A tradíció algoritmusa – Az indiai ikonográfia szimbólumrendszere

Az Indiába látogatók első sétájuk alkalmával szembetalálják magukat az Európában megszokott formáktól merőben eltérő stílusú hindu templomokkal. Az idegen számára szinte teljességgel érthetetlen a sok ismeretlen forma és jel. Talán elmondja az idegenvezető, hogy ez Visnu, amaz pedig Siva, de a vallás ismerete nélkül meglehetősen nehéz az alakok értelmezése.

Az indiai ikonográfia rendkívül bonyolultnak tűnik, az ezernyi istenalak, szobor, motívum és szimbólum szinte áthatolhatatlan dzsungelt alkot, amin bizony vezető nélkül szinte lehetetlen átkelni. A XVIII. századtól kezdve számos európai szerző foglalkozott ezzel a témával. A kor szellemének megfelelő tanulmányok születtek a mitológiáról és az ikonográfiáról egyaránt, például Forester 1785-ös műve Selectes of the Mythology and Customs of Hindus címmel, vagy Moore tanulmánya 1810-ből, Hindu Pantheon címen. Vallási, filozófiai háttér nélkül szinte lehetetlen az ikonográfia értelmezése, magát a világnézetet pedig szintúgy nehéz kívülállóként értelmezni.

Bármely kultúra ikonográfiáját vizsgáljuk is, az általában bonyolult jelrendszert jelent, amit alapos ismeretek birtokában, szinte a téma beavatottjaként képes csak kellő mélységében értelmezni az ember. Ugyanez igaz Indiában is. Az indiai ikonográfia összetett, több rétegű értelmezést feltételez, ami csak sokéves szertartási gyakorlat során bontakozik ki az ember előtt, a részletek csak így állnak össze teljes képpé. A filozófia, a vallás, a tradíció ismeretében fedezhető fel az ábrázolások harmóniája, rejtett, kódolt értelme. Az ikonográfia fontos része a vallásnak, a vallási szimbolizmusnak. Látható formát kölcsönöz a világi szem számára láthatatlan Istennek, vagy egy absztrakt koncepciónak, mint például a végtelenségnek, s jellegzetes tárgyakkal látja el az istenségeket vagy szenteket. A vallási gondolat használati tárgyakban, jellegzetességekben nyilvánul meg, amiken a történelmi változások is nyomon követhetők. Az istenszobrok és az attribútumok egyszerre hordoznak örök, egyetemes jelentést, ugyanakkor magukon viselik az adott kor filozófiai, vallási és történelmi elképzeléseit. A megfogalmazás utalhat a gazdasági és szociális háttérre is, de a területi és időbeli sajátságok tanulmányozása is figyelemre méltó.

A hindu ikonográfiából tehát egyszerre meríthetünk vallási, történelmi, szociális és földrajzi ismereteket, de a misztikus vonatkozások sem elhanyagolhatók, sőt a hívők személyes tapasztalataira, felismeréseire is következtethetünk.

Az ikonográfia nemcsak a képzőművészet eszköze. Meg található az előadóművészetekben, például a drámai szereplők kosztümjeinek vagy karakteres maszkjainak szimbolikus jelentésében, a táncmozdulatok nyelvrendszerében, de akár a költészetben vagy prózában is. A mitológiai, vallási jellegzetességek, jelentések állandósult jelzők formájában lerövidítik a bonyolult magyarázatokat. Az ikonográfia klasszikus területe azonban a képzőművészet, a festészet, valamint legfőként a plasztikus ábrázolások. A templomokat ékesítő szobrok nem csupán dekoratív szerepet játszanak, hanem didaktikus, sőt mitikus-szimbolikus, vagy mágikus szerepük is van. A szerkesztési elvek alapvető szabályait a tanító könyvekben, az úgynevezett sásztrákban foglalták össze. A térrendezés indiai tudományát a vásztu-sásztra összegzi, az építészeti ismeretek kézikönyve a silpa-sásztra, a színpadi művészetek technikai és szimbolikus jelentését pedig a natja-sásztra közli. Ezek a források besorolhatók az óind szakrális irodalom szerkezetébe. A hindu szent iratok egyik nagy gyűjteménye az ágama irodalom a védai himnuszokat, a bráhmana-irodalom liturgikus szövegeit és az upanisadok filozofikus töprengéseit öleli föl, míg a nigama irodalom a védák kiegészítő tudományágait, a szent hagyomány puránáit, a gyakorlati tanácsokat megfogalmazó tantrákat és az istentiszteletek rituáléit közlő panycsarátrákat fogja át. Az utóbbi művek foglalkoznak az egyes szakrális aktusok értelmezésével a nyelv-szimbológia, misztikus szemantika vagy a rítusmisztérium alapján, hiszen a napi szertartások sokszor olyan ősi múlt nyomait őrzik, melyek a legtöbb ember számára már nem értelmezhetőek.

A hindu ikonográfia két nagy ágra osztható, a Visnu-, illetve a Siva-hit szerint, attól függően, hogy kit tekintenek az isteni megnyilvánulás legfőbb alakjának. Az indiai vallásosságban az imádat nemcsak nyilvános helyeken zajlik, hanem otthon, családi körülmények között is. Az általános szertartási szokások mellett minden otthonnak kialakulnak a sajátos hagyományai, amit a ház urának van módja alakítani.

A hindu szemlélet alapvetően szakrális igényű, vagyis a teremtés isteni aktusa folytán, valamint az isteni energiától áthatottként az egész mindenséget imádatra méltónak tartják, annak szinte minden elemével együtt. „Isten a mindenség, de nem minden Isten” – tartja a zen-koan szerű aforizma. E szakrális látásmódnak köszönhetően az indiai ember számára tárgyak, természeti jelenségek, folyók és hegyek, növények és állatok, s a szent emberek is kultikus tisztelet objektumai. Nagy tanítók és híres prédikátorok képeit otthonokban éppúgy megtalálhatjuk, mint a templomokban. Tiszteletükre szobrot állítanak vagy templomot építenek, születésük és eltávozásuk napját ünnepnek tekintik.

Az ikonográfiai tárgyakat három nagy csoportba sorolhatjuk: mozgó vagy mozdítható (cshala), mozdíthatatlan (acshala) és hol mozgó, hol mozdíthatatlan (cshalaacshala) kompozit-formákra. Mozdíthatók a többnyire fém ből készült eszközök és könnyen mozgatható tárgyak. Mozdíthatatlanok a templomok főoltárain álló, kőből faragott szobrok, a múrtik. A Visnu-hit hagyományában háromféle pozitúrában helyezkedhetnek el a múrtik: álló (jóga), ülő (bhóga) és fekvő (víra) formában, illetve a kombinált adhicsaika pozícióban. A szobrokat az imádat célja, eszményei szerint formázzák: a jóga pozitúra a spiritualitásra törekvőket segíti, a bhóga forma az örömet keresők eszménye, a víra aspektust pedig az erő, akár katonai hatalom vonzásában élők imádják.

A szent iratok a templomok tájolására, elhelyezésére vonatkozó utasításokat is közölnek. Optimális esetben a Siva-templom a falu északkeleti részén fekszik, a Visnunak szentelt a nyugati felén, a napisten, Szúrja szentélye keleten, Durgá anyaistennő temploma pedig a déli oldalon helyezkedik el. Magának a vimanának, a szentélynek a templom-komplexumon belüli elhelyezése is változó lehet, annak függvényében, milyen jellegű oltalmat igényel a közösség.

Az indiai művészet korai periódusában az ikonográfia még nem volt olyannyira kötött, mint az érett szakaszában. A művész nagyobb szabadságot élvezett, saját megfigyeléseit is beleszőtte az alkotásba. Azonban a formagazdagság mégsem vált túlburjánzóvá vagy követhetetlenné, amit éppen az ikonográfia biztosított, meghatározva azokat a kötöttségeket, amik az eszmei tartalom közlésének, fenntartásának is zálogát jelentették.

Az idők folyamán iskolák alakultak ki, melyekben a tanuló beavatást kapott az ikonográfia rejtelmeibe. Mester mellé szegődve sajátíthatták el a növendékek a szerkesztési és ábrázolási elveket, s a beavatás nemcsak tudást, hanem a misztikus megvilágosodás lehetőségét, sőt az elvek gyakorlati alkalmazásához szükséges erőt is megadta a növendékeknek. Az ilyen spirituális szellemben létrehozott műveket rituális módon, felszentelési, beavatási szertartásokon mágikus hatalommal ruházták fel.

Ezzel szemben a nem beavatott vagy nem felkészült művész dilettánsnak számított, alkotásai nem műkedvelő daraboknak, hanem egyenesen zavarkeltő, diszharmonikus objektumnak számítottak. Az ilyen „vegyes” alkotást, a hamis ábrázolást disszonanciának, a viszonyok, érzések zavaró keveredésének nevezik, vagy másként az eszszencia árnyékának (rasza-ábhása). Az ikonográfia tehát igen összetett tudomány, ahol az előrehaladást az egyre elmélyültebb hit és az egyre nagyobb tudás biztosítja. Az egyes művészeti ágakat bizonyos értelemben behatároló, megkötő ikonográfia ugyanakkor a művészet egészének koherenciáját, közös, egyetemes szemléleti, filozófiai hátterét is képes biztosítani.

Az alábbiakban néhány jellegzetes szakrális kelléket, imádatmódot mutatunk be. A mindennapos imádatban Visnut szent kövek, sálagrám-silák formájában imádják a bráhmanák. A sálagrám megkövült kagyló a Gandaki folyóból vagy Dvárakából. A kagyló mindig Visnut vagy Krsnát jelképezi. A különböző formában csavarodó alakzatok Visnu egyes avatárjait szimbolizáljak, a körkörös járatok pedig Visnu harci diszkoszát, a szudarsan-csakrát jelképezik. A sálagrám kövek eltérő színűek lehetnek a vörösestől a mélyfeketéig, s ettől függően más-más isteni energiát reprezentálnak, sajátságos támogatást nyújtva a hivőknek. A szent kövek eredetéről a Varáha-puránában azt olvashatjuk, hogy a Gandakit megszemélyesítő istennő azért imádkozott, hogy Visnu az ő fiaként szülessen meg a Földön, így kérésére Visnu a sálagrám kövek gyanánt született meg a folyóban.

Sivát a hívek a fallikus lingam oszlopszerű formájában imádják, ami a maszkulin teremtő erő szimbóluma. Hatalmas templomokban, vagy az otthonokban egyaránt megtalálható ez a jelkép, ami a legcsekélyebb mértékben sem kelt megbotránkozást. Mind a Visnut szimbolizáló sálagrám, mind a Sivát jelző lingam imádata virág-felajánlásból, ital és étel áldozatból áll, a hívek fohászaikat és hódolatukat ajánlják, mantrákat zengenek.

A jantrák misztikus, mágikus diagramok fémbe vésve vagy papírra rajzolva. Olykor bizonyos területeket vesznek körbe vele, így az védetté válik, megtisztul valamilyen szertartás alkalmára. Az emberek többsége a mindennapi élet során támogatás elnyerése végett, vagy védelem céljából használja. Rendkívül sok típusa és formája ismeretes, melyek közül a Srí-jantra a legfontosabb és leghatékonyabb. Ezt a diagramot Laksmínak, a szerencse istennőjének szentelik, az ő védelmét, erejét szimbolizálja és közvetíti. A jantrát négyzet veszi körbe – ez biztosítja a védelmet –, minden oldalán egy-egy kapuval. A négyzeten belül több övezetben lótuszvirág szirmok találhatóak, majd legbelül kilenc háromszög, melyek egymáshoz viszonyított aránya csak igen bonyolult algoritmus segítségével határozható meg, bár egyszerű falusi asszonyok mesteri kézügyességgel és meglepő pontossággal rajzolják meg az ábrát. Négy háromszög csúcsával fölfelé helyezkedik el és a férfi energiát jelképezi, öt pedig lefelé áll és a női energia megtestesítője.

Az objektumokon, tárgyakon túl az állatok, különböző jószágok is szakrális tiszteletnek örvendenek. A hinduk nagy tiszteletben tartják a szarvasmarhát, az isteni kezdetet szimbolizáló, kultúraformáló háziállatot. A tehén Krsna kedvenc állata, a bika pedig Siva jószága. A mennyei tehén a határtalanul tejelő Kámadhénu, aki minden kívánságot teljesít. A tehén anyának kijáró tiszteletben részesül Indiában, törvény védi jogaikat, s az elaggott jószágoknak a számtalan menhely valamelyikén nyújtanak oltalmat.

A madarak közül Garuda, Visnu hátasállata a legszentebb. Garuda egyszerre szimbolizálja a Napot és a szelet, valamint a rettenthetetlen bátorságot. Az ábrázolások gyakran félig ember, félig madár alakban mutatják. A szent madarak közé tartozik még a páva és a papagáj, amik Krsna földi játékait idézik fel a hívőkben.

A fák tisztelete is jelentős a hindu hagyományban. Az asvattha fa (Ficus Religius), mindig is szentnek számított Indiában, Visnu és Siva szent növényeként tisztelik, de úgy tartják, az összes istenség benne lakozik. Később a buddhisták számára is becsessé vált, hiszen a hagyomány szerint Buddha egy asvattha fa alatt meditálva világosodott meg. Ha az újhold hétfőre esik, ceremoniális imádatot tartanak a fa tiszteletére. A kolostorokban és templomokban általában egy-egy fafajtát választanak a hódolat tárgyául, amelynél különböző szertartásokat mutatnak be. Ez a szthala-vrksa, a hely fája; ilyen kitüntetett fa lehet a sárga virágú kadamba (Nauclea Kadamba), a dzsambu fa, vagy a tulaszi cserje (Ocimum Basalicum). A Visnu hívők napi szertartásokkal fejezik ki hódolatukat a szent tulaszi cserje iránt, amit Isten tiszta híveként tisztelnek. Leveleit felajánlásokhoz használják, szent énekekkel, tánccal imádják, s a növény hétköznapi gondozása is az imádat része.

A hindu vallásgyakorlás másik fontos eleme a szakrális helyek, természeti objektumok tisztelete. Az imádat fontos kelléke a folyó, vagy a szent víz. A szent folyók, mint a Gangesz, a Jamuná, a Gódavarí vagy a Kavérí, de a többi folyam is Isten véredényeinek számítanak.

A Gangesz mentén egész évben szertartások zajlanak, mindennapos imádatához tartozik az esti lámpás és víz áldozat, de a szent és tisztító fürdés végett folyamatosan érkeznek a hívek. Más folyókat bizonyos hónapokban, zarándoklatok alkalmával többen látogatnak. A templomok általában víz közelében épültek, vagy legalább egy víztározó medencét csatoltak a templom komplexumhoz. A víz megtisztítja a zarándokokat az élet fizikális és mentális szennyétől, a spirituális újjászületés lehetőségét szimbolizálja. A Gangesz különlegesen szent és tiszta folyónak számít, melynek habjaiba egy tisztább és jobb következő élet reményében szórják a holtak hamvait.

Természetesen az említett növényeknek vagy természeti tényezőknek is megvan a maga ikonográfiailag meghatározott megszemélyesítője. Az ábrázolás abban segít, hogy az ember mintegy térképet, emlékeztetőt kapjon a szakrális világban való eligazodáshoz. Ez a személyességtől átitatott szemlélet mélységesen tiszteli az élet egyetemes szentségét. A szimbólumok, az ikonográfia egy teljesebb világkép felismerésében támogatja az embert, s lehetővé teszi az élet csodája, a szentség iránti hódolat személyes kifejezését.

Ubornyák Katalin
2005/40.