Igaz, jó, hasznos

Sajnos, nem vagyunk mentesek a hibakereséstől. A tudatlanság vezérelte ember mások töméntelen jó tulajdonsága közt is csak rosszat lát, s szenvedélyes örömmel csócsálja más hiba-hulladékait, a jóságos pedig látja, észleli mások hiányosságait, de nem ragad le azoknál. S hogy mit lát a lelki tudatú ember? A sok rossz tulajdonság között, azok ellenére is észleli a némi jót.

Panaszkodni az is panaszkodik, akinek erre nem sok oka volna. Az okos panaszkodik a butára, a gazdag a szegénységre, a szerencsés a balszerencse miatt, az egészséges a betegség miatt, a féllábú a hiányzó lábára, a félnótás a teljes dallamra, a féleszű pedig mindenre. Az irigy ember mindenre és mindenkire panaszkodik. Semmi sem jó néki, az elégedetlenkedés a kenyere, s bár ő békétlenkedik a világgal s másokkal, mégis békétlennek bélyegez mindenki mást. Sóvár elvárások rontják meg az ember hangulatát, minden fanyarrá válik a békétlennek.

Sok emberi tulajdonság tükröződik az állatokban, vagy inkább fordítva: az állati tulajdonságok az emberben? Az állati tulajdonságokhoz hasonlítás sokszor dehonesztáló – a jószágok számára.

Az ember jellemzője az élénk értelem és a nagyfokú szelektív készség. Ilyen tulajdonságokkal persze az állatok is rendelkeznek, olyannyira, hogy példázat gyanánt is felhozhatóak. Két állat különösképpen jó példaképe az embernek: Az egyik a légy, a másik a hattyú.

Nagy Lajos szerint a „légy a legszemtelenebb állat”, aki emellett szelektív tulajdonságáról is nevezetes. „Előfordul a nagyobb városokban is, de leginkább mégis falun található.” Márpedig falun rétek is vannak, a réten pedig sok virág. Képzeljünk magunk elé egy ilyen tágas mezőt, telis-teli csodaszép, illatozó virágokkal. Az egyik tövében azonban, sajna, egy kutya is elhelyezte ürülékét. Jő a légy, s vígan zümmög. „A zümmögést illetőleg a legyeket négy csoportra oszthatjuk, úgymint szoprán, tenor, bariton és basszus.” S e tarka réten mit vesz észre a légy? Nem a számtalan virágot, hanem az egy szem ürüléket. Ilyen a légy szelektív készsége.
Szemben áll vele a hattyú. Tiszta vizű tavak s folyók látogatója ő, csak ott telepszik meg, ahol kerülheti mindazt, ami szennyes. Hajdanán, az aranykorban – úgy mondják – csak kétféle ember élt a földön, a hattyútisztaságú, és a legfelsőbb hattyútisztaságú… A hattyú a tisztaság szeretetén túl szintén megkülönböztető képességéről nevezetes: képes különbséget tenni a víz és a tej között. Nagy ügy, mondhatnánk, a tejet s vizet mi is képesek vagyunk megkülönböztetni! Csakhogy a hattyúnak ez akkor is sikerül, ha a kettő össze van vegyítve. Márpedig akkor az ember bajban van, a hattyú viszont magához veszi az értékes nektárt, s kiszűri, mellőzi a közömböst. A szemétből is kapard ki az aranyat! – szól az ókori bölcsesség.

Miféle születést választanánk inkább: a hattyúét avagy a légyét? Szinte evidencia a válasz – a hattyúét! De miféle tudatállapottal rendelkezünk? Mit veszünk észre a mezőn, s mit látunk embertársunk jellemében?

Az ókori Görögországban Szókratészt nagy becsben tartották bölcsessége miatt. Egy nap ismerősével találkozott, aki azt tudakolta tőle:

– Tudod, mit hallottam a legjobb barátodról?
– Várj egy pillanatot! – szólt Szókratész. – Mielőtt bármit mondanál, vegyük a hármas szűrőt! Szeretném, ha megfelelnél három kérdésemre. Bizonyos vagy abban, hogy a mondandód igaz?
– Nem igazán. Éppenséggel csak hallottam róla, és…
– És bizonyos vagy abban, hogy a mondandód jó? Jó az, amit közölni akarsz a barátomról?
– Nem, éppen ellenkezőleg…
– Tehát, rosszat akarsz mondani róla, de nem vagy benne biztos, hogy igaz. De mondd meg nékem, hasznos-e számomra az, amit a barátomról közölnél?
– Nem igazán.
– Nos tehát – vonta le a következtetést Szókratész –, ha mondani akarsz nekem valamit, ami nem igaz, nem jó és nem is hasznos – miért mondanád el egyáltalán?
Képtelen természetrajz?

2004/37.