Én drogozom, mi meggyógyulunk…

Így hangzik a Leo Amici Alapítvány jelmondata. A komlói drogrehabilitációs intézetben, ahol a közösség maga a legfőbb gyógyító erő, családias, szeretetteljes közeg vár a felépülni vágyó szenvedélybetegekre. Az alábbiakban kis betekintést nyerhetünk az ottani életbe egy szakmai terepgyakorlatát végző szociális munkás beszámolója által

Egy ősi elképzelés szerint az élet akkor nyeri el értelmét, amikor az emberi cselekvést sikerül összehangolni a kozmikus arányokkal. Ez a szemléletmód jellemzi azokat a terápiás közösségeket is, ahol az addig kábítószerrel, alkohollal élők találtak menedéket korábbi káosszá vált, önromboló életük elől, egyszersmind egyfajta spirituális élet kibontakoztatásához nyertek segítő közeget. Az ide kerülők számára ezek a közösségek a végső mentőöv funkcióját töltik be, hisz életük alternatívája az önpusztítás, a lelki és fizikális halál.
A terápiában részt vevők nem kapnak újabb, esetleges függőséget eredményező gyógyszeres kezelést, így a különböző tudatmódosító szerektől való elvonás nem kevés fizikai fájdalommal és lelki gyötrelemmel jár. Ebben a helyzetben csak azok a terápiások képesek kitartani, akik már minden reményüket elvesztették az anyagtól remélt boldogságot illetően, és egy figyelmes, szeretettel, megértéssel támogató környezetben vészelhetik át ezt az időszakot.
Az itt élő fiúk és lányok életmódja meglehetősen szabályozott, ugyanakkor rugalmasan követi az egyénenként változó felépülési-fejlődési ritmust, ami egy évtől két, három év is lehet. A szigorú elvek szerinti élet következetességre és nagyon komoly erkölcsi életre neveli őket.
A zene- és a mással nem pótolható színházterápia nélkülözhetetlen eszköz a felépülés során. A közös próbák és sikeres előadások gazdagítják a kreativitást és a mozgáskultúrát, s emellett alkalmat adnak arra, hogy a résztvevők felszínre hozzák, újrafogalmazzák, s ezáltal pozitív módon dolgozzák fel régi életükkel kapcsolatos élményeiket. E tevékenységek során a tiszta állapotban tapasztalt siker boldogító ízének megérzése, valamint egyfajta kozmikus világrendbe tartozásnak, illetve spirituális kapcsolat megélésének élménye újabb, pozitív perspektívák lehetőségét kínálja.
A beszélgetésekre, problémafeltárásra a csoportterápiák alkalmával kerül sor, amikor is a terápiások korábbi érzelmileg sivár és depressziós hangulatukból egy pozitív szemlélet kialakításáig jutnak el: megtanulják felszínre hozni érzéseiket, majd megtanulnak bánni azokkal. Az őszinte szembenézés korábbi romlott erkölcsű életükkel, a környezetüknek okozott gyötrelmekkel nem könnyű feladat. Nélkülözhetetlen az a felismerés, hogy erkölcsi romlásuk főképp a függőségüket okozó szer következménye, és ettől megszabadulva nekik is meg van az esélyük, hogy változzanak .
A terápiásokat segítő változásokban fontos elv: az úgynevezett kemény szeretet jegyében történő nevelés, ami egyfajta konfrontatív visszajelzésekkel teli, mégis szeretetteljes gondoskodásra utal. Tehát a társaktól, segítőktől kapott törődés, gondoskodás nem egy mindent elfogadó, „minden jó” mentalitást takar, hanem sokkal inkább egy több szempontú érdekképviseletet. Érdekes momentum, hogy a terápiás közösség úgy működik, mint egy tükör: itt mindenki mindenkitől tanulhat, függetlenül attól, hogy segítő vagy terápiás, újonnan érkezett vagy régebb óta ott élő személy.
Speciális közösségi életük egy magasabb szintű rendszerbe emeli őket, s ez a fajta életvitel olyan személyiségformáló erővel bír, amely képes kiragadni őket a torz énközpontúság, illetve a jellegzetesen önsajnáló, manipulatív, másokat hibáztató, elutasító és tagadó magatartás mocsarából.
A terápia folyamatát egy úgynevezett felszabadulási rituálé teszi teljessé, amit az határoz meg, hogy ki mikor alkalmas önálló életének megkezdésére. Ez tulajdonképpen egy beavatásnak tekinthető a felnőtt, önálló, felelősségteljes tiszta életbe, melynek során útravalóként a terápiás magával viheti mindazt, amit a rehabilitáció során megtanult, megismerhetett – a saját értékeit, a közösség erejét, a tiszta élet eszményét. Az ünnepségen a felépülő családtagjai, hozzátartozói is részt vehetnek, akikkel egyébként a rehabilitáció alatt is szoros volt az együttműködés.
Természetesen a visszaesés egy volt szerhasználó életében komoly és állandó veszéllyel fenyegethet, azonban a hasonlókkal való társulás erőt ad, csakúgy, mint az a tudat, hogy a kinti életben is keresheti a már „szilárd józanok társaságát”, akik rendszeresen összejárnak, és sokféle építő tevékenységben, akár színházi munkában, zenében, vagy az újonnan kikerülők beilleszkedésének, elhelyezkedésének elősegítésében vállalnak szerepet. A különböző önsegítő csoportok sok esetben életre szólóan megtartó közösséget jelentenek, így a terápiás kezelésből kikerülők lépésről lépésre tanulhatnak meg élni.
Meggyőződésem, hogy ami a terápián részt vevők személyes és közösségi áldozathozatalát illeti, hatalmas iramban óriási lépéseket tesznek meg, mindezt „csupán” egy emberhez méltó élet lehetőségéért. Nekik sokkal több nehézséggel és erőfeszítéssel jár a magas morális elveken, valamint összetartáson és szereteten alapuló élet kialakítása és megszilárdítása, mint más, úgynevezett józan embereknek. Ehhez kapcsolódva óhatatlanul fölmerül a kérdés bennem, vajon szükséges-e minden esetben végigjárni azt a kálváriát, mely az élet vagy halál kérdését szögezi elénk; vagy tudunk-e esetleg finomabb szinten is, kevesebb szenvedés árán tanulni az élet iskolájában? Tanulni a mindennapokból, mindenkitől: hogyan lehet szeretetben és összetartásban élni…?!?

Nyisztor Erika
2003/36.