Identitás válság

Kicsoda ön? Miben rejlik saját lénye? – Elgondolkodtató, hogy milyen szinten kell válaszolnunk a kérdésre. Ahány szerep és szituáció, annyi önkép. A hétköznapi életben mindig másokhoz mérten azonosítjuk magunkat: a gyermekeim apja, hitvesem férje, a haza bölcse, gurum tanítványa, Isten rabja… Nehéz a kérdés. Kik és mik vagyunk valójában?

Ősvalami és objektifikáció

Az identitás kifejezést a szótárak alapján is boncolgathatjuk. Elsődleges jelentése azonosság, a két szóalkotó összetétel pedig id-entitás. Az első tag nem más, mint a latin ugyanaz (idem) rövidítése, illetve élettani szakkifejezéssel élve az örökletes tulajdonságokat hordozó sejtmagrészecske, gén, egyesek szerint elvonatkoztatás az idioplazma szóból; Freudnál az ösztönlény, az ősvalami. Entitás pedig valamely dolog tulajdonságainak összessége, a latin ens, létező szóból. Az entitás eredetileg a skolasztika szava, s valaminek a létszerűségét jelenti, ahol is a hangsúly azon van, hogy valami létezik, s nem azon, hogy mi létezik. Ezért az identitás feltétlenül pozitív, állító értelmű fogalom, melynek minden – egyéb ként individuális – entitás esetében a lét a közös alapja.
A keleti bölcselet az ember tudatosságát három dimenzióban ragadja meg: a megismerés, az akarat és az aktivitás erejében, amik éppen az ember önidentifikációs tevékenységében modellezhetők. Az ember tudás alapú, ismeretelméleti dimenzióját az ’Ez vagyok Én’ mondat jelzi, ahol önmagunk egyfajta objektifikáción megy keresztül s a vizsgálódás tárgyaként (ez) szerepel. Itt a tárgy nem megismerhetetlen az én számára, hanem teljesen átlátható, feltérképezhető. Az akaraterő dimenziója szerint a fenti mondat átfogalmazandó: ’Én vagyok ez.’ Itt az én a nyomatékos, ez áll a középpontban a maga teljességében, összes tulajdonságának fényében. Itt az objektifikációt már legyőzte a szubjektifikáció, önnön magunk azonossága vált a legfontosabbá, aminek bármely tárgyiasult vetülete másodlagos. Ezért tartja az óind védabölcselettel egybevágó mondás: mindenki magából indul ki… Végül a harmadik dimenzió, az aktivitás ereje egyfajta kiegyenlítődést eredményez, s egyenértékűen ’Ez én vagyok’ avagy ’Én ez vagyok’ formában fogalmazható meg. A teljes önkép megismerése lelki kibontakozást jelent, Jung szerint e fejlődés célja a mély-én. Ebben a vonatkozásban sem létezik lineáris fejlődés, mindenképpen körbe kell járnunk önmagunkat. Éppen ezért nem meglepő, ha az ember ismételten bele-beleütközik ugyanazokba a még megoldatlan problémákba, fejlődésről pedig akkor beszélhetünk, ha egyre árnyaltabb, finomabb, netán eredményesebb módon képes viszonyulni a helyzetekhez.
Van, akinek semmiféle eszköz nem áll rendelkezésére, teljesen kiszolgáltatott nemcsak a külvilág támadásaival, de önmaga démonaival szemben is. A másik ember elméletileg ugyan tudja a megoldási recepteket és eszközöket, de még nem képes alkalmazni azokat. A harmadik kezdő szinten alkalmazza e módszereket, s másoknak sokszor hatékonyan segít, önnön életével azonban nehezen boldogul, végül a negyedik mesteri módon alkalmazza az eszközöket mind mások, mind önmaga szükségletei szerint. Márpedig a problémák megoldási stratégiáira szükség van, az eszköztelenség súlyos hiány.

Az oszthatatlan individuum

Az identitás fogalmával szorosan összefügg az individualitás eszméje is. Az individuum latin kifejezés a görög eredeti atomon, oszthatatlan szó tükörfordítása. Az individuum fogalma eredetileg egybeesett az atom fogalmával, majd a skolasztikában az emberi személyiségre tevődött át. A jóga-bölcselet két szögesen ellentétes nézetet vall az individuumról. Az egyik az advaita-védánta illúzió tana, mely szerint az egyéni lét puszta káprázat, valótlan, csak az abszolútum valós. A személyes filozófiát valló bhaktivédánta szerint minden élőlény különálló egyed, egyszeri és megismételhetetlen csoda, akiket szeretetkötelék fűz a személyes Istenhez.

Aquinói Szent Tamásnál az individuum esetében az anyag az egyediesítő elv, Duns Scotus számára viszont az individualitás sajátos létmód, sem nem forma, sem nem anyag. Scotusnál az ez-ség határozza meg az egyént (ez vagyok én), amennyiben a végső formát tekinti a létező végső valóságának. A XVI. században az individuum a „külö nös személyt” jelenti, Goethe pedig az egyén kifejezhetetlen (individuum est ineffable) szentenciával az individuum racionális kimeríthetetlenségét érinti. Ma az individuum többnyire az egyes embert, az egyedi lényt jelenti a kö zösséghez való viszonyában, illetve annak ellenében.
S itt álljunk meg egy pillanatra! Két markánsan különböző attitűdöt fogalmaz meg a fenti definíció: az egyén a közösséghez fűződő viszonyában, illetve a közösség ellenében. Látszólag nem sok az eltérés a két tétel között, hiszen már eszmélésünk és tanulmányaink kezdete óta versenyhelyzetre vagyunk szocializálva. A közösséghez fűződő viszonyunkat általában megterheli a szembenállás elve és gyakorlata, diabolikus meghasonlásba taszítva a befogadásra vágyó embert. Közismert a mondás, miszerint a nő sír, amíg nincsen férje, majd sír, mert már van férje. Örvényszerű erő húz a párkapcsolat felé, s taszít is a korlátozottság. Szeretnénk megfelelni a munkahelyi meghallgatáson, s ha elfogadnak, másnap kritizálni kezdjük a főnököt és a kollégákat. Szeretnénk hinni Istenben, de az első megmérettetésre égnek emelve rázzuk az öklünket. S e meghasonlásban nagyon sokat ártott az individualitást oly vehemensen túlhangsúlyozó nyugati, anyagelvű világszemlélet.
Az individualizmus a XVIII. század óta ismeretes nézet, mely szerint az egyén, annak érdekei, igényei és jogai fölérendelendők a közösség, a társadalom és az állam érdekeinek, ezeknél lényegileg és időlegesen is előrébb valók. A felvilágosodás társadalomelmélete a közösségek vonatkozásában az egyes egyéneket tekintette alapvető összetevőknek, a közösséget úgymond csak később konstruálták egyének viszonyaként. Hobbes a társadalom ősállapotát létharcként fogalmazta meg: mindenki harca mindenki ellen. Hiába formálódtak nemzeti és nemzetek fölötti államalakulatok, regionális vagy kontinentális érdekközösségek, netán globális szükségletek, a viszálykodás vonatkozásában nem sokat változott a világ s az ember.
Az individualizmus árnyalatai között találjuk az arisztokratikus individualizmust, a reneszánsz személyiségeszményét, vagy a német humanizmus műveltségi ideálját. Nietzsche übermensch-tana is individualista, a metafizikai individualizmus pedig mindent egyedi létűnek tekint, s csak az individualitást tartja lényegi és önálló valósággal bíró ténynek, míg az Egész csupán az egyének összessége. Az individualizmus egyéni építőkövekből rakja össze a nagyobb közösségeket, mintha mesterséges kirakójáték volna a társadalom vagy a mindenség. S hiába az egyéni érdek hangoztatása, egyfajta látszat-szabadsággal mégis könnyen sorolhatók egymás mellé az egyedek, sőt akár az államok is. Hamvas Béla individuál-kozmoszokról beszél, egyéni világok sokaságáról. Ha ezt elfogadjuk, akkor nagy kérdés, hogy harmonikusan, avagy konfl iktusosan működnek-e ezek az egyéni világok? Surlódnak, összeütköznek, avagy a szférák zenéjének harmóniája szerint léteznek egymás mellett békésen?

Káin-Ábel-szindróma

Az individualizmussal szemben állnak a szerves világképek, melyek szerint Ég atya és Föld anya gyermeke az ember, avagy az óind védai kozmikus lény, Purusa testrésze úgy a misztikus erőt képviselő pap, mint a szekuláris hatalmat birtokló katona-uralkodó, a gazdasági feladatok letéteményese, a gazdálkodó és a fizikai erő birtokosa, a dolgozó. Amennyiben e testrészek egymást segítve együttműködnek, az mindenkinek a javát szolgálja, a ki szakadás viszont minden résztvevő helyzetét megnehezíti.
Egyén és közösség viszonyában ezért kétféle elv érvényesül: az együttműködő, összerendező hatás, illetve a centrifugális, szétszaggató hatás. Utóbbit biblikus példával élve nevezhetjük a Káin-Ábel-szindrómának, ahol egymás kíméletlen kiszorítása, akár fizikai megsemmisítése a metódus, az előbbi elvnek pedig jó példája lehet a magyar eredetmondákban megfogalmazott Hunor-Magor elv, ahol a két testvér egymást segítve jut eredményre, avagy az indiai Krsna-hit gópí-elve, miszerint a pásztorlánykák sokkal nagyobb boldogságot élveztek, amikor másokat sikerült imádott Istenükhöz vezetni, mintha személyesen találkoztak volna vele.
Az individualizmussal szembenálló felfogás az univerzalizmus, az egyetemesség, az általános szemlélet, amely az egésznek, az általánosnak elsőségét hangsúlyozza, szemben a részekkel, legfőképp a különössel és az egyessel. Spann szélsőséges univerzalizmusa szerint az egész mint olyan, nem létezik önállóan, mégis a részek előtt áll, s csak ezek által válik létezővé.
A túlzott individualitás kiszakítja közegéből és magára hagyja az embert. Ezzel szemben a szerves kultúrák beágyazzák a társadalmi, nagycsaládi környezet vagy a szellemi tradíció biztonságába az egyént, akinek nem vakon tapogatózva, s a bizonytalanság korbácsától űzve kell meglelnie helyét a világban, hanem a hagyomány, a rend, az összetartozás koherens szisztémájában élheti le életét.
Jóllehet tagadhatatlan az egyéniség, egyediség, hiszen nincs két egyforma tojás, ember vagy ujjlenyomat, mégis mindegyik lenyomat emberi ujjon tapasztalható redőzet. Mintha az individualitás kifejezésben benne rejlene a szükségszerű dualitás, párosság, de nem a konfl iktusos ellentmondásosság, hanem a homogenitást gyönyörűen kiegészítő heterogenitás, a közösség és az egyediség parabolisztikus harmóniája.

Ismétlés vagy alkotás?

Egyszer egy indológus szakember ismerősöm megjegyezte – kritikai észrevételképpen egy tanítómesterről: ő nem alkotott semmi újat! Érdekes módon a nevezett gurunak ugyanez volt a véleménye önmagáról: „Én nem vettem el és nem tettem hozzá semmit ahhoz, amit a mesteremtől kaptam.” Ami az egyik oldalon kritika, a másik oldalon érdem? Hányadán állunk ezzel a kérdéssel? Avagy ismét csak a világi vélemények polaritását láthatjuk, ami szerint például a magyar szabadságharc hősei a másik oldal szemében nemzetközi terroristák, Jézus Krisztus pedig egy szektavezér lenne csupán? E kérdés megítélésében valójában nem az emberi vélemények konfliktusáról van csupán szó, hanem két világszemlélet alapvető nézetkülönbségéről: az alulról fölfelé építkező induktív és a fölülről alászálló, deduktív gondolkodás szembesüléséről.
Az utóbbi gondolkodásmód (lat. deductio = levezetés) mint filozófiai-logikai rendszer az általánosból igyekszik levezetni a különöst és az egyest, egy általános törvény által próbálja megérteni a konkrét eseteket. A dedukció logikai formája a szillogizmus és az ezekből álló bizonyítás; matematikai és logikai formája pedig az axióma. Kant megkülönböztette a kategóriák transzcendentális dedukcióját az empirikus dedukciótól.
Az alászálló szemlélet nem ismeretlen az indiai filozófiában sem. A földi létet az égi másának tekintik, amit az isteni dimenzió lét-tudás-szeretet energiája tesz mozgóvá. Jóllehet az emberi lét és tudat korlátozott, a hiperszubjektív isteni szféra képes megnyilvánulni, alászállva föltárulkozni a lelkileg arra alkalmas, kellőképpen tiszta személy előtt. Az alászálló gondolkodásmód az ember égi hivatását vallja, transzcendens célokat tűz ki. A létezés problematikájára nem világi válaszokat fogalmaz meg, nem fölépíteni igyekszik a megoldást. A világ útvesztőjéből a kiutat nem az emberi próbálkozásban, tapogatózásban és empíriában látja, hanem a járt út követésében, a szabályozottságban, amely a világi hivatás felelős betöltése mellett a transzcendens dimenzióhoz visz közelebb. Ugyanakkor ez a folyamat sincs megfosztva a küzdés szépségétől s a megtapasztalás gyönyörűségétől. Úgy mondják, az istenélmény ugyan öntörvényű, nem kikényszeríthető, azonban a lelki gyakorlatok állhatatos ismétlése és a kitartó elkülönülés a hamisságtól mégis sikerre vezet.
A regula célja nem a transzcendencia beszűkítése, hanem a napi élet fegyelmezése. Ugyanakkor csak kevesek számára jelenti az isteni dimenzió megragadásának lehetőségét, sokszor megmarad puszta szabálykövetésnek, félelem motiválta fegyelmező eszköznek. Mikor kiüresedik, marad a puszta repetíció, de ha sikerül valódi lelki tatalommal megtölteni, akkor átjárható csatornává válik evilág és túlvilág között. Márpedig egy tökéletes szintről származó teljes igazsághoz valóban nem kell semmit hozzátenni, elég átültetni saját gyakorlatunkba, ami önmagában is szép feladat.

A hiány pszichózisa

Az induktív gondolkodás sémáit jól ismerjük, hiszen ezekbe nőttünk bele. E felfogás építi egyénekből a közösséget, emberi erőfeszítésből az áldást, kapzsiságból az önpusztító haladást, deszakralizálásból a szekularizációt, hiányból a „teljességet”.
Az indukció, mint vizsgálódási módszer a dedukció ellentéteként a különös egyedi esetekből az általános esetre, egy törvényszerűségre következtet. A fogalmat (lat. inductio = bevezetés) Cicero honosította meg, a görög eredeti epagogé fordítása nyomán. A teljes indukció a tapasztalati tudományokban szinte sohasem lehetséges, a nem teljes indukció pedig csak akkor lehetséges, ha már előfeltételként adott annak a dologi tartalomnak a törvényszerűsége, amelyre az indukció vonatkozik. Karl Raimund Popper Hume-mal együtt elutasítja annak a lehetőségét, hogy bármilyen sok esetből törvényre lehetne következtetni. Az induktív következtetés logikailag nem kényszerű, míg a deduktív eljárás a modus tollens-nél érvényes (ha p levezethető t-ből, vagyis p a t tételrendszer következménye, és p hamis, akkor t is hamis).
A világ megváltoztatására törekvő alkotó tevékenység a hiány pszichózisából fakad. Hajdanán éppen egy magyar közgazdász vívott ki magának nemzetközi elismerést a hiány gazdaságtanának leírásával, amiről a szocializmus idején mindannyian személyes tapasztalatokat szerezhettünk. De a hiány nem csupán közgazdasági fogalom. Régi fizikai elmélet a horror vacui, az irtózás az űrtől, amely szerint a természet nem tűr üres teret és azonnal kitölti azt. A művészet az üres felület ornamentikával való kitöltésével igyekszik palástolni ezt a tudatalatti félelmet, hiányt. Nyugaton a XX. század forrongó képzőművészete kezdett el az „üres” felületekkel kísérletezni, ám Indiában még a miniatúra-festészetben is találunk homogén színekkel kitöltött nagy felületeket, ami a színkódolás és az üresség jelentéssel való megtöltésének kísérlete. Tekinthető ez a modernitás évszázados előfutárának is. Még tanulságosabb példa a foltszerűen kihagyott figurák jelenléte, ami lehet a félbehagyott mű bizonyítéka, de önmagunk képi behelyettesítésének elképesztően merész, extravagáns megjelenítése is. Így lesz az ürességből betöltekezés, átélhető élmény, mintha a szabadon maradt alak helyé be mi magunk ülhetnénk, hogy meghallgassuk a szent guru tanítását…
A buddhizmus valósággal piedesztálra emeli az ürességet, tán emiatt talál sokakhoz utat e tan a kiüresedő nyugati világban. A hiány betöltésének igénye a dekadens századvég graffity alkotásaiban is tükröződik, a telefestett falak, kerítések sokszor démoni motívumaiban.
A kontraszt a zenében is megmutatkozott. Zenének általában a hangok rendszerét tartjuk, John Cage azonban a szünetekkel kísérletezett. Vajon a hiány, a nem-hangzás is tekinthető-e zenének? Ezért egyes szerzeményeihez olyan előírásokat adott, mint: szünet, amilyen hosszan az előadó érzi, gondolja. Ezzel jelent meg filozófiailag is a hiány, a szünet mint teljes értékű, feszültségteremtő zenei motívum. A hiány-zenével párhuzamosan a repetitív- iskola is hallatta hangját, melyben a ritmus-eltolás és egymásra halmozás minimális ritmus- és hangképletekből építkezik, mintha csak a spirituális gyakorlatok ima-mormolása vagy mantra-mondása volna. És ez az ismétlés is alkotás, méghozzá a mindenség örök lüktetését visszaadó, nagyívű mesterműveket szülő alkotás. A természet s az ember hiányfóbiájának ősképét fogalmazza meg a mitikus gondolat, miszerint a teremtő Isten betölti, áthatja saját teremtését. Ennek képszerű megfogalmazása Visnu egyik avatárjának, Vámanának a története, aki előbb kozmikus méretűre növekedett, majd három lépéssel átfogta a mindenséget.

Metafizikai űr

A hiány pszichózisát vizsgálva a világban tapasztalható metafizikai hiány az ember bensőjében tátongó űrrel állítható párhuzamba. A létezés nem szereti a hiányt, pedig az űrben ott a kozmikus hiátus – a végtelen térben alig kering néhány bolygó. Az ember nem szereti a nélkülözést, a bélcsatorna nem szereti az ürességet, a szív nem bírja az egyedüllétet, szeretteink távollétében üresnek tűnik a világ.
Talán ennek a fóbiának a kompenzálására válik engedelmes fogyasztóvá az egyén. A betöltekezés élményét sok ember számára már nem nyújtja az elégséges táplálkozás. Sokszor bulímiába torkollik a szervezet fizikai energiaellátása. Talán azért tekinti főbűnnek a katolikus dogmatika a falánkságot, mert sok esetben ez a lélek ürességének, hiányának, szellemi-spirituális kiüresedésének intő jele? A világ egyik fele ínyencségekkel tömi a hasát, a másiknak a napi túlélés okoz problémát, s ha az éhezéstől legyöngült szervezete volna kénytelen magába fogadni egy nyugati ember tobzódó lakomáját, könnyen bele is pusztulna…
A csecsemőnek legfőbb dolga a táplálkozás és az alvás, ezt a mentalitást a jóga filozófiája tápláléktudatnak nevezi. Később a vitálesszenciában, illetve az érzékműködésben fedezi föl az ember a lét értelmét, majd a gondolat hatalma, az intellektus csodája, végül az örömmámor mint életeszmény következik. Azonban időről időre visszatér a táplálék-tudat: amikor éhes az ember, amikor a kalória bevitelét a kényszerítő körülmények a minimumra csökkentik, vagy amikor túl sok körülötte a feszültség. A stresszhelyzetre az ember kétféleképpen reagál: vagy belesoványodik, elemészti magát, vagy ráhízik, túltömi magát, ezzel kompenzál.
A hiány pótlására azonban a legtöbben mégsem tudnak két ebédet enni, ezért inkább tárgyak gyűjtésével jutalmazzák magukat, s ezt az igényt a fogyasztói társadalom pazarló mentalitása szinte tökéletesen kielégíti. A fogyasztói gazdaság nem szükségletet. azaz hiányt elégít ki, hanem szükségletet teremt, ami azonban eszmei értelemben ismét hiányt szül.
A hiány elől a tevékenységbe menekülő ember túlzsúfolt környezetéből így mégsem tűnik el a hiány, elég csak néhány tragikusan csengő kifejezésre gondolni: hiánybetegség, konzumnő, szeretethiányos gyermek…

A sztereotípia-elmélet

Hol az induktív és a deduktív szemlélet egyensúlya? Hol keressük önmagunkat? Van-e állandóság a változó világban, mi a végső azonosságunk? Létezik-e metszéspontja az élet efemer felvillanásának s az öröklétnek? Az emberi identitás igen messze mutató kérdéskör. Hány és hány sztereotípiába gabalyodik bele az ember, anélkül, hogy ezt akár észrevenné? Tisztának hitt eszményektől a pénz valóságáig, a szerelemtől a hús szaváig, eszményképektől a bálványdöntésig, a pszichiáterségtől az öngyilkosságig, a gyermekségtől a szülőségig, házasságtól a válásig, a rendtől a dezorganizáltságig, az élettől a halálig… Nem sztereotípiák sora ez? A sztereotip élethelyzetek objektív körülményeket jelentenek, amiket szubjektíve, a saját személyiségével és életével tölt be az ember. Nem láthatsz semmit, ami ne mutatnának neked…
Az élet sztereotip helyzeteiben nem csupán karmikus életlehetőségek nyilvánulnak meg, hanem archetipikus szituációk is, melyek betöltésére mindig szükség van egyfelől az egyének szubjektív, tapasztalatokon alapuló fejlődéséhez, másrészt a világ nagy egészének teljességéhez.
Születés és meghalás, álom és ébrenlét, öröm és bánat, siker és kudarc – örök helyzetek, s mindig kellenek apák és fiak, uralkodók és alattvalók, győztesek és áldozatok, Napistenek és héroszok, mágusok és megbabonázottak, mennyei fénylények és alvilági szörnyetegek…
Vegyünk egy kapcsolat-párt, nevezetesen az apa-fiúi viszonyt. Fiúként az ember jó darabig csak bontogatja a szárnyát, s az archetipikus helyzetnek – fiú-ság – ösztönösen felel meg. Gondolkodás nélkül szeret, függ, tanul és lázad, szolgál és hibázik, megtagad, akár lop is, később be látóvá válik és tisztel – de örömére van atyjának.
Az apaság feladatának általában tudatosabban készül neki az ember. Mint archetípus az apa erős, gondoskodó, szigorú, következetes, felneveli utódait, ellátja családját, átörökíti biológiai – s ha kellőképpen érett lelkileg, akkor – spirituális génkészletét is. E feladatok az apai hivatás elvi követelményei, aminek ki-ki a maga képessége szerint tesz eleget. Vannak kevésbé jó és jó apák, sőt vannak apukák is…
Kisgyermekként elég, ha a szülők a közelben vannak; a tudat, hogy nincs magára hagyva az ember, biztonságot nyújt. Ennek hiánya viszont…? Emlékszem egy gyermekkori élményemre, amikor otthon, a nagyszobában az akkor még oly hatalmasnak tűnő csővázas könyvespolc előtt ülve vártam haza szüleimet. Nem jöttek, s én egyre csak vártam, vártam, majd reám tört a félelem, e megmagyarázhatatlan és elkergethetetlen árnyék. Tudtam, hogy szüleim a szokott időben úgyis hazaérnek, de nekem a pillanat örökkévalóságnak tűnt, és csak zokogtam, bömböltem a tehetetlen magamra hagyatottságban.
Apám fia, anyám gyermeke… Milyen egyszerű identitás. De jő az ifjúkor, s megjelenik az ember életében a lázadás. Önazonossága heroikus harcot vív másokkal, a szülőkkel, a társakkal, s lassan-lassan megteremti saját világát, s igyekszik benépesíteni azt. Hősök és antihősök, példaképek és bukott tekintélyek sorakoznak tudatában, ideálokat fogalmaz meg, vakmerő harcos lesz. Majd megjelenik a hódítás, az első szerelem, a test mámora… Mint ahogy a kutya szétfeszíti a rácsot, csakhogy a nőstényhez jusson, úgy az ösztönök által kódolt vágy is utat tör magának. Egy újabb sztereotípia, s beleesik az ifjú a szenvedély csapdájába, amiből sokan egy életen át nem képesek kimászni. Lassan érlelődik, megszelídül a vadállat, megjelenik élete társa, s az utódok.
A krisztusi korban megfordul a világ az ember körül, egy kicsit mindenkit keresztre feszít a sors, s azt követően megint elcsitulnak a hullámok. Majd az élet útjának felén fölsejlik a baljós igazság: eltékozoltam eddigi életemet! Hiábavaló volt, ahogy éltem, nem értem el semmit – újabb sztereotip helyzet. S ha ilyenkor kérdeznek, „Ki vagy?” – csak zavartan hebeg-habog az ember: vagyok, aki vagyok?!
S megjelenik egy másik tényező az életben: az öregség. Ezt az egyik nagy fenyegetésnek, szenvedésnek tartják, amiről ifjú korában nem is vesz tudomást az ember – minek is tudna róla? De egyszer reáköszönt, s attól fogva másként működik a világ. Egyre tehetetlenebbé és kiszolgáltatottabbá válik az ember. Hajdanán ösztönei féktelen tempót diktáltak az élet habzsolásában, ami most fekszi meg a gyomrát. Egykor az ösztönök, most a tehetetlenség, de a kiszolgáltatottság ugyanolyan nagyfokú – egy újabb sztereotípia. A kiút az öregkor bölcsessége felé vezetne, de az öregedő kor önkéntelen kapálózása, a mulandó múlhatatlanná tételének hiú ábrándja és erőfeszítése sajnálatos és nevetséges. Lealacsonyító, amikor az ember kénytelen bevallani hiányosságait, s még lealacsonyítóbb, amikor nem képes bevallani hiányosságait. Az emberek azt mondják, múlik az idő, de az idő csak mosolyog, mert azt látja, múlnak az emberek. Aztán beköszönt a végső sztereotípia, az elkerülhetetlen vég – amit egész életünkön keresztül igyekeztünk negligálni. Hol a fiatalság önfeledt nemtörődömségével – ami mögött mégis ott lappang a félelem –, hol a tudás büszke mámorával vagy a stabilitás magabiztosságával – amik a feneketlen tudatlanság és a borotvaélen táncolás leplezésének hatástalan eszközei –, hol a mámor kábulatával, ami hamar kijózanít az élet örömteliségének illúziójából.

A képletszerű és az egyéni

Az élet során vagy megfelelünk, vagy nem felelünk meg a sztereotip helyzeteknek. Thomas Mann írja: „Az élet a képletszerű és egyéni elemek keveréke, egymásba folyása, amelynek képletszerű személytelenségéből csak mintegy kimagaslik az egyéni.” Mondhatnánk azt is, az élet mindenképpen követés, nem más, mint nyomokban járás. Vagy az archetipikus élethelyzet követelményeinek nyomában jár az ember, s szinte öntudatlanul követi a kódolt irányt – ösztön, akarat, lehetőség terelgeti ilyenkor. Máskor ez a vonzás szellemileg nyilvánul meg, mikor valakinek a személyes vonzáskörébe kerül az ember. Szentkuthy Miklós erről panaszkodott Halász Gáborral kapcsolatban, aki olyan intellektuális vonzerőt gyakorolt rá, hogy szinte elvesztette önazonosságát, teljesen felolvadt a másik fényében. Ilyen a lelki tanítómesterrel való találkozás is. Addig gazdátlanul, a világ sodrásának kiszolgáltatva halad az ember, mondhatnánk aszteroidaként át az univerzumon, de mikor egy spirituális Nap, a guru fény- és vonzáskörébe kerül, a sötétből sötétbe döfő végtelen útjáról letérve szellemi körpályára áll, s mindig a világosban marad. Kelet bölcsei azt tanítják, hogy a tökéletesség útja a nagy lelkek nyomdokainak követése. Páratlanul szépen fogalmazta meg ezt a XII-XIII. századi bengáli költő, Dzsajadéva: „Sírva haladok az Isten felé vivő úton, s könnyeim oly bőséggel omolnak, hogy a földet is föláztatják. Lábnyomom ezért megmarad a sárban, így mások is látják, merre vezet a tökéletesedés útja…”
Még magasabb szinten mondhatnánk azt is, a jellem mitikus szerep, hiszen a hős sztereotípiájához hozzá tartozik a bátor és feddhetetlen jellem, a mártírnak pedig el kell buknia, akkor is, ha emelt fővel, erkölcsileg győztesen bukik. Ha fölvállalja az ember a szerepét, megkapja hozzá az értelmet és erőt, hogy jól töltse azt be: Vedd föl a mundért, s megtudod, mit kell tenned… Milyen csodálatosan találkozik itt az egyetemes és a személyes, a szükségszerű és a lehetséges, a képlet és az egyén! Talán ez a deduktív és az induktív gondolkodás, a követés és az alkotás metszéspontja. Márpedig a követés nem szolgai utánzás, hanem az eszme izzó átélése; nem a másik életmotívumainak imitációja, hanem hozzáállásának adaptációja. Az utánzás tudatlan, a követés nagyon is tudatos törekvés.
Az én utam – mondják sokan, büszkén arra, hogy nem kis küzdelem árán maguk vívták ki eredményeiket. Sokan félnek az elköteleződéstől, mintha veszítenének ezzel. Veszíteni azonban csak a gazdátlanságot veszíti, mert az elköteleződés fejében oltalmat nyer az ember. Nyitott vagyok, kereső vagyok – mondják mások. De aki csak keres, nem feltétlenül talál. Mindenkinek a jóbarátja senkinek sem szolgája. A keresőből át kellene minősülni gyakorlóvá, ami csak akkor valósul meg, ha valaminek az elkötelezettjévé válunk. Itt van szükség a tudatos vizsgálódásra és választásra, hogy ne a véletlen szeszélyeinek, illetve az ösztönlét diktátumainak legyen kiszolgáltatva az ember, hanem a szellemi-lelki út követésével egyre tudatosabbá és tisztábbá váljék. Márpedig az elköteleződés nem mentesít a küzdelem gyötrelmes szépségétől, s ha az ember elkötelezetten követ valamely lelki folyamatot, attól még a maga útját járja, a felsőbb elrendezés oltalmában.
A tudatosan vagy öntudatlanul betöltött szerepek hierarchiájában látszólag stabil az élet. A humán közösség összetartó ereje nagyon jól működik mindaddig, amíg az ember ki nem növi a biztonságot nyújtó kereteket. Mégis, mintha e hatalmas láncolat, a kvázi-stabilitás kényes egyensúlyának fenntartása csak oly módon volna lehetséges, hogy az emberek egymást támogatják: egyik botladozó a másikat, az egyik gyönge ember a másik fuldoklót, a bizonytalan a még bizonytalanabbat…

Megfordítható-e a világ menete?

A bölcsek azt mondják, igen, megfordítható. Milyen fura ellentét: emberi bizonytalanság, isteni gondviselés… A gondviselésbe kapaszkodva, abszolút norma szerint kell meglelnünk identitásunkat. Nem másokhoz viszonyítva kell ilyenné vagy amolyanná válnunk, hanem önmagunkban kell jónak lennünk. Miként Isten nem másokhoz képest a Legfelsőbb, hanem önmagában az, úgy hasonmásának, az embernek is önmagában kell jónak lennie. S hogy ki, mi a jó? Elegendő az arany jótanács követése, miszerint ne tedd másnak azt, amit magadnak nem szeretnél? Vagy a konfliktuskerülés életfilozófiája helyett a konfrontálódás, a jó progresszív képviselete a fontosabb: tedd mással azt, amit magadnak is szeretnél, légy magad a változás, amit látni szeretnél?! Ez meglepőbb, aktívabb, tevékenyebb amaz visszahúzódó, bár nemes gondolatnál. „Mindig legyél tisztességes. Ez majd sok embernek örömet szerez, a többi pedig megdöbben.” – mondta Mark Twain.
Hány és hány sztereotípiát, öntudatlan szerepet vagy tudatos hamisságot kell levetnünk magunkról? Önazonosságunk keresése során a gondviselésbe kapaszkodva halad az életünk a tudatlanságtól a tudás felé, a valótlantól a valós felé, a sötétségből a világosság felé, a mulandóságból az öröklét felé, az óvatosságtól a szeretet birodalmáig.

Erdei Levente

2004/38.