Leitner Gottlieb Vilmos

Leitner Gottlieb Vilmos 1840. október 14-én született Pesten. Már gyermekkorában Törökországba került, ahol apja katonai orvosként a szultán, I. Abd al-Medzsid szolgálatában állt. Egy isztambuli korániskolában – mint a helybeli gyerekek – kapta az első oktatást az ulemától.


A tanító természetesen a szokásoknak megfelelően török és arab nyelven oktatott a Koránból. Később Málta szigetén folytatta tanulmányait az ottani angol iskolában. Rendkívüli nyelvtehetsége miatt az alig serdült ifjút a krími háború kitörésekor az angol kormány első osztályú tolmácsnak nevezte ki a hadsereghez ezredesi ranggal. Már ekkor tökéletesen beszélt a magyaron kívül nyolc nyelvet: a németet, az angolt, a franciát, az olaszt, a görögöt, a törököt, az arabot és a perzsát. A fiatal Leitner 1855–56-ot a Szevasztopol alatt lévő angol táborban élte át. A krími háború után Londonba ment, s 1856–1859-ben a King’s College-ben tanult. Egyetemi tanulmányai befejeztével ugyanezen intézmény magántanára lett; arab, török és újgörög nyelveket tanított. 1861-től már az arab nyelv és a muszlim jog rendes tanárának nevezték ki. Onnantól fogva tudományos elismerések és kitüntetések özönében volt része. 1862-ben a freiburgi egyetemtől bölcsészdoktori fokozatot kapott, s még ugyanebben az évben a King’s College keleti tudománykarának dékánja lett. 1864-ben beválasztották a londoni antropológiai társaság igazgatótanácsába. 1865-ben az angol kormány a lahorei kormánybizottság főnökének nevezte ki, s ezzel Leitner életében új fejezet kezdődött el.
Kelet-Indiába érve Leitner nagy lendülettel fogott munkához mind társadalmi, mind tudományos téren. Hírlapokat alapított, melyek a bennszülöttek nyelvén terjesztették az ismereteket; irodalmi köröket, társulatokat alakított a hasznos tudományok művelésére s a közügyek megvitatására. Könyvtárakat és iskolákat hozott létre, melyek közül a legjelentősebb a Punjab University College. 1866-ban az angol kormány nyelvészeti kutatásokkal bízta meg Leitnert, aki utazásai alatt keresztül-kasul bejárta Kasmírt, Kis- Tibetet, Ladakot, Dardisztánt stb. A fáradalmas és olykor életveszélyes tanulmányutak eredményeképpen fedezte fel a szanszkrttal rokon dardu nyelveket, összesen tizenegyet (gilgit, aitor, gurviz, chilas, lughman, katar stb.).

A felfedezés mellett még le is írta mindegyiknek a nyelvtanát, valamint összeállította a nyelvek szójegyzékét, amiket fő művében, a háromkötetes „Dardisztán népei és nyelvei”- nek első kötetében publikált. Rövid szabadság után 1870- ben már ismét Kelet-Indiában vesz részt kutatóutakon, melyeknek anyagából születik meg a további két kötet. A Juszufzaiban kiásott görög-buddhista régészeti leleteket – melyekről azt gondolta, hogy Nagy Sándor által odatelepített makedónok leszármazottjai voltak – az 1873-as bécsi világkiállításon mutatta be nagy sikerrel. Még abban az évben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia kültagjának. Leitner 1874-től tíz éven át a Pandzsáb Egyetem rektoraként tevékenykedett, s ő volt az „Asiatic Quarterly Review” alapító szerkesztője is. Leitner Gottlieb Vilmos 1899. március 22-én halt meg Bonnban.

A „Magyarország és a Nagyvilág” így kezdi el a Leitner G. Vilmosról írt cikket:
„Egészen természetes okokból ered, hogy Magyarország, mely csupán egyetlen, keskeny vonalon érint egy kevéssé jelentékeny tengert s a szó szoros értelmében szárazföldi ország, csak alig szerepel ott, hol nagy fölfedezési utakról, ismeretlen, távoli országok kikutatásáról van szó. Annál inkább meglepő véletlen, hogy épen három magyar ember volt hivatva Középázsia eddig annyira titokzatos és ismeretlen országainak tudományos fölkutatására; e három férfiu: Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin és dr. Leitner G. Vilmos, kinek arczképét jelen számunk mutatja be olvasóinkak.”

A „Magyarország és a Nagyvilág” így zárja le a Leitner G. Vilmosról írt cikket:
„E rendkívüli férfiú már számos nyelvészeti és népismei művet adott ki angol, arab, török, perzsa és bengál nyelven; ezek egyike, „az arab nyelv philosophiája” a mohamedánok által egész Keleten arab tankönyvnek használtatik, oly siker, minővel bizonnyal kívüle egyetlen európai és „gyaur” tudós sem dicsekedhetik. A szórakoztató olvasmányt kereső nagy közönség számára eddig még nem irt semmit, de remélhetőleg rászánja magát egyszer, hogy a kutató utazásai alatt tapasztalt személyes élményeit és kalandjait, melyekről eddig túlságos szerénységgel hallgat, szintén elbeszéli s ekkor az olvasó közönség oly könyvet fog kapni, mely méltán fog sorakozni a világirodalom legérdekesb, legnevezetesb utirajzaihoz.
Végül csak ismételhetjük a magyar sajtóban már kifejezésre jutott azon kivánságot, vajha sikerülne hirneves hazánkfiának jeles tehetségeit valamely módon itthon, hazánk szolgálata számára megnyerni, mert valódi tudósaink száma nem oly nagy, hogy az ily fényes elmét sajnálat nélkül láthatnánk a külföldi tudomány szolgálatában.”

Baktay Ervin a Kőrösi Csoma Sándorról írt monográfiájában Kőrösi phuktali tartózkodása kapcsán megemlékezik Leitner Gottlieb Vilmosról is:
„A puktali tartózkodást két dokumentum támasztja alá, noha egyik sem szolgál utalással arra, hogy Csoma mennyi időt töltött Puktalban. Az első adat G. W. Leitnertől, a pesti születésű jeles tudóstól és kutatótól származik, aki egyik tanulmányútján Puktalba is elvetődött. Erre vonatkozó megemlékezését Duka a következőkben foglalta össze: „Tibet népe és magas papsága közt sok évvel ottjárta után még élt a magyar tudós emléke. A „csilingi dásza”, vagyis az „európai tanítvány” nevét, ahogy ott szeretettel hívták, becsülés hangján említették dr. Leitner előtt, aki 1866- ban beszélt Pukdalban annak a kolostornak az apátjával, amelyben Csoma lakott. Dr. Leitner jelentéséből ítélve, azt találjuk, hogy Csoma rokonszenves egyénisége maradandó benyomást hagyott hátra, s amikor a tibetiek hallották, hogy Leitner Csomának a honfitársa, a figyelem minden jelével fogadták, s az apát felajánlotta, hogy biztonságosan elvezeti dr. Leitnert Lassába, ha pedig kívánják, két fiát kezesként a kormány kezében hagyja. De miután dr. Leitnernek nem állott módjában elfogadni a váratlan ajánlatot, az apát késznek nyilatkozott ezt kiterjeszteni bármely más európaira, akit ugyanolyan szeretet és odaadás töltene el a nyelvészeti kutatás iránt, mint Csomát. Ezt a körülményt Dr. Leitner ismételten nyilvánosságra hozta, de eddig még nem ragadták meg a nyelvészeti s talán politikai célok szempontjából is annyira kedvező alkalmat.” (209–210.)

Felhasznált irodalom:
Baktay Ervin: Kőrösi Csoma Sándor. Bp., 1999.
Magyar utazók, földrajzi felfedezők. Szerk.: Havasné Bede Piroska – Somogyi Sándor. Bp., 1973.
Magyar utazók lexikona. Szerk.: Balázs Dénes. Bp., 1993.
Magyarország és a Nagyvilág, 1874/48.
Új Magyar Életrajzi Lexikon IV. Főszerk.: Markó László. Bp., 2003.

Szendrei László

2005/39.