Az ember tragédiája és a csillagok

Kétféle mű van. Az egyik a teljesség vetülete, a másik a teljességnek csak szelete. Az egyik a mindenség lenyomatát viseli magán, és képes közvetíteni a teljesség atmoszféráját – ami mindennél több békét és harmóniát sugároz, ugyanakkor mindennél izgalmasabb és megfejthetetlenebb. A másik a lélek színeinek csak egy részét viseli magán, és noha szeretünk hosszabb vagy rövidebb ideig az atmoszférájában időzni, mégsem maradnánk benne örökre: egyoldalúsága fárasztó, diszharmonikus, és bizony nevetséges is. Az ember a teljesség gyermeke, és csak a teljességben érzi otthon magát. Az állat egy nagyobb rendszer, a természet része, és ezzel meg is elégszik. Mindenki, aki csak rész, és nem teljes, nem lehet szabad, hanem csak mechanikus, és így egy kissé állat is.

Minden, ami a teljességet idézi, az meditációs objektum – mandala, vagyis érdemes arra, hogy az ember a tudata legmélyébe fogadja, és hagyja, hogy ott programként működni kezdjen, és hasson. Sok teljességet sugárzó művet alkotott már és alkot az ember – az aranykor emberének keze nyomán csak ilyenek születtek –, de a mai diszharmonikus világban is jönnek létre olyan alkotások, melyek a szakrális szertartások hangulatát idézik – mint például az Odüsszeia, vagy az Isteni színjáték.
A teljességnek sok modellje van, mint például a négy elem, a yin és a yang, vagy a három guna. Az asztrológia a teljességet az égre vetíti, és úgy nevezi: állatöv – zodiákus. A zodiákust pedig tizenkét részre osztja fel: ezek az állatövi jegyek. Minden jegynek van egy uralkodó bolygója és minden, ami a világon létezik, valamelyik jegynek, vagy jegyeknek feleltethető meg. Ami egész, az egyensúlyban van, a középpontban él, a tengely közelében, és az adott pillanatnak és helynek megfelelően intelligensen veszi igénybe bármelyik létszeletet. Ami rész, az asszimmetrikus, belső hiányoktól és feszültségektől terhes. E feszültségek dinamikája alakítja egymásba az egyes jegyeket: ez az idő. Minden jegynek megvan a saját kulcsszava, fókuszpontja, ami számtalan szinten megnyilvánulhat, egymástól látszólag merőben különböző köntösben. Ennek ellenére az asztrológia beavatottjai biztos szemmel meglátják a formák kavargása mögött az azonos lényeget.

Az ember tragédiája az örök teremtésről szól, a minőségek egymásba alakulásáról a lélek vándorútja során életről életre. De mindez csak álom, káprázat, mert valójában nincs idő, nincs tér, csak a teljesség. Ádám álmodja csak a lét körforgását és színeinek kibontakozását, valójában mindig megmarad a teljesség transzcendens dimenziójában.
A Tragédiának valójában egy szereplője van csak, Ádám, az örök lélek, a hófehér napfény, aki a szivárványban teremti önmagát sokká. Elsődlegesen két megnyilvánulása van: a tudás és a szeretet. Ezek megszemélyesítője Lucifer és Éva. Hermész és Afrodité: a Merkúr és a Vénusz. Ők a Nap örök kísérői az égen. Ez a két bolygó látszólagos mozgása során soha nem távolodik el a Naptól egy bizonyos határon túl. A dráma kettejük misztikus egyesüléséről szól Ádámban. Kövessük hát végig Ádám útját a Tragédia színein, és a Nap körútját az égen, és fedezzük fel a kettő közötti meglepő párhuzamokat!

„Nem az idő halad, mi változunk.”

Őseink szerint a lelkek a felsőbb világból a Tejúton át érkeznek ebbe a dimenzióba. A Tejút két ponton érintkezik a zodiákussal: az egyik pont az Ikrek és a Rák között van, a másik a Nyilas és a Bak között. Többek között ez az oka annak, hogy a Karácsonyt közvetlenül a Nyilas hó után ünnepeljük, hiszen a felsőbb világ követének ekkor kell születnie. A Tragédia első két színét értelmezve tehát elmondható: a Teremtés valamely felsőbb dimenzióban zajlik, s a Bűnbeesés során a Tejúton át leérkezünk a mi létkörünkbe. A Tejút a mítoszban mint az élet, illetve a tudás fája jelenik meg. A megismerés vágya pedig nem bűn, nem baleset eredményeként alakul ki Ádámban, hanem a megvilágosodás felé vezető útra lépő gyermeki tisztaságú lélek természetes igénye – még akkor is, ha a felnőtté válás fájdalmas folyamat, és az önállóság nehéz.

„– Ne hitegess, Lucifer, ne tovább.
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.
– Keserves lesz még egykor e tudásod,
S tudatlanságért fogsz epedni vissza.”

„Sok iskolát kell még addig kijárnod,
Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.”

A kiűzetés során tehát a létkeréknek abba a szeletébe érkezünk, ami az Ikrek és a Rák között van. Az Ikrek ura a Merkúr, tehát Hermész, a lélekvezető, aki a határ ura. Kulcsszavai: kommunikáció, információ, tudás, racionalitás. Ez Lucifer otthona; a bűnbeesés, az anyaméhszerű Paradicsomból való kiűzetés oka is éppen a tudásvágy.

„Lám, megjelent az első bölcselő!”

A Rák uralkodó bolygója a Hold. Kulcsszavai: álom, anyaság, fantázia, hangulati labilitás. Lucifer álmot bocsát Ádámra, így jutunk át a következő – egyiptomi – színbe. A történet gyakorlatilag ekkor kezdődik.

Az asztrológia logikája szerint most az Oroszlán jegyébe kellene érkeznünk. Az Oroszlán uralkodó bolygója a Nap. Kulcsszavai: egoizmus, öntudat, uralkodási vágy, dicsőségvágy, alkotásvágy. És valóban, Ádám itt fáraóként jelenik meg, aki éppen egy piramist építtet saját dicsőségére, és mindenki mást csak eszközként használ. Irodalomtudósok által végzett vizsgálat szerint, mely az egyes színekben megfigyelhető szógyakoriságot elemezte, az egyiptomi szín kulcsszava a „nagyság”.

„…nem boldogságot esdtem,
Dicsőséget csak,…”

„Mert minden ember uralomra vágy.”

Az egoisztikus megalománia természetes módon szüli meg magából saját ellentéteként a demokráciát. A következő időszeletnek a Szűznek kellene lennie. A Szűz uralkodó bolygója szintén a Merkúr, ezért a Szűz szülöttei általában ügyvédek, újságírók, kereskedők lesznek. Ezzel összhangban a következő – athéni – színben a demagógok heves szócsatát folytatnak, és a vezetőjük ellen folytatnak intrikát. Éva itt történetesen éppen Pallasz Athénének, az okos Szűz istennőnek áldoz, ugyanakkor Afroditének is, aki a görög Vénusz, és a következő jegy, a Mérleg uralkodója. És valóban, más jelek is utalnak arra, hogy Madách ebben a színben egyszerre két jegyet is feldolgoz – hiszen a szín végén Ádámot perbe fogják, és halálos ítéletet mondanak ki fölötte. A bíráskodás jelképe még ma is a mérleget tartó bekötött szemű istennő. Az archaikus kultúrák felfogása szerint a lélek halál utáni útjának első állomásaként mérlegre teszik a jó és rossz tetteit, majd ítélkeznek felette. Ez összhangban van azzal, hogy szeptemberben, az őszi napéjegyenlőségkor, a Mérleg hó kezdetén, a nap az égi egyenlítő alá kerül, alászáll az alvilágba – meghal. A keresztény mitológia a hónap védőszentjét, Mihály arkangyalt is mérleggel a kezében képzeli el; ő a se nem nappal, se nem éjszaka: az alkonyat ura.
Ádám, a felnövekvő gyermeklélek ebben a létformában is csalódik, így maga mögött hagyja a közösségi létforma különböző fajtáit: mind a gyermekkor elejére természetes módon jellemző önkényt, mind a demokráciát – és lázadó kamasszá válik.

„Éljen magának, és keresse a kéjt,
Mellyel betölti az arasznyi létet,
S tántorogjon ittasan Hádész felé”

A Mérleg után következő jegy a Skorpió, melynek uralkodó bolygói a Mars és a Plútó. Kulcsszavai: harc, cinizmus, nihilizmus, kéjvágy, perverzió, önpusztítás, mélység. Ezzel párhuzamosan a római szín kulcsszava valóban a „kéj”. Gladiátorok harcát nézik a szereplők, isznak, és a szín végén egyikük kicsókolja a halott szájából a pénzérmét. A Skorpió-létnek markánsabb ábrázolása nem született még, mint a Tragédia római színében. Természetesen a csömör itt sem marad el.

„…érzem, mást is kér a lélek,
mint dagadó párnákon renyhe kéjek;
(…)
Fel hát csatázni, fel hát lelkesűlni
Az új tanért. Alkotni új világot,
Melynek virága a lovag-erény lesz,…”

A következő jegy a Nyilas, ura a Jupiter, jelképe a nyilazó lovas. Kulcsszavai: hit, vallás, erény, igazság, idealizmus. És valóban, a szógyakoriság-vizsgálat szerint a bizánci szín kulcsszava is a hit. Itt Ádám az igazság és az erény keresztes lovagja, s már túljutott a kamaszkor lázadásain. Eszmékben hisz, idealista, és elborzad mindattól, amit mások a hit nevében véghezvisznek – mindennek eredménye újabb csömör:

„Isten dicsére embert áldozának,”
(…)
„Nemesbbé vágytam tenni élveink,
S bűn bélyegét süték az élvezetre,”
(…)
„Ne lelkesítsen többé semmi is,
Mozogjon a világ, amint akar,
Kerekeit többé nem igazítom,
Egykedvűen nézem botlásait,
Kifáradtam – pihenni akarok. –…”

A szín végén megjelenik kaszás képében a Szaturnusz, a Bak ura. A Bakra jellemző tulajdonságok: zártság, merevség, passzivitás, megfelelési vágy, rendszeretet, racionalitás. Már meg sem lepődünk azon, hogy a prágai színben Ádám éppen ezekkel a tulajdonságokkal bír. Csak a tudománynak él, és egykedvűen szemléli, hogy felesége megcsalja. Természetesen ebben az állapotban sem maradhat örökre – a dialektika nem tűri az önmagába fagyott lélek állandóságát.

„Kívántam kort, (…) hol nyugodhatom,
És egykedvű mosollyal hagyhatom
Hegedni hosszú harcaim sebét. –
Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben
A lélek él – e kínos szent örökség,
Mit az egekből nyert e dőre ember –
Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni
S csatára kél a renyhe élvezettel. –
Hej, famulus! Hozz bort, úgy reszketek,
Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem.”

Fagyos bizony, hiszen már a decemberben járunk, Ka rácsony táján, az élettengely másik oldalán; szemben a Rákkal, ahol újra átléphetünk a másik világba. Ekkor érdekes dolog történik: a famulus bort hoz, ami Dionüszosz, a Vízöntő – a következő jegy – tipikus istenének jelképe. Ádám elalszik, és átlép egy másik világba éppen úgy, mint szemben, a Rákban.

A Vízöntő ura a Szaturnusz és az Uránusz, e két teljesen ellentétes tulajdonságokkal rendelkező bolygó. Jelképe az olvadó jég; kulcsszavai: szabadságvágy, káosz, tömeg, sokszínűség, lázadás, elektromos kisülés; ugyanakkor rendszeretet, zártság is. Ezzel összhangban a következő színben Ádám forradalmárként jelenik meg; a szín kulcsszava az „egyenlőség”. Sokak szerint a jelenlegi világhónap, a Vízöntő is éppen a francia forradalom idején kezdődött.
Ezután érdekes dolog történik: az idő itt nem előre megy tovább, hanem hátrafelé, s újra a prágai színben találjuk magunkat. Úgy tűnik, összeomlott, felolvadt a kristályos rend, amit eddig követett a színdarab – pedig nem. A csodálatos éppen az, hogy ennek itt teljesen szükségszerűen be kellett következnie. Ezt a jelenséget az asztrológiában Vízöntőparadoxonnak nevezik, és majdnem minden asztrológiai alapú meseelemzés során megfigyelhető. A Vízöntő léttartományába érve az idő elkezd visszafelé is folyni. Ennek oka az, hogy a Vízöntőben minden rend feloldódik és képlékennyé válik, még az idő iránya is. Tehát újra Prágában találjuk magunkat. Ádám ismét megpróbál kitörni a közöny zárt világából:

„Vak, aki istenszikráját nem érti,
Ha vérrel és sárral volt is befenve.
Mi óriás volt bűne és erénye
És mind a kettő mily bámúlatos.
Mert az erő nyomá rá bélyegét. –
Oh, mért ébredtem? hogy körűltekintve
Jobban megértsem e kor törpeségét,
Mosolygó arcz alá rejtett bünével,
S a megszokás hazug erényivel. –”

„Fogd hát e sárgúlt pergaméneket,
E fóliánsokat, miken penész űl,
Dobd tűzre mind…”

A folytatásban tehát újra csak a Vízöntőbe jutunk. Ez a londoni szín, kulcsszava a „szabadverseny”. Itt megint a sokszínű farsangi, közönyös tömeggel van dolgunk, és ha csak bábszínházként is, de megjelenik a színház, a dionüszoszi népünnepély.

„Zúg az élet tengerárja,
Mindenik hab új világ,
Mit szánod, ha elmerűl ez,
Mit félsz, az ha feljebb hág? –
Majd attól félsz, az egyént hogy
Elnyelendi a tömeg,
Majd hogy a kiváló egyes
A milljót semmisíti meg.”

A szín végén mindenki a sírba hullik, de ez nem valódi halál, inkább beavatás, melynek során a lélek ledobja színpadias maszkjait, és valódivá válik.

„Fátyolát, palástját a sírba ejtve
dicsőülten felemelkedik.”

Ettől a színtől kezdve a történet elveszti történelmi hitelét, szürreálissá válik, Ádám pedig csak mint szemlélő vesz részt a világban. Ez az a pont, ahonnan már minden ismétlődik, az egyes jegyek uralkodó bolygói ugyanazok, mint az eddigieknek, csak fordított sorrendben.

A következő jegy a Halak. Uralkodó bolygója a Jupiter, tehát a bizánci színnel rokon. Ennek a jegynek megfelelő helyszín a Falanszter. Itt Ádám valóban újra idealista szerepet játszik, az igazság bajnokát a Vízöntőben tömeggé silányított falanszterlakókkal szemben. A kulcsszó: köz, tudomány.

A következő színben Ádám kitör a Föld vonzásából és az űrben találja magát, idealizmusa eltávolítja az alacsonyabb rendű léttől. A Kosban járunk, melynek ura a Mars. Ennek lényege a küzdelem, a kezdeményezés, a kitörés. Jele is a csírázó és önmagával meghasonló magot, vagy a feltörő szökőkutat szimbolizálja. Ezzel összhangban a szín kulcsszava a küzdelem.

„A cél halál, az élet küzdelem…”

Természetesen a küzdelemhez terep kell, ehhez pedig vissza kell térni a Földre.

„Térj vissza, a földön naggyá lehetsz!”

A következő szín a Jégvilág. Itt Madách újra két jegy tulajdonságait ábrázolja egy színben, a Bikáét és az Ikrekét, és érdekes módon itt is – ahogyan az Athéni színben is történt – az a két jegy kerül egy színbe (egyesül!!), melynek uralkodó bolygója a Vénusz illetve a Merkúr. A Bika jellemző tulajdonsága az anyagiassága, hogy csak a puszta testi lét érdekli, a szaporodás és a táplálkozás. Ezzel teljesen összhangban a Jégvilág lakói is csak e két szempont köré építik életüket. Ádám itt az Ikrekre jellemző racionalitást képviseli az elállatiasodott Bika ellenében, ám később már el akar fordulni a valóságtól, ami a következő jegyre, a Hold uralta Rákra lesz jellemző, ám Lucifer még marasztalja:

„Nem árt még egy kis lecke az önismeretből…”

Végül mégis továbblépnek; újra a Rákban vagyunk és valóban: a színhely újra a Pálmafás liget, ahonnan elindult a kör. Éva a Rák jellegének megfelelően anyává lesz, gyermeket vár, Ádám pedig az álmáról beszél.

Befejeződött az utazás. Ádám bejárta a teljes létforgatagot, már mindent látott. Beavatása véget ért, átélte a teljességet, ezért teljes ember lett. Mi pedig elámulunk azon a zsenialitáson, amivel Madách megkomponálta a Tragédiát. A rendszer, aminek jelenlétét nehéz lenne tagadni, új vonatkozásait tárja fel a Tragédiának. Elsősorban időszerkezetének ciklikus jellege kap hangsúlyt, illetve az a tény, hogy a színek egymásutánisága messze nem esetleges. A mű értékét pedig tovább növeli kifinomult belső szerkezete, mely valóban a teljesség lenyomata.
Önkéntelenül is felmerül a kérdés: Madách tudatosan építette- e fel művét az asztrológia szabályai, dialektikája szerint, vagy ösztönösen érzett rá az összefüggésekre? Nehezen adható válasz erre a kérdésre. Madách nagyapja szabadkőműves volt, és a család könyvtára tele volt okkultista művekkel. Madách ismerte az okkultizmus szakkifejezéseit, ez kiderül a prágai színből, ahol asztrológus-alkimista szerepet játszik Ádám. Ebben a részben az író meglehetősen negatív véleménnyel van a misztikáról, de lehet, hogy mindez csak a prágai színre jellemző közönyös alaphangnak megfelelően történik így, és nem Madách valódi véleményét tükrözi.
Előfordulhat azonban az is, hogy Madách nem tudatosan szövi bele művébe az asztrológia rendszerét, hanem ösztönösen érez rá az összefüggésekre. Ez több okból sem lehetetlen: az egyik az, hogy az asztrológia éppen az emberi mélytudat szimbólumrendszerére épít, ami mindenkiben jelen van műveltségtől függetlenül. Ezt bizonyítja az, hogy nagyon sok olyan mű létezik – elsősorban népmese –, ahol a „szerző” nyilvánvalóan nem tudatosan építette bele a mesébe az asztrológiai rendet, ám az mégis jól nyomon követhető.
Akárhogyan is van, a fent megismert mögöttes világkép és rend egy dolgot egyértelműen bizonyít, éspedig a Tragédia egyetemességét. Továbbá azt, hogy minél egyetemesebb – minél archaikusabb egy műalkotás, asztrológiarendszerét annál kevésbé lehet figyelmen kívül hagyni az elemzés során.

Kovács Attila Péter

2005/39.