Stein Aurél

„Jó sorsomnak és az indiai hatóságok rokonszenves megértésének köszönhetem, hogy negyvenegy éves indiai szolgálatom alatt alkalmam nyílt Legbelső Ázsia legnagyobb részének kutatására és India északnyugati határszéle mentén véges végig bejárhattam azt a földet, amelynek történelmi múltja kora ifjúságom óta oly hatalmas erővel vonzott és csalogatott. Ezek a régészeti és földrajzi utazások végigvezettek Kína nyugati tájaitól Közép-Ázsia túlsó széléig s a hófödte Pámíroktól le a Arab-tenger sivár partvidékén „ikhtiofagosz” népeihez.” (Stein Aurél)

Stein Aurél 1862. november 22-én született Budapesten. A család negyedik gyermekeként látta meg a napvilágot, idősödő szülei házában. Édesapja Stein Nathán, édesanyja Hirschler Anna. Gazdag, művelt polgárcsaládban élte a magyarosodó zsidóság életét, mivel szülei elkötelezett hívei voltak az asszimilációnak. Bizonyságképpen az evangélikus egyház hagyományai szerint megkeresztelték fiúkat, aki a keresztségben a Márk Aurél nevet kapta. Sokáig használta mindkét nevét, de később csak az Aurélnál maradt, pedig ez a forma az angolok számára ismeretlen volt. A családban a vezető szerepet nagybátyja, Hirschler Ignác töltötte be, mert apja nemigen értett a kereskedelemhez. A szemészprofesszor, aki egyben a magyarországi szemészet megalapítója, főrendházi tagként a zsidó asszimiláció egyik élharcosa volt, és szembefordult az éppen kibontakozó cionizmussal.

Iskoláit Budapesten kezdte, majd 1873-77 között a drezdai Szent Kereszt gimnáziumba járt. A család minden tagja jól beszélte a német nyelvet, így a gyerekeket is szerették volna biztos nyelvtudással felruházni, s talán a keresztény szellemiség megerősítése is szerepet játszott ebben a döntésben. Itt találkozott dr. Haussman tanár úrral, aki felkeltette érdeklődését Nagy Sándor iránt. Ettől kezdve a makedón uralkodó lett a példaképe. 1877-től újra Pesten tanult az evangélikus gimnáziumban.
Az egyetemet Bécsben kezdte el, majd Lipcsében folytatta és végül Tübingenben fejezte be. Itt írta meg doktori értekezését is. Szanszkrtot, összehasonlító nyelvészetet, filológiát, indológiát és óperzsát tanult.

Nagybátyja támogatásával 1884-ben sikerült egy londoni és oxfordi ösztöndíjat megkapnia és így óperzsa szövegeket tanulmányozhatott Angliában. Ebben az időszakban szerezte első hegymászó tapasztalatait is, amit később az expedíciók során jól tudott kamatoztatni.

A Ludovika Akadémián teljesített önkéntes katonai szolgálatot 1885-86-ban, itt tanult térképészetet is; 1889-ig volt állományban mint szabadságolt honvédhadnagy.
A VII. Nemzetközi Orientalista Konferencián Bécsben alapozta meg tudósi hírnevét, és hamarosan magyarországi támogatókat is kapott munkájához Goldziher Ignác és Vámbéry Ármin személyében. Jó kapcsolatai s kitűnő eredményei dacára sem tartottak igényt munkájára itthon, ezért 1888-89-ben visszautazott Angliába. Innen sikerült megpályáznia egy lahorei állást az egyetemen, amit meg is kapott, s így lektor lett Lahoreben. Angliai barátai és Duka Tivadar segítették első indiai útján. Duka Tivadar ismertette meg Kőrösi Csoma Sándor életével és munkásságával, ami nagy hatást gyakorolt rá: meghatározta egész életét, és figyelmét Belső-Ázsia felé terelte. Lahoreben életre szóló barátságot kötött néhány művésszel és tudóssal, az oktatás szüneteiben kirándulásokat szervezett Kasmírba és környékére. Az első ilyen útján sikerült megszereznie a Királyok Krónikája (Rádzsataranginí) eredeti kéziratát. A mű a mai napig alapvető forrásmunka.

Első expedíciója 1900-ban indult Belső-Ázsia vidékeire. Egy kitűnő hindu topográfus kíséretében Kínai- Turkesztánt keresték, amit Hiüan-Cang és Marco Polo is megemlít. Útja során páratlan leletekre bukkant, melyek bizonyítékul szolgáltak az északról jövő hun és a délről jövő tibeti támadásokra. Kutatásai teljesen új fejezetet nyitottak a tudománytörténetben. Eredményeit 1902-ben összegezte egy monográfiában, ami nálunk „Homokba temetett városok” címen jelent meg. Feldolgozói munkájába bevonta Lóczy Lajost is.

Szeretett volna részt venni a magyar tudományos életben, Magyarországon végezni munkáját, de nem talált rá lehetőséget, ezért 1904-ben felvette az angol állampolgárságot. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy megfeledkezett volna magyarságáról vagy a magyar történelem nyomainak kutatásáról. Sőt, mindig törekedett arra, hogy eredményeivel támogassa a magyarországi kutatásokat. Európai útitársakat soha nem vitt magával, csak egyetlen esetben, mikor 1932-ben Fábry Károlyt, a magyar régész-művészettörténészt vitte el egy útjára.

Második nagy expedíciója 1906. április 28-án indult, ezen az útján is hallatlanul gazdag leletanyagot tárt fel Níjában. Tovább utazva Lóczy Lajos elbeszélése alapján megtalálta az Ezer Buddha templomát. Itt egy befalazott, addig ismeretlen kápolnára bukkant, ahol több ezer írásos emléket és képanyagot talált. A leletek természetesen Angliába vagy Indiába kerültek, amiért a kínaiak gyakran támadták, de ő úgy ítélte meg, hogy a történelemtudomány érdekében cselekszik. Talán igaza is volt. A későbbiek során a központi kormány el akarta szállítatni a képeket és iratokat, de útközben kirabolták a szállítmányt, így az anyag elveszett. Ritkán került konfliktushelyzetbe, az emberekkel való bánásmódja különlegesen kifinomult volt, diszkrét tapintat és törhetetlen energia jellemezte. Ezen az útján, már hazafelé tartva súlyos baleset érte: lefagytak a lábujjai. Lehbe érkezve egy morvai miszszionárius orvos végezte el rajta a szükséges műtétet, amit csoda, hogy túlélt, de lábujjait elvesztette.

Ez az út olyan előmenetelt biztosított számára, hogy többé már nem kellett oktatással foglalkoznia, amit úgyis terhesnek érzett. 1911-1929 között, nyugdíjba vonulásáig az Indiai Régészeti Szolgálat felügyelőjeként dolgozhatott. 1921-ben írta meg második útjának monográfiáját, amit később az „Ázsia halott szívében” című munkájában foglalt össze. Műveit mindig angolul írta, magyarul csak fordításban jelent meg, többnyire nem sokkal az angol kiadás után.

1913-ban indult harmadik expedíciójára, amikor is eljutott Kínába. Visszafelé a Pamíron és Perzsián keresztül utazott. Pamírban addig ismeretlen nyelvet fedezett fel, leletei mennyiségileg meghaladták az előző expedíció anyagát. Ezen az úton is érte egy baleset, levetette egy ló, így több hónapon keresztül hordágyba kényszerült és onnan irányította a kutatást. A Kínában kialakult politikai helyzet megnehezítette a feltárásokat, sőt egy idő után ellehetetlenítette az utazást.

Nagy expedíciói azon a területen mentek keresztül, ahova Kőrösi Csoma Sándor már nem jutott el. Biztos, hogy útjainak, munkásságának egyik fő vonulata az ősmagyar haza kutatása, Csoma munkájának továbbvitele volt. Így nyilatkozott erről 1935-ben: „A Védák utáni szanszkrt irodalom s az indo-árja kultúra és vallásos gondolat fejlődése bőségesen igazolja, hogy az árja hódítók ugyanakkor, amikor uralmukat és nyelvüket rákényszerítették a belföldi, sokkal haladottabb népre, egyúttal igen-igen hamar sokat át is vettek ennek a felsőbbséges műveltségéből és vallási kultuszából. Ősrégi illusztrációját látjuk ebben annak a rendkívüli képességnek, amely mindig megvolt a hinduizmusban ősi idők óta, hogy tudniillik magába olvassza és megeméssze az idegen hódítókat.

Befejezésül fűzzük hozzá ehhez, hogy ilyesféle készségekről – bár jelentékenyen módosított értelemben – ismét és ismét tanúságot tettek Ázsia és Európa történetében a török faj kicsiny, de szívós erejű néptörzsei. Hiszem, hogy közé sorol hatjuk törzsközös részét azoknak is, akik Árpáddal együtt jöttek be ide magyar földre. Ahol csak fejlettebb műveltséggel érintkezésbe jutottak a meghódított tájakon, azt készséggel átvették. De azért értettek ahhoz is, hogy magukba olvasszák a föld korábbi lakóit és beléjük csepegtetvén öröklött politikai szervező-érzéküket, új nemzeti egységet tudtak teremteni s megőrizni immár egy évezreden át.” (Az indo-perzsa határvidék ősi története a földrajzi és újabb kutató-utazások világában, MTA, Budapest, 1935.)

Hű maradt a Vámbéry által kialakított magyar őstörténet elmélethez. Fiatalkori álmai nemcsak Belső-Ázsiához vonzották, hanem Nagy Sándor nyomait is szerette volna felkutatni, ez munkásságának egy további vonulatát képezte. 1926-ban kapott engedélyt ahhoz az úthoz, melyen sikerült azonosítania az Aornosz-hegységet. 1931-ben azonosította azt a he lyet, ahol Nagy Sándor legyőzte Pórosz indiai királyt, 1934-ben pedig tisztázta Nagy Sándor visszavonulásának útvonalát. 1927-33 között az Indus-völgyi kultúra nyugati kapcsolatait tárta föl, az Indus-völgy és Mezopotámia között.

Korszakalkotó régészeti és földrajzi fölfedezései méltó elismerésre találtak új angol hazájában. 1912-ben az Indian Empire rend Knight Commander-évé nevezték ki, amely lovagi rangra emelte.

Munkásságának negyedik fő része volt az a kutatás, amit főleg repülőgépes felderítéssel végzett Észak-Irakban; a késő római és pártus limes nyomokat kereste az ördögimádók és a jezidik földjén.

1943-ban nagy álma vált valóra, mikor megkapta az engedélyt Afganisztánba való utazásához. A brit hatóságok segítségével évtizedekig harcolt ezért a beutazási engedélyért és végre 1943. október 19-én megérkezett Kabulból a pozitív válasz. Lehetőséget kapott, hogy eljusson Baskíriába, felkutathassa az ősi perzsa vallás keletkezésének színhelyét, hogy a telet a Helmand-völgyben tölthesse. A sors fintora, hogy mikor közel jutott a nagy lehetőséghez, az Úr elszólította. Utolsó kívánságának megfelelően anglikán pap áldásával temették el a kabuli keresztény temetőben. Végtisztességén megjelent az afgán uralkodó is.

Irodalom:
Halász Gyula: Stein Aurél
Rásonyi László: Stein Aurél és hagyatéka
Halász Zoltán: Romvárosok a sivatagban
H. Boros Vilma: Stein Aurél ifjúsága
Harmatta János: Emlékezés Stein Aurélra

Szörényi László munkáját alapul véve
(Ázsia halott szívében, tanulmány)
Ubornyák Katalin

2004/37.