… ez a sárkányfog vetemény nyugodni nem akar!

1933-ban, Salgótarjánban született, a Színművészeti Főiskolán Keleti Márton ta nítványa lett, 1959-1961 között a Centro Sperimentale di Cinematografia hallgatója volt mint ösztöndíjas. Pályáját etűdökkel és dokumentumfilmekkel kezdte. 1963-ban készült a Sodrásban, amely alkotással a magyar film élvonalába került. További filmjei: Zöldár (1965), Keresztelő (1967), Magasiskola (1970), Holt vidék (1971), Legato (1977), Orfeusz és Eurydiké (1985), Bartók film (2000). Maga vágja filmjeit, amelyeknek általában Szőllősy András a zeneszerzője.

– Indiában találkoztunk először, ott ismertük meg egymást 1994-ben. Milyen céllal járt akkor Delhiben?
– Ez 1994 őszén történt, s két dolog szerencsés egybeesése volt: szerettem volna kilépni kicsit az akkori itthoni helyzetből, s egyúttal eleget is tettem egy indiai meghívásnak. A demokráciának szabályai vannak, s ezeket a szabályokat itt nemigen gyakorolták. Nehéz erről beszélni. Megszűnt a filmszakma mint olyan; az állami filmgyártásból egy vad kapitalizmusba ugrott, álságos privatizációs okokkal egyszerűen széthordták a technikai felszerelést. Több más kollégámmal együtt akkor kerültem én is nyugdíjba. Társadalmilag és a privát életemben is egy furcsa váltás következett – és akkor kaptam meghívást a poonai filmfőiskolások tízfős rendezői osztályától.
Elkezdtem gondolkozni, mi is a teendő? Művészet et nem lehet oktatni, legfeljebb korrigálni a különböző je lenségeket, ami az ember fantáziájából papírra, vászonra vagy tárgyra vetül. Így érkeztem meg 1994 szeptemberében Poonába, ahol is Indiának, ennek az egy milliárdnál is népesebb országnak az egyetlen filmfőiskolája létezett (ma már több van).
Shankara Mangala úr, a főiskola akkori rektora felajánlotta, hogy professzionális vágót vagy operatőrt biztosít Bombayból, de én nemet mondtam. Itt minden hallgatónak a saját bőrén kell megtapasztalni, hogy mi a filmkészítés. Elindultunk egy félórás film forgatókönyvével – a tíz hallgatón kívül jöttek a vágók, az operatőrök, s lassanként egy nyolcvan csibés kotlóssá vedlettem át. Mondhatom, életem egyik legboldogabb szakasza volt ez. Mint egy transzfúziót, átcsepegtettek belém sok olyan alapvető dolgot, amiről nem is gondoltam volna, hogy létezik. Ma is inkább azt tudom mondani, hogy inkább én tanultam tőlük, mint fordítva.
Korábban többször jártam már Indiában, 1980-ban öt filmmel indultam a Bangalore-i Filmfesztiválon, majd 1983- ben a New Delhi-i Fesztiválon voltam a zsűri tagja.
1985-ben hívtak meg először a poonai főiskolára, ahol háromnapos rendező kurzust tartottam, lévén három filmem szerepelt az ottani archívumban: a Sodrásban, a Magasiskola és a Holt vidék. Nem volt könnyű.
Valószínűleg nem is vállalnék még egy ilyen kurzust, mert másfél játékfilmnyi energiát igényel. Jómagam is egyre élemedettebb korba lépek, próbálok takarékoskodni az energiával. Igyekszem arra szorítkozni, amire úgy érzem, a karmám hitelesít, s azt a dharmámat elvégezni. A napi élet hordaléka eléggé kiszipolyoz. Próbálok ellene védekezni, megtartani egy kis szigetet szellemileg és különösen spirituálisan.

– Mi a véleménye a világ jelenlegi állásáról s korunk művészetéről?
– Nem könnyű a helyzet, ha körülnéz a mai világban. Ez egy olyan hely, amely már rég túlhaladta a spengleri nyugat alkonyát. Nem véletlen, hogy a mai atomtudósok automatikusan visszacsatolnak a régi keleti vallások által már megfogalmazott filozófiai felfedezésekre. Fel kell lapozni a Bhagavad-gítát: mit is mond Ardzsunának Krsna? Azt mondja, hogy itt fel kell készülni, mert ez a sárkányfog vetemény nyugodni nem akar.
Ha az ember nem érzi, hogy a szakmáját illetően kiválasztott, akkor jobb, ha nem is folytatja. Ma dömping van a világban, mondhatnám audiovizuális környezetszennyezés, ahol a művészet egyfajta szolgává silányult. A világ tudósainak fele a hadiiparnak dolgozik, a művészeknek pedig több, mint fele a kommersznek. Hogy mi a művészet célja? Az ember ábrázolása egy történelmi helyzetben, megfelelő szociális háttérrel.
Én a filmrendezőket három kategóriába sorolom. Az első játékmester, aki azt mondja az ajtónál álló Beának: – Kedves Bea, belép, itt van Anzen. Üdvözli őt, s ő megcsókolja a kezét. Akkor ön visszahúzza a kezét, és azt mondja: „Ugyan kedves Anzen, nem szabad!” Ezt elmondja a rendező, az operatőr pedig jön és forgat. Az ilyen rendező csak az instrukciót adja meg, ami a cselekmény külső váza.
A második kategória már a technikát is ismeri. Elmondja Beának, hogy itt van Anzen és így tovább, de nem hagyja az operatőrre, hanem megadja az optikát, a kivágást, azt, hogy honnan indul a kocsizás. Vagyis birtokolja a technikai feltételeket is. A harmadik pedig ismeri mindezt, de olyasmit is tud, amit az előző kettő az életben soha meg sem közelít. Az igazi rendező tudja, hogyan kell megmozgatni a vásznat, tudja, hogy létezik egy másik dimenzió, ami egyszerűen keletkezik. Akár a hímpor a pille szárnyán, ami nélkül nem tud szállni. Sajnálatos módon az első kettőből van dömping, világszerte.

– Indiában a gigantikus kommersz filmipar mellett évente elkészítenek ötven-hatvan művészfilmet is. Mégis, művészetnek nevezzük ezt a dömpinget, vagy inkább szórakoztatóiparnak?
– Az inkább csak favágás, hentes-mészáros munka. Ez egy szakma, de a szakma csak egy eszköz ahhoz, hogy az ember egy másfajta dimenzióba tudjon átlépni. Aki érzi a karmáját, az alkot.
Mondok egy konkrét példát, és elnézést, hogy a saját életemből veszem. 1985-ben súlyos tüdőműtét közben átsétáltam a másik oldalra, ahonnan úgy rángattak vissza. Ez a life after life rövid ideig tartott. Előtte az Orfeusz és Eurydiké című operafilmemet készítettem. A díszlettervezőt ar ra kértem, hogy kreáljon egy narancs színű kürtőt, aminek lépcsőzetén Orfeusz átmegy a boldog lelkekhez – mintha egy női vaginán keresztül lépne át a másik dimenzióba.
Ez az élmény egy évvel később is elevenen élt a tudatalattimban, mert én találtam ki. Amikor viszont én repültem, nem volt semmi szférikus zene, csak az OM rezgését hallottam. De ekkor már rángattak is vissza, ami egyébként nem volt kellemes. Valószínűnek tartom, hogy e biológiai létem alatt két lehetőséget kaptam, ha másért nem, akkor a nemrég befejezett, Bartók munkásságáról készített filmemért. Vagy netán másért? De ez tulajdonképpen mindegy, mert véglegesen nem mint filmrendező megyek át, hanem mint ember.

– Mi adta önnek a spirituális hátteret?
– Baktay volt az első, aki közvetítette felém a hindu filozófiát, érdekes módon szinte zenei kapcsolatban, Wagner muzsikáján keresztül. Az Edda-dalok kontinuitása adott neki ihletet, az egész Siegfrid-féle körforgása – ahogy az állatövi jegyeken keresztül halad –, vagy Parsifal és a nirvána…
Mielőtt a főiskolára kerültem, találkoztam Epiktétosz és Marcus Aurelius feljegyzéseivel és tanításaival. Hívőként léptem ebbe a szabad egyetembe. Ma is, amikor már élemedett korban vagyok, ez a két könyv ott van az éjjeliszekrényemen. Ha valamilyen problémám van, csak fellapozom és tudom, hova tegyem magam.
Epiktétosz szerint vannak dolgok, amik a birtokunkon belül vannak és vannak, amik nem. Ezt a határt kell felismerni, és abban a pillanatban nincsen semmi baj. Ez az első tétel, ami meghatározza az ember viszonyát a dolgokhoz. Ha az ember ilyen filozófiával igyekszik rendezni maga körül a dolgokat, tudni fogja, hogy átmeneti állapotban élünk, tehát egy gombostűfejet sem lehet átvinni magunkkal a másik oldalra.

– Akárhonnan nézzük, amit a művészet megalkot, az mindig anyagi. Még a zene is, hiszen a hangszer szükséges a megszólaltatáshoz. Ahhoz, hogy a Földön megnyilvánuljon a művészet, anyag kell. Mi marad ebből meg odaátra? Az anyagi vetülete nyilván nem, a kép nem, a film nem, a szobor nem. Marad-e valami, ami átvihető a művészetből a következő életekre?
– A művészet a kezdetekben kultikus jellegű volt. Amennyiben ennek a kultikus jellegnek legalább egy részét nem tudja az ember megtartani, akkor hiába csinálja. Azon csak kacagni lehet, hogy manapság az emberek a Guinnes rekordok könyvébe akarnak bekerülni. Bartók azt mondotta saját zenéjéről, hogy az legfeljebb tízezer évig marad fenn. Mit akarunk akkor mi, celluloid huszárok?
A lényeg az, hogy Istennél van a végső igazság, amiből mi csak részleteket tudunk megformálni. Emberként a lényegünk, a kötelességünk – ha tetszik –, a dharmánk az, hogy minél inkább közelítsünk az igazsághoz.

– Ily módon a művésznek tanítói szerepe is van?
– Nem tanítói, papi! Paul Klee a múlt században, a Bauhaus-ban tanított. Svájci képzőművész volt, a XX. század egyik legfontosabb képzőművésze, emellett pedig fantasztikus pedagógus. Ő ezt úgy fejtette ki, hogy amiben létezünk, az illúzió, májá. A gyökerek ebbe az illúzióba mélyednek, és iszonyatos mennyiséget szívnak fel. A gyökér a törzs számára nyomja fel a nedveket. A törzsből elágazó lombozat, ahol a virág és a gyümölcs terem, nem más, mint az alkotás. A művész feladata pedig, hogy törzs legyen – de jaj annak a művésznek, aki megpróbál átcsúszni ezen a finom határon, mert nyilvánvaló, hogy az illető ott teljes mértékben illetéktelen. A művész feladata csak a közvetítés.

– Ehhez kell a művészi alázat?
– Hát persze. A nyugati civilizációban az emberek megszokták azt, hogy vannak az anyagiak, és van a spirituális lehetőség, de ezt általában ki is hagyják.
Pedig Fellininek az Országúton című filmjében a bolond megmondja, hogy egy kis kavics is a világmindenséghez tartozik, fontos rész, nélküle nem teljes a világ.
Hadd meséljek el egy történetet az indiai tanítással kapcsolatban. Szerettem volna az Odüsszeia szerkezetét bemutatni. Az Odüsszeiában az első négy énekben egyes szám első személyben beszélnek Odüsszeuszról. Csak az ötödik ének elején lép pástra, egyes szám első személyben. Nauszikaá bevezette az édesapja palotájába, s a vendéglátás kötelező görög szabályai szerint megmosták a lábát, megetették, megitatták, és aztán kérdezték, hogy ki ő és mi járatban van. Alkinosz, a phaiákok királya behívja Démodokoszt – és ekkor jön egy zseniális fordulat, mert Odüsszeusz egyes szám első személyben kéri Démodokosztól, a bárdtól, hogy meséljen a Trójai háborúról. Démodokosz a kobzába csap, elkezdi az éneklést és beszél a gyülekezetnek Odüsszeuszról egyes szám harmadik személyben, noha az egyes szám első személyben van jelen. És akkor Odüsszeusz elkezd sírni (a férfiak általában nyugodtan sírtak a görögöknél). Ekkor Alkinosz leállítja az éneklési csodát, mert látja, hogy a vendégének nem tetszik. Akkor Odüsszeusz fölfedi magát, és többes szám első személyben mondja el, mi történt vele. Itt tehát megjelenik a flashback, a múltba való vissza tekintés, amit a Második Világháború után nagyon sokszor használták. Milyen modernnek tűnt, pedig a Kr. e. VIII. században már alkalmazták. Ezt a példát mutattam be a növendékeimnek. Lise, a fordítóm megkérdezte, vajon ezek a srácok tudják-e egyáltalán, ki volt Odüsszeusz? De ők ismerték Homéroszt, az Odüsszeiát és az Iliászt is. Mit gondol, vajon ma a budapesti ELTE-n ismerik-é a Mahábháratát vagy a Rámájanát a hallgatók? Azt hiszem, megszívlelhetné a magyar oktatás, hogy a Bhagavad-gítát kötelezővé tegye a felsőoktatásban. Ezek lényeges dolgok az emberi kultúrában.

– Fennmaradhat-e hosszútávon egy lélek nélküli élet? Ugyanis a mai rendszerben nincs helye az ember lelkének. Ha ennyire anyagiassá válik a világ, akkor van-e értelme még a művészetnek?
– Ezt én is kérdezhetném. Nagyon eldeformálódott a világ. Soha nem volt olyan emberi társadalom, ahol nem volt jelen a művészet. Valamilyen szinten mindig létezett. Számomra elfogadhatatlan, hogy most lesz egy olyan társadalom, amelyben nem lesz helye – néha mégis ez az érzésem.
Háborúk, rakéták, geopolitika, célzott likvidálás… Griffith, az ame rikai filmrendező-csoda, a huszadik század némafilmjének nagy betetőzője 1916-ban készítette el Türelmetlenség (Intolerance) című filmjét, amelyben négy idősíkban kimutatta, hogy a vallási türelmetlenség szítja az ellentéteket.
Amennyiben az amerikai hadi gépezet a spiritualitás érdekében dolgozna, akkor a Pentagon Bagdad megszállása esetén megszervezte volna a Nemzeti Múzeum védelmét. Itt őrizték az emberiség első írásos emlékeit. Látjuk a foglyok megkínzását Irakban. Ez valami humanitárius háború az amerikaiak részéről? – kérdem én. Szóval hol van egy spirituális filozófia?
Hogy is állunk a spiritualitással? Mi az, ami emberi lényegünket összeköti Istennel? Mi az a kollektív szemlélet, ami egy népben kialakulhat? Az ősi Mexikó népének a teniszhez hasonló nagyszerű játéka volt, a győztes szívét pedig obszidián késsel kivágták, mert fölajánlották Istennek a legjobbat, a legkiválóbbat. Szándékosan extrém példát hoztam föl – de mégis a jót, a legkiválóbbat kell Istennek fölajánlani, persze nem valamely anyagi tevékenység révén, hanem spirituálisan. A keresztény vallásban ott van: „Emeljük föl szívünket”. De nem úgy, hogy kivágják, hanem a lényeget, a szeretetet. A szeretet kezd hiányozni ebből a világból, amellyel meg tudjuk még határozni, mi az: ember.

Lejegyezte: Bogdán Emese
2004/37.