Rabarik – Képes mese egy ismeretlen népről

Kása Béla, mint a legtöbb művész, nem ismer lehetetlent. Ha úgy adódik, fényképezőgépével felkerekedik és meg sem áll egészen Indiáig, annak is egy teljesen elzárt területéig. Ez a költői szépségű táj a Rabarik vidéke, akik évezredes hagyományaikat őrizve élnek itt, harmóniában a környezettel és önmagukkal.

– Drága Béla! Nevedet nem a divatos fotósokéval emlegetik együtt, mégis sokan ismernek és szeretnek. Ha nem haragszol, ahogy van rétegzene, te „rétegfotós” vagy! Egyetértesz ezzel?
– Igen, amennyiben a fotográfia számomra életmód és nem szakma. Ez nagy különbség! A környezetem, a családom, a barátaim, az állataim részei a fotográfiáimnak. Nézelődök, figyelek, gyűjtöm a szép részleteket, amikért sokszor nem is kell meszszire menni.

– Mivel Indiában készült fotográfiáid apropóján beszélgetünk, mesélnél arról, hogy kerültél Indiába?
– Dr. Bethlenfalvy Géza, a Delhi Magyar Kultúrintézet akkori igazgatója hívott meg vándorcigányokról készített fotóanyagommal egy kiállításra 1998-ban.

– Hogyan fogadták az indiaiak a fotográfiáidat?
– Nagyon jól! Tudni kell, hogy Indiában a cigány szó nem létezik, így ők valószínűleg teljesen előítéletmentesen közeledtek képeimhez. Meglepődtek és csodálkoztak azon, hogy a fotográfiákon szereplő emberek olyanok, mint ők?

– India hatalmas ország, miért pont a rabarik törzsét választottad, és hogy találtál rájuk?
– Három napot töltöttem Delhiben, de már elindulásom előtt elhatároztam, ha már egyszer eljutok Indiába, akkor szeretnék egy kicsit körülnézni, és persze fotografálni. Titkos vágyam volt nomád pásztor törzsekhez eljutni.
Vendéglátóm, Bethlenfalvy Géza szobájában találtam egy könyvet, amit egy volt olasz nagykövet írt Indiában töltött éveiről. Ebben a könyvben láttam a rabari törzsről fotókat, így egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy őket fogom megkeresni.

– Ez elég romantikusan hangzik; valóban ilyen népmesébe illően határoztad el és találtál rájuk?
– Persze! Először is mindenki le akart beszélni arról, hogy elinduljak a rabarik nyomába. Elsősorban azért, mert a pakisztáni határkörzetbe kellett utaznom és az elég zűrös hely, másrészt európai ember számára meglehetősen kibírhatatlan a klíma.
Repülővel Bombayba, onnan pedig Gudzsarát állam központjába, Kuch-ba repültem tovább. Amikor leszálltunk, egy „barátságos”, szögesdróttal bekerített katonai reptéren találtuk magunkat, géppisztolyos őrök társaságában. Kiderült, hogy ez a rész a pakisztáni határ közelsége miatt teljesen zárt terület és már a belépéshez is egy csomó engedély szükséges.

– Akkor azért eszedbe jutott, hogy sokan óvtak az úttól! Nem?
– Valóban nem voltam túl boldog a körül ményektől, de aztán valahogy minden elrendeződött és a nagy káoszból megérkeztem Kuch városába, ami egy igazi kis gyöngyszem. Fallal körülvett több száz éves városka, aminek a kapuit néhány évvel odaérkezésem előtt este kilenckor még naponta zárták.

– Ott álltál egy ismeretlen indiai városkában; hogyan tovább?
– Szerencsére volt nálam egy, a nagy India-járó hippik által a hatvanas években kiadott útikönyv, amely az olcsó szállásokat is felsorolta és ennek segítségével találtam egy „hotelt”. A recepciós rögtön kiderítette, hogy én vagyok az első magyar vendég.
Kaptam egy cella méretű szobát egy priccsel és egy ventillátorral, meg egy zsinóron lógó, vörös, éjjelnappal égő lámpával. A hőség elviselhetetlen volt, úgyhogy amikor kicsit belaktam a hotelt, szépen felköltöztem a tetőre. Na, ott már lehetett aludni és reggelenként egy egész állatsereglet ébresztett. Csodálatos színes madarak, papagájok, mókusok. A közeli kis templomokból pedig már hajnalban dobszó szűrődött ki.

– Milyen volt a város és hol találtad meg végül is a nomádjaidat?
– Kuch kis város, a városfalakon túl elképesztő a nyomor; ha belépünk, mintha egy másik Indiába érkeznénk. Pillanatok alatt elterjedt a híre, hogy új turista érkezett, ugyanis velem együtt összesen öten voltunk turisták. Próbáltam tőlük praktikus információkat szerezni és érdeklődtem mindenkitől a nomádok iránt.
Ajánlották a távolsági buszpályaudvart, ahol mindenki megfordul, aki úton van Gudzsarátban. Amikor végre odaértem, földbe gyökerezett a lábam! Megláttam a fotókról már ismert, gyönyörűen felöltözött és felékszerezett nőket és a magas turbános férfiakat!

– Akkor felszálltál a buszra és irány a nomádok?
– Áh! Irány a hivatal, mert kiderült, hogy minden falu meglátogatásához külön engedélyt kell kérni. Napokat álltam, ültem az elképesztő ügymenetet bonyolító hivatalokban, a végén már átköltöztem az iroda tetejére. De aztán, bármilyen hihetetlennek tűnt, megkaptam a szükséges engedélyeket.

– Na, de akkor aztán indulhattál!
– Nem-nem! Egyedül hova indultam volna a sivatagban? Elkezdtem keresni valakit, aki elkísér a rabarikhoz és szerencsémre jött Salim! Ő egy kuch-i textilkereskedő család fia, és mivel a rabari asszonyok csodálatosan varrnak és hímeznek, Salim családja rendszeresen vásárol tőlük textíliákat.

– Tehát Salimmal végül is eljutottál a rabarikhoz! Mesélnél róluk?
– A törzs több kisebb faluban él. Egy falu mintegy húsz darab kör alakú, cirka nyolc méteres átmérőjű házból áll. A házak kívülről egyszerűek, de belül rendkívül díszesek és tiszták. A nagy forróság ellenére szellősek, hűvösek. Esténként kiköltözik az egész falu aludni az utcára.
Tavasztól őszig vándorolnak az állataikkal, akár ezer kilométert is, de néhányan mindig a falvakban maradnak.
Érdekes még, hogy a búcsúkban már egész kicsi kortól tetováltatják magukat. Rendkívül díszesen, szívesen öltözködnek, rengeteg ékszerrel díszítik magukat. A rabarik szép magas termetűek; büszke, méltóságot árasztó nép. Mindemellett nagyon befogadóak, kedvesek, mosolygósak. Az életük látszólag szegény, mégis nagyon gazdag világ. Szeretem őket.

– Képeiden rendszerint kisemberek tűnnek fel. Érezni, hogy neked nagyon fontosak ők, hogy nagy empátiával fordulsz feléjük. Jól gondolom?
– Igazából már gyermekkoromban az ormánsági Vajszlón is a cigányok érdekeltek. Hova mennek? Miért nem lehet barátkozni velük? Miért tiltanak tőlük?
Azt hiszem sajnáltam őket, de volt ebben egy kis irigység is a nagy szabadságuk láttán. Felnőtt koromban pedig az erdélyi útjaim voltak nagy hatással rám. Akkor Németországban éltem és szinte megbabonázott Erdély és mindaz, amit ott láttam, tapasztaltam, átéltem.

– Meg tudnád-e fogalmazni, mi az, ami a legnagyobb hatással volt rád Indiában?
– Igazából nem vártam semmit Indiától, nagyon felkészületlenül érkeztem Delhibe. Hozzátartozik, hogy közvetlen előtte Amerikában voltam és mély depresszióban érkeztem haza, nem is igazán akartam utazni.
India? Számomra Amerika után egy nem várt, talán éppen ezért óriási fizikai és lelki regenerálódást, megtisztulást hozott. Úgy érzem, az indiaiak még tudnak valamit és egyáltalán nem boldogtalanul élik napjaikat. Csodálatosan beszélgetnek szavak nélkül, igazi odafigyeléssel tisztelik meg egymást. Sokszor úgy éreztem, belém látnak. Nagy élmény volt, hogy nem vesztem el abban az óriási világban, hanem egyedül is boldogultam és úgy érzem, ez főképp az indiai emberek segítőkészségén és tiszteletteli szeretetén múlott.

– Tervezel-e újabb indiai utazást?
– Terveznék persze, de sajnos ez elsősorban pénzkérdés! Nagy vágyam visszatérni a rabarikhoz, megmutatni nekik a róluk készült fotográfiákat. Szeretnék egy szezont vándorolva velük tölteni, és persze folytatni a beszélgetést, barátkozást ott, ahol 1998-ban abbahagytam.
Boldogan csinálnék Kuch városában egy kiállítást a rabari fotóimból! Megismerkedtem egy ottani muzeológussal, aki talán tudna ebben segíteni.

– Hol voltak láthatók eddig a rabarikról készült fotográfiáid és láthatjuk-e őket a jövőben?
– 2002-ben Utrecht-ben, Hollandiában állítottam ki, aztán 2003. májusában Pécsett a Parti Galériában volt egy nagy sikerű kiállításom. 2004- ben Budapesten a Roma Parlamentben és a Kópia Kávézóban lehetett látni a képeket, ősszel pedig Prágában nyílik újabb kiállításom.
– A fotóidnak van valami nagy titka! Nekem – mint tudod, mivel te ajándékoztál meg vele – van egy fotográfiám, amin két rabari férfi ül egy házban. Képzeld el, beszélgetni szoktam velük, meg köszönök is néha nekik. Tudod miért? A fotográfiáidból olyan melegség árad, ami elől nem lehet kitérni, és minden általad elmondott dolgot igazol a rabarikról. Köszönöm ezt – és a beszélgetést is!

Lejegyezte:Tátrai Annamária
Parti Galéria–Pécs
2005/39.