Halomsírok

Az ősi korok fennmaradt emlékeit kutatva csak bizonytalan képet alkothatunk arról, hogy milyen is lehetett az akkor élt embereknek az élete, gondolkodásmódja, hite. Írott források nélkül nagyon nehéz objektív és hitelesnek elfogadható képet festeni az őskori ember kultúrájáról. Az őskor szó hallatán legtöbbünk előtt egy bunkót szorongató, szőrrel borított, éppen csak kiegyenesedett ember képe jelenik meg. Ám az ég kékjébe rajzolódó dombot szemlélve elgondolkoztam azon, hogy milyen is lehetett az a nép, amelyik ilyen monumentális, mégis minden hivalkodástól mentes emléket emelt halottainak? Mi volt hajdani üzenete, s mi az, amit a ma embere számára mond egy ilyen építmény?

Az első temetkezési leletek kb. 60 000 évvel ezelőttről keltezhetők. Már jóval a „történelem előtt”, tulajdonképpen az ember földi megjelenésétől kezdve az emberi civilizációk egyik központi kérdése a halál és a hozzá kapcsolódó túlvilághit, a halottkultusz volt.

A temetkezési leletekből megismerhető szokások és hiedelmek olyan halottakról való szervezett gondoskodást mutatnak, melyet mindenképpen valamilyen vallási meggyőződés jeleként értelmezhetünk. A sírok esetleges speciális tájolása, a holttestek festése, az állatkultuszra utaló nyomok arra engednek következtetni, hogy az őskori ember ismerte a lélek fogalmát, nagy hangsúlyt fektetett a halál után kezdődő-folytatódó életre, s a szellemi-lelki erők létezése bizonyosság volt számára.

Minden kultúra őrzi halottainak emlékét. Egyiptomban piramisokat építettek a fáraóknak, máshol hegyoldalba vágott sírhelyekbe vagy díszes kriptákba temetkeztek. Felmerül a kérdés, vajon miért is építettek az őskori emberek, jóval az egyiptomi piramisokat megelőzően olyan ha tal mas alkotásokat, mint például a neolitikumi dolmenek, melyek a világ számos pontján hasonló formában megtalálhatóak?
A halottak temetésével kapcsolatos szokásoknak egyik kiindulópontja az őskorban is élő dualista világkép, mely az embert test és lélek kettősségeként fogja fel. Tapasztalati tényként élték meg, hogy a test a lélek „kiszállása” után már nem lehet ugyanaz. Nagyon ősi gondolat, hogy az ember több, mint puszta testi valója. A benne lakozó lélek, mely egész életét alapvetően meghatározza, valamilyen módon az élettel, az életerővel van kapcsolatban, s nélküle a test valóban nem más, mint puszta porhüvely.

Ha a testtől független lélek létezik, akkor természetes, hogy ennek a létezésnek van egy saját tere és ideje is. Ide kapcsolható a túlvilághit, mely a korai kultúráknál úgy jelenik meg, mint a holtak lelkeinek birodalma.
A sír a halottak birodalmának küszöbét jelképezi. Az egész bronzkor és a kora vaskor temetkezési szokásai szinte minden tekintetben a halott földi és túlvilági élete közötti kapcsolat megteremtését szolgálták. A temető a „halottak városaként”, a sír a „halott házaként” funkcionált. Ezt a gondolatot erősítik meg a későbbi etruszk ház alakú urnák, illetve Európa első álboltozatos építményei, a monumentális mükénéi kupolasírok.
Az európai keresztény kultúrkörben a viszontlátásba vetett hit bizalmával adják vissza a halottak testét az anyaföldnek, hogy oda térjenek vissza, ahonnan vétettek. Az őskori népek temetkezésénél azonban mind a régészeti, mind a néprajzi megfigyelések azt mutatják, hogy a természetközeli népek a születés és halál ciklikusságát tapasztalva, annak létfolytonosságát érzékelve az adott közösség túlvilági, vagy túlvilágivá magasztosult lényektől – az ősöktől – származtatja magát. Az előtte volt generációkat – a haláluk után – vallásos tiszteletben részesítette. Az ősök tiszteletét támasztja alá, hogy Európában számos helyen kimutatták, több egymást követő nép is használta a temetkezési helyeket, tehát kialakult magához az elődök nyughelyéhez kötődő tisztelet is.

Bár a keresztény temetkezés a zsidó hagyományokhoz, majd a jézusi tanításokhoz kötődik, de egyes temetési rítusok nyomokban tartalmazhatnak még pogány elemeket. Egyes vidéki falvakban még ma is jellemző, hogy az őskori, ókori népekhez hasonlóan az elhunyt mellé kedves tárgyait helyezik: gyermekek mellé elnyűtt játékaikat, a gyakran pityókás öregurak mellé kedvenc pálinkájukat.

Hallstatt kori halomsírok

Már a neolitikumban a világ számos pontján feltűnő jelenség, hogy a halottakat kisebb-nagyobb különböző formájú, különböző anyagokból felépített sírhalmok alá temették. A hiányos leletek az általános megállapításokon túl nem engedik meg merész következtetések levonását. Annyi bizonyos, hogy minden temető az adott nép életének szerves része. A temetkezések tanulmányozásával meghatározhatóak a társadalmi viszonyok, illetve az eltemetett egyén helye az adott társadalmon belül.

Még a középső bronzkor idején (Kr. e. 2000-1500) indultak el a Rajna és az Alpok közötti területekről a Hallstatt kultúra törzsei és érkeztek hazánkba, felváltva az addig az ország középső részén békésen virágzó vatyai kultúrát, melynek egy bronzkori települése szintén megtalálható Százhalombattán. Ezek a bevándorló törzsek a késő bronzkor idején (Kr. e. 1500-800) telepedtek itt meg. Sem a nevét, sem lélekszámát nem ismerjük ennek a népnek, amely aztán a korai vaskorban egészen a Duna vonaláig vándorolt.

A vaskornak általában azt az időszakot tekintik, mikor a vas használata kiszorította a bronzot a szerszám- és fegyvergyártásból. A legkorábbi vas Kr. e. 1100 körül jelenik meg, de a bronzkor-vaskor átmenet kb. a Kr. e. első évezred elejére esik. Nyugat- Európában a vaskor a Római Birodalom bukásáig tartott, de Európa középső és keleti területein egészen a népvándorlás koráig, a Kr. u. IV-VI. századig. Kelet-Ázsiában és Kínában a vas Kr. e. 500 körül jelenik meg, míg Afrikában a vasolvasztás NyugatÁzsiából terjed el a Kr. e. VIII. században.

A Kárpát-medencére jellemző specifikum, hogy a kora vaskorban hamvasztották a halottakat, míg ugyanebben az időben, ugyanehhez a Hallstatt kultúrkörhöz tartozó nyugat-európai területeken mindenütt földbe temették az elhunytakat. Ugyan a Hallstatt népcsoportok beáramlása előtti urnamezős kultúránál is minden egyes sír fölött kisebb halmot emeltek, itt azonban még nem utal semmi társadalmi differenciálódásra. A nemzetségek vezetői nem különültek el a köznéptől, de a későbbi Hallstatt kori temetkezések során a fejedelmi sírok megkülönböztetett figyelmet kaptak – így például magának a halomnak a nagysága a halott rangját is mutatta.

Hasonlóan a Százhalombattán feltárt, a Kr. e. VII-VI. századból származó több mint 120 halom alatt a Hallstatt kultúra előkelőségei nyugszanak, akiket haláluk után máglyán elégettek.
Az apró hegyet imitáló sírok a túlvilágba vezetnek át. Tekinthetjük úgy, mint egy égig érő csodafát, vagy akár lajtorját is, melyen egy magasabb szférába juthat el a lélek – hasonlóan az Ó-birodalmi piramisokhoz Egyiptomban, melyek még lépcsőzetesen emelkedtek, hogy a fáraó felkapaszkodhasson a Nap istenéhez, valódi otthonába.

A halomsírokban gerendavázas vagy kőből rakott építményekbe helyezték a halott hamvait tartalmazó urnát. Másvilági útravalóként a hamvak mellé edényeket, különböző kerámiákat helyeztek. Ezekbe az edényekbe olykor ételeket is raktak, ami egyértelműen bizonyítja a temetkezők túlvilági életbe vetett hitét. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy mindez csupán szimbolikus értelemmel bírt az akkori emberek számára, hiszen jól tudták, a túlvilágon mindezekre az anyagi kellékekre nincsen szükség.

A Dunántúl kora vaskori telepeire és a hozzájuk csatlakozó temetőkre jellemző módon a százhalombattai település is kereskedelmi útvonal mentén, stratégiai fontosságú és kedvező fekvésű helyen épült földvár. Ezt egy 300 méter hosszú, külső felén a tíz méter magasságot is elérő földsánc vesz körül. A sáncon belül található a vaskori falu és a lakóhelytől elkülönülten a kiterjedt temetkezési hely. A Kárpát-medence egész bronzkori és kora vaskori temetőire is jellemző, hogy a falvaktól elkülönítve, többnyire a környezetből kiemelkedő temetkezési helyek, melyeket általában valamilyen „választóvonal” (pl. patak, folyó, láp, völgy vagy erdő) határolt el a településtől.

Százhalombattán a földvárhoz vezető út mellett helyezkedik el a temető. A halmok mérete, alakja és kora kisebb-nagyobb mértékben eltérő, de a hasonlóságok azt mutatják, hogy a túlvilági hittel kapcsolatban az ide temetkezők egységes nézetet vallottak.

Százhalombattán a múlt században még 122 vaskori halmot mértek fel a mintegy 50-60 hektár területen Érd és Százhalombatta határában. Ennek a halomsírmezőnek a déli részén fekszik a 115. számú, legépebben megmaradt nagy halom, s az alatta található európai jelentőségű lelet.

A sírkamra a behordott máglyamaradványoknak köszönhetően szinte teljes épségében megmaradt. A százhalombattai feltárt és rekonstruált sír fa és kő kombinációjából épült. A tulajdonképpeni sír 80 cm magas, 5,5 x 5,5 méteres, tölgyfából épített folyosós sírkamra. Többek között egyik érdekessége, hogy a sírkamra oldalai pontosan a négy égtáj felé néznek. Mindebből azonban csak az a tanulság vonható le, hogy az ide temetkező népek tisztában voltak az égtájak pontos helyével.

A bejárati folyosó kelet-nyugat irányban húzódik. Oldalfala és a tető is tölgyfából készült, a tetőt tartó oszlopok kivájt gödörben, masszív kőtámasszal vannak megerősítve.

A kamrához döngölt padlójú, tölcsér formájú folyosó vezet, melynek torkolatához helyezték el a felkínált ételeket, a különböző ékszereket, fegyvereket. Ezekből a mellékletekből szinte alig maradt valami, mivel a sírt később kifosztották. Így sajnos azt sem lehet pontosan megállapítani, hogy hová helyezték el az elhunyt nemzetségfő hamvait.

A famennyezet tetejére és a sír körül mintegy 15 méter átmérőjű szabályos körben köveket hordtak, majd erre került az 1800 köbméter föld, s így a halom külső magassága elérte a 6, átmérője pedig a 30 m-t. Mindezt egy szigetelő agyagréteggel vonták be a beázás ellen, s miután az egész sírt vékony kőgyűrűvel vették körül, egy alacsony földsánccal védték meg az eső ellen.

A halottat nagy pompával máglyán égették el, s ezután helyezték a sírba. Ruháival, ékszereivel együtt hamvasztották el, majd a tűz kihunytával a maradványokat szétválogatták és urnába helyezték.

A halott végső nyugalomra helyezésében valószínűleg az egész közösség részt vett. Elképzelhető, hogy míg a férfiak a sír tulajdonképpeni helyét készítették elő, addig az asszonyok azokat az áldozati edényeket formázták, melyekbe különböző ételeket helyeztek. Hittek abban, hogy a felajánlott ételeket a közösség földi létből éppen távozó tagja elfogadja, és hasznát látja a végső otthona felé vezető úton. A sírba helyezett különböző tárgyakkal az élők még utoljára kedveskedtek halottaiknak, útravalót adtak nekik az ismeretlenbe vesző útra.

A temetők az őskorban, de bátran állíthatjuk, hogy még sokáig az azt követő időkben is a legfontosabb kultikus helyek voltak. Ezt igazolja többek között az is, hogy olyan népekről, melyekről szinte semmit sem tudunk, egyedül a temetkezési helyeik adnak számot.

Az őskori ember élete kultikus mozzanatok sorából állt: a jó lelkek támogatásáért, illetve a rossz lelkek haragjának megengeszteléséért végezte napi rítusait. Jobban el tudott mélyedni a mindenség titkainak fürkészésében, mint a mai rohanó világban sodródó ember.

Őseink számára megnyugtató volt, hogy haláluk után testük a természetbe olvad vissza, míg lelkük új utakat keres. A világ számos pontján fellelhető monolitikus építmények és halomsírok is csodálatosan példázzák ezt a finom átmenetet. A sírok nem hivalkodóak, belesimulnak környezetükbe. Másként állítanak ezek a sírok emléket az örökkévalóságnak, mint például az egyiptomi piramisok hatalmas, fenséges tömegei, vagy a kínai terrakotta hadsereg megszámlálhatatlan katonái. Az élet örökkévalósága előtt hódolnak úgy, hogy maguk is részeivé válnak az életnek: a kövek között fű zöldell, a halmokon virág nő.
A több ezer éves sírhalmok között sétálgatva ráérezhetünk arra a harmóniára, mely a természetben élő népek sajátja. Az egymás mögött sorakozó halmok békés egymásutánja a lélek örök létének állít emléket. Ezek a halmok ember és táj együttműködésének színterei. Misztikus emlékhelyei az ősöknek, akik a természet megszentelt terében nyugodnak.

Szeretném megköszönni Vicze Magdolnának, a Matrica Múzeum bronzkort kutató régészének kedves segítségét.

Felhasznált irodalom

A régészet világatlasza, Budapest, 2002. (Szerk.: Susan Kennedy, Peter Lewis. Ford.: Németh Dorottya)
Magyar régészet az ezredfordulón, Budapest, 2003. (Szerk.: Visy Zsolt)
Régészeti kézikönyv I. Gyakorlati régészet, Budapest, 1954. (Szerk.: Banner János, László Gyula, Méri Iván, Radnóti Aladár)
Michael Balfour: Titokzatos megalitok. Képes kalauz Európa ősi helyeire, 1995. (Ford.: Szőllősi Irén)
D. W. Harding: Az őskori Európa, Budapest, 1978. (Ford.: Makkay János)
Hóman Bálint: Ősemberek, ősmagyarok, Budapest, 2001.
Dorling Kindersley: A világ története, 1994. (Ford.: Kovács Attila)
László Gyula: Vértesszőlőstől Pusztaszerig: Élet a Kárpátmedencében a magyar államalapításig, Budapest, 1974.
Tamási Zsolt: Az elnyugvó test élete 1. (Keresztény Szó, X. évf. 2. sz., 1999.)

Kenderesi Ilona

2004/37.