Rendhagyó Indiai Ének

Ha a független és tárgyilagos kutatás, tudás, tudakozódás, tudomány érvei döntenének múltbéli hovatartozásunk kérdéseiben, úgy a rendhagyó jelzőt elhagynám. Az eddigi tudományos vizsgálódás azt bizonyítja, hogy álláspontjainkat, érveinket még új adatok fényében is nagyon nehezen helyezzük más alapokra, példa erre a magyarság finnugor kontra ázsiai eredete. Az ember a harmadik évezred küszöbén sem másmilyen, a megkérgesedett álláspontok nehezen változtathatóak. Ezért a magyar népzenekutatásunk jeles személye, Vargyas Lajos a következő bölcs tanácsot adta 1999-ben: „Ha van módja, utazzon, menjen! Ha most lennék fiatal, mennék. A tudás alapja a tény. Adat, adat és adat. Várom az eredményeit!”

A biztatás indiai zenei kutatóutam előtt hangzott. Ebből a keleti gyűjtésből közlök néhányat, de lássuk előbb ázsiaiságunk általános kérdéseit.

Ázsia

Ha múltunk során a Kárpát-medencei, azaz európai megmaradásunkat István királyunk országlása biztosíthatta, modernizálva berendezkedésünket, kutató figyelmünk akkor sem felejtheti a régieket, az István király előttieket. Történelmi tudatunk, ismeretünk tudván tud múltat, előbbi életet is. A kutató számára meghatározó és érdekes kérdés az európai tartózkodásunk előtti életünk, a korábbi életformánk, volt történelmünk.

Hovatartozásunkat, ázsiai ősiségünket, keleti tudásunkat nemcsak külföldi – kínai, német, angol – kutatások igazolják, hanem a hazai tudományos oknyomozás is, ha nem feledjük körültekintő alapossággal ismerni a régmúltat, és európai jövőnk fényében számon tartani a megélt értékeket.

Történelmi gyökereinket, nemzeti nyelvünket, zenénket, viseletünket, tárgyhasználatunkat, népünk antropológiai származását ázsiainak tudja kutató magyarságunk. Kőrösi Csoma, Vámbéri, Stein, László, Bartók, Lükő, Padányi, Blaskovics, Érdy, Kézdy, Haraszti, Duka, Balás, Vida, Pap, Zajti, Csajághy, Vavrinecz magyar, illetve Challoc’h, Sima Quian, Theophone, Lazarus, Dzsajháni Bakharai, Ibn Ruszta, Gardhizi, Du Xiaung, Halgrais, Deniker, Risley, Field, Eickstedt, Deva, Chuang, Hüan Chang, Deben Bhattacarya és sok más külföldi történész, zenetudós kutatási eredményei egyértelművé teszik e megállapítást.

Az ENSZ által 2004-ben kutatott emberi génállományban a magyar jellegzetességeket ázsiai gyökerűnek mondja. Ázsiában vajon hol, merre keresendő a kapcsolat? Nem én vagyok az első, aki ezt az ártatlan kérdést fölteszi. Hogy miért aktuális ez a kérdés még ma is? Mert minden korszak az éppen uralkodó hatalmi törekvés érdekeinek megfelelően kezelte, az aktuális politika szerint magyarázta – gyakran félre – az ázsiai őshazához való tartozásunkat.

Ez alól nem kivétel a kulturális bizonyítékok kutatásában nemzetközileg híres népzenekutatásunk sem. Ázsiában – és ide tartozik Mezopotámia, a Kaukázus, Kína, Mongólia, Tibet, Kasmír – el-elmarad, lassan vagy egyre gyorsuló mértékben múlik az élő hanganyag gyűjtésének lehetősége. A gyűjtő és kutató a terepen él, gyűjt, ott kutat és csak az anyag feldolgozása történik az intézetekben. Jelenleg kínai, indiai és más külföldi Ázsia-kutatók magyar vonatkozású adatai je lentik ázsiai származásunk bizonyítékait. Mit tartunk majd magyarnak, eredetinek, ázsiai magyarnak, ha szakszerű népzenei Ázsia-kutatásunk hivatalosan nincs is!

A II. világháború után erre irányuló hazai kutatások elmaradtak. Az 1848-as szabadságharc utáni Bach-korszak szándékos, történelemhamisító, monarchikus politikájának finnugor származáselmélete tartja béklyóban a magyar múlt szabad tudományos kutatását. A kommunista hatalom utáni 1989-es változás és orosz függőség megszűnése ismét lehetővé teheti az újbóli, valóságos múltfeltárást, hivatalos tudakozódást.

A birtokomban lévő több száz adat (650 szóegyezés, több száz epigráfiai adat, mintegy huszonöt órányi népzenei felvétel, stb.) tény. Ennyi adat és egyezés nem lehet a véletlen műve. Hajdanán talán működött a szándékos agyonhallgatás, ma már ez gyermeteg és tudományellenes álláspont. A finnugor, vogul (manysi), cseremisz (mari) érintkezés és időbeni együttélés rövidebb, a közös múlt adatmennyisége csekélyebb, mint a török, türk-altáji, türk-kis-ázsiai, onugor, eftalita-hun, ujgur, szabír-török, grúz, iráni, mezopotámiai, kaukázusi népekkel meglévő kultur-antropológiai adatok tömege. Az eredetkutatás kérdésében neves, nemzetközi kitekintéssel bíró néprajzosaink, történészeink sejtései lehetnek igazabbak, akik feltételezik a finnugor törzsekkel együtt megélt, közös ázsiai múltat. Szavainkban, zenénkben, táncainkban, tárgyainkban, kultikus szokásainkban, embertani (koponya, csont, genetikai adatok), régészeti, numizmatikai és epigráfiai stb. leletekben ázsiai múltunk mutatkozik.

Magyarok és hunok

A kínaiul „Xiung”- nak írt és „hjun”-nak ejtett fehér – másként eftalita – hunok harcos népe a Belső-Ázsiához közeli területeken indiaiakkal vívott csatáikban évszázadokig keveredett a helybéli indiaiakkal. Ennek bizonyítékai a tibeti kolostorok Kőrösi által kutatott tekercseiben találhatók. Ugyanerre utalnak a legfrissebb kínai tudományos kutatások is a hunoknak a kínaiakkal vívott csatáiról. Magyarul is megjelent A hunok legkorábbi története című kötet, amely a hunok ellen épült Kínai Nagy Fal körüli csatározásokat írja le. A NASA színképelemző műholdas felvételei igazolják, hogy a Nagy Fal a jelenlegi állapotánál déli irányban további 2000 kilométerrel hosszabb volt. Az is bizonyítható, hogy e szakasz építése a hunok észak-indiai uralma idejére esik.

A hunok indiai nyomai a Calcuttai Egyetemen indiai és angol nyelvű adatszolgáltató kötetekben megtalálhatóak. Erről már Kőrösi Csoma írt. A magyarok ázsiai eredetét igazoló munkák közé sorolható még a Szegedi Tudományegyetem kutatásai révén megjelent A Föld népei című antropológiai mű, amely szerint J. Deniker és H. Risley a kromoszóma és vérvizsgálat eredményei nyomán orisszai indo-szkíta, illetve indo-afgán népcsoportnak tartja a bengáliak egy részét, H. Field pedig az Iráni-fennsík kultúrájához sorolja e népeket. Északnyugat felől az akkori (honfoglalásunk előtti) időkben rendkívül gyors mozgásra képes, nyilazó hadviselésű hunok vezették e területfoglalásokat. Ezzel egy időben a további hun törzsek és csoportok vándorlási útvonalának bármelyik szálláshelye alkalmas volt a különböző népcsoportok ideiglenes együttélésére. Ilyen szálláshely volt a fekete hunok bázisát jelentő, ideális fekvésű Kárpát-medence is. Tekintettel arra, hogy kimutathatóan legalább 10-15 nemzedéknyi ideig éltek hunok Európában Kárpát-medencei központban, ottlétük és nyelvi, szokásbéli, tárgy- és fegyverhasználati, valamint kulturális keveredésük a helybéliekkel nyom nélkül nem maradhatott, mint ahogy nem maradt nyom nélkül a középkorban a törökök százötven éves magyarországi tartózkodása sem. A kis- és nagy-ázsiai karavánutak ellenőrzési pontjai mentén élt népek közül katonailag a kitűnően nyilazóak uralkodtak.

Egyes kutatások szerint az úgynevezett türk (török), ázsiai fehér madzsarok – korábban eftalita hunok (hiunák vagy hunák) – a mai turkesztáni, csecsen, grúz, mezopotámiai, valamint a Kaspi-tó körüli kaukázusi népekkel jöttek vissza (!) a régi szállások egyik főhelyére, a Kárpát-medencébe.

Vannak ázsiai nyomaink Indiában is. A hunok több nemzedéknyi indiai tartózkodásának emléke nyelvben, feliratokban, numizmatikában, hadi jelentésekben is fennmaradt. A kontinuitás egy másik maradandó lenyomata a népzene kultúrkincse. Feltételezhető, hogy a kutatásaim során felbukkant, mai napig is énekelt és a magyar népzenére erősen hasonlító jegyeket mutató – a környező iszlám és hindi hatás ellenére megmaradni képes – vallásos énekek előfordulása nem véletlen.

Ha mi, magyarok semmilyen kapcsolatban sem lehettünk a hunokkal, ha mi nem éltünk velük életközösségben, akkor hogy került Észak-Indiába ennyi népzenei és egyéb bizonyíték? Vagy eddig nem ismert magyar törzsek jártak mégis Ázsia mai indiai részében?

Hordozható, hordozó kultúra

Nem maradhat szó nélkül, hogy a lovas, nyilazó népeket jellemző vándorló életforma sajátságos, hordozható, hordozó kultúrát élt lóháton: szétszedhető táborokkal, sátrakkal, könnyű szekerekkel (Timaffy), hordozható konyhákkal, fürdőkkel, a változó időjáráshoz alkalmazkodó díszes ruházkodással, hordható ötvös-remekekkel, fegyverzettel, letelepedés és helyhez-építettség nélkül. A vándorkultúrával kortárs urbánus, rögzített, vízhez kötött – Padányi Viktor és László Gyula szóhasználatával – víz menti-, vagy parti kultúra Európája a római korból maradt díszes palotáknak az „életét”, tartalmát, az élő kultuszt hagyta el. A keresztény vallással átitatva ez a helyhez kötött kultúra heterogén életformát alakított ki.

Az egységes, katonás rendhez szoktatott, a mindennapi változásokban élő, állandó mozgásában lévő vándorló kultúra semmivel nem kisebb értékű a parti kultúránál, csak más. Idővel politikai kérdés lett, hogy mit minek fogalmaztak, mit tartottak, tartanak magasabb rendűnek. A legtöbb esetben egyértelműen napi, ideiglenes politikai szándék egy-egy kultúrát fejlettnek, fejletlennek, vagy barbárnak nevezni és tartani. (Lásd még dr. Padányi Viktor történész ide vonatkozó megjegyzéseit!)

A vándorló-harci életformának éppúgy kellettek szállásés megálló helyek, állomások, mint korunk közlekedési útvonalakon járó emberének. Erről az igényről tanúskodik a „többszöri honfoglalás”, melynek a vándorlásban legutolsó nemzet-megállása, szállása Géza és Árpád idejére tehető.

A Kárpát-medence földrajzi helyzeténél fogva mindig keletnyugat kapuja volt és lesz. Európában egyedül itt találhatóak olyan állat- és növényfajok, melyeknek múltja, illetve eredeti élőhelyei dél-sztyeppeiek vagy ázsiaiak, s a karavánutak mentén találhatóak. A Kárpát-medence Nyugat-Európa utolsó sztyeppei jegyeket mutató típus-fauna lelőhelye, harcászatilag pedig átmenő forgalmi kapu, választóvonal.

Az itt élt és itt maradó népek meghatározó vezető szerepét – a harcászat, a védelem és a megtartás terén is – ekkor a magyar (valamikori hun, hun-avar) nemzetség töltötte be a hozzá szükség szerint csatlakozó, együtt-mozgó más nemzetségbeli, kisebb népcsoportokkal akkor is, ha ezek a kisebb csoportok összesen voltak többen, mint az egy és vezető hun-avar magyarok.

Múltat igazoló, betűvel írott közlés nem lévén, rovásfákon, tárgyakon „íródtak” a római birodalmon kívül élő északi népek – gótok, flamandok, vikingek, normannok stb. – adatai (állatállomány, nemzetség, gazdaság). A rovásírásos feljegyzések a párizsi, londoni, amszterdami, erdélyi rovásfákon, az indiánoktól származó rovott emlékek amerikai múzeumokban ma is fellelhetőek. Ez a jobbról balra rótt rovásírás nem volt egységes az egymástól nagy távolságokban, messze élő népek használatában, mégis olyan rögzített adatbázis, amit kutatni illene.

Térjünk vissza Szent István idejére, s a Kárpát-medencébe. Ez volt az első keresztény európai birodalom, amely tűzzelvassal modernizált. Az új, latin betűs írás tudói számba vették az országot az új úr törvénye, birtok-osztása, állomány- felmérése szerint. A közigazgatást alapjaiban változtatták meg, átszervezve a saját területükön addig szabadon rendelkező nemzetségi, lófői lazább, szabadabb szövetségi együttélést. Szinte minden múlttartó adat eltörlődött. Új úr, új törvény. (Lásd II. Szilveszter pápa levelét a Kagylókürt 28. számának 16. oldalán!)

A régi rend, régi szokás, régi hiedelem elavulttá, azaz megváltoztathatóvá vált. Az új hit nem tűrt meg ősi jövendölést, régi szokást, ehhez tartozó vajákos eszközöket. Az új hitre ártalmatlan, mélyen gyökerező szokások „megtartattak”, mint a regülés, vagy réülés (amit „szabad megtartani”). „Hej regő rejtem, regő, regü regü rejtem” – énekelték a határőrző vidékeken a gyerekek újév fordulóján, mikor mesei reménység mondatik a házigazdának.

Deklamáló énekbeszéd

A recitáló éneklésmód (recitare = effektusszerű, deklamáló énekbeszéd, lásd még: recita, recitare, recitatore, recitazione) nem európai sajátosság. Jeles kutatóink – Bartók, Kodály, Gunda, Györffy – ismert véleménye mellett a kevésbé ismert Lükő írja: „A magyar hallgatónótát (néhány hangon szóló énekbeszéd, szerk.) az európaiak kiabálásnak hallják, mikor még érintetlen volt keleti ízlésünk”. A deklamáló énekbeszéd nemcsak az európai gregorián egyházi ének reneszánsz énekstílusa. Az írás megjelenése előtti idők ázsiai, később európai történetmondói énekbeszéddel adták tovább a hagyományozandó tudást, koruk „média”-híreit. A mai utcai énekesek az ősi emlékezet olcsó utódai, de még mindig hordozzák ennek az énekbeszédnek „szállító” jegyeit, az énekbeszéd módszerét!

Az indiai védikus (a szanszkrt véda=tudás szóból) vallásbölcseleti rendszer hordozói, a szútrák és szamhiták közreadói énekelt, recitáló formában hagyományozták tovább a szöveges tudást, vallást, tradíciót. A Védák lejegyzése egyes feltevések szerint i.e. 1500 táján történt, előtte évezredekig memoriter ismeretanyagként létezett, amit a szájhagyomány örökített. Az indiai recitáló énekstílus maradványai a magyar népi éneklésmódban is fellelhetők például az egyházasfalui regölésben, mely hasonlóságot mutat az észak-indiai Vrndávanban talált „Rádhá Sjám” kezdetű, Istent dicsőítő énekkel.

A XV. századi Itáliában az ókori görög színészek 2-3 hangon előadott monológjaiból, a monódiából (görög: szólóének) származó artificiosa manieri di recitare cantando- t tartjuk az énekbeszéd európai kifejlődésének. Emellett magyar gyerekjáték-dallamainkat, egyes népénekeink hordozta recitáló emlékeinket nem lehet csakis és egyértelműen a keresztény egyházi, európai templomi zene hatásának tulajdonítani. A Krisztus előtti évezredben az Ázsiából memoriter kultúrát magukkal hordozó vándorló népek hoztak, hozhattak énekelt és hangszeres zenéjükben ázsiai recitáló emlékeket.

Indiában az európai recitálást nem ismerő bráhmana papok az ősidőktől fogva mind a mai napig két-három han gon recitáló módon adják tovább ismereteiket az iskolákban, templomokban. Ez a hagyomány az európai recitálásnál több évezreddel korábbi! „A középkori egyházi zene szabad beszédtempója valószínűleg keletről jött…” – írja Lükő Gábor 1942-ben, akit 1990-ig elhallgattatott a materialista lélek nélküli, szimbólumrendszert nélkülöző, csak részletlátó vizsgálati etnológia.

Helyesen tartjuk rubato-nak ezt az énekbeszédstílust. Ruba jelentése kapkod, fosztogat, rubare pedig lop, meglop (valakit), vagyis a rubato énekbeszéd meglopja az időt, nyújt, szabályból, ritmikusból kilép. Régi, ereszkedő ének stílusunk magyar mondatlejtésünket koronázza. A történeti bevezetőben igazolt ázsiai múltunk köszön vissza magyar énekeink gyökereiben. Érdekes összevetve meghallgatni őket a vizsgált terület egyik énekével.

Az orisszai dallam szövegében Rádhá-t, a pásztorlánykák vezetőjét Krsna istennel énekli össze az énekes, megtoldva a Sjám kifejezéssel, ami a sötétbőrű Krsna jelzője. 2/4-es ütemezés mellett a szó nyomatéka az első hangra esik. Az elején három hangot használó forma előbb kvintté, illetve hat hangtávolságúvá szélesedik, a nyolcad mozgás negyed lüktetéssé tágul. Megtalálható benne az instabil terc, amit sajátosan magyarnak, keletről hozott emléknek tartunk. Az Újkérről és Egyházasfaluból való „Ej szénája, szénája” kezdetű gyerekjáték dallamnak egy része minden átmenet nélkül szűkebb terccé válik, majd ismét nagy terccel folytatódik. Augmentáció, értéknövelés viszont éppúgy előfordul a magyar népzenei felvételekben, gyermekjátékdalokban, mint az indiaiban (lásd Rádhá Sjám*-tól).

Az emberiség zenei kódja

A zenei ötfokúság, a pentatónia szinte az egész világ népzenéjében, a legkülönbözőbb népek és nemzetek zenéjében fellelhető: az emberiség közös zenei sajátossága, zenei kódja. A görög kifejezés (penta=öt, ton= hang) ötfokúságot jelent. Lükő professzor írja: „Vastag és vékony hangok szemléletéből sok minden tanulságos dolog következik. Kvintelő nótáink szerkezetét is mindjárt tisztábban látjuk így. Mikor a keleti ember öt fokkal lejjebb transzponálja eredeti kétsoros dallamát, s úgy ismétli meg, jelképesen egy másik, vastagabb hangú embert szólaltat meg. A kvintelés tehát tulajdonképpen a térbeliség képzetét kelti a keleti emberben, két különböző hangforrásét.”

A pentatónia gyakorlati díszítéseiben, rendszerelméleti alapon mégis olyan különleges és sajátos vonásokkal bír a különböző – valamikor valós kapcsolatban élt, s ma már helyileg elszármazott, elvándorolt – népek énekes és hangszeres kultúrájában, aminek felbukkanása nem véletlen és nem lehet csak egyedi a magyar népdalokban sem. Bartóknak a yürükök földjén gyűjtött dalairól lásd a Kagylókürt 28. számát („Ott minden szó dal…”). Az ujguroknál, illetve Turkesztánban élő rokon népeinknél, egyenes ágú őseinknél nagy mennyiségű, egyértelműen ősi magyar népzenei adat található ma már nemcsak indiai területen! Sajnos népzenekutatás ott ma sem folyik.

Az Indiában található magyarhoz hasonló népzene szórványosan felbukkanó emlék, mégis feltehetően a kasmíripandzsábi, valamint a bengáli vidékre tehető. Az egymástól több ezer kilométerre fekvő területek közül én az utóbbiban kutatok. Ez is nagy, két Magyarországnyi területet jelent. A fent leírt adatok szerint hun harcosok járhatták végig a Gangesz mellékét a nagy turkesztáni-afgán Gandhára birodalomból kiindulva.

Minden nagy folyó környezete, deltavidéke olyan vízzel élő, dús növényzetű gazdálkodást, megélhetést jelentett, hogy az ott lakók gazdagsága a betörő hunokat maradásra késztethette. Utalok itt az Indiában járt európai utazók adataira, akik szerint a pazar bőségű Nyugat-Bengália méltán vált a mesésen gazdag India szimbólumává, és a brit katonai jelenlétnek köszönhetően biztosította a brit birodalom felvirágzásának egyik forrását.

Ez az a vidék Indiában, mely alföldi, vízjárta környezetével a legjobban hasonlít a Kárpátokkal körbefogott, vízjárta Kis- és Nagyalföldre, az egykor szabályozatlan Duna-mellék nagy kiterjedésű Sárrétjére, a Duna, Rába, Rábca, Marcal, Hany (Hanság) vidékére, a Berettyó, a Körösök, a Tisza, a Tisza-mellék lápéletére – Szűcs Sándor a Régi magyar vízivilág című munkájában utal erre –, a láprétek kultúrájára, kiemelkedő dombjain élő szálláshelyeire, akkori váracsaira.

Az Uttar Pradesh-i zarándokhelyen, Vrndávanban egy nyolcéves kislánytól gyűjtött dal elemzése sok mindenre rámutat. A dal a Visnu-hívő, azaz vaisnava kultúra része. A szöveg szerint Rádhá, a pásztorlányka Krsna kedvese, aki „Ramana”, azaz Krsna szeme fénye, boldogsága. A „dzsáj” amolyan igenlés, a magyar „úgy” megfelelője, a „Hari ból” köszöntés pedig a magyar „Isten dicsősége” megfelelője.

A melódia ti és fá nélküli, tiszta pentaton dallam. Mindkét rész 8 ütemes forma. A dallamszerkezet kétszer kétsoros forma, melynek első sora kvint terjedelmű, s a felütéssel e gyütt felső kvintben mozog az ismétlő felütésig. A 3. és 4. sor a 2. sor tágult, bővített változata. Az igazsághoz tartozik, hogy a magyar népzene ritmusában a szinkópa ritkán fordul elő. A giusto táncok ritmuskíséretének egyik alapeleme ugyan, mégsem a régi stílushoz tartozó jegyek között tartjuk számon. Azt is hozzá kell tennem, hogy a ma ismert magyar népzenében alig fordul elő felütéses ének. „Elsősorban az ütemelőző ismeretlen… – mondta Bartók. – Nem jelenti azt, hogy soha nem használunk ütemelőzőt; ellenkezőleg, meglehetősen gyakran használjuk. Csupán általános ritmikai szemléletmódunkat, ritmikánk általános szellemét ragadja meg ez a kijelentés.” (Bartók: Harvard előadások IV.)

A dallamszerkezet első fele kupolás, míg a másik fele ereszkedő forma. Ez az Isten-dicsőítő ének – amiben letagadhatatlan a mi magyar népzenénkre jellemző fordulatok és jegyek (kvintelés) emléke – nekem a legszebben mutatja a több évezredes múltbéli keveredést.

Történelme során India számtalan észak-nyugati betörést és embervonulást ért meg. Az ország a mohamedán hódítások (először Kr.u.VIII-IX. század) és az angol gyarmatsors ellen küzdött a legtöbbet. A mongol-mogul, muszlim, spanyol, portugál és francia érdekek fölött a vallásilag megosztható hatalmas országot a brit hódítóknak sikerült az uralmuk alá vetni, mígnem 1948-ban Gandhi erőszakmentes szabadságharca győzedelmeskedett.

Az angolok az „oszd meg és uralkodj” politikai elve alapján hagyták meg a királyokat (rádzsákat), akiket egymás ellen tartottak sakkban; az egymástól több ezer kilométerre eső tartományokat pedig vallási hovatartozásuk alapján osztották meg. Ez a tagolódás a függetlenség kikiáltásának idején is megmaradt. Így szakadt el nyugaton Pakisztán, keleten pedig Bengáliából Kelet-Bengália, azaz Bangladesh. Ezzel India kelet-nyugati irányban vallási-ideológiai szorítóba került.

Ez a politikai megosztó döntés kergette el az 1950-es években ezrével Bengálból a hindu vallásukhoz ragaszkodó, nem muszlim hívőket, akik Nyugat-Bengálban s a szomszédos Bihar államban, valamint a központi fekvésű Uttar Pradesh és Radzsasztán tartományokban telepedtek le. Ezzel a valamikori, több évszázados huna (hun) uralom nyomai szóródtak szét. Ezért találhatóak meg az említett vidékeken a menekültek bengáli dallamai. Mindemellett a Kasmírhoz közeli Pandzsáb tartomány mai lakóit is az eftalita (fehér) hunok leszármazottainak mondják.

Figyelemfelkeltő cikkben az indiai éneket hasonló magyar énekekkel összehasonlító táblázattal tettem közre a „Kagylókürt” 28. számában „Ott minden szó dal” címen.
Utalnunk kell Kőrösi Csoma megszívlelendő soraira: „Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar társadalom az ősi Indiai kultúra tárházában”, valamint Bartók azon óhajára, amit a török népzenei anyag meglelése után írt: „Még keletebbre kell menni”. Bartók török népzene-tanulmánya meg sem jelent magyar nyelven, pedig magyar kiadó adta ki! (Béla Bartók’s Folk Music Research in Turkey, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976.) Bartók Törökország déli részén, valamint az Eufrátesz vidékén kutatott, felhívásának azonban a további kutatásban semmi nyoma! Ugyanígy nyoma sincs magyar népzene-, nyelvi- és tárgyi kutatásnak a kaukázusi, a Kaspi-tó déli partjainál élő népek közt! Miért? Pedig a hivatalos magyarságkutatás Ázsia távoli vidékeivel szemben ezt a területet tartja egyik ősi vándorláspontunknak!

Míg Vámbéri, Stein, Bárdi és mások néprajzi, numizmatikai, epigráfiai, régészeti, építészeti adatokat találtak őseink vándorútján, addig a magyar népzenekutatók (Vikár, Bereczky) csakis és kizárólag cseremisz és csuvas lelőhelyeket járt be többször is! Miért maradt ki Elő-Ázsia és Ázsia, amikor a genetikai, antropológiai, történelmi, nyelvi stb. adatok feltételezik ottani előfordulásunkat? Legalább feltételezés szintjén kellene arrafelé is kutatni, felvételeket készíteni, összehasonlítani! Kodály szerint: „Zenénk törzse éppoly rokontalan Európában, mint nyelvünk. Eredetiségéből ezerévnyi érintkezés, idegen hatás sem tudta kiforgatni.” (Magyarság a zenében, Budapest, 1939.).
Deben Bhattacharya, aki az UNESCO megbízásából a világ majd mindegyik népének zenéjét tanulmányozta, 1960 végén így nyilatkozott: „A magyarok népi zenéje csak Európában idegen, Észak-Indiában nagyon ismerősnek hangzik.”

Bartókot a Harward Egyetem 1942. szeptember végén kérte föl előadások tartására az 1943-as év folyamán. A felkérő levél a budapesti Bartók Archívumban fellelhető 195/ 39. szám alatt. Ebben szó szerint ez áll: „Kelet-Európában, méghozzá egy aránylag kis területen a legkülönbözőbb népek élnek egymás mellett. Népzenéjük kölcsönhatása a parasztzenei stílusok hihetetlen változatosságát hozta létre, anélkül azonban, hogy ez a kölcsönhatás lerombolta volna az egyes népek népzenéjének egyéniségét. Egymás mellett élnek itt a legheterogénebb stílusok: régi, ázsiai eredetű pentaton melódiák, modális dallamok, amelyek részben az előbbiek átalakulásának köszönhetik létüket.”

Végszó

A XX. században elkezdődött az évezredes hagyományokkal való szakítás, a rohamos technikai-gazdasági változások a harmadik évezred Ázsiájának arculatát is átszabják. A mai globalizáció alaposan kihat a föld minden államára. A magyar nemzetségmagok nyelvi, gazdasági asszimilálódása a nagy nemzetekbe (Oroszország, Kína, India) felgyorsul. Ezek a gyorsuló változások eltüntetik a ma még fellelhető Ázsiából származó nyelvi, zene-nyelvi nyomainkat is. Mégis felszínre kerülnek zenei cserépdarabok, melyekből összeállítható az a nekünk szép zenei korsó, mely a megélt ázsiai múltból alakult. Kutatásom során találtam olyan énekeket, melyek teljesen a magyar népzene jegyeit hordozzák, míg mások csak részben tartalmazzák e sajátos jegyeket. Az India északi részének keleti feléhez kötődő népzenei leletek nem véletlenek. Nem lehet megannyi más tárgyi, nyelvi, epigráfiai, numizmatikai, stb. adat igazolása felett elsiklani.

Mindenképpen meg kell említenem, hogy a mai Turkesztáni- hágó és környéke, Kasmír politikailag vitatott területe – egyszóval az egész Indus-völgyi kultúra – az általam talált bengáli zenei emlékeknél feltehetően több ujgur-hun emléket rejt és tartogat!

Ázsiában a hagyomány, a múlt hordozása olyan erős és gyökeres, hogy ha netán elfelejtkeznénk említett tudósaink múltkutatásra felhívó okos, bölcs intelmeiről, akkor is lesz még idéző zene és énekes emlék, mely túlmutat mostani hátat fordító, szándékoltan kutatni nem képes, nem akaró állapotunkon. Tények gyűltek évszázadok alatt, melyeket elhallgatni csak ideiglenesen lehetett. Ennyi adat – Bartókkal együtt mondható – „nem véletlen egyezés”!

Felhasznált irodalom:

Agócs Gergely: A duda, a furulya és a kanásztülök (Planétás, Bp., 2001.)
Albanese Marina: Az időtlen India (Officina ’96, Bp.)
B. Chaitanya Deva: Musical Instruments of India (Munshiram Manoharlal pbl., Delhi, 1978.)
Balás Gábor: A székely művelődés évszázadai (Panoráma, Bp., 1988.)
Balás Gábor: A székelyek nyomában (Panoráma, Bp., 1984.)
Bánki Vajk Emil: Attila hun király élete (Laude, Bp., 2000.)
Baráth Béla: Magyar őstörténet (Püski, Bp.)
Bartók Béla: Népzenegyűjtés Törökországban (Nyugat, XXX/3.,1937.)
Bartók Béla: Az összehasonlító zenefolklór (Új Élet, Népművelés, I/1-2.,12.)
Bartók Béla: Bartók brevárium
Bartók Béla: A magyar népdal (Bp., 1924.)
Bárdi László dr: A magyar népzene lehetséges keleti gyökereiről (Énekzene tanítása, XXX/6., Bp., 1987.)
Bíró József dr: Kőrösi Csoma Sándor és a szabírok (Magyar Közírók Nemzetközi Közössége, Bp., 1998.)
Blaskovits József dr.: Tárih-i Üngürüsz: A magyarok története (II. Nagy
Szittya Történelmi Világkongresszus, Cleveland, Ohio, 1988.)
Csajághy György: A magyar népzene bölcsője: kelet (Alexandra, Pécs, 1998.)
Csajághy György: A magyar őstörténet egyes zenei emlékeiről (Turán, Bp., 2001.)
Challoc’h Bernard Le: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (Püski, Bp., 2000.)
Domokos Pál Péter: „…édes Hazámnak akartam szolgálni” (Szt. István Társulat, Bp., 1979.)
Epigraphica Indica (Motilal Bannarsidas, Delhi, 1982., 18 kötet)
Érdy Miklós dr: A Kőrösi Csoma emlékév összegezéséhez (New York – 1984., rádió – 1985.)
Érdy Miklós dr: Közép-ázsiai utazásom Vámbéry nyomán (Rádió I-V., New York, 1983.)
Érdy Miklós dr: A hun lovastemetkezések (West New York, 2001.)
Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció (138.o. 257. jegyzet)
Haraszti Endre: Hun kronológia (Hamilton, Canada, 1985.)
Hóman Bálint: A magyar-hun hagyomány és hun monda (Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2003.)
Illig Heribert – Weissgerber Klaus: Magyarok a kitalált középkorban (Allprint, Bp., 2003.)
Ittzés Mihály: A múlt csak példa legyen (Kodály Intézet, Kecskemét, 1996.)
Kézdy Vásárhelyi Zoltán: A magyarok útja Indiától Pannóniáig (Stephaneum, Bp., 1939.)
Kiszely Lajos: A Kárpát-medence benépesedése az őskortól a honfoglalásig
Kiszely István: A Föld népei (Gondolat Kiadó, Bp., 1984.)
Kodály Zoltán: A magyar népzene (Zeneműkiadó, Bp.)
Kodály Zoltán: Évkönyv
Kőrősi Csoma Sándor: Buddha élete és tanításai (Kriterion, Bukarest, 1982.; Filum, Bp.)
László Gyula: Múltunkról utódainknak I.-II. (Püski Kiadó, Bp., 1999.)
Lükő Gábor: Zenei anyanyelvünk (Táton, Bp., 2002.)
Lükő Gábor: A magyar lélek formái (Táton, Bp., 2001.)
Modi Jivanji Jamshedji: A hunokról (Barnaföldi Gábor, Bp., 2003.)
Molnár Tamás, Pap Gábor, Pecze Ferenc, Tóth Zoltán József, Vass Csaba, Zlinszky János: A magyar Szent Korona és a Szent Korona-tan az ezredfordulón (Szt. István Társulat, Bp., 1999.)
Padányi Viktor dr: Dentu Magyaria (Püski, Bp., 2000.)
Paksa Katalin: Magyar népzenetörténet (Balassi, Bp., 1999.)
Pap Gábor: Hazatalálás (Püski, Bp., 1999.)
Papp Imre: Nagy Károly és kora (Csokonai, Debrecen, 1997.)
Róna Tas András: A honfoglaló magyar nép (Akadémia Kiadó, Bp.)
Róna Tas András: Nép és nyelv (Akadémia Kiadó, Bp.)
Rosenthal Etel: The Story of Indian Music and its Instruments (Oriental Reprint Corp., New Delhi, 1980.)
Saygun A. Adnan: Béla Bartók’s Folk Music Research in Turkey (Akadémiai Kiadó, Bp., 1976.)
Sima Qian: A hunok legkorábbi története (Shi Ji 110. kötet, Magyar Ház, Peking, 1997.)
Szombathy Viktor: Az őshazától a Kárpátokig (Panoráma, Bp., 1985.)
Topper Uve: A nagy naptárhamisítás (Allprint, Bp., 2003.)
Ujfalussy József: Bartók Brevárium (Bp., 1958.)
Váray László: Baksa Veron vetett ágya (M.N.A., Bp., 1999.)
Váray László: Kis keleti hangszerlexikon (Kagylókürt, 31-36.)
Váray László: „Ott minden szó dal” (Kagylókürt, 28., Bp., 2000.)
Varga Csaba: Jel, jel, jel (Fríg, Bp., 2001.)
Vargyas Lajos: A magyarság népzenéje (Zeneműkiadó, Bp., 1981.)
Zajti Ferenc: Magyar évezredek („Pátria” Móricz Zsigmond Könyvkiadó Vállalat, Bp. I.: 1939., II.: 1943.)

Váray László

Széchenyi István Egyetem, Győr

2004/37.