„Nézzétek a mezők liliomait…” – A gondviselés teológiája keresztény és hindu szemmel

Thomas Merton, a XX. század nagy misztikusa és lelkiségi megújítója tragikus hirtelenséggel félbeszakadt pályája betetőzésének tartotta volna, ha megvalósul élete nagy álma, kelet és nyugat vallási szintézise. Ezen ő sohasem a vallások egybemosását, valamiféle szinkretizmust értett, hanem vallások okos párbeszédét, melyben kölcsönösen elismerik egymás értékeit. Tervei között szerepelt egy teológiai szótár kimunkálása, a különböző vallási fogalmak egységes fogalomrendszerben történő kifejezésére. Az ő nyomdokain haladva megkíséreltünk a keresztény tanítás fundamentumának tartott Hegyi beszédből kiemelni egy fogalmat, és megvizsgálni annak tartalmát két eltérő vallási hagyományban. Írásunkban egy keresztény (Dr.Kecskés Aranka) és egy hindu-vaisnava (Abhaj-csaran dász) teológus folytat párbeszédet a gondviselésről.

K.A.: A keresztény Biblia gyönyörű hasonlatban mutatja be az isteni gondviselést, amikor az ég madarairól és a mezők liliomairól szól. A bíborvörös pipacs vagy szélvirág (latin nevén Anemone coronaria) a bíborba öltözött Salamonra emlékezteti, holott a tüzelőanyagban szegény Palesztinában tüzelésre használják, ha elszáradt. Az ég madarai pedig nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, mégis mindent megkapnak, amire szükségük van. Ha a növényekről és állatokról így gondoskodik Isten, nem gondoskodik-e sokkal inkább a képmására teremtett lényről, aki egyedül képes felismerni és megragadni az isteni lényeget?

A.Cs. :Erre az egyik hindu szentírás, a Bhágavata-purána költői szépségű részlete rímel, mely szerint az evilági törekvések hiábavalóak, csupán a feltétlenül szükséges létfeltételek megszerzésére irányuljanak. Az élet végső célja túl van e múlandó dolgokon. “Kiszáradtak-e folyók, hogy ne adjanak többé vizet a szomjazónak? Bezárultak-e a hegyek barlangjai, s legfőképp nem védi-e meg a Mindenható Úr a teljesen meghódolt lelkeket?” – teszi fel a kérdést a Bhágavata. A gondviselés ezen formája így az élőlény, a lélek meghódolt állapotával kapcsolatos. A Védák sokféle néven említik Istent, közülük az egyik Akincsana-vitta, a ’nincstelenek vagyona’.

K.A.: A lélek meghódolásának gondolata nem idegen a keresztény szemlélettől sem, hiszen a világban végbemenő történések és cselekvések végső célja (finis operis) az Isten megdicsőítése, és az értelmes lények teljes boldogságának elérése csakis alázatos, Istennek meghódolt állapotban lehetséges. Isten azonban nem elégszik meg azzal, hogy ezt a természetfölötti célt kitűzi, hanem segíti is teremtményeit céljuk megvalósításában. Irányító tevékenységét, atyai gondoskodását, mellyel a világot és az egyes embert az örök cél felé vezeti, kezdetektől dogmaként hirdeti a katolikus egyház tanító hivatala. A dogmatikus tanítás alapja az isteni kinyilatkoztatás a gondviselés természetéről.

A.Cs.: A gondviselés természetéről szólva szükséges, hogy ejtsünk néhány szót a hindu vallás istenképéről. A védai források az egységes Legfelsőbb háromféle arculatáról beszélnek. Brahmanként a személyiség nélküli létezés, Paramátmáként a Felsőlélek formájában áthatja a világot és tudatos elrendezője annak. Harmadik arculata Bhagaván, a transzcendentális tulajdonságokban bővelkedő személyes isteni forma. A gondviselés fogalmának vizsgálatához a Paramátmá és Bhagaván aspektusokat kell megvizsgáljuk.
A Legfelsőbb Paramátmá arculatában áthatja és elrendezi az élettelen világot – jelen van minden anyagi részecskében –, ugyanakkor ott lakozik minden élőlény szívében is, mint belső irányító (Antarjámí). Belső irányítóként ura az életerőknek (prána), így az egyén világától a kozmikus nagyságrendig minden az ő irányítása alatt áll. E formájában azonban az élőlények vágyai és tett-következményeik (karma) szerint rendezi el a világot. A Paramátmá arculat tehát az isteni igazságossághoz kapcsolódik. Bár a felvilágosult bölcsek átlátják eme isteni törvények összefüggéseit, hétköznapi szinten mindez szinte vak sorsként látszik. Részrehajlás nélkül szabja ki a tettek gyümölcseit, ahogy a Brahma-szanhitá mondja: egyformán bánik Indrával a félistenek királyával, s az indragópa nevű parányi féreggel.

Bhagaván, a személyes Isten azonban más természetű. Ő az, aki könyörületesen oltalmazza a feléje szeretettel közeledő híveit. Az élőlény hajlamos hibázni – de a meghódolt lelkek különösképpen kedvesek Istennek, emellett minden más jelentéktelenné válik. Bhagavánt, a személyes isteni arculatot így nem az igazságosság, hanem a kegy, a könyörület jellemzi. Míg tehát a világ-elrendező Paramátmá egyenlő mércével mér, Bhagaván feloldja a hívei szívét gúzsba kötő karma-szövevények csomóját.

K.A.: Az említett Bhagaván aspektus nagyon közel áll a gondviselés természetének keresztény értelmezéséhez, aminek lényeges eleme, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, csak hittel felfoghatók. Aki a földi boldogulás elnyerése érdekében, a világi igazságosság törvényei szerint próbálja felfedni a gondviselés titkait, az éppen az isteni kegyet és a könyörületet nem veszi figyelembe. Ily módon nem kap kielégítő választ sem egy-egy súlyos betegség, méltánytalanság, sikertelenség, sem természeti vagy egyéb jellegű csapás esetén felmerülő kínzó kérdéseire: „miért engedi ezt meg Isten, miért méri ezt rám?”, de arra sem, hogy látszólag indokolatlanul miért részesülnek arra érdemtelennek látszók kegyben és szeretetben. Aki azonban Istenre hagyatkozik és az engedelmesség útját járja, teljesen bizonyos abban, hogy Isten mindenhatósága és szeretete csak üdvösségre vezethet. Szent Ágoston a De civitate Dei című munkájában fejti ki, hogy a gondviselő Isten kezében még a bűn és a gonoszság is a jót, az ember üdvözítését szolgálja.

A. Cs.: Így van. Ezt az Istenre hagyatkozást aktív módon odaadó szolgálatként (bhakti) fogalmazhatjuk meg. Istent nem lehet lekötelezni, megvenni vagy akár kiismerni – de lehet odaadó rajongással szeretni. S az odaadó szolgálatot gyakorolva a kezdetektől a legmagasabb távlatokig az isteni gondviselés oltalma alatt él a hívő. Az első inspirációt a belső vezető, a szívben lakozó isteni aspektus (Antarjámí – Paramátmá) adja, aki a tanítómesterhez (guru) irányítja a gyakorlót. A gondviselés a guru személyében gyakorlatias „kézzelfogható” formában jelenik meg: hitávatára, azaz az isteni könyörület megtestesülése – így említik őt az írások. A guru irányt mutat, támogatja tanítványát, segíti a hibák felszámolásában és beavatja az istenszeretet, a Legfelsőbb előtti meghódolás gyakorlataiba. A kihasználó mentalitást és a lemondásból vagy tudásból fakadó megelégedettséget maga mögött hagyó gyakorló számára a gondviselés a lelki tapasztalatok sokasodását jelenti. Így a Bhagavad-gítá verse: „akik kizárólagos odaadással mindig Engem imádnak, transzcendentális formámon meditálva, azoknak elhozom, amire szükségük van, s megőrzöm, amijük van” sem az anyagi javakban megnyilvánuló gondoskodást jelenti, hanem az Istenhez fűződő szeretetteljes kapcsolatok kibontakozását.
Isten számtalan neve közül – talán paradox módon – az egyik legkedvesebb: Hari. A szanszkrt szó tolvajt jelent, aki akár az anyagi kincsektől is megfoszt, de valójában a Szívek Elrablója, az elragadó isteni személy.

K.A.: Szólnunk kell még a gondviselésről szóló tanítás filozófiai megalapozásáról. Ennek legfontosabb tétele, hogy a gondviselés útja ugyanolyan, mint az együttműködésé: actio creatrix. Nem szünteti meg a természetes okok zárt rendszerét, nem módosítja és nem akadályozza a világnak a teremtésben megállapított törvények szerinti működését, jelenségeit és fejlődését, csupán megszabja azok végső irányát. Úgy is mondják, hogy a gondviselő Isten per causas secundas jár el. Azért kellett dogmává tenni az isteni gondviselés tételét, mert természetes ésszel egyszerűen felfoghatatlan, hogy miként valósíthatja meg a gondviselés a kezdettől megszabott isteni tervet a természet erőinek és törvényeinek felhasználásával, és az emberi szabad akarat tiszteletben tartásával. A filozófia ezt úgy fogalmazza meg, hogy Isten, mint transzcendens ok nem szünteti meg, hanem feltételezi és segíti az immanens okok működését. Éppen emiatt képes az ember az isteni gondviselést önmaga és mások számára meghiúsítani, de jó cselekedeteivel akár siettetni is. Az actio creatrix-ból következik, hogy az Isten létét felfogni képes teremtmények azzal szolgálják a gondviselést, hogy minden képességüket felhasználják és összes erőiket latba vetik, mert az isteni együttműködés okán valamennyi tevékenységük Istennel való találkozás és vele együtt történő munkálkodás. Ehhez a felfogáshoz persze végtelen alázat és szolgáló mentalitás szükséges.

A.Cs.: Igen, a szabad akarat kérdése az isteni igazságot megjelenítő Paramátmá arculathoz vezet vissza – tulajdonképpen ő az, aki a saját korábbi tetteink következményeként felállított korlátok között teljes döntési szabadságot adja. Ez azonban csak az alap, ha úgy tetszik a világ működésének törvényszerűsége. Bhagaván és a meghódolt lelkek kapcsolata ennél több. Egy szeretetkapcsolatban nehéz eldönteni, ki a kezdeményező. Isten egyetlen – mégis, hívei meditációját követve sokféle formában mutatja meg magát hívei előtt – szól a tanítás. A Legfelsőbb gyengéd figyelmességgel alkalmazkodik hívéhez és az őt leginkább inspiráló módon tárja fel önmagát – egyre teljesebb módon.

K.A.: A hívei meditációjában megmutatkozó, önmagát feltáró Istent a kereszténységben leginkább a szemlélődő imában találjuk meg. Ennek kapcsán, mivel most a gondviselésről beszélgetünk, fontosnak tartanám megemlíteni, hogy milyen szerepe van az imádságnak az isteni gondviselésben. A keresztény kinyilatkoztatás az imát a gondviselés eszközének tartja. Isten eredeti elgondolása, hogy bizonyos lelki javakat, illetve ajándékainak üdvös felhasználását csak kéréseink fejében ad meg. Ezzel nem nyúlunk bele az Ő terveibe, hiszen imánk nem hoz, nem hozhat létre Istenben változást, hanem lelkünket teszi alkalmassá kegyelmi ajándékainak befogadására, így szolgálva a gondviselés művét. Igazából az kér Istentől, aki úgy fogalmaz, amint Jézus tette az Olajfák hegyén: „Atyám! Te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem azt a kelyhet. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te.”

A.Cs.: Az ima, a hódolat felajánlása, a himnuszok éneklése, mantrák zengése nagy jelentőségű a hindu vallásos gyakorlatban is. Persze a hinduizmus sokrétű, akár az anyagi sikerre vágyók számára is kínál lehetőségeket. A cél itt a megtisztulás az erényes élet gyakorlásával. Életeken keresztül, újabb és újabb eszmények nyomába ered a lélek, s isteni kegy, ha végül belátja: anyagi vágyai akár az üvegcserepek, haszontalanok. Az ima tartalma így természetesen a követett eszményektől függ, végső soron már csak az istenszolgálat lehetőségét kéri.

Az anyagi eszményeken, de a személytelen üdvkeresésen is túl van a Legfelsőbb előtti meghódolás, melynek hat eleméről szólnak az írások: fenntartóként és oltalmazóként látni Istent, a meghódolás szempontjából kedvező gyakorlatok végzése, illetve az ezzel ellentétesek kerülése, alázatosság és végül teljes önátadás. A megfelelő szellemű fohász, imádság ilyen kedvező gyakorlat. Isten neveinek a zengését különösen jelentősnek tartják. Olyan ez, mint a bölcsek köve: olvadt arannyá változtatja a gyakorló kőszívét – azaz kibontakoztatja a szeretetteljes kapcsolatot a lélek és Isten között.

K.A.: Engem nagyon megragadott az, amikor egy helyütt azt olvastam, hogy Krisztust a hinduk a bölcsek kövének tartják. Valóban ez itt a legfontosabb, olvadt arannyá változtatni az Istenhez közeledő ember kőszívét. Emiatt mondhatjuk, hogy a kereszténység szeretetvallás, és ezért fogott meg Carl Gustav Jung felismerése is, melyben gyönyörű párhuzamot vélt felfedezni a Krisztus-hívő kereszténység és a szeretet-alapú hindu Krisna-hit között. Krisztus azt is kinyilatkoztatja az embereknek, hogy a gondviselés milyen végtelen szeretet kifejezése. Egyben arra is megtanítja őket saját példájával és szavaival, hogy miként válaszoljanak az isteni szeretetre. Keressék ennek a szeretetnek az országát és legyenek hűségesek a megpróbáltatásokban, melyektől őt sem kímélte meg a gondviselés. Bár megélte az Atyától való elhagyatottságot, mégis engedelmes volt, egészen a halálig. Utolsó szavai is gyermeki bizalomról tesznek tanúságot: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Krisztust utánozva tanítványainak is követniük kell e bizakodó hűséget, követni Istent a gondviselés titokzatos útjain, és megtalálni az örömet abban, hogy annak a szeretetnek tanúi és hűséges munkatársai lehetnek, amelyre rábízták életüket.

A.Cs.: Ez közös elem kettőnk vallásában. Az isteni szeretet lenyűgöző. Olyannyira, hogy még magát Istent is lekötelezi. A Bhágavata-puránában olvasható Krsna és Jasódá története. Krsna a személyes Isten, a Legfelsőbb Bhagaván arculata. Az elbeszélésben kisfiúként él édesanyja, Jasódá mellett. Jasódá mama tejet forralna, de Krsna, ez a csintalan fiúcska, addig addig ágaskodik, míg leveri az edényeket. Anyukája végül elhatározza, hogy amíg főz, hozzákötözi egy famozsárhoz Krsnát, nehogy kárt tegyen magában. Hoz is egy alkalmasnak látszó kötelet, de hiába, az nem éri át a kisfiú derekát. Sebaj, hoz egy másikat, de a kettő együtt is rövidnek bizonyul. Újabb és újabb köteleket csomóz egymáshoz, de minden próbálkozása kudarccal végződik. Édesanyja igyekezetét és szerető ragaszkodását látva Krsna végül enged, és hagyja magát a mozsárhoz kötni. A lélek is így próbálkozik megkötözni Istent, és a szeretet köteléke olyan hatásos, hogy annak a Legfőbb Úr sem tud ellenállni, az őt is lebilincseli. Isten és egyén szeretetteli kapcsolata azután kiárad minden élőlényre. Hiszen a Legfelsőbb nincs egyedül, a világon minden vele kapcsolatos, mindenki társa, vagy potenciális társa. Az én olvasatomban ez a szeretet országa.

K.A.: Legyen ez a végszó. Mindannyian a szeretet koldusai vagyunk.

2003/35.