Profán folyamodvány

„Homo sum, humani nihil a me alienum puto.” Ember vagyok – tartja Terentius mondása, ami így folytatódik: semmi sem idegen tőlem, ami emberi. Az ókori bölcselő elődei nyomán, Menandros görög tragédiaköltő egy mondata alapján fogalmazta meg a veretes gondolatot, amit Cicero és Seneca is a humanitás alapelvének tekintett. Milyen bölcsesség, milyen nagyszerű gondolat, micsoda távlat az emberi együttérzés előtt!

Az első pillantásra szívmelengető mondat vajon tényleg igaz? Biztos, hogy semmi nem idegen tőlünk? Mit szóljunk a becstelenségről, az életrontó erőszakról, a fondorlatos viselkedésről, a képmutatásról, s a hosszasan sorolható emberi hiányosságokról? A rosszindulatról, a lelketlenségről, az ámításról és visszaélésekről? Az emberséget legyőző szerzésvágyról, a dogmatikus tudományról, az emberi esendőségről, a sarlatán jógíkról vagy a pszichopata őrültekről? Nos, úgy érzem, e jelenségek létét elfogadni kénytelenek vagyunk, de egyetérteni velük már nem!

Az emberi lét lassan teljes ellehetetlenüléssel fenyeget. Az összetartás, mint érték helyett a tárgyiasult értékmérés válik mind általánosabbá. Úgy mondják, a huszadik század üzleti élete elsősorban a tőkére és az erőforrásokra fókuszált: a pénz és a tárgyi eszközök birtokában az ember az egész üzletmenetet irányíthatta. A múlt század legutolsó éveiben a figyelem az információra és a folyamattervezésre terelődött – akié az információ, azé a hatalom. Mintha csak a középkori cuius regio – eius religio (akié a föld, azé a vallás) elevenedett volna meg. De szerencsére az egyik forrongó tudományterület, a kvantumfizika az üzleti életbe is átnyújtja interdiszciplináris csápjait, s manapság, a huszonegyedik század elején újra megjelenik az ember, a humán tőke, a személyesség, s a régi struktúrák kezdenek idejétmúlttá válni – hiszen sok esetben már nem a versenyképes fizetés az igazi ösztönzés, hanem az, ha az ember megleli a helyét, s jó ötletei kibontakozását, életre kelését láthatja.

Nyomot hagyni magunk után – ki nem szeretné ezt? Nyomot – de milyen nyomot? Pusztítás, teher, romlás maradjon utánunk, vagy öröm, békesség, boldogság? Mi az ember legfőbb, jól felfogott érdeke? „Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért…” Nos hát, mi légyen ez a kiküzdendő eszmény? Mi az emberi lét, a humánum felelőssége? Az egyéni boldogulás? Nem, ez kevés. A mások iránti áldozathozatal? Ez sem a teljesség. Család? Munka? Hivatás? Önzés, vagy odaadás? Még ez sem kielégítő válasz. A teljességet kell megragadni, a lelkiség felé törekedni. Ha ember vagy, légy Ember! Törekedj az Abszolútum felé, hogy munkád sose enyésszen el! Így nyomot, maradandó nyomot hagyhatsz a világon.

Igen, de milyen áron? Milyen felelősség-teherrel megnyomatva? Ki merje vállalni a humánum kötelességét az Abszolút iránt? Hányadán állunk jobbik énünkkel, hallgatunk-e néhanap lelkiismeretünk szavára? De hisz miért is hajítanánk el az örökkévalóság magasztos valóságát a pillanatnyi csábítás csillogó üvegcserepeiért cserébe? Személy szerint, kinek-kinek mit jelent ez az életében? Elég annyi, hogy minden tavasszal elvetjük a magot s ősszel betakarítunk? Elég, ha fölnevelünk egy jószágot, fölépítünk egy házat, s gondoskodunk utódainkról? A nemes önzetlenség isteni oltárán is áldozunk valamicskét? Elég-e ez? Átvegetálni az életet, vagy inkább a sorvadásos beteg lázas mohóságával törekedni a jóra? Melyiket inkább? A humánum s az Abszolútum párbeszéde nem mulandó fecsegés, elülő lárma. Örök és közös szó, múlhatatlan sarokköve a kapcsolatteremtésnek – ez az emberélet missziója. Lett légyen bármilyen embert próbáló az élet, mindig emlékezz eme magasztos eszményre, beszélj róla s hallj róla, ha csak teheted. Sok minden segít ebben. Delhiben például óriásplakát figyelmeztet: minden nap vigyél véghez legalább három jócselekedetet!

Ki itt, ki amott, ki így, ki amúgy, de az ember tegye emelkedett szellemben a dolgát, mert így varázsolhatja lelkivé leghétköznapibb tetteit is.

–kml

2005/39.