Fundamentum és fundamentalizmus

Rettegett ellenség, vagy szilárd alapok?

A második világháború után kis időre elcsöndesedtek a hitviták. Sokkal inkább a közös felelősséggel volt elfoglalva a világ, semmint a partikuláris érdekekkel. A hatvanas években oldódni látszódott a merev elzárkózás és elutasítás, a második vatikáni zsinat békességet hirdetett a más vallásokkal szemben, megindult egyfajta szellemi párbeszéd, kiengesztelődés, ökumenizmus.

Aztán nyugaton a hatvanas- hetvenes évek, nálunk a nyolcvanas évek az új vallási mozgalmak (a pejoratív ‚szekta’ helyett kitalált eufémizmus) évtizede lett, az emberek tömegesen kezdtek alternatív szellemi folyamatokkal és életmódszerű gyakorlatokkal foglalkozni. Mintha föllazultak volna az alapok, megingott volna a fundamentum. Aztán a perzsa sah megdöntése nyomán, Khomeini ajatollah feltűnésével berobbant a köztudatba egy már-már elfelejtett szó: a fundamentalizmus. Azóta ez a kifejezés a nemzetközi ijesztgetés-ipar egyik leitmotivja, s szinte egyértelműen az iszlámmal kapcsolatban használják. Pedig a fogalom nem innen ered…

A latin fundus szó jelentése házhely, telek, kisbirtok, illetve valamely célra szolgáló pénzalap. Így képezhet a fundus fundamentumot, ami valaminek az alapzata, támasza, megalapozása. A fundálás alapokkal történő ellátást jelent, mikor az ember lerakja valaminek az alapját, megerősít, megszilárdít valamit. Érdekes módon kifundálni valamit mégis inkább a góbék kiváltsága, s nem éppen szilárd alapot sejtet. Márpedig ami fundamentális, az szilárd, tartós, alapvető, sarkalatos – mint például igazság –, illetve megingathatatlan alapelvekre épülő tény.

Ennek további megfejelése a fundamentalizmus, a megkérdőjelezhetetlen alapigazságokra épülő és azokból nem engedő eszmerendszer. A fundamentalizmus az ókorba nyúlik vissza, ekkor még pozitív kicsengéssel. Valójában az Arisztotelész Metafizikáján alapuló, első igazi filozófiai rendszert nevezték így, amely bölcseleti alapigazságokra építkezett – szemben a formalizációval, amely a tartalom formájának feltárása és rögzítése révén vélhetőleg elvezet a tartalom pontos meghatározásához.

Pejoratív értelemben a fundamentalizmus a vallás kapcsán jelent meg először, de nem az iszlám, hanem a kereszténység vonatkozásában. Ebben az értelemben a fundamentalizmus olyan vallási, illetve vallásfilozófiai nézet rendszer, amely minden esetben elveti a tudományos igazságot, ha az ellentmond a hit dogmáinak, s a megismerés alapjává a kinyilatkoztatást teszi meg. Szűkebben a fundamentalizmus merev, elutasító magatartás a Bibliára vonatkozó mindennemű kritikával és a bibliai kinyilatkoztatást kétségessé tevő természettudománnyal szemben. Ma ezt a kereszténység viszonylatában felmerült fogalmat elsősorban az iszlám szélsőségek elítélésére használják, holott kiterjeszthetnénk a kört a zsidó, mohamedán és keresztény, vagy akár a tudományos fundamentalizmusra egyaránt.

A mai közgondolkodás szerint a megismerés alapja sokkal inkább a természettudomány, mint az intuíció, a vallás, a mítosz, a művészet, vagy bármi egyéb. Amikor ez a meggyőződés kizárólagossá válik, tudományos fundamentalizmusról beszélhetünk. Fundamentuma minden világnézetnek van: a kereszténységnek a Biblia, az iszlámnak a Korán, a hinduizmusnak a Védák, a természettudományos világképnek a tudomány. Hajdanán az emberiség inkább szakrális alapon szemlélte a világot, a földi létet átmenetnek tekintve a pokol és a mennyország, avagy az örökké tartó lét egyes fázisai között. Nem mondhatjuk, hogy az archaikus, aranykori ember kevésbé igazodott volna el a világban, mint a mai rendkívül jól informált, de annál jobban elidegenedett, elárvult posztmodern ember. A hajdani szakrális alapok helyébe aztán a dogmatikai alapok kerültek, az egyetemes szentség tudata helyett egyre inkább a felekezethez tartozás és az ebből fakadó következmények uralták a világképet. Ekkor jelentkezik a kizárólagosság, a másokkal szembeni kirekesztőlegesség. Érdekes módon az Ábrahám kebeléről fakadó nagy vallások mindegyikére jellemző ez a kirekesztő szemlélet. Pravoszláv szerzetes barátom – néhány éve még pénzügyi bróker, ma a világ végén, egy düledező kolostorban élő atya – megjegyezte: jóllehet üdvösség egyedül az orthodox egyházban van, de a hindukkal szeret beszélgetni, mert jobban megérti magát velük, mint hitsorsosaival. Az ószövetség a kiválasztott néppel szemben negatívan diszkriminálja a más népeket, s az iszlám is legföljebb adófizetőnek tekinti a nem igazhitűeket. Mindhárom klasszikus egyistenhit egyedül önmagát tekinti üdvözítőnek. Ez is tekinthető egy finomabb formában jelentkező fundamentalizmusnak, amely hibától a tudomány sem mentes.

Ma az iszlámot sokan egyértelműen retrográd és fundamentalista vallásnak tekintik, pedig ne feledjük, progresszív szerepet is betöltött már e világvallás, például az India és Európa közötti tudományos és kulturális közvetítésben, a kora középkori matematika, földrajz vagy az orvostudomány terén.

Hajdanán, mikor a kereszténység átemelte a klasszikus bölcselet egyes elemeit, és képes volt azokat összeegyeztetni saját világképével, a tudományosság letéteményesének számított: gondoljunk csak az egyháznak az írásbeliség, a dokumentálás, az oktatás és a kultúra terén betöltött szerepére. Később, mikor olyan erőnek és befolyásnak volt a birtokában, melynek alapján nyugodtan mellőzhette, vagy akár üldözhette a tudományosságot, megrekedt ez a progresszív lendület és előtérbe kerültek a dogmák, valamint a hatalomféltés. A világi hatalomba fulladt bele a kereszténység tradicionális hagyománya is. A megrekedtség ellen hatott a reformáció, amely természeténél fogva a hagyomány tagadása volt, s a tradíció helyett a rációt hangsúlyozta. Talán ezért mondják egyesek a reformációt a katolicizmus halva született gyermekének. Azonban az egyházak ereje fogytán, mind a tradíció képviselete, mind a világi befolyásuk gyöngül. Európa egyik rendező elve a hatalom mellett jó ezer esztendeig egy szakrális eszme volt, a kereszténység. A kereszténység négy fő centruma – Róma, Kijev, Köln és Bizánc – közé húzott képzeletbeli vonalak misztikus módon, a kereszt jegyében egyesítették a kontinenst. A mára megkopott szakrális jelleg helyét átvette a pénz és a gazdasági érdek, a szekuláris európai unió néven. „A pénz uralmát civilizációnk képviselői valóságos szellemi, sőt morális, erkölcsi hatalomnak tekintik, mivel a most letűnt hitet a hitel helyettesíti, ami nem más, mint kölcsönös becsületességünk fikciója.” – írta Richard Wagner már a XIX: században. A folyamat betetőzését a tudományos világkép kialakulása jelentette. Lassan a tudósok kerültek olyan hatalmi pozícióba, hogy a valóság megismerésének egyetlen megfellebbezhetetlen módszere gyanánt állították be a természettudományokat, s éppúgy igyekeztek kiiktatni e világképből a vallást, mint annak idején a vallás tette a tudománnyal.

Olykor inkvizíciós vagy totalitárius eszközöket is bevetettek. A francia forradalom nemcsak a királyt, hanem az addigi vallásosságot is megfosztotta trónjától, Freud a neurózis fogalomkörébe utalta a vallást, a bolsevik ideológia komisszár -papjai pedig száz érvben próbálták magyarázni, miért nincs Isten. A tudományos fundamentalizmus vulgáris epizódja szerint Gagarin megjelentette elöljáróinak: tényleg nincsenek angyalok az égben.

És mi lett az új kor eszmei fundamentuma? Papini szerint: „A világ csak egyetlen vallást gyakorol, azt, amely Wotan, Mammon és Priapus felséges háromságát vallja: az Erőt, melynek szimbóluma a Kard és temploma a Kaszárnya; a Gazdagságot, amelynek szimbóluma a Pénz és temploma a Börze; a Testet, amelynek szimbóluma a Phallusz és temploma a bordélyház. Ez az uralkodó vallás a Földön, amelyet ha szavakkal nem is mindig, de tettekkel minden ember buzgón gyakorol…”

Az újabb kori tudomány szilárd alapjai azonban erodálódni látszanak. A huszadik század elején a tudományos világkép fundamentuma ingott meg a relativitás elméletével, majd a kvantum-elmélettel. Ez utóbbi a logika addig csak kétértékű – minden állítás vagy igaz vagy hamis – rendszerét többértékűre – például igaz, hamis és határozatlan – cserélte. Az intuicionista logika is eltekint a kétértékűség feltevésétől. Az új fizika művelői meglepő párhuzamokra mutattak rá például az óind mitikus világkép és korunk tudományos felismerései között. Siva kozmikus táncában az anyag rezgését, vagy a mindenség hullámtermészetét is felismerik, Visnu teremtő kilégzését a táguló univerzum fogalmával rokonítják, s Fritjof Capra műve, A fizika taója a régi-új szemlélet bibliája lett. Rengetegen foglalkoznak meditációval, jól-rosszul alkalmazva a klasszikus módszereket, s mégis teljesebbé téve saját életüket. Akárhogy is, a valóság megismerésének nem egyedüli eszköze a természettudományos, kutatásokon és kísérleteken alapuló módszer.

A Nyugatra oly jellemző fundamentalizmus álságos voltát, gondolkodásunk csapdáit valószínűleg mindaddig föl sem ismerhetjük, amíg meg nem próbáljuk más szemszögből vizsgálni az élet jelenségeit. Egy szilárd erkölcsi fundamentumokon álló muszlim ember számára elképesztő blaszfémiának tűnne félpucér nőkkel reklámoztatni mondjuk a gumiabroncsokat – nekünk ez ma már fel sem tűnik. Irtózva gondolunk a harmadik világ higiénés körülményeire, de bele sem gondolunk, milyen pazarló a nyugati élet. Fundamentalistának kiáltjuk ki a vallási és erkölcsi elveihez akár körömszakadtáig ragaszkodó embert, holott a Nyugat mindent elkövet, hogy saját értékeit ráerőltesse másokra. Fundamentális kérdést csinál némely ország a fejkendő viseléséből, pedig a muszlim nőknek ez valószínűleg ugyanolyan megalázó, mintha egy arab országban az odalátogató turista nyakából levetetnék a keresztet. Az általunk progresszívnek és felvilágosultnak tekintett nyugati értékrend mások számára lehet éppen retrográd és fundamentalista.

A fundamentalizmus és kirekesztés ellenszere a tolerancia. Ez nem csupán a semmiben sem hívő ember eszköze, hanem a saját meggyőződésében szilárdan és mélyen gyökerező, de a világ dolgait nem elutasító, valódi rálátással rendelkező ember kiváltsága. A legtöbben azért félnek a kitekintéstől, mert saját meggyőződésük megingásától tartanak. Nagyon könnyű megfélemlítéssel, erkölcsi zsarolással, manipulációval rettegésben tartani az embereket. Manipulációs eszközként akkor alkalmazható az általános spirituális fundamentalizmus, ha az egyének esetében hiányoznak a fundamentumok. Ellenben a saját meggyőződéséhez hű s a világmindenségben immár bátran körültekintő ember minden jóból, sőt, a rosszból is képes tanulni.

A keleti világszemlélet egyik sajátsága a tolerancia. Indiában például szellemi evolúcióról beszélnek, ezért ugyan a lelki utak követői hűségesek saját meggyőződésükhöz, ám mások másfajta lelki gyakorlatait tisztelik és elfogadják, mint hiteles lelki folyamatokat. Ez a szemlélet nem vagylagos, hanem mellérendelő. Ha egyáltalán beszélnek egyetlen útról vagy egyetlen üdvözítő módszerről, az a philosophia perennis, az információn túli bölcsesség, a vallások fölötti vallás, a formák mögött rejlő tartalom: az ember és Isten szeretetteljes viszonya. Ez a fundamentalizmuson messze túlmutató, ragyogó spirituális fundamentum.

Párhuzamot vonhatunk a fundamentalizmus és a formális gondolkodás között, amely a külső formára figyel, aszerint ítél. Fundamentumnak azonban a formalizációt tekinthetjük, miszerint a forma megismerése és rögzítése elvezet a lényeg, a tartalom megismeréséhez, felismeréséhez. Ilyen formalizáció lehet a nyelv, a művészet, a rítus vagy a mítosz, amik transzcendens fűtöttségükben igenis alkalmas eszközök a magasabb lényeg megtapasztalására. A formák kiüresedéséről akkor beszélhetünk, ha terméketlen a gyakorlat, a puszta repetíció nem visz közelebb a tartalomhoz, vagy éppen a forma válik lényegi elemmé. Ugyanez makulátlan módon is lehetséges, amikor a forma átlényegül, átitatódik a tartalommal, s a forma ismétlése mindig meghozza lelki eredményét. A jógának az isteni harmóniába visszacsatoló reintegrációs folyamatában ilyen átlényegülő triásznak tekinthető a mester-kinyilatkoztatás-szentek (guru-sásztraszádhu) elve. A spirituális megismerés fundamentuma nem az empirikus tudomány, sokkal inkább a lelki tekintélyek. A legfőbb tekintély a szentírás: a kinyilatkoztatás, illetve a szent hagyomány. Ennek alapján ismerhető meg a valóság, de nem feltétlenül más értékek elutasítása révén. A hinduizmus integer világképének megismerése révén helyére kerülhet minden emberi tudás. Elutasítani legföljebb az akadályozó tényezőket ajánlatos. Az empirikus, a spirituális/intuitív, és a transzcendens megismerés a mindenség más-más rétegeit tárja föl az ember előtt, szinte egymásba ágyazódóan. A hiteles tan hiteles megismerése mélyebb összefüggések meglátásához vezeti az embert, s az egy bizonyos úton-nyomon elinduló ember idővel képes eljutni a szintézishez. Ebben a kutatásban, vizsgálódásban segít a lelki vezető, a guru, aki növendékeit bizonyos szituációba hozva támaszt érdekeltséget, segít az átélésben, a módszerek hatékonyságának megtapasztalásában. Nem elegendő a tan verbális közlése, annak java része feledésbe merülne, hanem a megélés, elsajátítás a fontos, mert az ilyen fölismerések beépülnek az ember szemléletébe, tudatába. A kinyilatkoztatás és a mester mellett az információ harmadik forrása a szentek gyakorlata. Amennyiben e három tekintély véleménye egybevág egy adott kérdésben, s az ember azt szívvel-lélekkel el tudja fogadni, sikerrel járta be a formalizáció útját, s a fundamentalizmus helyett a fundamentumok felé tett nagy lépéseket. A szubjektív, fundamentális követelmény pedig a hit, de a felsőbb valóság lényegi megismeréséhez nem elegendő a puszta hit, minősített hitre van szükség, ez a lelkesült hit. Ez a fundamentális hit pedig nem más, mint a szeretet útján elsajátított meggyőződés. Márpedig a fundamentalizmus, avagy a fanatizmus elkerülésének egyik alappillére a tan, a filozófia mélyreható ismerete, másrészt az a realista képesség, hogy az ember csak olyasmiről beszéljen, ami már a birtokában van. A filozófus szépsége az, hogy tud csodálkozni. A világnézet nem más, mint a valóság meghatott szemlélete. A tapasztalat néha csal, ezért nem pusztán tapasztalatra, kipróbálásra, hanem spirituális megtapasztalásra van szükség. Egy-egy döntésünk helyességét azon is lemérhetjük, ha másodszor is ugyanúgy választanánk, s ez már lehet fundamentális bizonyosság.

Egy idézet, amely fundamentális igazságokat, életre szóló jó tanácsokat fogalmaz meg anélkül, hogy a fundamentalizmus hibájába esne. Szövegünk az indiai Upanisad-irodalom egyik jeles darabjából, a Taittiríja-upanisadból való. A Taittiríja-upanisad a fekete Jadzsur-védához tartozó titkos tanítás, a Taittiríja-bráhmanához sorolt áranjaka 7-9. fejezetét képezi.

Az ősi Krisna Jadzsur-véda az i.e. III. században már ismert mű, prózai és verses részek együttese. Szerkezete és bonyolultsága miatt az elnevezése: „fekete”. Az ide vágó Upanisad elnevezése egyes feltételezések szerint Jáska védamagyarázó tudós egyik tanítványának, Tittirinek a nevére vezethető vissza, mások szerint a mű tanait követő papi klán totemállatára, a fogolymadárra (tittiri) utal. Egy további magyarázat szerint a szöveg verseit fogolymadarak (tittirik) csipegették fel a földről.
Részletünk azt a pillanatot ragadja meg, mikor a mester útjára bocsátja tanítványát. Ilyenkor ajándékkal hálálja meg a növendék a tanítást, mestere pedig tanácsokkal látja el.

Tanítványát a Védákra megtanítva a mester így inti növendékét:

„1. Mondj igazat! Gyakorold az erényt! Ne hanyagold el napi tanulmányaidat! Ha mesterednek kedves ajándékot hoztál, ügyelj arra, ne szakadjon meg nemzetséged fonala. Az igazságot el ne hanyagold! Az erényt el ne hanyagold! A jólétet el ne hanyagold! A gyarapodást el ne hanyagold! A tanulást és tanítást el ne hanyagold! Az istenek és ősök szolgálatát el ne hanyagold!

2. Istenként tekints anyádra! Istenként tekints atyádra! Istenként tekints mesteredre! Istenként tekints vendégedre!

Amely cselekedet folttalan, csak azt tegyed, ne másokat! Amely gyakorlat helyes, azt kövesd, ne másokat!

3. A náladnál kiválóbb bráhmanákat ülőhellyel kínáld. Hittel adakozzál, s ne hitetlenül! Bőkezűen adakozzál, szerényen adakozzál, félve és együttérzéssel adakozzál.

4. Ha pedig kétséged támad egy cselekedet avagy esemény felől, úgy viselkedjél te is, ahogyan a jó ítélőkészségű bráhmanák viselkednének, akik (a jónak) szentelik magukat, függetlenek másoktól, nyájasak s az erény elkötelezettjei.

5. A hitványak között pedig úgy viselkedjél te is, ahogyan a jó ítélőkészségű bráhmanák viselkednének, akik (a jónak) szentelik magukat, függetlenek másoktól, nyájasak s az erény elkötelezettjei.

6. Ez a parancsolat. Ez a tanítás. Ez a Védák titkos tanítása. Ez az útmutatás. Ez az imádat módja, bizony, ez az imádat módja!” (Taittiríja-upanisad 1.11.)

Tornyai Ödön

2005/40.