Lelki gondok – testi bajok

Az ősi keleti orvostudományoknak, mint az indiai ájurvédának, vagy a tibeti és kínai orvoslásnak az elme-test kapcsolat volt az alapelve. Indiában a mentális gyógyítás mintegy 5000 éves múltra tekinthet vissza. A test a tudat vetülete, ahogyan azt a védikus irodalom is kifejti.

Ezzel szemben hazánkban és a környező országokban nem is olyan régen még akkor is előszeretettel üldözték az ún. kuruzslókat, javasasszonyokat, vajákosokat és ördögűzőket, ha azok sikeresen gyógyítottak. A ráolvasást, s a hasonló gyógyítási módszereket nemcsak hogy nem ismerte el, hanem kifejezetten rossznak tartotta a tudományos világ, s az azt képviselő rendszer. Ma is akadnak olyanok, kik a konkrét esetekben is kételkednek. Egy klasszikus példa: némely tudós még mindig azon vitatkozik, hogy a fülöpszigeti csodagyógyítók tényleg kézzel operálnak-e, vagy pedig csupán eddig ismeretlen szemfényvesztésről van szó. Érdekes módon figyelmen kívül hagyják a tényt, hogy így vagy úgy, de ezek a népgyógyászok sok pácienst meggyógyítanak. S ez a lényeg, a többi részletkérdés!

A helyzet megítélése azonban gyorsan változik. A nyugati orvoslásban már közhellyé vált, hogy a pozitív gondolkodás jó közérzetet eredményez, s valóban, ebben senki sem kételkedhet. A gomba módra szaporodó elme-test klinikák pedig a fejfájástól a rákig mindenre kínálnak terápiát.

Az elme és a test kapcsolatában gondolkodásunkat mélységesen meghatározta a dualizmus. Ennek tanát René Descartes francia filozófus fogalmazta meg több, mint három évszázaddal ezelőtt. Eszerint az elme és a test teljesen elkülönül egymástól, és külön is kezelendő. Alapsémája lett ez a modern orvoslásnak, és sok helyütt mind a mai napig egyeduralkodó.

Bár a mai orvostudomány mechanikus felfogást alkot az emberi szervezetről, mégis elismeri az elme(1) szerepét, például a placebo-hatás esetén, amikor néhány szem közönséges cukorka vagy akár egy pohár tiszta víz is hatásos gyógyszernek bizonyul, ha a doktor meggyőzően, hatásos gyógyszerként utalja ki a hiszékeny páciensnek. E hatást azonban sokáig szükséges rossznak tekintették, semmint segédeszköznek.

Meditáció, mint gyógymód

Dr. Steven Locke, egy bostoni kórház pszichikai tanácsadó szolgálatának igazgatója az elme-test mozgalmat a nyugati orvoslás harmadik forradalmának tekinti, amely jelentőségében a sebészet vagy a penicillin alkalmazásával vetekszik. Az új viselkedési terápia hatásosságát az álmatlanság, a migrénes fejfájás, a fekélyek, bélhurut vagy magas vérnyomás kezelésében vitatják a legkevésbé. A bostoni New England Deaconess Kórház Elme-test klinikáján dr. Herbert Benson relaxációs terápiának vetette alá a stressz-rendellenességgel küzdő betegeit. Az ő hasonlatával élve ez a nyugodt állapot pszichológiai értelemben mintegy fügét mutat a „harc vagy menekülés” reakciónak. Benson doktor leülteti betegeit, akik csöndben, lehunyt szemmel egy-egy rövid kifejezésre vagy szóra koncentrálnak körülbelül 10-20 percig. Az egyszerű terápia rendszeres gyakorlásával az ember békésebbé, kiegyensúlyozottabbá, barátságossabbá és nyugodtabbá válik. A klinika magas vérnyomással foglalkozó programja ugyan a nyugalom mellett elismeri a gyógyszerek fontosságát is, ám megállapították, hogy a meditáció segítségével a betegek 80%-a képes volt csökkenteni vérnyomását, illetve gyógyszeradagját.

A fájdalom legyőzése

Az elme-test terápia a fájdalomcsillapításban is széles körben elfogadott gyógymód. A hipnózis például olyan hatásos fájdalomcsillapító, hogy az orvosok gyakran altatás helyett használják az operáció során. Az újságolvasásba mélyedt ember gyakran észre sem veszi, mi történik a háta mögött. A Stanford pszichiátere, Davis Spiegel írta a közelmúltban, hogy a hipnotikus transzban lévő beteg sem fogja fel a fájdalmat, ha éppen egy másfajta érzékelésre összpontosít, vagy a fájó terület zsibbadását szuggerálja magába. A hipnotizált beteg úgy érzékelheti a sebész szikéjét, mintha egy ceruzát húznának végig a mellkasán, s fájdalomérzés a transzállapot megszűnése után sem lép fel.

A Chicago-i Rehabilitációs Intézet Fájdalomkutató Központjában a fő hangsúlyt nem a hipnózisra fektetik, hanem igyekeznek megtanítani a pácienseket krónikus fájdalmuk mentális és pszichikai szabályozására. Vera Packtor 40 éves üzletasszony évekkel ezelőtt altesti gerincsérvet kapott. Gyakorlatilag mindent kipróbált, amit csak a hagyományos orvoslás kínált, mielőtt tavaly a klinikához fordult volna. Ott megtanulta különféleképpen mozgatni testét, s azt is, hogy nyugodtabban reagáljon a fájdalmakra. A kezelés meghozta azt az eredményt, amit a kortizon injekciók, a felírt tabletták, az ágyban töltött hetek és a több hónapos húzókezelés nem tudott elérni.

Számos klinika alkalmaz relaxációt a rák vagy az AIDS diagnosztizálása és kezelése során fellépő stressz oldására. A Viselkedéstani Gyógyászati Központban (Tiburon, California) dr. Gerald Jampolsky irányított képanyag és meditáció segítségével igyekszik elterelni a rákos és AIDS fertőzött betegek figyelmét a jövendő ijesztő képéről.

Sok orvos határozottan állítja, hogy a negatív mentális állapot ténylegesen befolyásolja az ilyen betegségek kifejlődését. Louise Hay, a sokat vitatott AIDS szakértő, az „Orvosold a tested” és a „Meggyógyíthatod magad” című sikerkönyvek szerzője hetenként tart tanácsadást Los Angelesben az AIDS betegeknek. Az általános orvosi közvéleménnyel szemben ő úgy véli, az öngyűlölet és a pesszimista, negatív gondolkodás gyengíti igazán az AIDS betegek immunrendszerét. Szilárdan hiszi, hogy á feltétel nélküli szeretet megtanulásával és önmaguk elfogadásával az emberek visszafordíthatják a betegséget.

Mire jó a pozitív gondolkodás?

Könnyebben megfázhatunk, ha veszélyben és egyedül érezzük magunkat? Ez a vizsgálódás még mindig gúny tárgyát képezi egynémely tudományos körben. A pszichoszociológiai tényezők vizsgálóit gyakran bolondnak nézik. A közvélemény is meglehetősen szkeptikus ezen a téren. Pedig az köztudott és vitathatatlan, hogy az ember elpirul, ha zavarba jön, az ijedtségtől megdobban a szíve, vagy amikor egy váratlan rossz hírt kap, az egész szervezete kizökken a rendes kerékvágásból. Ennek ellenére sokan nehezen hiszik el, hogy az olyan mentális fogalmak, mint az „egyedüllét” vagy a „letörtség” valamiképpen hatással vannak a testre is.

Ám az új felfedezések összefüggésbe hozzák az immunrendszert az aggyal, feltételezve, hogy az elmeállapot kedvezően befolyásolhatja a sejtműködést. A New Age (Új Korszak) pszichogyógyászai már jó néhány éve merészen állítják, hogy a pozitív gondolatok jó egészséget eredményeznek, a negatívak pedig betegséget, ám erről mindeddig nehéz volt bizonyító erejű adatokat találni. Mostanában azonban a kétségek kezdenek oszladozni. Az elmúlt tíz évben robbanásszerű változás ment végbe az olyan tudományos kutatások terén is, miszerint az elme és a test gyakran figyelemre méltó hatással vannak egymásra. A jól felszerelt laboratóriumok segítségével a tudósok bebizonyították, hogy az érzelmi állapot képes megváltoztatni az immunrendszer, az érzékszervek, a mirigyek és a sejtek válaszát, amelyek pedig a test, védelmi mechanizmusának a legfontosabb részei az őt ért támadásokkal szemben.

Salisbury-ben, Angliában van egy különlegesen modern tudományos intézmény, a Common Cold Unit, ahol a tudósok az emberiség egyik legősibb betegségét kutatják. Olyan önkéntesek közreműködésével, akik lakásért, ellátásért és csekély napidíj ellenében elvállalják, hogy vírusokkal fertőzzék meg őket, a Common Cold Unit kutatói már 1946 óta keresik a megfázás ellenszerét. Ám egy ott dolgozó amerikai vendégpszichológus, Sheldon Cohen saját, különös munkarendje szerint tevékenykedik. A szokásos vérvizsgálat és antitest számlálás mellett, Cohen olyan újszerű méréseket alkalmaz, mint az úgynevezett „szociális beilleszkedés”, „stressz-lökhárító” és „veszekedés” skálákat. így méri az önkéntesek véleményét, mennyi segítségre számíthatnak, ha stresszhatásnak vannak kitéve. Ezekből az adatokból igyekszik megtudni, hogy az elmeállapot befolyásolja-e a test érzékenységét.

Érzelmi hatások a testre

Logikus feltételezni, hogy az érzelmek hatással vannak az egészségre. Ez a közvetlen összefüggés – vagyis az elme állapota, a megváltozott immunreakció és betegség kapcsolata – kemény dió a kutatók számára’ is. Az eddigi kutatási eredmények sokatmondó összefüggéseket tártak fel. Például, gyakrabban betegszenek meg azok, akik nemrégiben vesztették el hitvesüket, ez pedig egyértelműen azt jelenti, hogy a gyász jelentősen befolyásolja ellenálló képességüket. Hasonló a helyzet a magányosokkal is. Az egyik legátfogóbb felmérés alkalmával a kutatók azt találták, hogy a halandóság háromszor nagyobb volt azok között, akik közeli rokon és barát nélkül, magányosan élnek. Úgy tűnik, a jóbarátok és a rokonok valamiféle védelmet nyújtanak a feszült élethelyzetekben. A Michigan-i Egyetem tudósai felülvizsgáltak néhány kutatást és megállapították, hogy a szociális elszigeteltség önmagában is a halandóság egyik fő rizikó-faktora, talán majdnem olyan mértékben, mint a dohányzás. Ugyanez a helyzet a szanatóriumok betegeinél, akik nem maguk irányítják a napi tevékenységüket; a mellrákos betegeknél, akik már nem bíznak a gyógyulásban, valamint a viszályokkal terhes házasságokban élő párok esetében.

Ennek az ellenkezője is igaz: a pozitív mentális állapotnak jobb egészség és hosszabb élet az eredménye. Sandra Levy, a Pittsburgh-i Rák Intézet pszichológusa mellrákos betegek egy csoportját vizsgálta az elmúlt években. A felmérés megállapította, hogy az úgynevezett „örömtényező” – mely alatt mentális rugalmasságot és életképességet kell érteni – volt a második legfontosabb túlélési faktor. (Az első a betegségmentes időszak hosszúsága volt.)

Tíz éve tart a nagy izgalom az elme-test kutatás minden területén. Martin Seligman, a Pennsylvania-i Egyetem pszichológusa az ún. tanult elesettség koncepciójának kidolgozója ezt az időszakot aranykornak nevezi, melyben az elme és test oly régóta feltételezett kölcsönhatásai rendre tudományos bizonyítást nyernek. Néhány orvos aranyat csinál az aranykorból, mert olyan gyógymódokat alkalmaz, amiket harminc évvel ezelőtt mint kuruzs-lást egyszerűen elvetettek volna. Mások az igényt kihasználva népszerű könyvek sokaságát dobták piacra. A közönséget láthatóan elbűvölte a lehetőség. Az egyik elmetest témával foglalkozó kötet, a „Szeretet, orvosság és csoda” több, mint egy évig szerepelt a The New York Times bestseller listáján, s jó-néhány hasonló kiadvány is kelendőnek bizonyult. Hazánkban nemrégen az „Agykontroll” c. könyv aratott hatalmas sikert.

Bánatos sejtek

A komoly kutatásoknak egy új tudományág adta a legnagyobb lökést, mégpedig a pszichoneuro-immunológia, amit a könnyebbség kedvéért PNI-nek neveznek. A PNI összehozza a társadalomtudományok művelőit és az alaptudományok képviselőit, akik azelőtt igencsak ritkán konzultáltak egymással. „A kapcsolat sokkal erősebb, mint amit egyáltalán képzelni mertünk, s erre igen meggyőző bizonyítékaink is vannak.” – állítja Janice Kiecolt-Glaser, az Ohio Állami Egyetem pszichológusa, aki már jó ideje tanulmányozza az Alzheimer-kórban szenvedők gondozóit érő stresszhatásokat. „Olyan távlatok tárulnak fel előttünk, melyeket egy évtizeddel ezelőtt figyelemre se méltattunk.”

A kutatók által megfigyelt immunreakciók egészen meglepőek. Mintha a szervezet ki lenne fordítva, és a sejtek maguk éreznének fájdalmat, bánatot vagy reményt. Ez a megfigyelés nem is olyan különös, mint amilyennek első pillantásra tűnik. A hetvenes évek végén Karen Bulloch – aki ma a California-i Egyetem kutatója San Diegoban – feltárta az agy és az immunrendszer közvetlen idegi összeköttetését. A későbbi kutatások igazolták, hogy az immunrendszer olyan kémiai anyagokat termel, amelyek visszajeleznek az idegrendszernek, hasonlóan ahhoz, ahogyan az agy neurotransz-mitterei irányítják a szervezet védekező mechanizmusát. Azóta azt is megállapították, hogy az idegrendszer és a védekező mechanizmus bonyolult jelző-visszajelzőrendszert alkot, kölcsönösen befolyásolva egymást.

A PNI kutatóinak úgy tűnik, mintha az immunrendszernek saját agya lenne. Dr. Candace Pent a National Insttitute of Mental Health kutatója, a szakterület jeles képviselője megvallotta, hogy hajdanán a többi emberhez hasonlóan ő is azt hitte, az értelem az agyban székel, a tudat a koponyában van. Mostanra azonban meggyőződött, hogy létezik egyfajta megosztott tudat az elme és a test között, s néha nehéz eldönteni, melyik a felelős. Pent szerint ez valóságos forradalmat idézett elő az orvoslásban, a pszichológia megítélésének terén. Sőt mi több, mélyreható és gyötrő kérdéseket vetett fel a viselkedés természetéről, arról, hogy mik is vagyunk valójában.

A PNI olyan tényezőket igyekszik összekapcsolni, amiket egyesek sohasem éreztek szétválaszthatónak. Ez az interdiszciplináris tudományág még gyerekcipőben jár, rövid történetét mégis drámai áttörések jellemzik. A hetvenes évek közepén Robert Ader, a Rochester-i Egyetem pszichológusa és Nicholas Cohen immunológus véletlenül bukkant arra a felfedezésre, mely feltárta ezt az új tudományágat. Viszonylag egyszerű íz-ellenérzési kísérletet folytattak. Ennek során a kísérleti patkányokkal szaharinoldatot itattak, majd rögtön egy undorkeltő anyagot, ciklofoszfamidot fecskendeztek beléjük. A ciklofoszfamid közismerten csökkenti az immunműködést. Általában csak egy alkalommal kezelték az állatokat, tehát csak egyszer kapcsolódott a szaharin ízéhez az undorérzés. A kísérleti jószágok nem kaptak újabb adagot a betegséget előidéző szerből, s a képzettársítás is gyengült. Már néhány hete tartott a kísérlet, amikor Ader azt tapasztalta, hogy a szaharinoldatot továbbra is fogyasztó patkányok megbetegedtek. Ez lehetett a ciklofoszfamid immungyengítő hatása is, bár az állatok csak egyszer kaptak egy kis adagot a készítményből.

Ader kíváncsiságát felkeltette a kérdés, vajon minden egyes alkalommal befolyásolta-e az immunrendszert a szaharin íze? Gyanúját tesztek sorozatával erősítette meg, kontroll állatokat is felhasználva. A patkányokban sikerült kikapcsolni az immunrendszert! Az Ohio Állami Egyetem tudósa, Kiecolt-Glaser szerint olyan eredmény volt ez, amire aligha lehetett volna számítani. Abszurd dolog volt azt feltételezni, hogy az immunműködést szabályozni lehet, ezt mindenki jól tudta. Ám ahogyan Ader tréfásan megjegyezte: ő erről mit sem tudott. „Én pszichológus vagyok, semmit sem tudtam az immunológiáról, még azt sem, hogy ezen a téren állítólag lehetetlen a szabályozás.”

Visszatekintve Ader nem találta különösképp meglepőnek felfedezését. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a védekezés két fő bástyája, az immunrendszer és az idegrendszer egymástól függetlenül, a másikról mit sem tudva képes lenne működni. Pedig akkoriban úgy vélték:az immunrendszer az egyetlen olyan terület, amely az agytól függetlenül működik. Ader felfedezése megtorpedózta ezt az elméletet, és arra ösztönözte a tudósokat, hogy felgyorsítsák az agy-immunrendszer funkcionális összeköttetésének kutatását.

Az immunrendszer élharcosai

Arden megfigyelése szerint az immunrendszer páratlan mestermű, komplexitásában vetekszik az aggyal, s majdnem olyan nehéz feltérképezni is. Az immunrendszer tulajdonképpen fehér vérsejtek sokaságából áll, melyek a csecsemőmirigyben, a lépben, csontvelőben és a nyirokcsomókban találhatók, és a véráramlásra felügyelnek. A lympho-cyták az immunrendszer élharcosai.

Mindig riadókészültségben vannak, antitesteket termelnek, melyek rögtön rátapadnak az idegen betolakodókra, és semlegesítik azokat. Olykor túl gyorsan reagálnak ártalmatlan antigénekkel szemben, a klasszikus allergia tüneteit okozva ezzel. Az immunrendszer csapásmérő erejének vannak más sejtjei is, például a makrofágok, melyek a gyógyulásért és a javítási munkákért felelősek és az úgynevezett falósejtek, melyek a vírusok és daganatok elleni harcban játszanak fontos szerepet. A falósejtek nyilvánvalóan érzékenyek az érzelmi tényezőkre. A Pittsburgh-i Rák Intézet kutatója, Levy egyik mellrák vizsgálata során megállapította, hogy az alacsony falósejt-aktivitás jelentős mértékben összefügg a rák terjedésével. Azt is kiderítette, hogy a falósejtszint ingadozása az esetek több mint felében pszichológiai tényezőknek – pl. a szociális biztonságérzésnek vagy a stresszel szembeni fellépésnek – tudható be.

De miért kellene egy falósejtnek azzal törődnie, hogy hány barátunk van, s miként viseljük a nehézségeket? A pontos mechanizmus még nem ismeretes, de fölmerült már néhány fogas kérdés. Az érzelmi stressz gyakran testünk elhanyagolására késztet bennünket. Szeretteink elvesztésén bánkódva gyógyszereket szedünk, rosszul eszünk és alszunk. Elesettségünket érezve lehet, hogy még jobban azzá válunk.

A pennsylvaniai Seligman dolgozta ki a tanult gyámoltalanság teóriáját. Enyhe elektromos sokkal kezelt patkányokat, melyek közül némelyiknek sikerült elmenekülnie. Azok, amelyek nem tudtak elszökni, hamarosan érzéketlenné, fásulttá váltak, olyannyira, hogy már azt sem vették figyelembe, amikor szabad utat engedtek nekik. Seligman újabb vizsgálatai megerősítették, hogy a megrögzött pesszimisták, vagy más szavakkal, akik gyámoltalanokká váltak saját életük megváltoztatásában, hajlamosabbak egészségük elhanyagolására, és kevesebbet hajlandók tenni a jövendő rossz ellen. Habár a viselkedéstanon alapuló magyarázat elfogadható, ez mégsem segít azokon, akik mindenfajta viselkedésbéli változás nélkül is megbetegszenek.

Egy másik lehetséges magyarázat is felkeltette a kutatók figyelmét. Talán maguk az érzelmek befolyásolják szervezetünket, s nem csupán azok a tettek, melyekre érzelmeink késztetnek bennünket. De miként? A tudósokat nem győzték meg az Új Korszak gyógyászainak anekdotái a testi bajok mentális orvoslásáról. Fel akarták térképezni az eljárást.

Mi szükség az agyra?

A pszichológia mai térképein még vannak fehér foltok. Az agyvelő által uralt központi idegrendszer behálózza az egész szervezetet, s az agy által kiválasztott kémiai anyagok irányítják az egyes funkciókat. Noha az immunszerveket a vegetatív idegrendszer szálai fonják be (irányítva például az olyan „reflexes” működéseket, mint a légzést vagy a vérkeringést), mégis úgy tűnik, mintha az immunrendszer nem tartozna az agy irányítása alá. A California-i Egyetem San Diego-i kutatója, Karen Bulloch fölvetette, mi szükség az agyra, amikor az immunreakciót egy edényben is elő lehet idézni?

Bulloch volt az, aki a hetvenes évek végén friss diplomával a zsebében a központi idegrendszer és az immunrendszer közvetlen kapcsolatát vizsgálta. Egy patkány csecsemőmirigyébe tormából kivont per-oxidáz-festéket fecskendezett, amely megfestette a neuronokat. Szinte ugyanebben az időben fedezte fel J. Edwin Blalock – ma a birminghami Alabama-i Egyetem kutatója – azt, hogy egyes immunsejtek képesek ugyanolyan peptid-hormonokat, ún. neuropeptideket termelni, amikről addig azt hitték, csak az agyban találhatók. Blalock visszaemlékezése szerint rengeteg kétkedést tapasztalt maga körül, és négy évig tartott, mire sikerült megismételnie kísérletét.

Végül mégiscsak bebizonyosodott, hogy az immunsejtek az agy bármelyik hormonját képesek előállítani. Az eredmények azt sejtették Blalock-kal, hogy a szervezet egész sor olyan ingerre válaszol, amit a klasszikus érzékszervek – az ízlelés, tapintás, szaglás, hallás és látás -már nem fognak fel. Talán olyan érzékszerv lenne az immunrendszer, amely a vírusokra és baktériumokra érzékeny? Amennyiben ez így van, akkor az agyat az immunrendszer riasztja az ilyen idegen anyagok megjelenésekor, ahogyan a többi érzék a külső környezettel kapcsolja össze az idegrendszert. Blalock kutatása arra utal, hogy a két rendszernek vannak azonos jellegzetességei. A lymphocytáknak ugyanolyan neropeptidekhez illeszkedő receptorai vannak, mint az agysejteknek, s reagálnak is e vegyületekre, függetlenül attól, hogy az idegrendszerből vagy az immunrendszerből származnak-e.

Az ellenszer bennünk van

De ki a felelős? Most úgy tűnik, az immunrendszer és az agy állandó párbeszédet folytat saját környezeti tapasztalatairól. Megállapították például, hogy a krónikus stressz hatására a mellékvese több szteroid hormont juttat a véráramba, ami gátolhatja az immunműködést. A magány, a bánat vagy a gyámoltalanság a stresszre vezethető vissza. így hát az elme tapasztalatai nyilvánvalóan befolyásolják az immunrendszert. Másrészt Allan Goldstein a George Washington Egyetem Medical Center biokémikusa, a csecsemőmirigy kutatásának úttörője felfedezte, hogy bizonyos immunanyagok, mint például a lymphoki-nek mellékhatásaként depresszió is felléphet. Egyes folyamatok tehát látszólag a fejben zajlanak, de az immunrendszer a felelős értük. „Úgy tűnik, a visszacsatolási hurok elemeként az immunmolekulák igen szoros kapcsolatban vannak az aggyal” – mondja Goldstein.

Ez a párbeszéd itt még nem ér véget. „Ha ezek a molekulák ténylegesen befolyásolják az agy pszichológiáját és anyagcseréjét, akkor talán a vislekedésre is hatással vannak?” Igaz is, mi a viselkedés? Ha a szervezet által termelt vegyületek depressziót okozhatnak, ez azt jelenti, hogy az érzelmek összefüggésben állnak a kémcsőbe zárható molekulákkal?

A válaszoknál sokkal szaporábban sokasodó kérdésektől szédül az ember feje, mit sem szólva az immunrendszeréről. Az egyetlen, amit biztosra vehetünk az, hogy – kissé misztikusan fogalmazva – integrált áramkörök bámulatos rendszerének eredményei vagyunk, testünk és elménk egyfajta ikerpár. Minden héten, minden nap újabb s újabb felfedezések igazolják a kapcsolat létét. E bizonyítékok pedig véglegesen megdöntik a Descartes-féle dualizmust.

Ám az még nincs teljesen tisztázva, hogy e kapcsolat mit is jelent az orvostudomány számára. Egyes kutatók feltételezik, hogy az immunrendszert be lehet tanítani a betegségek kivédésére, sőt a sérült szövetek regenerálására is. Theodor Melnechuk, a California-i Egyetem San Diego-i docense rámutatott az érzelmek, sőt az arckifejezések hormonális összefüggéseire, amelyek így a szöveteket is befolyásolják: „Kezdjük végre észrevenni, hogy a szövetek regenerálódása és a betegség elleni védekezés párhuzamosan fut, ugyanazokon az ösvényeken. Az érzelmek befolyásolják a gyógyulást.”

A Mentális Egészség Nemzeti Központjának kutatója, Candance Pert még egy lépéssel tovább megy. A makrofág sejtek tanulmányozása közben férjével, Michael Ruff immunológussal együtt megállapították, hogy e sejtek vándorlását az érzelmekkel összefüggő neuropeptidek irányítják. Pert szerint a peptidek sok betegséget orvosolhatnak majd. Ezt a gyanúját erősíti az általa igazgatott Peptid Design elnevezésű kutatási program, amely remélhetőleg azonosítani tud majd számos gyógyhatású tényezőt. Úgy véli, az emberek bizonyos fokig magukban hordozzák minden betegség ellenszerét. Ám elborzadnak a gondolattól, hogy ők maguk okozták betegségüket. Rá kell jönniük azonban, hogy az egészségük a saját kezükben van, mivel az elme a test orvosa. A test nem más, mint az elme külső megnyilvánulása.

Más kutatókat aggasztanak az efféle kijelentések, attól tartván, hogy ezeket könnyen kiforgatják a túlérzékeny kalandorok. Sok szemét is napvilágot lát – figyelmeztet Herbert Spector, a Nemzeti Egészségügyi Intézmények neuroimmunológusa, akit gyakran a PNI terület lelkiismeretének is neveznek. Sandra Levy is ismételten hangsúlyozza, az érzelmi tényezők szerepe még mindig nincs teljesen tisztázva. A rákbetegség kifejlésének legfőbb meghatározója magának a daganatnak a biológiája. Nem az a kérdés, hogy az elme irányítja-e az anyagot. Sokkal inkább az, vajon a viselkedés vagy a központi idegrendszer közrejátszik-e a daganatok kialakulásában? Mert ha igen – márpedig egy ilyen összefüggés léte egyre nyilvánvalóbb -, akkor ez fontos, hiszen a viselkedést meg lehet változtatni.

AIDS és hit

Az AIDS vírus – ezzel a legtöbb tudós egyetért – egymagában képes elvégezni pokoli munkáját, ha egyszer megfertőzött valakit. Képes megbénítani az egész immunrendszer sejtjeit, védtelenné téve az embert a halálos fertőzésekkel vagy a daganatokkal szemben. Éppen ezért az AIDS-kutatás egyik legsürgetőbb kérdése: vannak e cinkosai, vagy olyan velejárói a vírusnak, amelyek siettetik a szervezet ellenálló-képességének lefegyverzését? A legfőbb gyanúsított egy herpesz vírus. Ám némely kutató figyelmét egy izgalmas és vitatott tényező, az elme vizsgálata köti le. Előzetes kutatások szerint az AIDS-betegek személyisége és hangulata pozitív és negatív irányban is befolyásolhatja a fertőzött immunrendszert.

San Franciscóban a California-i Egyetemen Lydia Temoshok pszichológus 18 AIDS-beteg férfit vizsgált meg. A személyiségtesztek eredményeit igyekezett összefüggésbe hozni az immunrendszer működésével. Másfél hónapon át hetente folytak a felmérések, amelyek azt bizonyították, hogy a passzív, semmitmondó karakterű emberek viszonylag csekély jelét mutatták az immunitásnak, míg a magabiztosabb típusúak vérében sokkal nagyobb számban fordultak elő a mikrobákkal harcba szálló sejtek. A kutatók most 150 AIDS-gyanús embert vizsgálnak annak megállapítására, hogy ezek a tünetek miként hatnak a betegség kifejlődésére.

Úgy tűnik, a szilárd jellem és a nárcizmus segíti a szervezet védekezését. A Miami-i Egyetem Orvosi Fakultásának kutatói száz olyan AIDS-beteget vizsgáltak, akik még tünetmentesek voltak. Megállapították, hogy a problémákkal bátran szembenéző, pszichikailag szilárd, elkötelezett emberekben bizonyos immunsejtek nagyobb gyakorisággal fordultak elő.

Az AIDS-kutatók egyelőre még nem tudják pontosan megmagyarázni, miképpen hatnak az érzelmek az immunrendszerre, vagy hogy e változások tartósak-e. Még nem végeztek olyan tudományos vizsgálatot, amely egyértelműen bizonyítaná a hangulat vagy a személyiség élettartam-növelő hatását az immunitás terén. Valami azonban biztos: az orvosokat és a betegeket egyaránt ösztönzi az a lehetőség, hogy az ember elméje, más szóval pozitív gondolatai, hite segítségével kivédheti az AIDS hatásait.

Jegyzet:

1. Elme helyett a magyar szóhasználat sokszor lelket mond, de mivel a kettő nem azonos, az utóbbi használata helytelen és fogalomzavart keltő.

Dr. Magyari Károly

1990/3.