Weöres Sándor levele Hamvas Bélához

…A múltkor leírt dolgot még egy követte: november 1. utáni hajnalban egy álom, melynek meséje nem is volt. Az álom kb. 30-40 épület-részletet és szoborcsoportot mutatott, s nem volt hozzá más kommentár, mint egy helyérzés, hogy az indiai Kudserat félsziget és Keletafrika közt elterülő földrészen vagyok. Ez az elsüllyedt ősföldrész: Gondvana.

Felébredés után csak két szoborcsoportra és egy épületpárkányra emlékeztem aránylag tisztán, de az összkép jól bennem maradt. Ez a művészet gyökeresen különbözött minden ismert művészettől:
robbanó derű jellemezte: végsőig feszülő harmónia, mely mintha szét akarna röpülni az örömtől.

Többnyire fehér alapszín, márvány, melybe élénkszínű berakások illeszkedtek, libegő párkányok; formák és színek tomboló forgataga. Az indiai művészet őrzi ebből a forgatagos kompozíciót, s a kínai építészet a libegő ereszes-párkányos tetőszerkezetet; de ennek a művészetnek lényege, a tomboló vígság mint alap-érzés, a bacchanália mint hétköznap, ma sehol sincs. A mai ember a vígságnak ezt a szüntelen viharzását ki se bírná, rögtön belefáradna. – Ami az építészetet illeti: vaskos tömbök, de mindig olyan folytatással, hogy az épület a súlytalanságnak, sőt az explóziónak érzését kelti. Egy-két emelet magasságú épületek, mégis óriásinak látszanak, rengeteg hullámvonalukkal és szövevényes párkányaikkal. Az épületek alapszíne villogó fehér márvány; a berakás legtöbbször kékes-szürke és zöldes-szürke, mely a fehérségen igen élénknek látszik. Emlékszem egy vízszintes, cikkcakkos párkány-sorra, melyet sűrűn kereszteztek függőleges hullámvonal- sorok a párkánytól a földig; más szóval, az építményből kiszögellő márvány-tömbök hullámos kiképzésűek voltak, a felettük húzódó párkány-sor pedig kanyargó: az épület oly mozgalmas volt, mint a zuhatag.

A szobrok mindig csoportosak, két-szarvú isten, bóbitás istenné, körülöttük tagbaszakadt, felnőtt isten-gyermekek. Ezt a szobor-csoportot egy templom bejárata mellett, a szabadban láttam: márványból volt és cinóber-színű fémből: s az egész csoportot, meglehetős távolságban, tarka szalag- és zsinór-szövevény vette körül; s ha járt-kelt az ember, ez a tarka szövevény mindig más szín-hálóval övezte körül a szobrokat.

Ezt az egész művészetet úgy lehetne jellemezni: spirituális rokokó. Boucher, Fragonard képein tombol ekkora vidámság, csakhogy felszínesen, ál-módon; itt pedig mélyről fakadóan és féktelenül. – A feminin művészet volt ez! egy matriarchális világ művészete. Csak nők alkothattak ennyire antisztatikusan. A férfi-világban az explózió mindig kifejlett, itt pedig az explózió-sor maga a folyamat. Az érzelmek boldog viharzása volt végeszakadatlanul. Ilyen vidám, libegő, problémátlan, színekké-hullámokká foszló volt az a világ, melyben nem a férfi-elve, hanem a női-idea, a család dominált.

Akkor a nő volt ébren és a férfi aludt; most a nő alszik és a férfi éber. – S ez a viharzó művészet mégis gyengéd volt és illedelmes. Halmozott pompának, tüntető gazdagságnak semmi jele. Szinte égig-robbanó hatást keltett, de mindig a lehető legkisebb méretekkel. Élénken tomboltak a színek: de többnyire a fehérbe-ágyazott szürke árnyalatok; telt-szín alig szerepelt. Tomboltak a motívumok, de mindig csak két-három motívum okozott akkora mozgalmasságot, mint később egy motívumsereg.

Mámoros művészet volt, s nem férfias, önző, narkotikus mámor: hanem az egészséges szeretet, társas-érzület eksztázisa. Teljesen a temperamentum áradásának jegyében állt, mégsem harsogott; inkább mozarti volt, mint beethoveni. – Alighanem ez volt az emberiség harmadik nagy korszaka. Első a hyperboraeus, aranykori, derűs-sztatikus; jelképe: kő. „Létezem.” Második a lemuriai (csendesóceáni elsüllyedt kontinens), ezt a virág-szerűség, vitalitás jellemezte; jelképe: növény. „Létezem, hogy virulhassak.” Harmadik a gondvánai érzelem-kultúra; jelképe: állat. „Létezem, hogy örülhessek.” Negyedik: az atlantiszi, intellektuális, meditáló, védikus; jelképe: ember. „Létezem, hogy tudhassak.” Ötödik: az európai, arisztotelikus, individuális, cselekvő; jelképe: manó. „Létezem, hogy alkothassak.” Hatodik lesz: Eldorado, az intuitív korszak, melynek előképe a néger kultúra; jelképe: tündér. „Létezem, hogy szerethessek.” Hetedik és utolsó: az apokaliptikus kor; az ember lerázza a testhez-kötöttség nyűgét; jelképe: angyal. „Létezem, hogy hazatérhessek.”

Csönge, 1946. november 7. (részlet)

2005/40.