Az igazság mindig győz

Az igazság olyan, mint fény a sötétben. Legyen bármilyen apró szikra, mindig világosságot hoz. Egy keleti bölcselet szerint minden a legmagasabb szinten dől el, ezért aki megismeri az Abszolút Igazságot, mindent elér. Objektivitásról csak kivételes helyzetekben beszélhetünk, hiszen az ember, szubjektivitásából fakadóan, azt mondja, amit igaznak vél. De mi is valójában Az Igazság, és milyen út vezet hozzá?

Az igazság mindig győz! – tartja India nemzeti jelmondata. Határozott névelővel kezdődik a mondat: az, ami nem csupán konkrétan definiálja a mondat alanyát, de egy kicsit a távolba is mutat, mintha az az-ban benne lenne az amaz jelentés. Emez igazság is győz? Van-e igazság a Földön, az embernél? Az lenne a földi igazság, amit egy korosodó ember mondott a fiának: Ne bízz senkiben!? Keserű tapasztalatokra építkező, reális igazságnak tűnik, de vajon nem az igazságok fogalomkörébe tartozik-e? A Földön igazságok vannak, túl pedig az igazság. Emez igazságok gyöngék, amaz igazság erős.

Az igazság szilárd bástyaként áll az objektív világban és az ember szubjektív tudatában is. Bár ez utóbbinak is objektívnak kellene lennie, az ember mégsem feltétlenül az Igazat, legföljebb a saját véleményét mondja. Ezért a bölcsek az igazmondásról azt tartják, az nem más, minthogy az ember azt mondja, amit igaznak tart. Az igazság tehát egyszerre külső, valamint belső, egyszerre objektiválható, ugyanakkor rendkívül szubjektív, személyes és belső. Az objektív igazságok vizsgálhatóak, bizonyíthatók, a szubjektív igazságok viszont nem, azokat csak megérteni, átérezni s így elfogadni lehet. Bármily furcsa, az igazságnak is van érzelmi töltése. Az igazságot lehet vitatni, el lehet fogadni, kényszerűen beismerni, de lehet rajongani is érte… Platón számára a filozófia tárgya az igaz, a jó és a szép – keleten úgy mondják: szat-csit-ánanda: létezés, tudatosság és boldogság. Az igaz nem más, mint a valóság, a létező világ, ez az igenlő princípium, ami a létből s nem a nemlétből eredeztet mindent. Ha a nemlét volna a mindenség forrása, sem igazságról, sem tudatosságról, sem szépségről vagy boldogságról nem beszélhetnénk. A lét-eredet azonban mindennek értelmet ad. Márpedig a létben az igazság mellett ott rejlik – máskor ott virul – a hamisság.

A hamisság nem az igazság árnyéka, mert az igazság árnyéka teher, a súlyos igazság elviselésének, a vele való szembesülésnek erkölcsi terhe. Mert az igazság kötelez, s ez vezet tovább a jó-hoz, a lét igazságán alapuló tudatos, erkölcsi döntéshez, értékítélethez. Fontos kifejezés az ítélet, ami nem elítélés, nem ítélkezés, hanem az értékrend szépsége, az aljas kizárása, a pozitívum oly magas fokú igenlése, ami mellett szóhoz sem jut a hitványság, megmérettél és könnyűnek találtattál.

A jót olykor csak a rosszal szemben értelmezik, holott a jónak önmagában is léteznie kell, létezik abszolút jó. Az igazságnak egyben jónak is kell lennie, méghozzá nem egy „rossz” igazsághoz képest, nem csupán a rosszhoz, mint duálpárhoz viszonyítva. A jó igazságnak ezt a viszonylagosságon túli, transzcendens igényét tükrözi a következő időhatározó szó is: mindig. Az idő egyes felfogások szerint nem is létezik, csupán a dolgok állapotát jelzi: ha potenciálisak, akkor jövendőnek tekinthetők, ha megnyilvánultak, akkor az a jelen, ha pedig szublátensek, akkor az a múlt. Ha még nem győzött volna az igazság, akkor is magában hordozza a győzelem potenciálját, feszültségét. Ez a feszültség pedig néha rettenetet okoz, hiszen az ember attól fél, ami kifürkészhetetlen számára. Ezért fontos a leleplezés és a lelepleződés, mert a leplezetlenül feltáruló igazság a maga meztelenségében már nem rettenet; elillannak titkai, meglátszik kiszolgáltatottsága, s a szublátens tények elmerülnek a feledés gyógyító homályában. A labirintus sötét homályú mélyén tenyésző iszonyatos szörnyről a napvilágnál kiderül, kicsiny féreg csupán – a rettenet megszűnt.

Az idő az örökkévalóság árnyéka, ezért az igazság nemcsak olykor, nemcsak néha, hanem mindig győz. A világ és a viszonyok kuszaságában ezt nem egykönnyen látja be az ember, végül mégis kénytelenek vagyunk megadni magunkat. A mindig kategorikus kijelentés, nincs kivétel. Ezért mondják a bölcsek, hogy néhány embert sokáig, sok embert rövidebb ideig lehet áltatni, de mindig mindenkit nem lehet becsapni.

Az igazság ezzel a mindig-gel már győzött is, szinte fölöslegesnek tűnik az állítmány: győz. De hogyan fejeznénk be a mondatot állítmány nélkül: az igazság mindig… …alulmarad? …balga? …csalatkozik? …derűs? …erőtlen? …forgandó? …gyászos? …hiábavaló? …ijesztő? …jajgat? …kérdéses? …lappang? …mámoros? …nagyzol? …ostoba? …prostituálódik? …reményét veszti? …savanyú? …téved? …utolsónak marad? …vádol? …zagyvaság?

Helytálló a mondat befejezése úgy, ahogyan van. Persze, hogy győz az igazság, a jótevőt nem győzheti le a gonosz. A sötét nem képes eltakarni a fényt, s hiába aktív a rossz és passzív a jó, azért a jó az úr. Reménységet nyújt e mondat, az igazság érvényre jutásába vetett reménységet. Ám ha az igazság csak önmagára volna utalva, akár Pyrrhos-i is lehetne a győzelme. Győzött az igazság, de mindenki meghalt a csatában.

Valós, igazságos, törvényes

Az igazságot különféle síkokon értelmezhetjük. Mint ontológiai fogalom a létezés jele, a valós-ság szinonimája. Az igenlő világnézet tagadhatatlan ténynek tekinti a Lét Igazságát s az élet igazságait. A Valóság a valóság alapja, mert az igazság látnokai arra a következtetésre jutottak, hogy a nemlétezőből nincsen állandóság, a létezőből pedig megszűnés. A látnokok erre mindkettő alapos tanulmányozásával jöttek rá. Az igazság ebben az értelemben az Abszolút Igazság, a semmi egyébtől nem függő végső posztulátum, melynek léte önmagának magyarázata, a transzcendens. Az igazság földi vetülete az erkölcsi ítélet, az igazságosság, a kategorikus imperatívusz. Az igazságos részrehajlás nélkül bírál, mindenkinek egyformán oszt, sőt a kívánságokat figyelembe véve teljesít minden akaratot. Az igazság szintjén mindenki azt kapja, amit megérdemel, nem csupán azt, ami jut neki. Az erkölcsi igazságban jut érvényre a világ rendje. Bár a világ a dezintegráció felé tart, szisztematikus rendjében mégis tükröződik a magasabb rendező elv, ami a kozmikus igazságszolgáltatás forrása. Az igazság harmadik szintje pedig az a pont, ahol a makrokozmosz és a mikrokozmosz találkozik, ez a törvényes rend. Amennyiben az ember alkotta igazság harmonikus a mindenség egészének törvényeivel, kozmikus értelemben sem lesz törvényszegő az igazság híve. A sok igazság vagy törvény között azonban könnyen elvész a lényeg, s a relatív érdekek hálójában valamely érdeket, valamely igazságot mindenképpen sért az ember. Iustitia vak, s amiért az egyik oldalon halálos ítélet jár, azt a másik oldalon kitüntetéssel honorálják. Ám az illúzió világát mindig az önzés mércéjével mérik. Általában egyetemes törvénynek, univerzális igazságnak tekintik az élet tiszteletét. Ám ha ez nem jár együtt a Lét tiszteletével, máris törvénysértő, igazság-talan lett az ember. A tudat hálóját mindaddig tágítani kell, amíg bele nem fér az egész mindenség. A világ rendje így hathatja át az ember mindennapjait, a kozmikus valóság így rezonál az ember belső igazságérzetével.

Az igazság egyéni-individuális, társadalmi-szociális, humánglobális és egyetemes-kozmikus szintjeit az Abszolút Igazság vetületeinek is tekinthetjük. Éppen ezért nem fér meg a világ rendjében az igaztalanság. A keleti bölcselet szerint minden a legmagasabb szinten dől el, ezért az Abszolút Igazság ismerője tud mindent, aki azt eléri, mindent elér. Aki Istenért él, mindenkiért él, aki önmagáért él senkiért sem él.

Az igazság mindig győz – ez pozitív értékeket hordozó, fennkölt, patetikus szózat. Márpedig pathosz jelentése nem más, mint az istenek beavatkozása a földi létbe, értsd az egyetemes törvény érvényesülése az ember egyéni életében.

Az igazság érvényre jutásának fennkölt megfogalmazása mellett ott az ijesztő kép: a hamis dolgokról lehull a lepel. Még kevésbé patetikus, ha azt mondjuk, előbb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát.

A győzelem ára

A győzelem mindig forró, olykor megsemmisítő. Áldozat nélkül nincs győzelem. A győzelem szükségszerű feltétele az áldozat, de a győzelem nemcsak mások legyőzése, mások feláldozása, első sorban nem az. A világi győzelem a verseny győzelme, a harcos szellem győzelme, a véráldozat győzelme, a lelki győzelem pedig önmagunk legyőzése, a hamis koncepciók tűzáldozata, a megtisztulás önfeláldozása. Amilyen hamis és paradox fogalom a fegyveres békeharc – mai változata a terror-ellenes háború –, olyan nagyszerű a lelki béke sikerének zen kóanszerű képe: győz a békesség.

A világi győzelemhez másokat kell legyőzni, a lelki győzelemhez csak önmagunkat. A világi győzelem felér egy vereséggel, a vereség pedig a győzelemmel. Mondhatnánk azt is, mindig a vesztes győz. „Mondj példát a vereségre!” – szólította a tó szelleme Judhisthir királyt a Mahábháratában. „A győzelem.” – hangzott a válasz.

Az igazság győzelme leleplező, de nem megbélyegző. Nevén nevezni a dolgokat a világ egyik ős-feladata. A Biblia szerint Isten Ádám elé vezette a teremtett lényeket, hogy az megnevezze őket. Ez a gyönyörű példa festi le azt, amit az Upanisad-bölcselet úgy fogalmaz meg, hogy az anyagi világ nevek és formák szerint vált szét. Ennek a teremtéshez közel álló archaikus feladatnak a szomszéd tanyán lakó Maris néni volt a legjobb példája, aki nehezen tudta megjegyezni az emberek bonyolult neveit, ezért inkább ő adott nekik nevet: Szépszemű, Szépfogú, Öregpap, Barnazoli. S bár ez a néven nevezés relativizálja a homogén valóságot, mégis képes benépesíteni a világot, s az igazságokban is ott tündöklik az Igazság fényessége. Ez a relativizálás reláció, vagyis kapcsolat, sőt, kapcsolatrendszer, ami nem viszonylagossá teszi – s ezzel a sárszerű képlékenységbe taszítja az igazságot – hanem összeköt, szilárd viszonyrendszert épít, s végső soron mindent összeköt mindennel. Minden névben a megnevezhetetlen neve cseng.

A megnevezés teremtő ős-feladatának lenyomata a dolgok nevén nevezése az igazság szerint, s a tolvajra tolvajt kiáltani nem bűn. Prüdéria nélkül lehet beszélni a szexusról, bálványdöntés nélkül az ideálok gyöngéiről, félelem nélkül az igazságról. A nevén nevezés nem eltávolít, hanem összeköt, feltéve, ha a szándék kristálytiszta. Az igazság győzelme inkább érvényre jutás, miként a patak csobogásában érvényre jut a sodrás, a tettekben érvényre jut a meggyőződés, a gabonában az élet, a szerelemben a gyermek, az emberben az Isten, a sokban az egy, az egyben a minden.

A tudatlanság kerubja kísérje utadat!?

Az igazság testvére a tudás, legközelebbi édestestvére pedig éppen önmaga ismerete, az igazság tudása. Ha az igaz a való, akkor a tudás a jó. Csakhogy a jó ritka, a tudás pedig teher. A fölismerés, az igazság tudása olykor rögeszméssé teszi az embert, máskor agyonnyomja. Ahogyan Nietzsche fogalmazta, a filozófus olyan, mint a szamár, sem elviselni, sem letenni nem bírja a lét terheit.

Akkor hát mit válasszunk? Maradjunk inkább a tudatlanságnál? Hisz a tudatlanság szendergést nyújt, békéssé tesz, megnyugtat. A tudatlanságot kellene az ember ópiumának nevezni, ami elaltatja kíváncsiságát, tompítja érzékeit, akár berzenkedő igazságérzetét is. E tompa beletörődés azonban nem az elfogadás bölcs békessége. Bár a tudatlanság boldog és felelőtlen, a tudás pedig terhes és felelős, azért mégis jobb a tudást választani.

Úgy mondják, a tudatlanság okozza az élőlények illúzióját, aminek sötétség, alvás, tunyaság és elmezavar az eredménye. A tudatlanság árnyékában az ember szeszélyesen cselekszik, tettei ostobaságot eredményeznek. Ugyanakkor önfejű, csaló, lusta, állandóan mogorva, halogató és nagyon ért mások megsértéséhez.
Tudatlanság jellemezte tudásról akkor beszélhetünk, ha az ember mit sem tud az igazságról, ismeretei csekélyek, realitás és ok nélküliek, ráadásul meggyőződése folytán úgy vonzódik egy bizonyos fajta munkához, mint az egyetlenhez. Az ostoba határozottság – nevezzük csökönyösségnek? – nem képes túljutni az álmon, félelmen, bánkódáson, mogorvaságon és illúzión. A tudatlanság öröme tunyaságból és tévhitből születik, az elejétől a végéig illúzió, s kötve és távol tartja az embert az önmegvalósítástól.

Ezzel szemben a tudás jó, sőt, a jóságból igaz tudás származik. A jóság szintjén cselekedvén megtisztul az ember, szilárd kötelességtudat és önzetlenség jellemzi. Mentes a túlzott anyagi ragaszkodástól, mégis lelkes, határozott, s közömbös a sikerrel és kudarccal szemben egyaránt. A helyes értelem segítségével az ember képes eldönteni, mi a teendője, és mit kell kerülnie, mitől kell félnie és mitől nem, mi az, ami megköti, és mi az, ami felszabadítja. A jóság öröme eleinte akár méregnek is tűnhet, de végül nektárédessé válik, s gyakorlása által ráébreszti az embert az önmegvalósításra. A helyes értelem rendületlen határozottsággal jár együtt, amely mindig megőrzi szilárdságát, s szabályozza az elmét, az életet és az érzékek működését. A jóság minőségébe az a tudás tartozik, ami által az ember minden létben az egy és örökkévaló lelki természetet látja, a fel nem oszthatót a felosztottban.

Az igazság serkent, annak elhallgatása cinkossá tesz, bár néha bölcsebb marad az ember, ha némán hallgat. Az igazság puszta ismerete akár meg is keményítheti az ember szívét. Az abszolút Igazság és a relatív igazságok konfliktusára ridegen is válaszolhat az ember. Ilyenkor nem világi megoldás keresendő, mert az emberi. Az ember pedig bűnbakot keres, igazságot keres és igazsághiszemben dönt. A rideg, fukar és kegyetlen igazságon túl kell legyen még valami – ez a kegyelem. Mind a tudás, mind a feledés isteni forrásból származik. Tévedni emberi dolog, megbocsátani isteni.

Rácz Géza

2005/39.