A kövek közé zárt napsugár

1985-ben kezdtem foglalkozni az arannyal egy újsághirdetés kapcsán; N. László Endre hívta az érdeklődőket a Duna partjára egy kis mesterségbeli bemutatóra. Érdekesnek látszott az ajánlat, elmentem és azóta is szerelmese vagyok a Dunának és az aranyász életnek. Az arany a kövek közé zárt napsugár, elbűvöl szépsége és tisztasága, nem vegyül szinte semmivel, csak a királyvíz oldja (salétromsav és sósav 1:3 arányú keveréke), a legritkább és legértékesebb fém.

Az arany a sárban is csillog. Az egyiptomiaknál s az inkáknál az arany volt a Napisten jelképe, az ősi kultúrákban mindenütt tiszteletben tartották és időtállósága miatt az örök életre szánt tárgyakat gyakran aranyból készítették. Tökéletes anyag, nem vegyül, tiszta, fényes, nem fog rajta az idő vasfoga sem – így válhatott a Nap és a királyok szimbólumává.

Hazánkban a folyók által szállított arany a kitermelésének egyik lehetősége. Sok aranyszemcsét hoznak a folyók az Alpokból, a csehországi hegyekből s nem utolsó sorban az erdélyi hegyek szikláiból, évezredek óta. A Dunán évente egy millió kilogramm arany folyik le a Fekete tengerbe. A tavaszi hóolvadásokat követő, majd a júniusi zöldáradások, nagy esőzések utáni magas vizek mind újabb és újabb aranyat szállítanak.

Az ember ősidők óta megfigyelte, megismerte a folyók életét, felfedezte, hogy a folyók alacsony vízállás idején a zátonyokról s azokról a partszakaszokról, ahol nagyarányú a fövénylerakódás, visszahúzódnak. A folyóknak ezeken a helyein a feldúsult aranyat mosással lehet a fövényből kinyerni. Ez az ősi tevékenység az aranymosás, ennek művelői az aranymosók, vagy aranyászok.

Az aranyföveny négy részből tevődik össze: a fehér kvarcból, a vörös színű gránátból (ezek apró drágakövek), a fekete magnetitből s a köztük megbúvó aranyszemcsékből. Természetesen van még sok más mellékes anyag is, de kis mennyiségben és jelentéktelen. A jó aranyász ismeri ezeket az anyagokat, ránézésre megismeri melyik rész tartalmaz nemes aranyszemcséket. Itt kezdődik az aranymosás; az első lépés, mikor aranynéző lapáttal megvizsgáljuk a terepet, hogy tartalmaz-e aranyat. Ahol vörös csíkokat látunk – a gránát jelenlétére utalva – vagy a fekete magnetitet vesszük észre, akkor érdemes megnézni közelebbről a terepet. Ahhoz, hogy jó eséllyel kezdjünk az arany mosásához, meg kell állapítanunk, milyen arányban van jelen az arany. A lapáttal végezhetünk ilyen próbát megszámolva az aranyszemeket a lapáton. Vannak olyan helyek, ahol ötszáz szem is kerülhet a lapátba, de ahol már száz szem van, ott érdemes kutakodni.

Az aranymosás történetének szakirodalma igen nagy, felöleli az ókortól napjainkig tartó időszakot. A fennmaradt rendelkezésünkre álló anyagok elég gyérek, főleg a képi ábrázolások, s csak hallomásból ismerjük az aranymosás technológiáját. Az ókorban már az egyiptomiak is használták a mosott arany kifejezést, a babiloniak, asszírok, görögök is ismerték ezt a szót, mely a mosás útján nyert aranyra utalt. Ezt a különleges fémet természetesen nemcsak mosással lehet kinyerni a földből, hanem bányászattal is. Az aranybányák nagyon régóta működnek világszerte, hiszen mindenütt felhasználták az aranyat ékszerként, díszítő elemként és a festészetben egyaránt. Jelentését a legkiválóbbal kötötték össze, bárhova került is. Jelenlegi témánk azonban a folyókból nyert arany története.

A görögök voltak talán az elsők, akik pénznek is felhasználták. A Nílus felső folyásánál a kibányászott ércet gránit őrlőköveken apróra, úgyszólván porrá zúzták, a ferdére állított kőpadon lemosták, ahol a könnyebb ércanyag leúszott, de a durván megmunkált kőfelületen fennmaradt az arany, amit már csak össze kellett gyűjteni. A föníciaiak és Karthágó urai ismerték már Hispánia aranyát, s annak gazdag terméséből alapozták meg s tartották fenn birodalmukat. Kis-Ázsiában is ismert volt az aranymosás, ott a Paktolos folyó aranyát mosták – ez az arany elég sok ezüstöt is tartalmazott, szinte egészen világos sárga volt, ezért a görög aranymosók a folyót Elektronnak nevezték. Magát a fehéraranyat azóta is elektronnak hívják. Kis-Ázsia urai mérhetetlenül gazdagok voltak – Dárius, Xerxész és Kirusz (Krőzus?) aranykoporsóban temettette el magát –, nevüket ma is a gazdagsággal kapcsolatos szólások őrzik.

Az arany ismeretére vall Jason argonautáinak aranygyapjú mondája is a görög mitológiában, mely valóságos tényeket tartalmaz. A cholchosi lakosság a folyó medrébe fektetett gyapjas bőrökkel fogta fel a vándorló aranyat, ezekből mosták ki vagy a fákon való szárítás után rázták ki az értékes nemesfémet. A Duna mentén még a múlt század végén is használtak birka- és marhabőröket aranymosás céljára. A rómaiak a birodalom minden részében rabszolgák százezreivel termelték az aranyat. Dáciából a számítások szerint százhatvan év alatt kétezer tonna aranyat vittek el. A Duna mindkét partján nagymértékű aranytermelés folyt, amely a Kisalföldön élt bojok nevéhez fűződik.

Az aranymosás művelete az évszázadok során nem változott lényegesen. Mint már föntebb említettem, az aranynéző lapáttal kezdjük a műveletet, megvizsgáljuk a területet, van-e elég arany ahhoz, hogy érdemes legyen hozzálátni a munkához. A meder szélén lerakódott arannyal tudunk csak foglalkozni, s bár bentebb is tartalmaz a folyó aranyat, azt nincs módunk kinyerni. Amióta szabályozták a nagy folyókat, egy kicsit átalakult a helyzet; például a Tiszán, ahol régebben érdemes volt dolgozni, ma már nem találunk aranyat. A nagy duzzasztógátak alján lerakódik a hordalék, ami tartalmazza az aranyat is. Néha, mikor kinyitják a gátakat, újra úgy áramlik minden, mint régen; de a Tiszára már nem érdemes menni. A dunai szabályozás is megzavarta egy kicsit a munkánkat, de még jól lehet dolgozni. Az aranyászatban nemcsak a fém kinyerése a szépség, hanem a táj, a víz és a szabad térben végzett munka. Hajnaltól estig kint vagyunk a vízen, néha természetesen fürdünk is, de közben nagyon sok sódert mozgatunk meg. Többnyire az érintetlen tájakon dolgozunk, hiszen évek alatt gyülemlik fel annyi arany, hogy mosni lehessen. Ezek a területek mostanában megváltoztak, a virágok eltűntek, megzavarta érintetlen szépségüket az emberkéz átalakító munkája.

Visszatérve a munkához, az egyik legfontosabb eszköz az aranymosó pad, amin van egy rosta és egy posztókkal fedett rész. A mosás során a fajsúlykülönbséget használják ki. Az arany fészkét megtalálva összekupacoljuk az anyagot, majd a padon átmossuk. A nehezebb fajsúlyú aranyszemcsék fennakadnak a posztón, majd onnan kimossuk. A vizet a padra a meringölővel hordjuk fel, ami nem más, mint egy hosszú karú botra szerelt műanyag vödör. Természetesen a múltban nem tudtak ilyen edényt használni, akkoriban fából faragott, később öt literes konzervdobozokból készült merítőkkel végezték a meringölést, ami nem könnyű munka, hiszen nagyon sok vizet kell felhordani a padra. Napjainkban már előfordul, hogy gépesítik ezt a folyamatot egy kis szivattyúval. A posztót a padra mindig alulról fölfelé haladva rakjuk fel, így kis „lépcsők” keletkeznek. A pad egy kicsit megdől, folyást biztosítva a víznek, a rosta alatt valamilyen műanyag van, amin jól lefolyik a víz. (Régebben előfordult, hogy messzebbre kellett hordani az anyagot, ilyenkor gyakran használtak talicskát, aminek széles kerekei voltak, hogy ne süllyedjen el az iszapban.) A rostán megmarad a durva anyag, amit kiborítunk és felrakjuk az újabb anyagot. Amikor látjuk, hogy a posztó telítődött (nemcsak arany, kis mértékben az iszap és a kísérő anyag is eltömíti), akkor leszedjük, csak most fordított sorrendben, felülről lefelé. A leszedett posztót egy tálban, régebben dézsában alaposan kiöblítjük. A kimosott anyag az edény alján összegyűlik. A tálban maradt zagyról az iszapot leöntögetjük, többször felkavarva addig tisztítjuk, míg az iszap eltűnik belőle. A zagy tisztításához régebben szérkét használtak. A szér alja meg volt égetve, hogy az arany jobban tapadjon benne. Az iszap leválasztása után az aranyat tartalmazó anyagot egy kis edénykébe ürítjük. Az aranyhomokot egy ujjnyi víz fedi, és ebbe töltjük a higanyt, ami már mínusz 13 fokon is párolog. A víz megakadályozza a párolgását, majd a higanyt összegyúrjuk az iszappal, míg a homokban levő aranyat mind magába veszi. Az én megfigyelésem szerint a higanyban nem oldódik az arany, bár hivatalosan ezt tanítják. Az aranyat tartalmazó higany fénye meghomályosodik. Ha már nem látunk fényes higanycseppet, lemossuk róla a homokot. A higany csak körbeveszi az aranyat és így jól kiválaszthatóvá lesz a kísérő anyagok közül. A lemosás után ott marad a tálka alján az aranyat tartalmazó tiszta higany. Arra vigyázni kell, hogy a higany felületén semmi homok ne maradjon. Természetesen a felületére tapadó aranyat nem tudjuk lemosni. A higany fajsúlya 13,55gr/cm3, az arany fajsúlya 19,3 gr/cm3. Ez a fajsúlykülönbség mutatkozik meg, ha a megtisztított higanyt egy kissé elmozdítjuk. Az arany nehezebben mozdul, kissé lemarad, az aranyászok azt mondják erre: „farka van a higanynak”.

Az aranyat tartalmazó higanyt szarvasbőrbe vagy angin anyagból készített bugyrocskába öntöm, s addig csavarom, míg a higany az igen apró lukacskákon át nem préselődik, s ott nem marad a higannyal bevont amalgámozott aranycipócska. Ezután következik az aranymosás legveszélyesebb művelete, az égetés. Egy hosszított nyelű merőkanálba téve a cipócskákat nyílt tűzön kiégetjük. Nagyon kell vigyázni, mert a higany gőze súlyos mérgezést okozhat, ezért a párologtatást mindig hátszéllel végezzük. Ezzel a párologtatással nyerünk tiszta aranyat. Ha a cipócskákat hirtelen melegítjük, a keletkezett gőz szétvetheti azt, és ha nem védekezünk, kereshetjük az aranyunkat. Ezért az égetőkanálra rézszitaszövetet erősítünk, s ha mégis megtörténne a baleset, a szitaszövet felfogja az aranyat.

Így jutunk hozzá a 24 karátos aranyhoz. A karát az ékszeriparban használt kifejezés, ami a nemesfémek és a drágakövek minőségét, illetve nagyságát jelzik. (Aranynál a karát 1/24 súlyrész nemesfémtartalmat jelent, a tiszta nemesfém 24 karátos: 24/24. Drágakőnél a karát 0,2 g súlyt jelöl.)

Európában számos helyen volt ismert az aranymosás ősi mestersége, így a Rajnán és a mellékfolyóin is. Közép-Európa igen sok folyójában, így a Dunában is jelen van az arany, és nemcsak az osztrák hegyekben, de a Nyitra, Zsitva, Garam és az Ipoly is szállítanak több-kevesebb aranyat. A Duna hordaléka a belekerülő aranyat magával viszi, imitt-amott megfáradva lerakja egy részét, a többit sodorja egészen a Feketetengerig, a nagy temetőig, ahol útjának végére érve megpihen az arany. Lehet, hogy az évezredek alatt ott lerakódott arany mennyisége jelentős – egyes adatok a világ tengereinek összes aranytartalmát 7,6 billió kg-ra becsülik –, de ennek ellenére dőreség lenne a kitermelés gondolatával foglalkozni, mert a tengervíz mindössze 0,006 g/m3 arany tartalmú.

Magyarországon Mária Terézia hozott rendeletet először az aranymosásról, melyben megszabta az árát és engedélyt adott a munkára. A legmagasabb a Mura-Dráva aranyérték volt (14,45 Ft), valamivel kevesebb a Duna aranyának értéke (13,30 Ft), és legkevesebbet ért az erdélyi arany (11 Ft), nyilván magas ezüst tartalma miatt. Dr. Pantó Dezső szerint a századforduló idején Győrött 2,227 kg aranyat váltottak be, ezzel szemben a nagykanizsai beváltó a Mura-Drávából 10,920 kg aranyat váltott be (1900-ban). Persze ebben minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy a dunai aranyászok többnyire nem hivatalos úton, hanem bécsi, pozsonyi és más ékszerészeknek adták el jóval drágábban az aranyukat. Manapság egy nap alatt nem nagyon lehet többet kimosni, mint 2-3-4 g-ot, hajnaltól késő estig dolgozva.

Egy tényt meg kell azonban említeni: az ókorban és a középkorban hazánk volt Európa leggazdagabb aranytermelője, egymaga annyi aranyat termelt, mint egész Európa együttvéve.

Az aranyász mesterség ma már kihalóban van, bár 1940- ben még voltak ásványi, ácsi, csallóközi-szapi aranyászok. Ma már csak elvétve találkozhat az ember egy-egy aranyásszal, az is inkább a természet iránti szeretetből űzi a mesterséget pusztuló Dunánkon.

Magamat is ezek közé tartozónak vallom. N. László Endre cikkének olvasása után témához kapcsolódó jegyzeteket vásároltam. A jegyzet alapot adott, a gyakorlatot pedig évek hosszú tapasztalatai, idősebb és fiatalabb aranyász társaim önzetlen segítsége, tanácsai útján szereztem meg, s ma már úgy érzem, tudója vagyok az aranyász mesterségnek.

Kézdi László
aranyász
2004/38.