…egy szentkő, amit minden nap kifestenek…

– Hogy van Nepál? Mikor járt ott utoljára?
– Hét hónappal ezelőtt. A polgárháború már néhány éve zajlik, és egyre erősebb. Nem vagyok politikai szakértő, s ezért nem tudok mást mondani, mint hogy Nyugat-Nepálba elindultak a maoista terrorista csoportok.
Nepál jelenlegi államformája alkotmányos monarchia. Ezt akarják megszüntetni első lépésben, aztán a maoista csoportok szocialista köztársaságot szeretnének, népi szocialista Nepált. Bár a szocializmus szinte mindenütt megszűnt a világban, Indiában, s főleg Nyugat-Bengálban mégis sok híve van. Az előző nepáli király négy évvel ezelőtt megszüntette a parlamentet, mert a képviselők nyolcvan százaléka kommunista volt. Az új választásokon már csak negyven százalékos volt a kommunista pártok szerepe a parlamentben. Közben a terrorista csoportok egyre erősebbek lettek, egyre inkább gyilkoltak mindent, mindenkit.

– Milyen a nepáli nép?
– Az emberek a háború előtt nagyon kedvesek voltak. Nagyon, nagyon türelmesek, jókedvűek, és nagy érzékük van a nyelvekhez. A turista irodákban dolgozó idegenvezetők, tulajdonosok három-négy nyelven perfektül beszélnek. De egy vad, távoli nepáli faluban, ahova gyalog kell menni egy hetet, s a falu mindössze ötven ház és ötszáz lélek, ott is beszélnek angolul. Nagyon okosak. Sok kis nemzetség él együtt, vagy harmincnyolcféle, pedig nem nagy az ország, főleg Indiához viszonyítva. A politika most nagyon figyel a kisebbségekre. Nem beszélnek arról, ki melyik nemzetségből jött, s az adatokat sem igen lehet már tudni, hány a Perzsiából származó csetri, nevári vagy serpa származású. Arra számít a vezetés, hogy így kevesebb az ütközési felület. Ez az ország egy királyság, nem érdeke a kis nemzetek megerősítése. A serpák meglehetősen gazdagok; a múltban a neváriak lakták Katmandut, de azóta nagyon sok bráhmana költözött át Indiából a nepáli fővárosba. Ha jól tudom, az ország egyharmada buddhista, és nagyon sok a hindu, talán hatvan százalék.
Mivel ma már nincs nyilvántartás, mindenki azt mond, amit akar, és persze mindenki a gazdag s előkelőbb népcsoportokhoz akar tartozni. A nemzetségeket kasztának hívják, és névleg bárki tartozhat egy magasabb kasztába, ha a helyzet úgy kívánja. Nepálban találkoztam a magar nemzetséggel is, de nem sokan vannak.

– Érződik hasonlóság a magyarokkal?
– Nem szívesen beszélek erről, mert nem vagyok történész, és ma oly sokan foglalkoznak a témával, hogy már alig lehet kiigazodni, mi hogyan történt a múltban. A magar nép valószínűleg 2000 évvel ezelőtt Kelet-Turkesztánból érkezett ide a Transzhimalája-hágón keresztül. Ez bizonyosnak tűnik, s az is, hogy valamikor 2000 évvel ezelőtt az ujgurok, vagy a magyarok mellett éltek, a déli Ural és Tibet közötti medencében, valahol a Takla-Makán-sivatag – a mai Kína északnyugati Hszincsiang-Ujgur tartománya – és a Góbi sivatag között. A lényeg az, hogy a soknemzetűség mindig problémát jelent, ezért ma Nepálban nem érdemes arról beszélni, ki melyik nemzethez tartozik.

– Mit érez az ember, amikor ma Katmandu utcáit járja?
– Hadd meséljek Katmanduról! Ha összeadom az időket, Katmanduban már pár évet eltöltöttem. Ismerem jól a várost, a helyzetet, a szituációt, az embereket. Katmandu tulajdonképpen három városból tevődött össze, hasonlóan Budapesthez. Négy évvel ezelőtt olvadt össze Bhaktapur, Patan és Katmandu. Lakossága kétmillió, a háború miatt jó egy millió a vidéki menekült. Ilyen nagyon színes város nincs még egy a Föld kerekén. Nincs akkora bazár, mint másutt keleten, de van sok régi templom, szentély, s ez varázsol el engem leginkább. Például az utca szélén van egy szentkő, amit minden nap kifestenek. Nem egy nagy csoda, de ott minden be van porozva, meg van szentelve. Este füstölnek ennél a kis kőnél, imádkoznak rajta, megcsókolják – lévén egy szent helyről származik. Tízméterenként láthatsz ilyen intim szituációkat. A mindennapi élet közepén ott van Siva vagy Visnu, vagy bárki. Ez az intimitás, a közeli kapcsolat nekem nagyon szimpatikus, valósággal magamba iszom ennek a hangulatát, amikor ott vagyok. Megvalósulni látom ott az ökumenikus vallásosságot. Sajátos szintézis ez, ahol jelen vannak a hindu istenségek, a muszlim mecsetek, ahol látod az öregeket imádkozni, muzsikálni, énekelni. Annyira békés volt a helyzet még négy évvel ezelőtt is! Bár jó öt éve működnek a maoista csoportok vidéken, de akkor még nem voltak ilyen bátrak. A fővárost mindig elkerülték a bajok, de most már ott is vannak súlyos problémák.
Maga az ország is különleges. Hét év alatt Nepál nyugati csücskéből elgyalogoltam a keleti végekig. Jártam Nepál legnyugatibb pontján, Simikotban, ami egy kisváros, ahonnan karavánút vezet Tibetbe, a szomszédban pedig a Szent Kailász-hegy magaslik. A világon tizennégy hegycsúcs nyúlik nyolcezer méter fölé, ezek közül nyolc Nepálban található, öt Pakisztánban és egy Tibetben. Nepál majdnem kétezer kilométer hosszú ország, de keskeny, időnként alig 150-200 kilométer széles, akár egy földsáv a Himalája lábainál. Nem emlékszem mennyi megye van Nepálban, talán húsz is.
A legérdekesebb vidék a Musztángi Királyság. Dzsigmet Parbal Biszta, a király annyi idős, mint a dalai láma, csak nem örvend olyan jó egészségnek. Kétszer jártam a királyságban, mindkétszer találkoztam a királlyal is. A lakosság összesen mindössze hétezer fő, a terület pedig 10.000 négyzetkilométer, így a falvak tizenöt-húsz kilométerenként fekszenek. Persze van olyan falu, ami csak három ház, mint Zanszkárban, a húsz ház már nagy településnek számít. A fővárosa Lo Mantang, ezer fő a lakossága. Egy iskola van, 80-90 iskolás gyerekkel. Errefelé mindenki buddhista, a tibeti irányzat követője.

– Van elkötelezett hite?
– Én leginkább buddhistának vallom magam. A gelukpa szektát nagyon kedvelem, és őket is ismerem a legjobban. Ez a legnépszerűbb irányzat Tibetben, négymillióan követik. Sárga sapkásoknak is nevezik őket. Azonban egyre inkább el tudom fogadni a másik úton járókat is, akik a theraváda buddhizmust követik, mert az egy lágy, finom, toleráns folyamat – majdnem annyira, mint a hinduizmus.
A legjobban mégis Angkorban érzem magam. Mikor 1997- ben először dolgoztam Angkorban, három hetet töltöttem az ottani templomok között. Akkoriban keveset tudtam a theravádáról. Angkorban vagy nyolc-tíz buddhista templom létezik, persze hindu szentély is legalább ennyi. Ma már nem is azt kell nézegetnem, hogy az adott templom hindu-e vagy buddhista, egyszerűen bemegyek és érzem az energiát.
Olyan vagyok, mint egy lakmuszpapír. Ha Laoszban, Vietnamban bemegyek egy templomba, könnyen megérzem, milyen szellemiség ihlette, milyen vallásnak a kegyhelye. Mostanra kifinomult érzékké vált ez bennem. A legjobban a buddhista templomok között tudok dolgozni. Számomra a legszebb és leginspirálóbb épületek egyike a katmandui Bodhnath sztupa. Vagy harmincöt méter magas, s egy bizonyos szintig föl lehet mászni, körbejárni. Én ott érzem igazán otthon magam, vele tudok igazán azonosulni, együtt meditálni. Nem, nem irtózom a hindu templomoktól sem, de ha mondjuk Siva templomokat fotózok, nem érzem olyan jól magam sem belül, sem kívül, és a munka sem megy annyira jól.

– És a Visnu templomok?
– Visnut nagyon imádom. Ott a gépem jól „működik”, akárcsak a szellemem, a szemem. Ott minden harmonikus. De visszatérve Nepálhoz: a Musztángi Királyság azért is különleges, mert ide csak 1992-ben jutottak el az első turisták, tíz ember. 1993-ban lehettek vagy ötvenen, majd a háború előtt évente hat-nyolcszáz ember látogatott ide. Itt rendkívül rövid a szezon, csak május és október között van turizmus. Januárban, amikor az utakat hó fedi, csak képzett alpinisták tudnak túrázni. Tehát a tíz év alatt mondjuk annyi látogató érkezett ide, mint a lakosság lélekszáma. Most a háború miatt egyre kevesebben jönnek. Kétszer jártam a Mount Everest bázistábora fölött is egy néhány száz méterrel.

– Milyen magasan fekszik a bázistábor?
– Jó 5200 méterrel a tengerszint fölött. Magas, de nagyon jól éreztem magam ott. Kivártam az időt, hogy betöltsem az ötvenedik évemet, s akkor felmásztam a Mount Everest bázistábor fölé. Úgy tervezem, a hatvanadik születésnapomat is ott fogom megünnepelni. Soha nem megyek egyedül, a főnököm – Buddha Sakjamuni – mindig velem van. Ha távol vagyok a Sakjamuni szobroktól, rögtön érzem a hiányukat. Számomra a sárga szín fontos, akár azok a finom, lágy, édes vibrációk, amik magától Sakjamunitól jönnek. Szinte belebetegszem, hogyha hosszabb időt kell nélküle eltöltenem. Már indulás előtt érzem a hiányt, mikor még csak tervezem a visszautat. Ha visszatérek a beteg Európába, sokkal kevesebb az energiám. A buddhizmus energiája, életmódja nélkül már nem tudok élni, de nem vagyok gyakorló buddhista.

– Tanulta valakitől a megélés módját, hite alapjait, vagy ahogy jött-ment elsajátította, netán emlékszik rá?
– A dalai lámát tekintem gurumnak – mint sokan mások is –, attól kezdve, hogy megölelt engem. 1991-ben fogadott először Dharamszalában, egy félórára. Fantasztikus energiája van. Számomra ő a nagymester az élő mesterek között, legjobb a legjobbak között. Speciális technikát alkalmazott, mikor összefutottunk egy vagy két másodpercre a Libris palotában, négy évvel ezelőtt. Különös buddhista technikával valamilyen parinirvánai energiát küldött, amit még a mai napon is érzek.
Mikor először mentem Tibetbe 1989-ben, az volt a tervem, hogy buddhista leszek. De visszaérkezvén megértettem, hogy Európában a buddhizmus gyakorlása többnyire bohóckodás. Tisztelem azokat, akik ezen az úton járnak, akik Angliában, Litvániában vagy Magyarországon magas szinten próbálkoznak. Egy-kettőnek biztosan sikerül is, de nem tízezreknek – bár annál azért nekik is jobb, mintha nem gyakorolnának semmit.
Láttam Dharamszalában volt kábítószereseket Hollandiából, Franciaországból. Vesznek egy szerzetesruhát, kapnak egy szobát, lefizetik a befogadásuk fejében a nem tudom, hány ezer dollárt s így egy nap alatt már szerzetesek lehetnek. Óriási a kontraszt. Dharamszalában, amikor háttal álltak a beöltözött szerzetesek, s nem látszott, melyikük a tibeti s melyikük az európai, húsz méter távolságból is meg lehetett mondani, ki az odavalósi: az állásáról, arról, ahogy leült, ahogy megmozdult.

– Nepál nagyon közel van Indiához, mindig a „kis Indiának” számított. India nélkül nagyon nehéz megérteni Nepált.
– Persze. Nepál egy olcsóbb kiadású India. Delhiben nagyon sok a nepáli ember, arcra sem lehet őket megkülönböztetni. Katmanduba pedig sok indiai érkezett, főleg nyáron és ősszel vannak sokan. A műtárgyak miatt jönnek, mert ott festik a tanka képeket, modernet is, régit is. Régi stílusú kép sok van, de valódi régi tankákat nagyon nehéz találni. Régen csak szerzetesek festettek, de most nem így van. Mióta beindult a turizmus, úgy negyven éve, felnőtt egy-két generációnyi profi festő, akik nem végeznek iskolát, de tanulnak. Amatőrként kezdik, és nyolc-kilenc év alatt nagyon jól megtanulják a festést. Nagyon szépen dolgoznak és ebből élnek. A hinduizmussal meg a buddhizmussal kapcsolatos nagyon szép dolgok, régiségek kerülnek elő Nepálból.

– Erről jut eszembe, kérem beszéljen a múzeumáról!
– Szívesen, ez nem háború. Tavaly Katmanduban merült fel bennem a múzeumalapítás ötlete. Litvániában és az egész Baltikumban nincsen kelet-ázsiai múzeum. Valakinek le kell rakni az alapokat – talán ez az én dolgom. Az érdeklődésem megvolt, mindig felkerestem a régiségboltokat. Sokat járok Ázsia országaiba és vonzanak a szép tárgyak. Először magamnak vettem ezeket a kis tárgyacskákat, most pedig gyűjtök mindenhol, amerre járok. Legutóbb Thaiföldön sikerült ötven remek amulettet megszereznem a múzeum számára. A nyakamban is vannak mindig amulettek. A legrégebbi körülbelül 600 éves és vasból készült. Kis dobozokban tartom őket, nem szabad másnak hozzáérnie. Mielőtt elkezdem használni, a dalai láma megszenteli, jó esetben személyesen, mint ezt az ötöt. Egy másik Nága-amulett akár száz éves is lehet. A bajon stílusú Avalokitésvara négyfejű formája egy új darab, régit nem tudtam szerezni, de így is nagyon értékes. Van egy másik is, amelyet hat évvel ezelőtt vettem Buddha születésnapján (ami általában május 19-25. közé esik, a Hold állásától függően). Aranyozott, nem több mint ötven vagy száz éves.
A theraváda buddhizmusban minden napra másféle amulett- szobrot használnak. Ezek közül van egy nem túl régi, talán tizenöt éves – egy khmer stílusú szombati forma. A khmer Sakjamuni nagyon szigorú, az arca egy kicsit mérges, de nem rám. Ez a khmer stílus.
Összegyűjtöm az amuletteket, s majd egy vitrinben helyezem el őket. Forma szerint válogatok, de van álló, fekvő, kicsi, nagy. Magyarországon már van keleti gyűjtemény, de a Baltikumban egyik államban sincs. Nem tudom még, hogyan alakul majd a múzeum sorsa, biztosan sok munka vár még ezen a területen, de szívesen csinálom. Jó lenne, ha életem során meg tudnám valósítani, de nem biztos, hogy sikerülni fog – viszont meggyőződésem, hogy halálom után működni fog. Számomra ez egy nagy feladat, de szép és élvezem.

Lejegyezte:
Bogdán Emese
2004/38/66.