„Téved az, aki nem az örök életre rendezkedik be!”

Sok halál közeli élménybeszámolót hallottam már; mostani riportalanyomat azonban különös viszony fűzi a halálhoz: előző számunkban fia halálával kapcsolatos élményeit osztotta meg velünk, most pedig saját „beavatásáról” vall, melyben lánya születését követően részesült. Szeretettel ajánlom mindazoknak, akik félnek a haláltól. Mint tudjuk, a félelem ellenpólusa a szeretet.

– Mesélne arról, hogy minek kapcsán volt halálközeli élménye?
– Nagyon szép összefüggés bontakozik ki abból, hogy egy édesanyának hogyan alakulhat – a gyermekei által – a sorsa. 1976-ban megszületett Virág, a második gyermekem, azonban a méhlepény belém nőtt – mint utóbb kiderült. Manuális lepényleválasztással próbálkoztak… Ha a méhlepénynek akár csak egy iciri-piciri darabja is bennmarad, az nagyon súlyos következményekkel járhat. A lepényleválasztás folyamán azonban olyan irgalmatlan állapot alakult ki, hogy úgy gondoltam, ezt nem fogom megúszni. Semmi máshoz nem tudtam akkor képzeletemben hasonlítani, mint egy karóba húzáshoz – odabent minden szétrombolódik, és nekem ezt józan fejjel meg kell élnem.

Egyre romlott az állapotom, s csak arra emlékszem, hogy mikor már nem tudtam tovább elviselni, akkor ösztönösen felkiáltottam: „Szűz Anyám, segíts!” Ez azért volt érdekes, mert egy olyan professzornál szültem, aki teljesen „bebetonozott” szovjet alapokon végezte el az egyetemet (a feleségét is onnan hozta), és amikor énbelőlem ez a segítségkiáltás kiszakadt – a szívemből –, akkor hirtelen magamhoz tértem, és arra gondoltam: „Úristen, mostani kiszolgáltatottságomban mit fog velem csinálni egy ilyen ateista?” Szóval ennyire az irrealitásból a realitásba oda-vissza ingó-lengő állapotom volt.

Nagyon gyorsan romlott az állapotom – a leválasztási kísérlet addig folyt, amíg egy ún. atóniás, méhűri vérzés állt elő – ezt nem tudták elállítani. Iszonyú nagy kapkodás kezdődött, mert időközben rájöttek, hogy a méhlepény belenőtt a méhfalba. Ezt csak műtétileg lehet leválasztani!

– Akkor még mindig a tudatánál volt?
– Igen. Egészen addig a tudatomnál voltam, amíg elkezdtem kiszállni a testemből. Úgy éreztem, hogy vagy a szellemi kapcsolatomat veszítem el a külvilággal, vagy a fizikálisat. Nem kellett sokáig várni, hogy a kettő közül melyik irányba fogok indulni, és ezt nem is én döntöttem el. Elkezdtem elszakadni a világtól – a hangok halkabbakká váltak, a látvány távolodott.

– Ez milyen érzéssel töltötte el?
– Tárgyilagosan fogadtam, mert addigra már annyira tömény volt ez a fizikális és lelki állapot, és a kérdés, hogy ’még mit kell kibírjak’, hogy teljes mértékben megadó voltam. Nem fűzött semmi érzés ehhez. Elfogadom! És mint később kiderült az életemben máskor is, ez a titka. Ez a titka annak, hogy Istenhez közelíteni lehessen. Fogalmam sem volt azelőtt, hogy mit jelent az, hogy kiüresíteni magamat. Később, amikor próbáltam kielemezni a történteket, akkor jöttem rá, hogy a kiüresítés a mindenről való lemondás és a transzcendens világból jövő irányításhoz való teljes odafordulás: Itt vagyok. Tégy velem, amit akarsz. Legyen meg a Te akaratod!

És akkor csak annyit mondtam magamban: szóval ez a halál? A koronacsakrán át távoztam a testemből, hátrafelé – ezt akkor érzékeltem, amikor a mennyezeten voltam. Onnan lenézve láttam, hogy lenn az ágyon fekszik valaki, olyan, mint én – legalábbis ilyennek látom magamat, ha belenézek a tükörbe. Láttam az orvosokat és a személyzetet körülöttem, akik esetlen sürgölődéssel küzdöttek az életemért.

Korábban, miután a kisfiamat megszültem, egy sürgősségi beavatkozás során kaptam egy vénás altatóinjekciót, és attól olyan torzult lelkiállapotba kerültem, ami egy rendkívül félelmetes és visszataszító élmény volt: mintha egy egyre szűkülő, sötét, mély kráterbe zuhannék lefelé, és az emberek arcán, akik körülvettek, semmiféle reakciót nem láttam. A gyermekem védelmében akartam nekik üzenni, de nem tudtam velük ezt a kapcsolatot létrehozni. Óriási iszonyatot éreztem: zuhanok a semmibe, és nem tudom megvédeni a gyermekemet. Nincs semmi kapcsolat – azt hittem, ez a halálfélelem.

A korábban hitt halálfélelem-iszonyatból ezúttal nem éreztem semmit – sőt, inkább szép, meleg, megnyugtató érzés kerített hatalmába, fokozatosan erősödő biztonságérzettel. Szégyellni kezdtem magamat, hogy semmi aggodalmat nem érzek a gyermekeimért. Hiszen most már ketten vannak! Egyszerűen hatalmába kerültem a lefegyverző, csodás érzésnek, ami felülkerekedett mindenen. Nem tudtam, hogy én szellemtest vagyok. Egyszerűen csak repültem felfelé. Egy erő vitt, s az emberekkel való kapcsolatom teljes mértékben megszakadt. Az épületnek szép magas teteje volt, a nagy hó már kezdett róla lecsúszni; az erdei fenyők a kertben csak úgy roskadoztak, a nagy hó csüngött az ágaikon. S a falazott téglakerítés teteje is végig tele volt hóval. Innen fölülről milyen nagyszerű ez az egész! Csodálkozás volt bennem, most ezt az új állapotot kellett megszoknom. És ahogy emelkedtem, úgy láttam a környéket, majd a Mecseket. És akkor egyszer csak megláttam a Balatont – s már láttam a gyönyörű Dunakanyart és a lefelé futó folyamot is…Egyszer csak feljutottam olyan magasságba, amikor láttam az egész Kárpát-medencét. – Istenem, ez a hazám! Az egész térség szépséges fehér, ragyogó fényben úszott. És sugárzott! Körülötte hatalmas fekete, áthatolhatatlan sötétség… Tehát elkezdtem Kelet felé utazni. Amikor éreztem, hogy egyre jobban felfelé haladok, akkor kezdett az foglalkoztatni, hogy mit csinálok én itt egyáltalán? Repülök, egyre gyorsabban, de hogyan, mitől? Érdekes, majdnem álló, hegyesszögű testtartásom volt, és teljesen egyenesen tartottam magam. Nem volt szükségem arra, hogy a tagjaimat mozgassam. Felülről „húztak” fölfelé. Csodálkoztam azon, hogy nem félek, nem fázom, hanem egyre jobban érzem magam és teljes biztonságban vagyok. Ekkor már gömbölyödött alattam a Föld. Olyan gondolatom támadt, hogy az emberek milyen régtől fogva, mennyi költséggel, energiával, a tudomány és a gazdaság összefogásával, hihetetlen nagy erőfeszítésekkel, nemzetgazdasági programokkal építenek fel űrprogramokat; évtizedekig készítik fel az embereket, hogy fizikálisan alkalmasak lehessenek egy űrutazásra. Komplikált szerkezetekbe kell beöltözniük és új viselkedésformákat megtanulniuk. Én pedig a sárga habselyem hálóingemben itt repülök, szárnyak nélkül, leírhatatlan nagy szabadsággal és biztonsággal. De hová és mi végre?
Aztán később megint a látványra kezdtem figyelni: egy nagy állóvíz: a Fekete-tenger, a Kaszpi-tenger, alatta Anatólia, és egészen Iránig be tudtam azonosítani. Nagyon szép vörös színeket láttam magam alatt. Ladakh, s aztán egy nagy fehérség jobbra: Tibet és a Himalája. Alatta virágzó, buja zöld, háromszögben végződő kontinens, majd egy gyönyörű nagy kékség: India, és az Indiai-óceán. Amikor kikerültem ebből a látványkörből, intenzív gyorsulással kerültem az űrbe. Láttam végig az egész lenyűgöző Naprendszert, a bolygókat, a Tejútrendszert, a csillagokat. Csak haladtam fölfelé egy „csatornában”, egy pontos, megváltoztathatatlan irányba. Olyan volt, mintha egy energianyaláb húzott volna fölülről. Mikorra végignéztem a szépséges égitesteket, az összes távolba ragyogó csillagot, addigra már egy kék világba kerültem. Nagyon békés, nagyon szép, nagyon megnyugtató, de alapvetően kék színű világba. Utaztam, irdatlan távolságon át, és egyszer csak elfogytak a csillagok is. A kékség egy homogén, polarizált fénnyé változott. Nem fehér, hanem nagyon finom kék színű közeg volt. S én csak utaztam, egyre távolabbra, fölfelé. És akkor hirtelen felmerült bennem egy költői kérdés: Na és akkor most hova? Hova tovább? Mi lehet ezután? És akkor váratlanul a Kis herceg jutott eszembe, a bolygójával. Ahogy tárgyilagosan és bölcsen leszögezi: a lényeg az láthatatlan! Akkor hát a szeretet… S éreztem, hogy elkezdek lassulni, mintha fékező rakétákat kapcsoltak volna be, s egyszer csak megálltam. A kékségben elkezdett valami sűrűsödni előttem. Két mezítelen láb. Nem női láb, nagyobb annál. És elkezdett kibontakozni egy férfialak is. Magas növésű, redőzött köpenyben. Hosszú haja volt. Mondanom sem kell, nagyon meg voltam döbbenve: éppen itt, és éppen most… És én teljesen szilárdan itt állok – igaz, hogy nem érzek talajt a lábam alatt. Ekkor kis döccenésekkel egyre feljebb kerültem, olyan magasra, hogy szemtől- szembe találkoztam Vele. Felemelt olyan magasra, hogy semennyire se kelljen felnéznem Reá. És akkor nagyon erős szeretetérzést éreztem, aminél már nem lehet több. Nem emelte fel a karját, de mégis szorosan átölelt. Teljesen átölelt a szeretet. Nincs ennél jobb érzés a világon! S aztán elkezdtünk egy beszélgetést. Nagyon szép, mély kék szeme volt, ovális arca és szép barna hullámos haja. Bajsza, az állán keskeny kis szakálla. Gyönyörű arc. Nem Ő szólított meg engem, hanem én kezdtem Tőle kérdezni. Mint egy kibontott zsák szájából, úgy ömlöttek ki belőlem a kérdések… olyan sokat kérdeztem, és olyan gyorsan egymás után, mintha már Isten tudja, mióta lettünk volna nagyon jó barátok. Felkészülten adtam ki magamból a kérdéseimet, bennem szunnyadt mélyen valahol, és az a környezet egy másodperc tört része alatt kinyitott egy kis ajtócskát, fiókocskát, amiből kirepültek azok a gondolatok, amik már jó helyen csiszolódtak.
Ő azonnal válaszolt, minden kérdésemre, egészen pontosan, abszolút kielégítő módon. Semmi félreértés nem volt. Soha életemben emberrel így nem tudtam beszélni. Ez a csodálatosan árnyalt magyar anyanyelv semmi ahhoz képest, ahogyan ott beszéltünk. Ott fönn a nyelv nem gond. Az ajka sem mozgott – mi gondolatátvitellel beszélgettünk, és ez a legtökéletesebb. Ezért sem lehetett semmi eltérés.

– Személyes jellegű kérdései is voltak?
– Nem az én személyemre vonatkoztak, inkább az egész emberiséget érintő, filozopter jellegű kérdések voltak, amikkel én az anyagi világban egyáltalán nem foglalkoztam addig.

De sajnos nem tudom visszaidézni a kérdéseket és a válaszokat sem – akkor oly mértékben terhelt volna le, hogy nem tudtam volna magamat a kötelezően megélendő hétköznapi helyzetre normálisan felhozni. A transzcendentális létben való utazás nagyon sok fizikális életet kiválthat, mert óriási tanulás volt, még így is, hogy szellemileg voltam ott. A Szeretettel, az Abszolút Szeretettel találkoztam. És azért ment a beszélgetés úgy, mert megkaptam az Isten bölcsességét, világosságát, igazságosságát és szeretetét. De ez itt a Földön nem elérhető, csak megközelíthető, ez lehet a cél.

– A testébe való visszatérésről vannak emlékei?
– Egy másodperc tört része alatt tettem meg a hihetetlen nagy távolságnyi időt és térbeliséget, és becsapódtam a testembe. Nem tudom elképzelni, hogy lehet annál borzalmasabb, amikor az ember abból az óriási nagy szabadságból, abból a könnyedségből, és abból a hatalmas nagy szeretetből és biztonságból becsapódik egy ilyen sártömegbe, mint ami az emberi test. Olyan nehéz volt, mintha egy hegy alá kerültem volna. És ráadásul minden elölről kezdődött: az iszonyatos fájdalmak… A szülőágyat alakították át műtőággyá, s mechanikával emelték fel, zökkenéssel, s én ezzel a rázkódással kerültem vissza a testembe. Ott aztán elkezdhettem azt a sokéves gondolkozást, amit azóta is folytatok.

Miután visszatértem, erős volt az elvágyódásom, mert nagy büntetésnek éreztem, hogy Ő visszaküldött. Istennek ezzel az élménnyel valami nagyon gyönyörű célja kellett hogy legyen. Mert előtte úgy nézett ki, hogy nagyon nagy árat kell fizessek. Utána rá is jöttem, hogy ez mindig így megy: nagy dolgokért nagy árat kell fizetni. Semmi sincs ingyen.

Azóta, ha olyan téma merül fel, ami közel hoz ahhoz a másik világhoz, annyira eluralkodik rajtam az elvágyódás, hogy elindul belülről egy egészen apró kis rezgés, egészen-egészen benn, egyre jobban felerősödik, és végül egy magamon uralkodni nem tudó állapotba kerülök, egy hihetetlen zokogásba – a legnagyobb igyekezetem mellett sem tudok teljességgel uralkodni magamon. Ez sokkal több, mint meghatódottság. A meghatódottságot (persze az alkattól és a jellemtől függően) tudják kezelni az emberek és képesek uralkodni magukon. Ha azonban ez a folyamat bennem elindul, nem tudom elfojtani.

Csak miután visszatértem, jöttek az emberi gyarlóságból, a korlátozott helyzetből eredő bizonytalanságaim: miért én? Marcangoltak a kérdések: Hogy gondolhatom én, hogy az Úr Jézus előtt álltam? Micsoda arcátlanság ez tőlem? Én, kis porszem, hogy gondolhatok ekkora merészségre? – Nos, azért adott nekem egy olyan fogódzót az Úr, hogy megbizonyosodjak ebben a nagyon is érthető tamási viselkedésemben – mert ez tamáskodás, oly mértékben a gyarló emberre jellemző. Az édesanyám több alkalommal is beszélt nekem a torinói lepelről, de soha nem láttam semmit róla. Amikor életemben először egy könyvben képet láttam a lepelről, akkor megint jött az érzés, amiről beszéltem, és egy irányíthatatlan sírógörcsbe torkollott. Akkor a könyvben felismertem Őt. Minden részletében. A termete, az arányai, az arca. Eredetileg pénzzel volt letakarva a szeme, de én szemtől-szemben láttam azt a gyönyörű szép kék szemét! Azonnal eltűnt minden kétségem, és azt mondtam, hogy ez az Ő akarata. Ő döntötte el… Ha Ő így akarta, akkor bizonyára tudja, hogy miért. Hogy miért kellett nekem ezt megélnem, miért választott erre engem ki. Amikor abban az energianyalábban haladtam felfelé, Ő húzott, Ő irányított, Ő várt.

– Mondta, hogy annál az érzésnél, amit ott érzett, csak egy jobb lehet: másokat is hozzásegíteni ahhoz, hogy nekik is részük legyen ugyanebben…
– Igen. Ez egy abszurd vágy, ami nagyon hamar kiszakadt belőlem. Istenem, milyen egyszerű lenne minden, milyen szép is lenne a világ, hogyha az emberek ezt az élményt megélhetnék! Senki soha nem akarná a másikat bántani. Mindenki csak örülne annak, hogy a másik örül. De ez lehetetlen! Néhányan ráirányíthatják az emberek sokaságának a figyelmét arra, hogy ezek a rendre személyiségátalakító élmények milyen fontosak. Ha az ember némi fogékonysággal rendelkezik, akkor lehet, hogy előbb-utóbb egyfajta átváltozáson maga is átmegy. Ha nem élmény útján, akkor a közvetítettség által. Az az igazság – lehet, hogy furcsán hangzik, nagyon profán ez a kifejezés –, nem lehet „megúszni” a szellemi fejlődést. Nem lehet itt, az anyagi világban, valakinek direkt módon, egy tölcséren át becsöpögtetni vagy pirulával beadni; az enyémhez hasonló élménynek pusztán a nagyon korlátozott lehetőségekkel való átadásán keresztül valakit jobbítani, egy komolyabb szellemi lépcsőfokra segíteni. Együttes munka haladhat erre, de nagyon-nagyon sok mindent kell elsősorban annak a személynek tennie, akit – jó szerencsével, valamilyen módon – megérintettek ezek az élmények és a mögöttük húzódó transzcendentalitás.

– Az Ön személyisége miben változott meg az élmény kapcsán?
– Teljesen. Először is, amit a legfontosabbnak tartok, az a sok vívódás, ami az Istennel kapcsolatos. A kapocs Isten és én közöttem merőben más jellegű lett. Legelőször is sziklaszilárddá vált. Minden tétovázásomat magam mögött hagyhattam. Korábbi Istenhitem „Istentudássá” lényegült. Ezzel egy időben az egész érdeklődési köröm is nagyon megváltozott. A karrier számomra egy nevetséges dologgá vált, igazából már nem is nagyon érdekel a szakmám. Nem köt le, nem ez a feladatom. A kenyérkereső foglalkozásom ez, mert ezt tanultam meg, ezt tudom. De nem tolakszom, nem kellenek címek. Eddig még mindig adott annyi lehetőséget a jó Isten, hogy mindig volt kenyerem. Van rendes, kulturált fedél a fejem felett, a gyermekemnek is tudok biztonságot adni. Nincsenek félelmeim az élettől. Azt nem mondhatom, hogy a félelmet teljes mértékben kizártam az életemből, mert minél fontosabb más számomra, azzal a kérdéskörrel vagy azzal a személlyel kapcsolatosan igenis lehetnek, de magammal szemben nincsenek; tudom, hogy velem van az Úr. Úgy gondolom, hogy nagyon nagy bennem a törekvés arra nézve, hogy magamat hátra szorítva másokért éljek. Ezt tartom értelmesnek. Másfajta életet nem tartanék érdemesnek és értelmesnek, inkább unalmasnak.

Nem köt le, feszültséget okoz, ha nem tehetek másokért. Leginkább a hazámért tenni – ez a legerősebb késztetés bennem. Nem véletlen, hogy megmutatta nekem a fénylő, ragyogó Kárpát-hazát az Úr. Úgy gondolom, sokat fejlődött az emberismeretem is. Onnan föntről egész jól megtámogatnak, úgyhogy most már nem csak ott Őelőtte tudok szilárdan állani, hanem itt lenn is, természetesen kizárólag az Ő segítségével. Mert nagyon pontosan tudom, hogy Nélküle semmi sem vagyok.

Lejegyezte: Bodnár Diána

2003/36.