Semmit le nem rombolni…

Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes, 1923-ban született. A kommunista hatalom megakadályozta teológiai tanulmányainak befejezését Magyarországon, így 1949-től Rómában végezte el az akadémiát és szerzett doktori címet. 1956-ban került a japán misszióba, ahol 37 évet töltött el, majd 1993-ban tért haza.

– Életútját látva a legelső kérdés – ami talán mindenkiben fölötlik: hogyan kerül egy magyar keresztény szerzetes Japánba?
– Ez nagyon régi történet, hiszen most vagyok nyolcvan éves. Fiatalon léptem be a jezsuita szerzetesrendbe, amely kezdettől fogva a kereszténység terjesztését tűzte ki nagy feladatául, szerte a világon. Nem sokkal később beköszöntött Magyarországon a kommunista rend, és az üldöztetés. A rendet szétszórták, én Rómába kerültem 1949-ben. Ekkor írtam egy levelet a rendfőnökünknek, hogy szeretnék Japánba menni misszióba. Nem az európai kultúrát akartam exportálni, hanem Jézus evangéliumát hirdetni az egész világon. Nem kellene elvetni mindazt a szépet, jót és igazat, amit a Teremtő Isten és a Szentlélek jóvoltából az emberek megtaláltak a szívükben, ami kialakult a vallásaikban, s amit megéltek, hanem inkább egy tanuló készségével kellene befogadni azt, és valóban egyetemessé tenni az egyházat. Abban az időben ez nem volt általánosan elfogadott a katolikus egyházban, bár egyes vezető teológusok már 1949-ben kezdtek efféléket mondogatni. A második vatikáni zsinat azt hirdette ki, hogy így kell missziókat végezni, így kell az evangéliumot hirdetni. Semmit le nem rombolni, és más vallásokkal nem veszekedni, hanem párbeszédet folytatni.

1956 augusztusában fölszálltam egy hajóra Távol-Kelet irányába, s október elején kötöttem ki Yokohamában.

Alig hogy megérkeztem, jöttek a hírek a magyar forradalomról. Óriási volt a magyarok iránti szimpátia. Az újságok a címoldalakon, nagy cikkekben foglakoztak az eseményekkel. És persze engem is hívtak, hogy jelenjek meg tiltakozó gyűléseken, bár japánul még nem tudtam. Elmentem, és zongorán eljátszottam a magyar himnuszt. A forradalom idején egy pillanatra fölmerült bennem, hátha vissza kellene mennem, de a szabadság sajnos csak pár napig tartott. Eldöntöttem hát, egy életem egy halálom, itt maradok Japánban.

A nyelvet hála Istennek könnyen megtanultam. A magyar embernek könnyebb megtanulni japánul, mint más európainak, mert hasonlít a nyelvtan, a mondatszerkezet a gondolkodásmód. Többen voltunk magyar jezsuiták, és mindegyikünknek az volt a híre, hogy gyorsan tanultuk meg a nyelvet, ráadásul úgy beszéljük, hogy a japánnak fölcsillan a szeme. Valahogy egy húron pendülünk mi magyarok és japánok. Valahogy úgy érzem, rokonok vagyunk, de inkább távoliak.

Később aztán írtam húsz-huszonöt könyvet ezen a nyelven a teológiával kapcsolatos témában. A legsikeresebb könyvem a Mi a kereszténység? címmel jelent meg. Egyszerű kis kötet, ha jól emlékszem százezer példányban jelent meg. A többi könyvem sem maradt a polcon a kiadónál, de azokból nem kelt el ennyi. Olyan címeket adtam könyveimnek, amiről sejtettem, hogy tetszeni fog a japánoknak. Például: Pitypang, Napraforgó, Hóvirág, Búzavirág, Pacsirta, Szivárvány, Szentjánosbogár és hasonlóak. A japánok nagyon szeretik a természetet, és nagyon közelinek érzik magukhoz az állatokat, növényeket.

Tavasszal van a cseresznyefa virágzás, az év egyik fontos eseménye. Hatalmas, terebélyes vadcseresznyefák virágoznak, gyümölcsük nemigen van, de óriásira nőnek, gyönyörűen virágzanak. Az egész lakosság kimegy a cseresznyefák alá, gyékényeket terítenek le, ott énekelnek, táncolnak, iszogatnak egy kis szakét, és nézik, hogyan hullanak a cseresznyevirágok szirmai. Közben arra gondolnak, hogy csak egy pár nap a virágzás, utána elmúlik, de szép, ami éppen most múlik el. Nem hervad el a virág, csak súlytalanul lehullanak a szirmok. Mi is elmúlunk majd egyszer, múljunk el mi is ilyen szépen. Ez az ő lelkiségüknek nagyon-nagyon megfelel.

Ezzel függ össze az tipikus japán dolog is, hogy a tanév  áprilisban kezdődik. Bár a mi naptárunkat követik, de a tanév mégis tavasszal kezdődik. Hosszú nyári vakáció szakítja meg a tanévet, ami valamikor márciusban végződik. Tavasszal kell kezdeni. Hogyan is lehetne az élet egy új szakaszát lombhulláskor kezdeni? Ez is mutatja, milyen fontos szerepet tulajdonítanak az érzelmeknek. Van bennük racionalitás, de a japán végső soron mégis csak nagyon érzelmes nép. És azt hiszem, azért tartják olyan fontosnak az udvariasságot, az illemet, a kifejezési módokat, azért adnak mindennek olyan szép kifejezési formát, mert tudják, ha szabadjára engednék az érzelmeiket, abból robbanás lenne.

– Hogyan tudott ott működni, mint jezsuita? Volt-e valami különbség a hitéletben? Mik voltak a nehézségek és mik a könnyebbségek?
– A japán szellemi világ négy elemből állt össze. Az egyik az ő ősi ösztönös vallásosságuk, az úgynevezett sinto. Ez nagyon egyszerű hit, amiben nyolcmillió szellemi hatalmasságot ismernek el és tisztelnek, ápolják az ősök és a halottak emlékét, és ünnepelnek a kis sinto szentélyeikben. Minden helynek, minden vízesésnek, minden fának meg van a maga szelleme. A sinto olyan vallásosság, ami nagyon sok más egyszerű népnél is megtalálható volt, Japánban azonban mind a mai napig fennmaradt. Nem olyan, mint egy személyes vallás, hanem inkább, mint egy folklór, mint egy közösségi élmény, mint egy összetartozási kapocs.

A másik elem a buddhizmus, ami a VII-VIII. században került Japánba, kínai közvetítéssel. Igazából a XII. században terjedt el a nép között, és mind a mai napig él, méghozzá a mahájána buddhizmus. Az Irgalmasság Buddháját tisztelik és ennek a nagy japán terjesztője Sinran. Az ő tanítása szerint az egyetlen teendő a ráhagyatkozás Amida Buddhára, erre az ős irgalomra, s így halála után a hívő eljuthat a végső boldogsághoz. Mélységes bizalomban és nagy odaadásban élik az életüket. Az amida felekezet a buddhizmus egy nagyon furcsa ága, hiszen a buddhizmuson általában hosszú elmélkedések a hosszú elcsendesült, aszkézist értenek, itt pedig nem. Az ehhez a felekezethez tartozó szerzetesek akár meg is házasodhatnak, és nem szükséges semmilyen önsanyargatást vállalniuk, csak bízniuk kell az ősi irgalomban, aki mindenki boldogságát akarja, és meg is fogja valósítani. A buddhizmusból az evilági dolgokon való felülemelkedést vették át, a ragaszkodás nélküli életet, mikor az ember nem tapad saját kis énjéhez.

A japán szellemi világot befolyásoló harmadik fontos tényező Kung mester tanítása. Ha így mondom nem nagyon értik az európaiak, mert mifelénk Konfuciusnak hívják ezt a mestert. A Kr. e. V. században élt, tanítása a kínai kultúrával együtt érkezett Japánba. Az ő alapgondolata az etika, ami nem vallás, inkább a gondolkozás és az élet erkölcse, az emberiesség, mint alap beállítottság, továbbá a tisztelettudás, az udvariasság és a közösség iránti elkötelezettség rendje.

A negyedik elem pedig, ami a japánokat különösen befolyásolja, az a nyugati gondolkozásmód, a nyugati természettudomány, a technika, a jogtudomány.

– Mikor került ez a kultúra Japánba?
– A XVI. században kezdődött Xavéri Ferenccel. Ez volt a nyugati gondolatok, a kereszténység első nagy hulláma. Ennek próbáltak gátat vetni, ami csak átmenetileg sikerült. Az 1850-es években az amerikai hadihajók kikényszeríttették, hogy Japán újra megnyissa kikötőit a külföld előtt. Ezzel köszöntött be a nyugati gondolkozás második nagy hulláma. Jöttek keresztény misszionáriusok, protestánsok és katolikusok is. Japán úgy tervezte, hogy elfogadja a nyugati technikát, de a szellemiséget megőrzi az ősi formában. Támogatták a sintoizmust, és a császárt pedig az istenség leszármazottjaként tisztelték.

A Második Világháború után egy teljesen új, demokratikus alkotmány készült, ami teljes vallásszabadságot is biztosít. Ezzel indult meg a nyugati szokások, zene, gondolatvilág modern kori beáramlása. A kereszténység is szabadon működhet.

Igaz, hogy még csak körülbelül egymillió megkeresztelt ember van Japánban, ami a lakosság nem is egész egy százaléka, de a keresztényi gondolatvilág – az emberi jogok, az ember, mint érték és cél, s nem mint eszköz, a szegényekről való gondoskodás, az önzetlenség – ezek pregnánsan bekerültek a gondolkozásba.

– A karitatív tevékenység nem volt jelen a hagyományos japán kultúrában?
– Valamicske volt, de alig-alig. Az első lepra kórházat például a XVI. században egy jezsuita alapította, majd a XIX. században ismét katolikusok alapították a lepra kórházakat. A szeretet szerepel a keleti vallásokban is, de a szeretetszolgálat ilyen mértékben nincs jelen. A buddhisták számára a saját üdvösségük a legfontosabb, azt nagyon keresik. Igaz, hogy a mahájána buddhizmusban jelen van az egyetemes irgalom, de ez más, mint a keresztény agapé, a keresztényi szeretet. A filozófusok általában hibának, tévedésnek minősítették azt, hogy az egyből több lett, s ezért vallják, hogy vissza kell térni az ős Egy-be. A kereszténység viszont úgy mondja, hogy az Egy nem egy magányos lény, hanem az Én odaadása a Te-nek. Én vagyok a szerető, a másik a szeretett és viszontszerető, a kettő kapcsolata pedig a harmadik tényező, a szeretet kapocs.

– De talán a mi szeretet-minőségünk még nem elég magas szintű ehhez. Ezt kell most tanulnunk.
– Hát igen, rengeteget lehet még tanulni, hiszen szabad akaratunk van, ugye; ez a mi nagy méltóságunk és lehetőségünk, de ebből jönnek a bajok is. Próbáltam úgy szólni a japánokhoz, hogy azt fogalmazzam meg, amiről sejtettem, hogy ott van a szívük mélyén, s már súgja is nekik a Szentlélek. Például azt, hogy csak a szeretet számít, azt hogy a szeretet az örök lesz, azt hogy másokkal és másokért élni, ez az igazi fontos dolog. Hogy nem az önzés, a pénzgyűjtés, a hatalomért való tülekedés a fontos, nem ez az élet célja, hanem a szerető, egymásért való szolgáló-szeretet, és ez vezet el bennünket azon az úton, amelyen eljutunk az igazi életbe. Erre nagyon-nagyon rábólogattak.

Azt, hogy a halál után az ember léte nem szűnik meg, teljes mértékben elfogadják. Sokan vallják a buddhista gondolatot, miszerint más formában újjászületünk itt a Földön, mert még nem tisztultunk meg kellőképpen, de ez nem általános. Inkább azt gondolják, hogy halál után az ember a szellemek világába jut.

– Mennyi ideig élt Japánban?
– Harminchét évig, s ez nagyon hosszú idő. 1993-ban tértem haza, a bámulatos rendszerváltozás idején, ami iránt a japánok nagyon-nagyon érdeklődtek. Ők is nagyon utálták a Szovjetuniót, mert háborúztak velük, elvették néhány szigetüket, a Kínában levő hadsereget hadifogolyként kezelték, tehát nem jó emlékeik vannak. És mint egy kártyavár, összedőlt ez az óriási birodalom. Ez nekik nagyon tetszett.

A második Vatikáni zsinat a keresztények egységéért emelt szót, s a keresztény egyházak egységét hangsúlyozta. Ezt az ökumenikus irányzatot igyekeztem Japánban is művelni. Ott könnyebb, mert nincsenek a múltban gyökerező mély sebek. Mi itt egymást öltük, ott nem. Nagyon sok barátom volt a protestáns lelkészek vagy anglikán papok közt. Tanítottam például az egyik protestáns lelkészképzőben, és tagja voltam a javarészt protestánsokból álló Keresztény Tudományos Társaságnak, és soha nem volt semmi bajom. A zsinat egy mondatban megemlíti a közös bibliafordítás lehetőségét.

Japánban is hozzáláttunk ehhez a munkához. Nagy szükség volt erre a feladatra, hiszen furcsa lett volna, ha a szeretetet hirdetjük, ugyanakkor annyira rosszban vagyunk egymással, hogy nem tudjuk együtt fordítani a Bibliát. A különböző egyházak előzőleg Jézus nevét másképp írták át japánra, most sikerült ez is egységesíteni. Dogmatikai kérdések soha nem jelentettek problémát, inkább a személynevek és a stílus okozta a legtöbb nehézséget. Tizennyolc évig tartó vállalkozás volt ez, de a Biblia megjelenése után néhány év alatt elkelt egymillió példány. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ebben a munkában részt vehettem.

Szép munkám volt, és szerettem ott lenni, nem untam meg, de az itthon maradt jezsuiták, akik végigszenvedték a negyven évet, kezdtek a leveleikkel bombázni. Megírtam mostani rendfőnökünknek, hogy mi a helyzet, de a szerzetes az engedelmesség alatt levő valaki. Végül aztán 1993-ban tőle jött a levél: misszióba küldelek magyar földre. Ami munkát át lehetett adni, átadtam, azóta vagyok itthon, és végzem a szolgálatot.

– Japánban ma hány jezsuita él?
– Japánban ma 250 jezsuita él, közülük több mint száz japán születésű. Nálunk kétféle szerzetes van. Van, akiből pap lesz, és vannak laikus testvérek, akik ugyanolyanok, mint a papok csak nincsenek fölszentelve. A mai időkben egyre jobban hangsúlyozzuk a világiakkal való együttműködést, mert egyre csökken a szerzetesek száma. A szerkesztőségekben vagy a felnőttképzésben (Faludi Ferenc Akadémia) a segítő munkatársaink családos emberek. Teljesen egyenrangú félként dolgoznak. A világi életben és munkában való jelenlétünk egyre nagyobb szerepet kap.

Loyolai Ignác lelki gyakorlatokat is kidolgozott. Ez egy kis könyvecske egy harminc napos lelki tréninget ismertet, aminek követésével az ember igyekszik megszabadulni a rendetlen ragaszkodásától, s tiszta szívvel felismerheti az Istennek a személyesen reá vonatkozó szent akaratát. Ha pedig megtalálta, meglátta az ember e hivatást, rászánhatja magát az út követésére is. Ez ennek a lelkigyakorlatnak a célja, amit jezsuiták mellett világiak is végeznek. Igyekszünk átadni ezt a vonzó, sugárzó jezsuita lelkiséget.

Lejegyezte:

Ubornyák Katalin

2003/35.