuvah, vagyis levegőég, a föld és a mennyek közötti régió (antaríksa), ahol a misztikus képességek birtokosai, s egyéb nagyhatalmú lények, illetve a démonok és szellemlények bizonyos rendjei laknak. A levegő szférája idáig terjed, majd 7) a földi régió, avagy a naprendszer (Bhú-mandala) következik, melynek határát a Nap és a Hold fényessége, illetve a hattyúk, sasok és keselyűk érintette magasságok képezik. Jóllehet a föld is a felsőbb régiók sorában szerepel, ez valójában középbolygó, ahol az elmúlás az úr, s ezért a halál birodalmának (martjalóka) is nevezik.

A bolygórendszer úgynevezett szigetekre (dvípa) oszlik, mintha az űr óceánján fekvő szárazulatok volnának. Hét dvípa ismeretes: Dzsambú-, Plaksa-, Sálmalí-, Kusa-, Kraunycsa-, Sáka- és Puskara-dvípa; a bolygókon pedig kontinenseket (varsák) azonosítanak. Az egyes földrészeken más-más istenségeket imádnak.

A Dzsambu-dvípa földrészei és uralkodó istenségei:

Ilávrta-varsa Siva – a teremtő megsemmisítés félistene

Bhadrásava-varsa Jamarádzs – a halál és ítélet félistene

Hari-varsa Naraszinha – ember-oroszlán, Visnu avatárja

Kétumála-varsa Krsna-Kámadéva – a szeretet mindenkit vonzó Istene

Ramjaka-varsa Matszja – Visnu halformájú avatárja

Hiranmaja-varsa Kúrma – Visnu teknőc formájú avatárja

Uttarakuru-varsa Varáha – Visnu vadkan alakú avatárja

Kimpurusa-varsa Rámacsandra – a Nap nemzetség istenkirálya

Bharata-varsa (a mai India) Nara-Nárájan – duál-inkarnáció; a vezeklés tanítói

Érdekes koncepció a Föld alatt húzódó, de fejlett civilizációjú és nagyfokú élvezeteket nyújtó bolygók sora. Talán Föld alatti felsőbolygóknak lehetne nevezni ezeket. 1) Az Atala (feneketlen) bolygó mámoros testi élvezetet, valamint misztikus képességeket kínál, s gonosz szellemek is lakják; 2) a Vitala bolygón Siva és hitvese az úr, démoni lények népesítik be. 3) A Szutala bolygón Bali király uralkodik, aki Visnunak adományozta a kért három lépésnyi földet. 4) A Talátala bolygón a mágusvezér Maja titán él, a 5) Mahátala bolygó kígyófészek, illetve a hulladémonok (préták) helye, a 6) Raszátala pedig a titáni dánaváknak és óriásoknak az otthona, s itt ég az aszura-tűz, melyből majd a megsemmisülés világégető tüze származik. A 7) Pátála szintén mérges kígyók lakta vidék, bár a ’kígyó’ jelentésű nága szó jelenti egyben azt a közép-ázsiai szkíta-rokon törzset is, amelynek emblematikus totemállata a kígyó. (Megjegyzendő, hogy a Jadu-nemzetség, valamint a Vidzsajnagar királyok, sőt Mysore egyes hercegi családjai is kapcsolatba hozhatók a nágákkal.)

A következő alsó szféra az ősatyák bolygója (Pitrlóka), ahol a halál és ítélet félistene, Jama uralkodik. Haláluk után ide kerülnek a lelkek, majd elnyerik méltó jutalmukat vagy büntetésüket.

Az igazi pokolbolygók (Naraka) ezután következnek. Egyes források huszonnyolcat sorolnak fel, mások több ezer változatról beszélnek. Pokoli lét a következménye bizonyos általánosságban bűnnek tekintett cselekményeknek, mint a lopás, csábítás, paráznaság, erőszak, italozás, gyújtogatás, állatölés – akár rituális célból is –, bráhmana-gyilkosság, de pokolbéli büntetést von maga után az előkelő származás elherdálása, a hamis ítélkezés, a vendég nem kellő fogadása, vagy a tévtanok követése, illetve az állatias viselkedés.

További poklok, illetve a köztes lét régiói a gyermektelenek helye (Put), a megtestesülésre várók helye (Avícshi), a gonosztevők általános pokla (Szamháta), a pokol tornáca (Támisra), a szenvedések helye (Ridzsísa), az újra testet öltők legförtelmesebb pokla (Kudmala) s feneketlen mélység (Kákóla), a reménytelen kínok helye azok számára, akiknek reménye sincs az újjászületésre.

Amint a mennyei szférákban, úgy a poklokban sem fizikai testében éli meg a kínokat a bűnös. Szubtilis szenvedéseket él meg mentális és emocionális módon. A pokol ugyanakkor vezeklőhely, nem végleges, örök kárhozat. Amint letöltötte büntetését az örök individuális lélek, folytathatja tovább életét, akár azon a szinten is, ahonnan a pokoli szenvedések közé került. A hindu világszemlélet alapvetően üdvkereső és pozitív, s vallja, minden törekvő lélek Isten felé tart és végül fölszabadul, vagyis lelki tudatosságra tesz szert és kikerül az ismétlődő születések és halálok köréből. Ettől egyetlen lélek sincs egyszer s mindenkorra megfosztva.
Az összeállítást készítették:
B. K. Tírtha, valamint a Vaisnava Akadémia tiszteletbeli tagjai

2005/41.