A mechanikus világszemlélet halála

Mikor zárták be az athéni filozófiai akadémiát? Érdekes módon szinte évre pontosan akkor – 529-ben –, amikor Nursiai Benedek (cc. 480-543) megalapítja a Monte Cassino-i kolostort, a bencések első rendházát. Majd másfélezer esztendő múltán Monte Cassino kolostorát 1943-ban katonai erődítménnyé alakították át, s szinte az utolsó tégláig szétlőtték. Nagy korszakváltások határai ezek az évfordulók, mintha a világnézeti rendszerek változásának volnának tanúi az esztendők…

Paradigmák jönnek, paradigmák mennek

Történelmi távlatból pillanatnak tűnik a második világháború óta eltelt néhány évtized, s mára a rombolásban sokkal előrébb járunk, mint hatvan éve: az első öbölháborúban az amerikaiak néhány hét alatt több bombát dobtak le, mint Vietnamban évek alatt… De vajon csak ennyi változott volna? Mondják, a megsemmisítő lágerek rémségeivel viszszavonhatatlanul megváltozott az emberi történelem. Ide kell sorolnunk az atomfegyvert is, ami nemcsak százezernyi japán létét perzselte fel, de sokakban örökre kiégette a tudomány szűzies ártatlanságába vetett hitet. A digitális fényképezőgépekben is hadi- és űrtechnológia dolgozik – a tudomány egyre szárnyal, ám az ember világnézeti igénye, paradigmája szintén rohamosan változik. Mondják, új világkorszak felé tart az emberiség: vízöntő korszak, amikor a titkok ajtajai feltárulnak, a tudások közkinccsé válnak, amikor emberibb lesz az ember…

A paradigma görög eredetű kifejezés, példaképet, mintaképet, bizonyításra vagy összehasonlításra alkalmazott példát, illetve nyelvtani ragozási mintát jelent. A paradigmatikus dolog mintaszerű, szabályszerű, példaértékű jelenség. Ezzel a szóval jelöljük azonban a világnézeti rendszer legátfogóbb értelmezését is: amilyen képet alkotunk a világról.

A pontos és részletekbe menő korszakolástól eltekintve, az emberiség szellemi életútját vizsgálva három, már megélt nagy szakaszról beszélhetünk: az archaikus, a vallásos és a tudományos világképről.

Archaikus, hagyományos világkép
Ez a paradigma szellemi értékek köré csoportosul, misztikus érzékű, ismeri a világ és a természet harmóniáját, és látja az ember univerzális helyét, szerepét. A világi és transzcendens feladatokat megvalósító, környezettel együtt élő, az életet szakrálisnak tekintő, teljes ciklust alkot. Külső és belső harmóniát biztosító szemlélet és gyakorlat ez – ilyen az aranykor eszmerendszere.

Vallásos, dogmatikus világkép
A korábbi holisztikus és egyéni fölismerésen alapuló szellemi közösség és kutatás helyett dogmatizálódó rendszer. Az örökkévalóság bűvöletét, a szellemi szabadságot a „szervezeti hovatartozás egyenlő megváltás” képlettel fölcserélő, a fölismerés helyett megmagyarázó, a gondolkodás helyett inkább követésre, elfogadásra buzdító nézetrendszer, ami az emberi gyöngék miatt hamar degradálódhat. Ennek ellenére mégis komoly erkölcsi értékrendet képes fenntartani.

Tudományos, mechanikus világkép
A vallás trónfosztásával az emberi ész mintegy elszakad a világtól, és kitüntetett helyzetet vindikál magának. Szakadár a természettel és Istennel szemben, bátran megpróbálja saját erejét, de ezzel párhuzamosan a lelkes világot élettelen anyaggá redukálni, benne önmagát, az embert is csak mechanikailag-biokémiailag és szociálisan meghatározottá degradálja. Profanizálódik minden korábbi szentség, a szellemi értékek háttérbe szorulnak, s a kihasználás szelleme dominál.
Van-e esély a változásra? Mi hiányzik az embernek? Mennyiben bizonyult zsákutcának a modern élet? Talán egy negyedik, eljövendő paradigma a megoldás, a vízöntő szelleme?

Vízöntői, holisztikus paradigma
A mechanikus szemlélet okozta problémák individuális és globális szinten is sürgetően változtatást követelnek, s az embernek egyre nagyobb az igénye az együvé tartozás megtapasztalására. Jellemző az ősi tradíciók tisztelete, az élet szakrális voltának rehabilitációja, a szellemi értékek köré csoportosuló megújhodás és ezzel együtt a kisebb és szorosabb emberi közösségek szerepe, valamint az Isten – ember – világ hármasság harmóniájának igénye.

Vissza a metafizikai szemléletet!

Platón (i.e. 427-347) görög filozófus és természetbölcselő mélységesen lebecsülte a tapasztalati kutatást s a matematikát nem tartotta alkalmasnak az észleléssel szerzett ismeretek rendszerbe foglalásához. A vizsgálódás tárgyát hosszú ideig nem a konkrét fizikai jelenségek képezték, hanem a világmindenséget átfogó általános szemlélet alapján igyekeztek megmagyarázni a részleteket. Az emberi szellem felsőbbrendűségének tudatát nemcsak a klasszikus kor idealista filozófusai és természettudósai, hanem később az egyházak is fennen hirdették. A gondolat az ő felfogásuk szerint is sokkal értékesebb, mint az anyagi világ jelenségei. A skolasztika időszakában a természetkutatásnak egyetlen módszere létezett: a tradíción alapuló következtetés, ami szinte teljesen egybevág az indiai metódussal.

Az újkor kezdetén, 1640-től a reneszánsz és a humanizmus eredményeként a ráció került előtérbe. Ezzel együtt megrendült a hagyományos intézmények – az állam, az egyház, a metafizika vagy a tradíció – befolyása. Talán erre a befolyásvesztésre volt logikus, de nem emberies válasz az inkvizíció, amelynek ítélőszéke ellen a felvilágosultsággal és a természettudományokkal igyekezett védekezni az ember. Ekkor is végbement a paradigmaváltás, a korábbi vallásos helyett a racionális, mechanikus szemlélet vált uralkodóvá, ami jó négyszáz esztendeje meghatározza az emberiség nyugati típusú fejlődését.

Az ipari és posztindusztriális korban a ráció és a tudomány vált intézményesült fő vonallá és konzervatívvá, sőt, a tudománytalanság vádjával sokszor inkvizícióssá minden olyan jelenség ellen, ami kétségbe vonná a tudományos világnézet tekintélyét. Hajdanán a tudományosság forradalmi és progresszív erőt képviselt a haladás érdekében, most azonban úgy tűnik, a racionális-gépies kihasználó szellem és a pénz hatalma legalább olyan erősen ragaszkodik pozícióihoz, mint annak előtte a sokszor csak formális vallásos világnézet.

A vízöntő kor vitatja az ipari és posztmodern rendszerek társadalmi struktúráját, a kihasználás elvét és a gazdasági befolyás dominanciáját. A világ környezeti katasztrófáinak és az ember belső elsivatagosodásának láttán jogosnak tűnik a paradigmaváltás igénye: a racionális helyébe vissza a metafizikai szemléletet!

Cogito ergo sum

A mechanikus világnézet jelmondata is lehetne Descartes híres mondása: „Gondolkodom, tehát vagyok.” Szabatosan szólva nem vagyok egyéb, mint olyan dolog, mely gondolkodik, azaz elme, értelem, ész, gondolkodó dolog (res cognitans). Ezzel szemben áll a res extensa, a kiterjedt dologi világ.
A hajdani történelmi szituáció – a vallásháborúk, teológiai viták és a térvesztés – ismeretében nem csoda, hogy az addigi tradíció által őrzött erkölcs és tudomány mind elméleti, mind gyakorlati szinten megingott, s az észszerű természettudományos gondolkodás alapján új igény merül föl: legyen kiszámítható a természet, támaszkodjunk a világ racionális magyarázatára. Így az akkoriban trónkövetelő új gondolkodás nem a szubsztanciát, a létezés nagy kérdéseit kutatta, hanem a gyakorlati bizonyosságra vezető helyes módszert.

Az új gondolkodás eszköztára a logikus vizsgálódás, a matematika, a fizika, a kísérleti módszer, amely nem más, mint egy racionálisan nyert hipotézis felülvizsgálata, valamint a módszeres kétely, melynek alapján minden megszokott érték kétségbe vonható. A „gondolkodom, tehát vagyok” jelmondatától így jutottunk el a „dubito, ergo sum” – a „Kételkedem, tehát vagyok!” abszurd gondolatáig.

Rene Descartes (Renatus Cartesius, 1596-1650) francia filozófus, matematikus előkelő nemesi család sarja. Szülei katonát akartak belőle, de ő két évre visszavonult, hogy semmi se zavarja tanulmányait. Később önkéntesként belép a harmincéves háborúba, majd Hollandiában telepedik le. Tartózkodási helyét titokban tartja, csak a legmeghittebb barátai ismerték lakhelyét. 1649-ben Krisztina svéd királynő az udvarába hívatta, de a zord időjárás miatt hamarosan meghalt. Descartes mint racionalista filozófus ismert, s a modern természettudományos kor előkészítőjeként ünneplik.

Világszemlélete deista, nem hisz az élő Istenben, csak a világtól elvonatkoztatott, személytelen erőben, amit bátor mondása is tükröz: „Adjatok nekem kiterjedést és mozgást, s akkor én megalkotom a világmindenséget!” A deizmus a XVI. századtól ismert eszmerendszer, mely szerint Isten a világon kívül álló teremtő, aki a világot a teremtés után a szintén őáltala alkotott természeti törvényekre bízta, s fejlődésébe már nem avatkozik bele. Ugyanakkor Descartes felfogása mechanikus is: mindent a matematikára vezet vissza, de nem Püthagorasz misztikája alapján. A minőséget mennyiséggel cseréli fel – elválasztja a „tudományos” szemlé letet a teista meggyőződéstől. Műve nem nyílt tagadása a vallásos világképnek, de olyan következményeket hozott, amik ma, jó négyszáz évvel később éreztetik igazán hatásukat az elidegenedés, személytelenség, uralkodási vágy, s egyéb nyomorúságok formájában. Bár Descartes maga foglalkozik metafizikával, sőt idealista alapokon áll, tanainak végkicsengése, illetve továbbvivői már kiiktatják Istent a világképből.

Ő volt az, aki a tudomány eszközével tökéletesíthetőnek tartotta a természetet, s talán ennek a gondolatnak az eredménye a mai technokrácia, amely a tudást hatalmi eszközként s nem szolgáló-közreműködő erőként használja. E gépies szemlélet egyre jobban teret nyert. Descartes még azt mondja, az emberi test gépezethez hasonló, míg a XVIII. századi materializmus, például La Mettrie már úgy fogalmaz: az ember gép. A következő lépcső talán a pavlovi fiziológiai materializmus. Ezt a behaviorizmus fokozza, amely szerint az ember az ingerek és reakciók mechanizmusa, s innen már csak egy lépés az a lelketlen gondolat, miszerint az ember csupán biofizikai és biokémiai működések együttese.

Ember és természet

Ha ilyen a mechanikus világszemlélet emberről alkotott képe, nem csoda, hogy a természethez fűződő viszonya is egyre kétségbeejtőbb. Descartes szerint a világ titkai megfejthetők, s a világ mechanikus eszközökkel leigázható. Az állatokat érzéketlen gépeknek tartotta, s vallási felhatalmazást adott az embernek, hogy bármilyen célból kizsákmányolhassa őket. Francis Bacon (1561-1626) teológiailag is szentesítette a természettel folytatott kereskedést, a görög bölcseletet pedig meddőnek és haszontalannak tartotta, mert „nem az ember jólétét célozta”. Ő maga nem a természet szemlélésével foglalkozott, hanem – az emberi birodalom határait kiszélesítendő – az uralkodás módozatait kutatta. Szerinte az embernek ellensége a természet, s hadat is üzen: az emberek ne egymást irtsák, „hanem kössenek békét egymással s azután egyesült erővel gyürkőzzenek neki a dolgok természetének, vegyék be és hódítsák meg ezek csúcsait és erődítményeit, és az emberi uralom határait addig tágítsák, amíg ezt Isten jósága megengedi”. A külső természetet gúzzsal és kínzással, sajátunkat kemény törvényekkel és hatalmas hadsereggel kell betörni. Egyedül a siker fontos, s ehhez az észen s nem az érzéseken keresztül visz az út. Nem szabad túlságosan hódolni a szeretetnek, mert ha az behatol az ember munkájába, akkor összezavarhatja képességeit, és olyan lénnyé teszi, aki teljesen szem elől téveszti célját.

Newton (1643-1727) a mozgást, az élet lényegét rendelte alá a matematikai-fizikai törvényeknek, John Locke (1632- 1704) pedig a társadalom s az állam működését egyeztette össze a gépies paradigmával, mondván, a vallásnak nincs helye a társadalomban, ha Isten kifürkészhetetlen. Adam Smith (1723-1790) a gazdasági mozgásokat magyarázta mechanikus modellekkel, Darwin (1802-1892) pedig a fennmaradásért folytatott küzdelem elvében a szabadversenyes kapitalizmus alapeszméjét természeti törvénnyé emelte. Így kopott el fokozatosan a transzcendensbe, a hétköznapi dolgokat is felölelő, egyszersmind túlhaladó magasabb realitásba vetett hit. Parmanidész, a Krisztus előtti VI. század második felében még így fogalmaz: „Ami nem adatik meg az érzékek felfogása számára, az sokkal valódibb, igazabb és tartalmasabb, mint ami szemmel látható.” Ezzel szemben Max Planck (1858-1947) azt mondja: „Csak annak a fizikai mennyiségnek van létjogosultsága, amely meg is mérhető.”

Az ember paradigmatikus helye

Sikerült-e mérhetővé tenni az embert? Van-e a világnak s az embernek önmagán túlmutató célja? Az emberlényt jó néhány vonás különbözteti meg az állatvilágtól. Mondják, az embergyermek képes osztozni a táplálékon, megkínál másokat, míg a főemlősök ezt a gesztust nem gyakorolják. Máskor az ön-transzcendáló képességben ragadják meg az ember mivoltát. De vajon csak a biológiai, esetleg szociális önmeghaladást – a faj életképességét, illetve a társadalom inkább önszervező, semmint önpusztító jellegét – jelenti ez, avagy valamely lelki, spirituális fejlődést, továbblépést is feltételez? A kínai bölcselet szerint a vallása teszi emberré az embert. Az idealizmus és a materializmus eltérően definiálja az embert. Teológiailag az ember a teljességből származó rész, akit Isten minden tulajdonságában maximálisan fölülmúl, mégis egylényegűek. Az embernek közreműködő szerepe van a világ fenntartásában, létének célja az isteni harmónia visszaállítása.

Az ateista felfogás szerint a tompa anyag egy mechanikus rendező elv, a természetes kiválasztódás véletlenszerű mutációinak játéka folytán vált főemlőssé. Ha az ember értelmes létét egyedinek tekintjük az univerzumban, szinte jogosan követelne magának kivételes helyet, s innen már csak egy lépés az a gondolat, miszerint az egész világ az ember élvezetét szolgálja.

A spirituális gondolkodás szerint az ember soha nincs egyedül, a jámbor és békés embernek mindenki a társául szegődik, ráadásul az isteni gondviselés sem hagyja magára. Az óind Upanisad irodalom egyik fennkölt példája két madárról beszél: „Két madár elválaszthatatlan barátként ül ugyanazon a fán (a testi szívben). Egyikük a fa édes gyümölcsét csipegeti, míg a társa csupán figyeli őt. Egyazon fán az egyik személy (az egyéni lélek) elmerülvén (a világ gyötrelmeiben) megtévedt helyzete miatt egyre csak szenved, ám amikor figyelmét az örökké imádott Úr felé fordítja, s fölismeri dicsőségét, nyomban megszabadul minden szenvedéstől.” (Mundaka-upanisad 3.1.1-2.)

Ebből az elfordultságból fakad az ember fóbiás félelme az egyedülléttől, a lét értelmetlenségétől. Amennyiben az embernek nem volna lelki hivatása, úgy egész léte, a teljes humán jelenség véletlen mellékterméknek lenne tekinthető, s a világ nem igényelné az ember létét. A kozmikus magány eme rettenetétől menekül az ember az anyagi élvezetekbe, uralomvágyba, a hatalom és erő illúziójába. Az individuális problémák fő megjelenési formái az identitásválság, az elidegenedés, frusztráció, stressz, nihilizmus, pesszimizmus. Erre legtöbbünk primer válaszként az érzéki élvezeteket hajszolja, ami hatványozott kielégületlenséget, boldogtalanságot eredményez. Szubjektív következmény az önpusztítás – a dohány, alkohol, kábítószer egyfajta lassú szuicídum –, a züllés, az elmebaj, vagy a tényleges öngyilkosság; míg társas visszahatásnak tekinthető az intolerancia, az erőszak, bűnözés, a válás, a nem kívánt gyermekek, a családok széthullása, vagy éppen a delíriumos, felelőtlen lebegés.

A kozmikus egyedüllét globális problémákat is eredményez: egoizmushoz és túlzott individualizmushoz vezet az egyén és az emberiség szintjén. A túlélés vészforgatókönyvének tudatalatti aktiválásával erősíti a kihasználó szellemet, amelynek egyik zsákutcaszerű végső torzulása a fogyasztói mentalitás. Sajátos civilizációs betegség például a pláza-láz, amikor – főként módosabb nők – vásárlással vezetik le felgyülemlett feszültségeiket. Egyre nagyobb mérvű a környezetrombolás az ökoszisztémában, de a humán szférában is megjelent például a tudati környezetszennyezés, a manipuláció s az értékválság. A globális problémák közé kell soroljuk az emberek, illetve nemzetek közötti konfliktusokat, háborúságot. Amíg irigység és vágy létezik, addig háborúk is lesznek.
Ez azonban még nem a végső kép; szellemi, eszmei következményei is vannak a kozmikus magányérzésből fakadó felfokozott egoizmusnak. A szabadság, egyenlőség, testvériség polgári eszméi történelmi távlatban csúfos kudarcot vallottak. A szabadság kísérlete a liberális kapitalizmus, amely inkább a szabadság torz illúzióját szülte meg, mint magát a tényleges szabadságot. Az egyenlőség nagy kísérlete a bolsevista kommunizmus volt, amely egyeseket egyenlőbbé tett másoknál, és hamarosan saját megvalósíthatatlanságának dugájába dőlt. A harmadik polgári eszmény a testvériség, aminek történelmi megvalósításával még csak nem is kísérletezett az emberiség, mert szívélyes közösségek helyett eleddig csak sivár falanszterek születtek. Talán ezért volna szükség egy vértelen szellemi forradalomra, ahol nem a manipulált közvélemény által kikiáltott külső ellenféllel, hanem személyes ellenfeleinkkel, belső démonainkkal küzdünk meg: a kihasználás vágyával, a dühös indulattal, a kapzsisággal, a tévképzetekkel, a tébollyal és az irigységgel. Az emberiség mai válsága elsősorban ideológiai, lelki, etikai válság. Totális elidegenedéshez vezet, ha az ember nem leli meg belső, transzcendens értékrendjét, amely szerint dönthetne. Ezért súlyos mulasztás volna tovább odázni a szembenézést az ember metafizikai elhagyatottságával.

Spirituális forradalom

A mára egyre inkább ortodox tudomány a matériával foglalkozik, a várva várt új paradigma pedig ismét visszakanyarodik az aranykor értékrendjéhez, és a természetfölöttivel, valamint annak az emberhez és a természethez fűződő viszonyával törődik. A vallásos paradigma felfogása szerint az ember szellemisége miatt ki van véve a természet általános törvényszerűségei alól, hiszen nem passzíve alkalmazkodik környezetéhez, mint az állatok, hanem át tudja alakítani a természetet. De vajon nem önmagán kellene változtatnia az embernek? Nem szűk és célszerű látásmódját kellene átalakítania? Hisz régi jó szokása szerint inkább változtat a környezetén, mintsem önmagán. Halaszthatatlanul fontos cél a torzult tudatállapot harmonizálása, ráhangolása az isteni rendre.

A tudat nem áll külön az embertől. A tudat nem függetleníthető a megfigyelőtől, mintegy önmagának vizsgálója, egyben visszahat hordozójára. Az anyagelvűség a matéria elsőségét hirdeti, abból igyekszik levezetni a tudat létét. A kvantumelmélet szinte egyenrangúnak tekinti a kettőt, míg az idealista világnézet a tudat elsőségét hirdeti, s abból eredezteti az anyagot. A tudományosság megfelelő eszköz az emberi tudatnál alacsonyabb jelenségek megismerésére, ám az embernél magasabb dolgok vizsgálatára csak a metafizikai vizsgálódás, a transzcendens észlelés alkalmas. Ennek szellemében az új paradigma megállapítja, hogy a tudat nem az anyag terméke, hanem az isteni szférából származik. A lélek létének bizonysága a tudat: ahol a tudat, ott a lélek. A tudatos lélek transzcendentális az anyagi testhez képest, mégis annak befolyása alatt áll, amíg a testének hiszi magát. Ez lehet az új kor spirituális tudományosságának kulcseszméje.

Az anyag elemi részecskékből és energiából áll, amikre a fizikai törvények hatnak, a tudat pedig tudatrészecskékből és a spirituális vonzerő hullámaiból áll, amikre a transzcendencia törvényei érvényesek. A tudatrészecskék lelki szikrák, akik egyéni metafizikai identitással rendelkező, szabad akarattal felruházott individuális lények. Helyzetük kétféle lehet: a mindenséggel harmóniában lévő, illetve azzal antagonisztikus. Az emberiség szellemfejlődésének – vagy inkább csökevényesedésének – utóbbi évszázadai a diszharmóniában állók számát fokozták, ezért volna nagy szükség a fordulatra. Alternatívát a globális szemléletmód jelenthetne, de ha ez továbbra is anyagelvű és önző ala pon valósul meg, az még nagyobb fokú kihasználást eredményez. Szellemi globalizációra, lelki együvé tartozásra, transzcendens testvériségre volna szükség. Holisztikus módon, nagyobb empátiával, lelkibb módon kellene kö zeledni a teremtett világhoz, s benne minden lényhez. A személyes mottó pedig az egyszerű élet – magasrendű gondolkodás lehet, mert a komfort fokozódása nem feltétlenül jelent szellemi haladást.

Az utolsó szó jogán

Hajdanán az emberiség birtokolta a mindenség egységes ismeretét, mára azonban atomizálttá vált a világ. Információs korban élünk, nem pedig a bölcsesség korában. Az ember ismeretanyaga hihetetlen tempóban gyarapszik, de ezzel párhuzamosan belső kiüresedése is félelmetes mérvű.

Márpedig az életben az eligazodáshoz segítségre van szükség. Hajdanán ezt a vezérlő szerepet a rítus, a hagyomány és a hit adta, ma a természettudomány, a pszichológia és a kényelem filozófiája tölti be. Az empirikus és kísérletes tudományos világnézet néhány évszázados múltra tekint vissza, ezzel szemben a hagyományos világkép évezredekben méri idejét. A pszichológia röpke ideje próbálkozik az emberi psziché vizsgálatával, a jóga vagy a világvallások pedig ezredévek óta gyógyítják az ember lelki sebeit.

Az emberiség közös szellemi kincseinek megismerése azonban rámutat arra a lehetséges szellemi alternatívára, amely visszaadhatja az ember belső nyugalmát egy zilált világban is. Ekkor a világ bezárul kifelé és kinyílik befelé – azaz kiszűrhetővé válik a külső zaklatottság, és feltérképezhető a mindenkiben ott rejlő harmónia, a belső világok szépsége. Ez a kultúrák fölötti kultúra, a vallások fölötti vallás, ami a sokrétűség és változatosság mellett is egységes, és integer képet ad a mindenségről.

Rácz Géza

2004/37.