Szabad akarat vagy predesztináció?

A karmakényszertől a fölismert lehetőségig – „Rabok legyünk vagy szabadok, ez a kérdés, válasszatok! A szabadság illúzió! – mondta az élet nehézségeivel lelki alapon szembenéző kollégám, majd nevetve folytatta – de legalább kedves álomkép, nem árt senkinek!” Én elgondolkodtam, s megjegyzése ismételten szembesített a létezés egyik nagy problémájával, az emberi szabadság kérdésével. Mióta tekint az ember a sors örvényébe? Mit látott meg ebben a forgóképben keleten és nyugaton? Van-e egyetemes szabadság, vagy a teljes determinizmus az úr az ember fölött? Megválaszolhatatlannak tűnő kérdések, vizsgálódni mégis érdemes.

Szólásszabadság, vallásszabadság, betegszabadság, szabad választás, alkotói szabadság, sajtószabadság, szabad verseny… Sorakoznak a fogalmak, de egyre több korlátozással bástyázzuk körül saját szabadságunkat. A szabadság leghétköznapibb jelentése a munkavégzés szüneteltetése: hová megyünk szabadságra? Csakhogy az egzisztenciális folytonosságból nincsen szabadság, a létezés elől s alól nem veheti ki az ember a szabadságát. Ez determinált, a létezés van. A szabadság fogalmának másik pólusa az abszolút szabadság, a létezés kényszerű törvényeinek meghaladása, a lélek szabad transzcendentális játéka. A munkaszabadság és a teljes szabadság között pedig ott az olykor egyetemesnek tűnő arisztotelészi törvényszerűség, az ok-okozati összefüggés megkötöttsége.

Női sors-szeszély

Az antik világ asszonyok kezébe vetette a sors fonalát: a párkák, moirák, illetve nornák szövögetik az ember végzetét. Fortuna istennő is feminin, akárcsak Nemezis, a bosszú istennője, vagy Indiában Laksmí, a szerencse istennője, avagy a végzet asszonya nyugaton. Márpedig a világ metalogikus mitológiája egyetért abban, hogy a fátum végzetszerű és csapongó – ezért nem is lehet ezt máshová utalni, mint a szentségesen feminin istennők fennhatósága alá. E nőiség egyszerre jelez gyöngéd dédelgetést és kegyetlen kiszolgáltatottságot: barátságnál is gondoskodóbb a szerető, de a verőlegénynél is kíméletlenebb a női kápó. Az ember pedig vergődik a sorsszerűség hálójában, s bátran kiáltja: szabad vagyok!

A szabadság a nyugati életeszményben igen tekintélyes helyet foglal el. A felvilágosodás és a polgári forradalmak óta a jelmondatok és a tizenkét pontok között mindig szerepelt a szabadság. Évszázadok óta hangzik a szólam, megvalósulni mégsem látszik a szabadság. A zsarnokságot és röghöz kötöttséget fölváltotta az ideológiai vagy politikai terror, majd a fo gyasz tás látszat-szabadsága, ami együtt jár az emberi ér tékek devalválásával. Az úgynevezett szabad világ alapelveiről – az emberek, eszmék, a munkaerő és a tőke szabad áramlása – egyre kevesebb szó esik, s egyik-másikról kiderült, nem is olyan szabad, mint ahogyan gondoltuk. A szellemi, erkölcsi, polgári, netán politikai vagy ideológiai szabadságot fölváltotta a vásárlás szabadsága, s látszólag mindenki elégedett. De az ember szabadság igényét nem lehet végképp elaltatni.

A szabadság-eszmény erősen összefonódik az individualitás túlértékelésével. Nyugaton az ember figyelmének fókusza önmaga lett, bár ez az alany kiesni látszik a teljes harmónia biztonságos kötelékéből, és csőlátása folytán önmagán kívül alig vesz észre bármi mást. A legtöbb ember nem tud mit kezdeni szabadságával. Az individualizmust hangsúlyozó, a szabadság illúzióját tudományos doktrínaként meghonosító pszichológia alapján bebizonyítható, hogy gyakorlatilag minden emberi egyed beteg, egyes gondolati rendszerek vagy vallási irányzatok pedig az individuális lét tényét is vitatják. Ezzel nemcsak lemeztelenítik és kiszolgáltatottá teszik az embert, hanem leépítik, megsemmisítik jó értelemben vett individualitását, önérzetét is. Az akaratszabadságot fölváltja az akaratgyöngeség, a döntés szabadságát a tömegtájékoztatás szellemi narkotikuma. Az ilyen képlékennyé tett világban megszűnik a szégyenérzet, az egyéni felelősség, s marad helyette valami iszonyat, a lét és a nemlét egyetemleges, közös fóbiája. Bár az embernek olykor szüksége van egyedüllétre, a legtöbben mégis irtóznak a magánytól, s mára univerzális és globális elidegenedésről beszélhetünk. Az élet nevű falanszterben önmagunkat sem ismerve, a többiektől pedig sokszor rettegve éljük „predesztinált” életünket. Testünk a számítógépes hardver, elménk a szoftver, életünk pedig a fizikaösztön- akarat programja szerint lefut, majd kikapcsolják a gépet. Átlagos esetben ennyi az élet, föl sem merül a szabad választás és a döntés szépséges nehézségének kérdése.

Csakhogy az ember tiltakozik: létezésre vagyunk predesztinálva, létezés van, de a lét nem lehet nyomorult! Kell legyen ellenszere a lét-fóbiának, talán a filia? Netán a szabadság?

Kényszermentes állapot

A szabadságról azt tartják, ez a függetlenség, a kényszertől való mentesség állapota. A közösségi életben a szabadság nem jelenti az egyén akaratának korlátlan érvényesítését, ezt éppen a közösség vállalása korlátozza. Ma úgy gondoljuk, ideális esetben a jogegyenlőség alapján állapítják meg a szabadság korlátait, azonban az egyenlőség éppoly kevéssé valósult meg, mint a szabadság. A jogi szabadság kiterjed mindarra, ami a jog szerint nem tilos, ez azonban nem mindig esik egybe az erkölcsi szabadság érvényességi körével. A személyes szabadság megsértése büntetendő cselekmény, pedig ad absurdum a természet törvényei, a többi élőlény, a sors is korlátozza egyéni szabadságunkat.

Spirituális értelemben az ember önkorlátozó mechanizmust működtet, amennyiben korábbi tetteivel meghatározza jelen lehetőségeit. Ez a karma törvénye, amit általában ostoba példákkal szokás szemléltetni: fejemre esik a tégla, eltöröm a lábam, megbetegszem stb., holott a karma az ok-okozati törvény erkölcsi továbbvitele, az individuális és kozmikus lét hálószerű összefüggéseinek fölismerése. Az embernek kozmikus értelemben is vannak jogai, de ezekkel kötelezettségek is együtt járnak. Akaratszabadság nélkül nincs erkölcsi felelősség. Az indeterminizmus szerint az okok, motívumok nem határozzák meg egyértelműen az akaratjelenségeket, hanem az akarat szabadon választ a motívumok közül. Következik ebből az idealizmus, miszerint vannak olyan állapotok és események, amikre az oksági törvény nem igaz, le gyen ez az isteni közbeavatkozás, az indokolatlan kegy, vagy az eltökélt emberi szándék, a kitartó, hiteles erőfeszítés.

Ezzel szemben a determinizmus minden jelenséget az előzménye által meghatározottnak tekint, az okság elvét általános érvényűnek tartja. Spinoza mondotta: „Miként a kő nem eshet máshová, mint ahová esik, úgy az ember sem akarhat mást, mint amit tényleg akar.” A determinizmusból anyagelvűség következik – egyfelől a természettudományos világkép, másrészt a spirituális materializmus. A tudomány igénye szerint a mindenség összes folyamata egyetemes kauzális összefüggést kellene kövessen, bár ezt a kvarkok léte cáfolni látszik, hisz e részecskék sokszor nem ott vannak, ahol lenniük kellene. Az okság egyetemes uralma mellett igen nehezen volna magyarázható az élet véletlenszerű kialakulásának tétele, s egyre kevésbé valószínű, hogy a szövevényes és szerves mindenséget lehetséges volna absztrakt egyenletekre redukálni. A determinizmus szerint a teológiában az emberi akarat teljesen Isten hatása alatt áll, csakhogy ezzel halottá és kényszerűvé tennénk az ember spirituális helykeresését és lelki kapcsolódását a mindenség szellemi lényegéhez. Márpedig az ember három dimenziója – homo sapiens, homo ludens és homo religiosus – egyaránt fontos saját teljességének kibontakoztatásában. Az ember dinamikus és progresszív gyarapodásában egyik vonás sem nélkülözheti a másikat: az értelmes emberből nem hiányozhat a humorérzék s a vallásos korlátokon is túlmutató hithű meggyőződés. Az ilyen ember játékában is komoly, s vallásában is játékos.

Az eleve elrendelés

A predesztináció gondolata több fokozatban ölt formát. Az eleve elrendeltség vallásos motívuma szerint a személyes Isten akarata a világon minden történést előre meghatároz. Mások a természeti törvények általi determinizmusról beszélnek, vagy a sorsba, mint személytelen erőbe vetett meggyőződést említik, ez a fatalizmus. Az iszlám szerint a kiszmet, vagy osztályrész az ember számára rendelt kikerülhetetlen sors, amibe kénytelen beletörődni. Mások inkább úgy fogalmaznak, a játékszabályokat határozza meg az isteni akarat, az emberi akarat pedig ezen ütközők között mozoghat. Ha repülőgépen utazik az ember, következetesen halad a kitűzött úticél felé – a repülő útja determinált. Azonban hogy az ember menet közben mivel tölti idejét – eszik, alszik, beszélget vagy tanul –, az tőle, szabad választásától függ. Ám még e látszólag szabad választást is tengernyi tényező befolyásolhatja az egészségi állapottól a szocializáltságig, a kulturális igényszinttől a pillanatnyi kedélyállapotig és így tovább.

A sors kétarcúságát: mindenhatóságát, illetve megváltoztathatóságát az indiai hagyományból vett két történet jelzi. Az első a Krsna-legendából való. A csábítóan vonzó Krsna földi kedvtelései során idilli viszonyban állt a pásztorlánykákkal. A lélek és Isten szerelmes viszonyát szimbolizáló kapcsolatuk a találkozás mennyei gyönyöre és az elválás pokoli kínjai közt oszcillál. Imádottjuk hiányában az elkeseredett pásztorlánykák így kiáltanak: „A sors mindenható! Ha egy asszony együtt van szeretőjével, él, ha nincs vele, akkor hal. De mi nem élünk s nem halunk, ez a mi sorsunk. Ezt írta a balvégzet a homlokunkra. Van-e orvosság?” A bánatra kárhoztatottság lírai rezdülésével, a sors gyötrelmébe beletörődő érzéssel szemben az emberi akarat erejét hirdeti a következő történet. Az ifjú Pánini egyszer fölkeresett egy tenyérjóst, hogy jövendőjét tudakolja. Az elszánt fiatalember tudós szeretett volna lenni, azonban a jós kiábrándította: „Nem, fiam, belőled nem lesz tudós! Nem ezt mutatja a tenyered, lásd, szinte teljesen hiányzik a tudás vonala!” „Hol kellene húzódnia annak a vonalnak?” – kérdezte Pánini, majd mikor a mester ujját végighúzta a tenyerén, kést ragadott, s bemetszette a megfelelő helyre a tudás vonalát. Pánini lett a szanszkrt nyelv legnagyobb tudósa, összegzője. A sorsvonalak az ember tenyerén áldásos testi jegynek számítanak, és mint a történet bíztat, megváltoztathatók, természetesen nem csupán sebészi beavatkozással.
A dzsainizmus szerint több tényező együttes hatása alakítja az ember sorsát. Az idő kezdet és vég nélküli, áthatja a világot, élet és halál, stabilitás és változás, növekedés és hanyatlás függ tőle. A következményeket a dolgok sajátságos természete eredményezi: az agyagból csak edényt lehet csinálni, kelmét nem, s csak az a mag kél ki, amely termékeny és eleven; a terméketleneket hiába öntözi az ember. A karma a születés és halál gyökere, születés és halál pedig a szenvedések gyökere. A tettleg, szóban és gondolatban elkövetett korábbi cselekedetek következményeit a tettek keltette hullámokként róják a lelkekre. Mikor e hullámokat a szenvedély kíséri, harag, büszkeség, csalás, kapzsiság, ragaszkodás formájában fűzi szorosabbra a köteléket. A karma visszahatásai úgy követik a lelket, akár a borjú az anyját. A sors szerint minden eleve el van rendelve, aminek lennie kell, az megtörténik, s aminek nem kell megtörténnie, az nem megy végbe. Az elrendelést nem lehet megváltoztatni, hiába minden próbálkozás. A sors mindig szenvedélymentesen és gyönyörűen játsza a világi ügyek zenés színjátékát. Végül az emberi erőfeszítés eredménye az öröm, bánat, siker vagy kudarc. A dolgok alakulásáért nem lehet másra hárítani a felelősséget, mert a legfőbb az ember tudatos vagy öntudatlan erőfeszítése. Ez vonja maga után a felelősséget: a cselekvő személy felelős a tetteiért, míg az idő, a sors nem. Az erőfeszítés az egyetlen aktív tényező, az élő lélek eleven közreműködése. Az emberi erő képes befolyásolni a többi tényezőt, erőfeszítéssel megváltoztatható a sors is. Az ember erőfeszítését tekintve szabad, de kötött a többi körülmény által. A helyes világnézet és helyes tudás táplálta helyes cselekvés meghozza a kívánt eredményt. A jóváhagyás isteni adomány, az ember vágyai, karmája szerinti terelgetés az isteni irányítás, amely az emberi akarat mellett a másik aktív princípium. Amíg érvényesül a tudatlanság befolyása, nem beszélhetünk szabad akaratról, a tudatlanságot legyőzve azonban igen. Ám a tudatlanság legyőzéséhez is erőfeszítésre van szükség.

A korlátozott akaratszabadság

Az emberi akaratszabadság, mellyel időleges és lelki értelemben is alakíthatja sorsát, optimista nézet, míg a teljes determináltság inkább pesszimista, meddő gondolat. Így a szabadság és a kötöttség ugyanannak a létezésnek két szükségszerű velejárója, az érem két oldala, melynek peremfelirata az egyéni sorsok, az élet sokszínű megélése.

Az élőlények, s különösképp az ember korlátozott le hetőséget élvez szabadsága kiélésére. A szabadság indeterminizmus, bár nem teljes függetlenség. Szinte minden vallási rendszer elmondja, hogy az ember a Mindenható képmása, teremtménye, hasonmása, azaz lényegileg, minőségükben azonosak, így az emberben is visszatükröződnek az isteni tulajdonságok. Ha a teremtőt abszolútnak és függetlennek tekintjük, akit nem befolyásol teremtése – tehát szabad – akkor e szabadság – ha korlátozott mértékben –, de meg kell legyen az emberben is. Az ember behatárolt szabadsága az isteni akarattal összhangba hozva új távlatokat is nyerhet. Goethe páratlanul szépen fogalmaz: „Ha az ember a mindenség örökkévalóságán töpreng, más sorsot nem képzelhet el, minthogy a lelkek is részesülnek Isten örömében, mint Ővele boldogan együttműködő erők. A teremtés munkája rájuk lesz bízva. Az ember nem más, mint Isten és a természet dialógusa, s ez a párbeszéd más bolygókon minden bizonnyal magasztosabb és fennköltebb természetű.” Az emberi és az isteni akarat harmonikus összehangolásával rokon a szabad kegyelmi kiválasztás elve, mely szerint Isten kegyelme nem érvényesül ellenállhatatlanul és nem elveszíthetetlen, hanem az embernek közre kell működnie elnyerésében.

Amióta világ a világ, az ember azon töpreng, vajon kell-e tennie valamit az üdvösségéért vagy sem? Keleten ezt a problémát a macska és a majom példázatával szemléltetik. A dél-indiai Visnu-hívők közismert példázata szerint az ember kétféleképpen viszonyulhat az isteni kegyelemhez: mint a kölyökmacska és mint a fiamajom. A macska mama óvatosan a szájába fogva kölykét úgy viszi őt egyik helyről a másikra, hogy a kis jószág csak csüng tétlenül az anyja szájában. Ezzel szemben a nőstény majom csak a bundáját biztosítja kicsinyének, az abba kapaszkodhat. Igaz, a kölykök mindkét esetben az anyától függnek, az utóbbi esetben azonban aktív közreműködésre is szükség van a kölyök részéről. Az isteni segítség is egyetemesen rendelkezésre áll, akár a Nap, amely mindenkire egyformán süt, teljes hasznát mégis akkor veheti az ember a kegynek, ha közreműködővé válik.

Szent Ágoston az üdvvégzésről, az eleve üdvözülésre illetve kárhozatra való választásról beszél, Kálvin pedig dogmává emelte, miszerint Isten a kiválasztottakkal úgy rendelkezik, hogy azok üdvözüljenek, mások pedig örök kárhozatra jussanak. Ennek érdekes párhuzama az Upanisadok egyik tétele, miszerint akit föl akar emelni e világból, azt az Úr szent tettekre készteti, s akit lefelé akar vezetni e világból, azt nem szent tettekre készteti. Az öntudatos én azonban üdvös, sérthetetlen és halhatatlan. Nem növekszik jótett által, és nem csökken a rossztett által. Ezt a fatalizmusba torkolló gondolatot haladja meg a Bhagavad-gítá, miszerint a Legfelsőbb Lélek nem vállalja magára senki jó, vagy bűnös cselekedetét, tehát az emberé a felelősség. Ez a szabad szellem hatja át a Gítá teljes szövegét, melyben Krsna harcra buzdítja barátját, Ardzsunát, majd végül, amikor már meggyőzte, fölkínálja néki a szabad választást: „Íme kinyilatkoztattam néked a titkok titkát, fontold meg jól, aztán cselekedj belátásod szerint!”

A szabadság játéktere

A szabadság tehát igényel bizonyos játékteret, legalább egy csekély mérvű indeterminizmust. Ez nem a véletlen szeszélye, nem a szabadosság dezorganizált káosza, sokkal inkább a szabályszerűséget elevenné tévő játék-elv, a kötelesség művészi kibontakozása.

Kierkegaard szerint: „Az általános emberi legfőbb kifejezése a kötelesség, e kötelesség lényegi tartalma pedig a munka, amely egyszersmind az emberi szabadság feltétele és megnyilvánulása.” Tekinthető a munka eme apoteózisa a protestáns munka-éthosz előfutárának is, melynek túldimenzionált torzulása szerint sokan a megtérés pozitív visszaigazolásának tekintik például anyagi helyzetük föllendülését. Pedig a lelki fejlődés nem azonos a fiskális gyarapodással, vagy a kényelem fokozódásával. Kierkegaard az emberi mivolton kívülre helyezi a szabadságot, és a tevékenységben ragadja azt meg, holott a tevékenység következményekkel jár, s így kötöttséget eredményez. A keleti gondolkodás is elismeri a cselekvés szükségszerűségét, bár a fizikai tétlenségben is képesek fölfedezni a tevékenységet, s az aktivitásban is lehetséges tétlenség. A kötelesség vonatkozásában többlépcsős párhuzamot vonnak a makro- és mikrokozmikus rend között. A világ rendje (rta) tükröződik az ember hivatásában vagy erkölcsi rendjében (dharma), amit helyes cselekedetekkel (karma) lehet beteljesíteni.

„Épp a munka révén teszi magát szabaddá az ember, a munka révén lesz a természet ura” – folytatja Kierkegaard. A hétköznapi cselekvés a karma törvényszerűsége szerint sok-sok következménnyel jár, szinte gúzsba köti az embert, aki cselekedeteivel maga magát determinálja. A selyemhernyó rendkívüli buzgalommal eregeti fonalát, de éppen ez zárja a gubójába. Csak a cselekvés művészete képes a kötöttséggel szemben szabadulást hozni, ezért a cselekvés tudati minősége a fontos. Az ember önös érdekét szolgáló tevékenység kötöttséget eredményez, az önzetlen segítőkészség a szabadulás egyik módja, míg az isteni akarat előtti teljes meghódoltság állapota a szabadság. Az ember a legtöbb esetben nem a természet ura, hanem kiszol gáltatottja a természeti tényezőknek, s talán nem is uralni kellene a természetet, hanem finoman, érzékenyen összehangolódni vele.

„A szabadság tartalma intellektuálisan az igazság, és az igazság szabaddá teszi az embert. Épp ezért az igazság a szabadság műve, a szabadság állandóan az igazságot szüli” – mondja Kierkegaard, s mivel nem volt gyakorlati tapasztalata arról, hová vezetett például a szabadversenyes kapitalizmus, és mennyire nem az igazságot szülte, állítását eszmei szinten akár igaznak is tekinthetjük. „Az igazság pedig nem más, mint a legszenvedélyesebb bensőségesség elsajátításába foglalt objektív bizonytalanság” – fejezi be Kierkegaard, s ezzel visszakanyarodtunk a lét-fóbiához.

Az élet bizonytalanságából egy másik kitörési pontot Kant fogalmazott meg. A gyakorlati ész parancsoló erővel szólít fel a cselekvésre: tenned kell! Ezt az imperatívuszt azonban pozitív erkölcsi tartalommal is meg kell tölteni. Az általános érvényű cselekvéskényszer, Kant szavaival a kategorikus imperatívusz mellett hipotetikus imperatívusz is létezik, amely feltételekhez kötődik, csak megszorításokkal érvényes: ha ezt akarod, akkor azt cselekedd. Ezzel szemben a kategorikus imperatívusz egyszersmind morális imperatívusz is, az abszolút érvényű kényszer erkölcsi jelleget is megragad. „Csak olyan maxima alapján cselekedj, amelyet követve egyúttal azt is akarhatod, hogy maximád általános törvény legyen” – írja Kant. (A maxima a cselekvés szubjektív elve.) Mintha ez alól az imperatívusz alól nem volna kivétel, jóllehet Rosa Luxemburg szavai szerint „a szabadság mindig a másként gondolkodók szabadsága”. De mi a szabadság tartalma? „A szabadság ebben az értelemben tiszta transzcendens idea, semmit nem tartalmazhat, amit a tapasztalatból kölcsönzött volna. Fölöttébb figyelemre méltó, hogy a szabadság gyakorlati fogalma a szabadságnak eme transzcendentális ideáján alapszik… Gyakorlati értelemben a szabadság nem egyéb, mint az akarat függetlensége az érzékek ösztökélésétől. Az emberben benne lakozik az a képesség, hogy az érzéki hajlandóságok ösztökélésétől függetlenül határozza meg önmagát.” – írja Kant. Ezzel szinte isteni magasságba emelte a szabadság eszméjét, túl minden világi normán. Földi, emberi viszonyok közt pedig a jó erkölcsi fogalma korlátozza az ember szabadságát, s a jó kategorikus imperatívusza képes megfosztani az embert a szabadsággal való visszaéléstől. Ebben is a szabadság szabályozó elve ismerhető fel, amely szerint nem elég a jót csodálni, hanem cselekedni is kell.

A szabadság eme tevékeny, mégis megengedő nézetére alapuló nyugati demokráciák az emberi vágyakra törekvés lehetőségét, szabadságát igyekeznek legalább elvi szinten garantálni, de a jó, a cél, a boldogság mibenlétét aligha tudják megragadni. A szabadság formális definíciója a kényszertől való mentesség, de hogy az ember mihez kezdjen reá szakadó szabadságával, arra nincs adekvát válasz. Így jutott el a szabadság gondolata Schellingnél a rossz zsákutcájáig, miszerint az emberi szabadság a jó és a rossz képessége, vagy Gandhi szavaival élve a tévedés joga.

Sors, fátum, balvégzet

A sors, fátum vagy karma nem más, mint egy bonyolult és finom szövetű rendszer, láthatatlan irányítás, amely a jutalmazás és büntetés eszközével fokozatosan tökéletes tudatállapotra segíti az embert, eredeti lelki természetének megfelelően. A karma a tettek és azok visszahatásainak szövevényes rendszere. Az óind filozófiai gondolkodás megkerülhetetlen része a karma, s modern gondolkodók is kiegészítik a karmáról alkotott képet. A klasszikus rendszer beszél a fölhalmozódó és a termőre forduló karmáról. A fölhalmozódás életek során át tarthat, de jelen születésében is szaporítja adóssághalmazát az ember. A termőre forduló karma csökkenti a halmazt és meghatározza a jelen lehetőségeit. Ennek tendenciája még komoly életmódváltás után is érvényesül, igaz általában csillapított formában. Így a sors, a fátum nem más, mint a korábban elkövetett cselekedetek karma-visszahatásainak összessége, ám a jelen élet tetteivel befolyásolható a sors.

A legtöbb esetben a sorscsapásokat büntetésként éli meg az ember, tekinthetjük ezt egyfajta büntető karmának. Szenvedés, betegség, hiány – mind csökkenti a felhalmozódott karma-egyenleget. Így a karma, a sors esély is a megtisztulásra, kiegyenlítődésre, szellemi-lelki gyarapodásra. Az egyén karma halmaza a közösségi karma szövedékbe ágyazódik be, ez a családi, közösségi vagy akár nemzeti karma. Talán ennek volt előképe a balsors akit régen tép tragikus hangulata? Visszahatást eredményez a lehetőségek elmulasztása is, de a karma akár előre is mutathat, amikor valamely közös sorsesemény olyan embereket rendel össze, akiknek együttes feladatuk van.

A karma-törvényt tekinthetjük kozmikus igazságszolgáltatásnak is. Ezért a jó tett helyébe jót várj mondás nemcsak népmesei fordulat. Bár a gyakorlati életben ennek az elvnek gyakran az ellenkezőjét tapasztaljuk, hosszabb távon mégis nivellálódik a karma-mérleg. Tettek, szavak és gondolatok is befolyásolhatják a világ karma-egyenlegét, s bizonyos, hogy minél több a jószándék és tiszta gondolat a világban, az egyenleg is javul.

A karmát az örvényhez is hasonlíthatnánk: amíg próbál ellenszegülni az ember, a víz lefelé húzza, ám amint meghódol a helyzet előtt és a ráció diktálta felfelé irány helyett az irracionális lefelé mellett dönt, megszűnik a lehúzó erő, s ami addig a mélybe rántotta, most s a felszínre emeli. Jó példa erre annak az asszonynak a sorscsapásoktól nem mentes élete, aki egyik gyermekét holtan hozta a világra, másik gyermeke pedig súlyos szellemi fogyatékkal született. Férje is elhagyta, a nehéz sorsú gyermek vállalása meghaladta erejét. Az asszony egy évtizedig tiltakozott sorsa ellen, gyermekét inkább intézetbe adta, de mikor képessé vált elfogadni helyzetét, megváltozott körülötte a világ: kihozta gyermekét az intézetből, sőt fogyatékosokat foglalkoztató vállalkozást indított.

A karma látszólag teljes mértékben meghatározza az ember lehetőségeit. Azonban a közismert definíció ebben az esetben segít: a szabadság nem más, mint a szükségszerűség felismerése. A karma, a determináltság, a korlátok belátása az első lépés azok meghaladása felé. Veszélyes politika a sorsot okolni saját hibás tetteinkért. Az ember vegyen erőt magán ahhoz, hogy el tudja fogadni a sorsát, a lelki értékek komoly és őszinte gyakorlásával pedig kedvező körülményeket teremthet önmagának és környezetének. Így lehet az átokból áldás, de a látszólagos áldás is átokká válhat. A felismert igazság síkján a szükségszerű egybe esik a lehetségessel, az abszolút síkon pedig a lehetetlen is lehetségessé válik. E paradoxont Goethe is megfogalmazta: „A legnemesebb dolog az önkéntes függés, s hogyan volna ez lehetséges szeretet nélkül?”

Rácz Géza

2004/37.