Bhágavata-purána 10 Ének, 4. fejezet

Jógamájá jóslata és Kansza király kegyetlenkedései

Szólt Suka:

Miután Vaszudéva visszatért, a kapuk és az ajtók ismét becsukódtak. Az újszülött sírására felriadt álmából a palota népe. Az őrök azonnal a Bhódzsa dinasztia uralkodójához, Kanszához siettek, és jelentették a híreket aggódva váró királynak: Dévakínak gyermeke született! Az a gondolat, hogy elérkezett a legyőzhetetlen Idő, halálának órája, kiugrasztotta Kanszát az ágyból. Fésületlen, kócos hajjal rontott az anyaszobába.

A hűséges Dévakí kétségbeesetten, szánalmasan könyörgött bátyjának: „Óh, szerencsés testvérem, ne öld meg e leánycsecsemőt, jövőbeli menyedet! Te nem lehetsz olyan, aki gyermeket, főleg nőneműt öl! Kedves bátyám, a Sors kényszerítő hatására sok tűzhöz hasonló, ragyogó, gyönyörű csecsemőmet elpusztítottál már. Kérlek, ajándékozz meg engem e leányka életével! Óh, uram és testvérem, én, a szerencsétlen, gyermekeit vesztett anya a te húgod vagyok, s tudom, méltó hozzád, hogy utolsó gyermekem életének megkímélésével jót tegyél nekem!”
Szólt Suka: Dévakí szánalomra méltóan zokogott, s kisdedét szorosan magához ölelve kérlelte Kanszát, de mindhiába: a gonosz király előbb szidalmazni kezdte, majd gyermekét lábánál megragadva, erőszakkal kitépte kezéből, s megpróbálta a kőhöz csapni. Önző érdeke így szakította fel gyökerestől a húgához fűződő gyengéd, rokoni kapcsolatot. A leánygyermek, Visnu húga, kicsúszott kezéből, az égbe repült, s ott mint nyolckarú, különféle fegyverekkel ékes istennő vált láthatóvá. Testét friss virágfüzérek, illatos szantálkrém, gyönyörű ruha és drága ékszerek díszítették. Kezeiben íjat, lándzsát, nyílvesszőket, pajzsot, szablyát, kagylókürtöt, harcidiszkoszt és buzogányt tartott. (A mennyek különféle lakói,) a sziddhák, a csáranák, a gandharvák, az apszarák, a kinnarák és a mennyei kígyók dicsőítették és értékes ajándékokkal hódoltak neki. S ekkor így szólt (Kanszához) Jógamájá, az istennő:

Jógamájá

„Óh, te ostoba! Mire volt jó neked, hogy meg akartál ölni engem? (Halld hát: a Legfelsőbb, aki) előző életedben ellenséged volt, már megszületett valahol. Figyelmeztetlek – ne gyilkold az ártatlan, magatehetetlen csecsemőket!” – majd eltűnt. Azóta a különböző vidékek lakói különféle néven – mint például Durgá, Kálí, Májá, Bhadrá stb. – imádják őt (mint a Legfelsőbb energiájának megszemélyesítőjét).
Kanszára nagyon nagy hatást gyakoroltak a látottak és hallottak. Azonnal szabaddá tette Dévakít és Vaszudévát, majd roppant alázatosan ekként szólt hozzájuk:

„Óh, jaj, drágalátos húgom és sógorom! Nagyon nagy az én bűnöm, hiszen oly sok fiatokat megöltem barbár emberevő módjára! Könyörtelen, kegyetlen ember vagyok, akit minden rokona és barátja elhagyott. Bár lélegzek, mégis halott vagyok, s a bráhmana gyilkosához hasonlóan az ilyen gonosz emberről sem tudni, melyik bolygón fog újraszületni. Manapság már nemcsak az emberek, de még a mennyei jövendőmondók is hazudnak! Hittem a jóslatnak, s én, bűnös lélek, legyilkoltam saját húgom gyermekeit. Óh, nagy lelkek! Gyermekeitek előző (életbeni) tetteik visszahatását szenvedték el, ezért ne bánkódjatok sorsuk miatt! Az élőlények a Gondviselés irányítása alatt állnak, és sohasem maradhatnak együtt, egy helyen. Nap mint nap láthatjuk, hogyan öltenek formát a különböző agyagtárgyak – edények, szobrok, téglák stb. –, hogy aztán eltörjenek, s újra eggyé váljanak a földdel. A keletkezés és elmúlás csak a formákra vonatkozik, a földre nem. Az élőlények teste ehhez hasonlóan pusztulásra van ítélve, ám a lélek változatlan – akár az agyag – és örökkévaló. A lélekről, valamint a test és az önvaló közötti különbségről mit sem tudó embert a testi életfelfogás jellemzi. Ezért hat rá annyira a testével kapcsolatos emberekkel való együttlét, illetve a tőlük való elválás. Anyagi világbeli léte addig tart, ameddig testi felfogása. (21) Ily módon, áldott húgom, bár tény, hogy megöltem fiaidat, nem szabadna bánkódnod: a Sors irányítása alatt minden lelket saját cselekedetei juttatják szenvedéshez vagy boldogsághoz! Mindaddig, amíg a valódi énjéről tudatlan magát gyilkosnak vagy elpusztíthatónak hiszi, a hatás-ellenhatás törvénye alapján szenvednie kell a kettősségektől. Ti szentéletűek vagytok, s mivel a szentekről köztudott, hogy megbocsátanak a szerencsétlen, sőt még a gyarló és gonosz lelkeknek is, a kegyetekért esedezem!” Ezekután Kansza könnyekkel a szemében borult húga és sógora lábaihoz, s mert teljesen hitt az istennő szavában, rokoni kapcsolatait úgy rendezte újra, hogy gyengédsége jeléül először is visszaadta Vaszudéva és Dévakí teljes szabadságát. Látván a király sajnálatát és bűnhődését, a szülők minden dühe és bánata elszállt. S ekkor Vaszudéva az alábbi szavakat szólta mosolyogva:

Vászudéva

„Óh, szerencsés király! Valóban úgy van, ahogy mondtad. Az anyagi testtel való önazonosítás a tudatlanság műve. Ennek köszönhető, hogy különbséget teszünk, azaz bizonyos dolgokat magunkénak, másokat pedig másokénak vélünk. A különbséget tevő látásmód rabja szenved a bánattól, örömtől, félelemtől, irigységtől, kapzsiságtól, illúziótól és dühtől. Az ilyen ember minden tettben csupán a közvetlen okot veszi észre – amit minden erejével igyekszik elhárítani –, ám Isten akaratát és irányítását nem látja, (főként) az egymást gyilkolók esetében (nem).

Szólt Suka:

Kanszát megnyugtatták Vaszudéva és Dévakí őszinte szavai. Engedélyüket kérte a távozásra, s hazatért.
Másnap reggel a király magához rendelte minisztereit, s beszámolt nekik az istennővé változott csecsemő minden szaváról. Beszéde után a félistenek esküdt ellenségei, az őket szívből gyűlölő, de nem éppen előrelátó démonok a következőt tanácsolták uruknak:
„Óh, Bhódzsa dinasztia királya, ebben a helyzetben a következő a teendő: gyilkoltassuk le a városok, falvak és tanyák összes olyan csecsemőjét, aki az elmúlt tíz nap alatt született! Mit tehetnének ez ellen a gyáva félistenek, akik reszkettek, mihelyt meghallották az ön íjhúrjának pengő hangját? Urunk nyilainak raja minden oldalról zúdult rájuk, így akik nem akartak elpusztulni, feladták a harcot, s (szégyenszemre) elmenekültek a csatatérről. Némely fegyverét vesztett, tépett ruhájú, kioldott, kusza hajú félisten összetett kézzel hódolt meg ön előtt, elismervén, hogy nagyon félnek. Tudjuk, királyunk megkímélte azok életét, akik elvesztették fegyverüket vagy harci szekerüket, akiknek eltört az íja, akik elfeledték különleges fegyvereik használatának tudományát, akiknek inukba szállt a bátorságuk, akiknek figyelmét valami más kötötte le, vagy akik feladták a harcot. Nem kell tartanunk a félistenektől, akik csak akkor verik a mellkasukat, ha messze vannak a csatatértől. Ami pedig Visnut illeti, Őt hívei szívükbe zárták, így hát tőle sem kell félnünk. Indrának nincs hatalma, Siva magányosan él az őserdő mélyén, Brahmá pedig többnyire csak vezeklésében és meditációjában van elmélyedve. Ennek ellenére az a véleményünk, nem szabad lebecsülnünk őket, hiszen ellenségesen viseltetnek irántunk. Ezért, hogy teljesen kiirthassuk őket, kérjük királyunkat, vegye igénybe megbízható hívei szolgálatát. Miként az elhanyagolt betegséget később egyre nehezebb gyógyítani, s az előzőleg szabadjára engedett érzékeket bajos megzabolázni, ugyanúgy, az ellenség is legyőzhetetlenné válhat, ha nem tanúsítunk neki kellő figyelmet még rögtön az elején. Visnu az összes félisten gyökere, s Ő ott van, ahol az örök vallás elvei (virágoznak). A dharmával pedig a Védák, a tehenek, a bráhmanák, a vezeklés, s a megfelelő ajándékozással végzett áldozatok állnak összefüggésben. Óh, királyunk, minden eszközt megragadva, ki fogjuk írtani a vallásos kultúrát ápoló bráhmanokat, az aszkétákat, az áldozatokat végzőket, sőt, a teheneket is, mert végül is tőlük származik az áldozás során a szent tűzbe felajánlott tisztított vaj. Visnu testének különféle részeit a bráhmanák, a tehenek, a védikus tudás, vezeklés, az igazságossághoz való hűség, az elme és az érzékek feletti uralom, hit, könyörületesség, béketűrés és az áldozás képviselik. Ő az, aki ott lakozik mindenki szívében, Ő az összes félisten legfelsőbb ura, a démonok ellensége. Siva és a négyarcú Brahmá is Tőle erednek, Tőle függnek. Egyedül úgy ölhetjük meg Őt, ha (előbb) leszámolunk híveivel.”

Szólt Suka:

Gonosz miniszterei tanácsát fontolgatva az ostoba és démoni Kansza úgy döntött, az lesz a legjobb, ha üldözni fogja a bráhmanákat – így lépett a Halál hálójába. Mielőtt a palotába indult volna, követőinek engedélyt adott, hogy bárhol, bármilyen módon üldözhetik a jámborokat. Ehhez ők nagyon is értettek, s ilyen alkalmakkor képesek voltak kívánság szerint bármilyen formát felölteni. A lángoló szenvedély és sötét tudatlanság jellemezte démonokat, akik elkezdték az igazak gyilkolását, a Halál már körüllebegte, (ugyanis) ha valaki nagy lelkeknek rosszat okoz, ezt élettartama, testi szépsége, hírneve, lelki élete, áldása, sőt következő élete is megszenvedi. Így végződik a dicsőséges Bhágavata Purána, más néven Paramahansza Szanhitá tizedik énekének negyedik fejezete, amely Jógamájá jóslatát és Kansza király kegyetlenkedéseit tárgyalja.

1990/3.