Szarvasbőrbe bújva…

Él Indiában egy mondás, miszerint nem is tisztességes ország az, ahol nincs fekete pettyes szarvas-antilop…

Mi itt Európában a nagyobb vallási tradíciók tanítása folytán úgy tartjuk, az áldozat elengedhetetlen a léthez és a fejlődéshez, legyen az bár mások érdekében végzett munka vagy más, lemondással járó áldozat. A mai modern játékelméleti társadalomfelfogások szerint a kooperatív és kompetitív, vagyis az együttműködésért áldozatot hozó és a kihasználó, versengő stratégiák 5:2 arányban kell álljanak, hogy folyamatos és egyenletes fejlődéssel az emberi közösség működőképesen fennmaradhasson. Mert összeomlana, ha csak ragadozó lelkületű egyének alkotnák, és hihetetlenül labilissá és sebezhetővé válna, ha csak galamblelkületű tagjai lennének. A kompromisszumra és önfeladásra képes emberek többsége szükséges tehát az egészséges közösség életéhez.

Mi a szarvas?

A szarvas, mint szakrális jelkép a világ legkülönbözőbb részein fordul elő. Kínában a hosszú élet, a görög hagyományban a kígyót nyelő szarvas az újjászületés szimbóluma, míg a keresztényi körökben ugyanez a jelkép Jézus gonoszt legyőző megváltó tettére utal, de megtalálható az Észak-amerikai indiánoknál és a nomád népek totemállatai között is. A magyar néphagyomány szent állatként vagy vezér-állatként tiszteli. Azonban nemcsak Hunort és Magort vezette a nép- és honalapítás küszöbéig a csodaszarvas, hanem különböző mondákban királyokat és szenteket is vezetett, akik kolostorokat és városokat alapítottak azon a helyen, amelyet a szarvas mutat nekik.(1) Ő a vadászmondák űzött állata, aki üldözőit mindig vízen túlra vezeti. A Biblia negyvenkettedik zsoltárában a szarvas az igaz hitre áhítozó lelket jelenti, aki a tiszta vizű forrásból, a keresztvízből iszik. Szarvasok húzzák az idő szekerét a görögöknél. A buddhista hagyományban a bölcsesség megjelenítője, Buddha ugyanis előző életében szarvas volt. A kelta mondavilág több hőse halála után szarvassá változott.(2)

Magyar Adorján, a XX. század első felének sokat vitatott néprajzkutatója a szarvas jelképében egy protokultúra központi alakját sejti. A Csodaszarvas című könyvében kifejti, hogy a Karácsony a születés ünnepe volt már a keresztény liturgikus ünnep bevezetése előtt is, mert mind a szarvasoknál, mind az embereknél ez időben láttak napvilágot az utódok, ha a párosodás a tavaszi napéjegyenlőség körül történt. A születés ekkor a téli napéjegyenlőség idejére esett, a megújuló új élet analógiája alapján a „pogány” új év napjára. Ekkor került sor a népi folklórban is megőrzött teremtés-mítosz felelevenítésére, a regölésre, mely szerint a Nagy Atyaisten elküldte fiát, a Napistent, szálláshelyet készíteni az eljövendő emberi nemnek. A Fiúisten egy szarvas agancsai közt átkelt az ősköd vizén, rátalálva párjára az Anyaföld személyében, akivel közösen gyermekeket nemzettek.(3)

„A Csodaszarvas a Nagy Égisten jelképe, aki pedig az Ég, a Mindenség megszemélyesítése. Itt a Mindenségnek a Csodaszarvasban való megtestesülése úgy van föltüntetve, mintha ez a Mindenség Tengeréből úszva jönne elő, amiértis eleintén mintha a vízbe volna merülve, csak feje és szarvai látszanak ki, s az ezeken ragyogó Nap és Csillagok a vízben tükröződnek, míg szügyén és szőrén a Hold és a többi csillagok még alámerülvék, aminthogy a Hold és a Csillagok egyszerre szoktak is a láthatár alá tűnni. Mindezt azonban úgy kell fölfognunk, hogy a Csodaszarvas tulajdonképpen maga az Ég, vagyis maga a Mindenség Tengere, és hogy eszerint itt tulajdonképpen csak átváltozik Csodaszarvassá, vagy ebben van megszemélyesítve, hogy vele énekbeli szerepet eljátszhasson.”(4) Ilyen értelemben a csodaszarvas a teremtés és az évenkénti újjászületés jelképe volt már a kereszténység térhódítása előtt is. Az evenki hagyományban a szarvastehén a világfa tövénél szüli a földnek, a középső világnak az állatokat és az embereket. Szkíta kori szarkofágokon a sámán állat formájú anyja szarvastehén alakjában a szent fa tövében fogadja a sámánt, elnyeli őt és megszüli a fősámán lelkét.(5)

A szarvas tehát a legtöbb hagyományban központi szerepet játszik, és a teremtés aktusában vállal szerepet, a teremtő princípiumok megszemélyesítője. Általánosságban a születés, a teremtés és a földi „megjelenés”, megtestesülés segítője.
Egy hiányzó láncszem
A szarvas-jelképek jobb megértéséhez érdemes megvizsgálni azt a különös erdélyi román karácsonyi éneket, melyet Bartók Béla lelt fel, és amely oly sok vitát és zavart okozott a XX. század első felében. Erdélyi népdalgyűjtései alkalmával a szarvas-mondakör egy ritka változatára akadt a román kolinda-énekek között. A kolindálás a regölés román megfelelője, éppúgy karácsonyi álarcos népi játék, mint Magyarországon.

A Cantata profana-t övező vitáktól most eltekintve érdemes megvizsgálni a szarvassá változott fiúk történetét.

Az eseménysor röviden elbeszélve kilenc fiúról szól, akiket apjuk nem hétköznapi kenyérkereső foglalkozásra nevelt, hanem egyes egyedül vadászatra. A fiúk a vadászat során csodaszarvas nyomára bukkantak egy híd közelében, amit követve ők maguk is szarvasokká váltak. Apjuk a keresésükre indult, és mikor meglátta őket célba vette az egyik szarvassá változott fiút, majd mikor azok felfedték magukat, hazahívta őket. A szarvassá változott fiúk azonban ezt visszautasítva elmondták, hogy ők már nem alkalmasak az emberi életre, hisz immár szarvasok.
Beavatás
Mircea Eliade korunk egyik legnagyobb vallásfilozófusa is beszél arról az ősi szokásról, hogy a vadászcsoportnak azonosulnia kellett azzal az állattal, melynek elejtése legfőbb céljuk volt. Az ősi társadalmak pszichológiájában szerinte felfedezhető ebben az a passiókarakter, amely a társadalmi bűn, azaz a gyilkosság során – amely elengedhetetlenül szükséges a társadalom fennmaradásához (megváltásához) – az áldozat maga a bűnt elkövető lesz, mert tettét, és ezzel a bűnt a társadalomért vállalta. Ő lett „a bűntelen áldozat, amely a maga fizikai és szellemi feláldozásával megváltja a társadalmat a bűntől, vagyis egyfajta hiánytól.”(6)

A sikeres vadász érti, tudja zsákmányállata természetét, szokásait. Szinte azonosulnia kell vele, hogy elejthesse. A fiúk, akik utat tévesztettek a rengetegben, saját maguk útját tévesztették el, és már a szarvasokét járták csak. Az átalakulás a vadászattal kezdődött. A fiúk vadászok, és mint ilyenek, a kereső ember megszemélyesítői. Az űzött vad, mint ahogyan azt már fentebb láttuk a Legmagasabb, az Isteni. A híd, amelynek egyik oldalán a vadászok megpillantják a nyomot, implicite magában rejti a víz szimbólumot is, mert a híd nem más, mint a vízen átívelő út. Természetesen a vízszimbolikának hatalmas jelentéshálója van, melyet nehéz lenne felsorolni, gyakori azonban az élet és halál fogalmaival együtt emlegetni. Ilyen az élet- és a halál vize; a teremtés ősóceánja, melyből a világ született; vagy a keresztvíz, amiben megmerítkezve a régi, bűnös meghal, és mint új ember lép elő. Ez utóbbi a beavatási szertartásokat is eszünkbe kell juttassa. A Cantata elemzői is gyakran jutnak arra a következtetésre, hogy a szarvassá válás is egyfajta beavatás lehet. Ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy a beavatásokkal ellentétben a szarvassá változott fiúk nem térnek vissza apjuk házába. A beavatásoknak lényege pedig éppen az volna, hogy a társadalomból valamilyen módon, a beavatási rítusokkal kiszakított egyén, vagy egyének az elkülönülés hosszabb-rövidebb időszaka után oda, más minőségben visszatérhessenek. (Lásd nővé-, férfivá avatás, házasság és jegyben járás, eskük és esküvők.)
Átváltozás?
A beavatásokkor megjelenő magasabb szint és módosult tudás sem kerül említésre a szarvassá változott fiúk esetében. Ha mégis, mindössze egy szóval a mű végén, miszerint a szarvassá változott fiúk nem isznak többé pohárból, „Csak tiszta forrásból.” Hiányzik a történetből a beavatási rítus jelleg is. Sokkal valószínűbb tehát, hogy a létminőség megváltozását olvashatjuk ki a szövegből, valamint egyfajta testi átalakulást – szimbolikus, vagy szó szerinti értelemben -, amely azonban nem feltétlenül ugyanaz, mint a beavatás.

Bácsfi Diána tanulmánya jól példázza ezt a különbséget: „Az avatás az egyén ontológiai helyzetének teljes vagy meghatározott mértékű megváltozása. Totális mértékű létmódváltásra azonban az archaikus világkép szerint az emberi létezés két pillanatában, nevezetesen a születés illetve a halál pillanatában kerül sor…”(7) A szarvasfiúk esetében azonban ez a változás még e két meghatározó pont között, életük folyamán történt meg. Az ilyen átváltozásokat az alkímiai hagyomány transzmutációnak nevezi. Ez általában a finomfizikai test átalakulásával kezdődik, majd a teljes fizikai test átváltozásával, átlényegülésével fejeződik be. Ilyen új testet mutat a Biblia is Jézus feltámadása utáni állapotában. A szarvasfiúk esetében, mivel egy nagyobb mítosz egyik elemeként kell felfognunk a történetet, elsősorban nem szó szerinti állattá alakulás történt, hanem ennek szimbolikus értelmét kell szem előtt tartani. Azzal a különbséggel, hogy nem beavatásról, hanem „totális létmódváltozásról”, transzmutációról kell beszélni, ami egy lineáris fejlődés következménye.

Mit jelenthet akkor a szimbolikus szarvas és a valódi átalakulás? E helyt ismét a már ismert beavatási rítusokhoz kell visszanyúlni. A legtöbb beavatás prototipikus jelleget mutat. „Létezésében orientációt nyerve önmagában totalizálja az archetípust. Így ettől kezdve, annak megfelelően (…) megadott minta szerint viselkedik.”(8) A szarvassá válás, mivel a beavatásnál több, a szarvaslényegűségnél is több, szorosan összekapcsolódik a tevékenységgel. A szimbolikusan szarvassá változott, de valósan transzmutálódott emberek feladatait, funkcióit mindig csak áttételesen öntötték szavakba. Fel kell tennünk tehát a kérdést, hogy mi is egy „szarvassá változott” személy feladata? Itt újra csak a hagyományokhoz, mítoszokhoz kell fordulnunk.
Mit tesz az, aki szarvassá változik?
Mint már szó volt róla, a szarvas, jobban mondva a Csodaszarvas az Ég Isten, vagyis a Legfelsőbb megtestesítője. A „szarvasokká” változottak ezt a helyet természetesen nem kaphatják meg, a Magasságosnak legfeljebb képviselői lehetnek. Mi a feladata tehát, milyen funkciókat kell ellátnia a szakrálisan átváltozottaknak?

A szarvas a bölcsesség és egyszerűség jelképe. Kínában a hosszú élet szentjének hátasállata. Fentebb már láttuk, hogy a „szarvas” vezérállatként szakrális helyek kiválasztásában nyújt segítséget. Ezenfelül a sámánisztikus hagyományokban a születés, a teremtés és a földi „megjelenés”, megtestesülés segítője, az élet transzcendentalitásának őrzői, a világi uralkodók vezetői, életvezetők, lélekvezetők, és a lélek magasabb szintre kerülésének kulcsfigurája. A lélek magasabb szintre kerülése a beavatással függ össze. A szarvassá vált, szakrálisan átalakult ember tehát inkább a beavatások kulcsfigurája. Ő az, aki katalizálja és elvégzi ezeket a folyamatokat. Emlékezzünk az életfa tövénél álló szarvastehénre, aki elnyeli, majd megszüli a lelkeket. Eurázsiai és amerikai ábrázolások szerint fejéből növényként sarjadzik az életfa(9), mely az anyagi és a transzcendens világok kapcsolatát jelzi, melynek ő áll a találkozási pontjában.

Világunkban ezek a jellemzők és funkciók a tradicionális társadalmak szerzeteseire, papjaira, bráhmanáira és szentéletű remetéire illenek, akik a szakrális hagyományoknak megfelelően vezetik a hozzájuk társulókat. Az isteni törvények betartása mellett harmonikus életet, nem ritkán hosszú, gazdag életet biztosítva nekik, az evilági magasabbrendű, vagy túlvilági újjászületés ígéretével.

Egy utolsó kulcsmomentum értelmezése kívánkozik még ide. A Cantata szövegében az apa kérését a legnagyobb, legkedvesebb fiú utasítja vissza, akinek társadalmi kötelessége lett volna a család fenntartása és az utódok biztosítása. Ő azonban hátat fordított már a világnak és a társadalomnak. Meghalt a földi világ számára, önmagát áldozva fel érte. Indiában a szarvas-antilop bőrét öltik magukra a remeteként elvonuló vezeklő bráhmanák. Ők is, mint a világtól elvonuló más vallású szerzetesek, áldozatot hoznak épp az anyagi világban élőkért, hogy a transzcendencia lehető legtökéletesebb megvalósításával és felkutatásával az anyagi és transzcendens szférák egyensúlyát biztosítva szolgálják embertársaikat.

Mai, „modern” korunk kivételével mindig a legnagyobb tisztelet övezte azokat, akik önmagukat áldozatként felajánlva a társadalom szakrális szükségleteit „szarvasbőrbe bújva” igyekeztek biztosítani. A játékelméleti felfogás arányai megközelítőleg sem érvényesülnek e tekintetben. A valódi lemondásban élők fogynak, tevékenységük hiányával a szakrális űr nő. Az „átváltozott” lelki vezetők hiányában a társadalomra vonatkozó játékelméletek negatív jóslatai véresen komollyá válhatnak.

1. Ipolyi: Magyar mitológia 301.o.
2. Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemedám György: Jelképtár, Helikon Kiadó
3. Magyar Adorján: A Csodaszarvas; Budapest, Magyar Adorján Baráti Kör, 16.o.
4. uo. 121.o.
5. Mitológiai Enciklopédia 1998 Budapest, Gondolat 235.o.
6. Talián Tibor: Cantata profana – az átmentmítosza1983 Budapest, Magvető 167-168.o.
7. Kagylókürt 34.szám 57.o.
8. uo.
9. Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemedám György: Jelképtár, Helikon Kiadó

Capári T. Gábor
2003/35.