Ars moriendi – a meghalás művészete

Rabindranath Tagore: „Ne azért imádkozzam, hogy óva legyek a veszélyektől, hanem hogy félelem nélkül nézhessek szembe velük. Ne azért könyörögjek, hogy enyhüljenek fájdalmaim, hanem hogy legyen erőm legyőzni őket.”

Visszatekintve a múltba, régi kultúrákba, meg kell állapítanunk, hogy a halál az ember számára mindig is rossz ízű dolog volt; és talán örökké az is marad. Lélektanilag ez nagyon is érthető, tudatalattink számára felfoghatatlan saját életünk végessége. A halál félelmetes, ez a félelem egyetemes, még ha úgy gondoljuk is, hogy sok tekintetben legyőztük.

A legnagyobb változás a halálhoz, a haldokláshoz, haldoklóinkhoz való viszonyunkban következett be.

Ha a betegnek – ismét – megengedik, hogy élete utolsó szakaszát ismerős és szeretett környezetben töltse el, akkor kevesebb alkalmazkodási erőre lesz szüksége a távozáshoz. Ha a gyermekeknek – ismét – megengedik, hogy otthon lehessenek a haldoklóval, és őket is bevonják a beszélgetésekbe és félelmekbe, azt az érzést kapják meg, hogy nincsenek egyedül gyászukban, és jólesik nekik a tudat, hogy a felelősségben és a gyászban ők is osztozhatnak. Ez fokozatosan felkészíti őket a felnőtté válásra, s ez a felnőtt már egészen másképp viszonyul majd a halálhoz. Nem fogja például egy „kegyes” hazugsággal elküldeni hazulról gyermekét, elzárva őt a haldoklótól, a temetéstől s a temető látogatásától.

A haldoklás első epizódja gyakran a kórházba vezető út, mert többnyire nem a beteg átélt élményei, szükségletei és reakciói vannak a középpontban. A kálvária kezdetét a nagybeteg kellemetlen hordágyazása, a szirénázó, vágtató mentő, a fejvesztett vagy gépies kapkodás jelenti. Vagy akár az, hogy a beteg nem nyilváníthat véleményt. Más dönt arról, szükséges-e a kórházi kezelés, pedig a beteg embernek is joga kellene legyen ahhoz, hogy meghallgassák.

Ez a megközelítés, ez az elszemélytelenedés, vajon nem saját szorongásunkat legyőzni igyekvő védekezésünk, amit a kritikus állapotú, vagy gyógyíthatatlan betegek váltanak ki belőlünk? Koncentrálásunk a technikai eszközökre nem kétségbeesett próbálkozás-e a küszöbön álló halál elutasítására, amely félelmetes és kényelmetlen számunkra? A másik emberi lény szenvedő arca újra meg újra emlékeztet minket mindenhatóságunk hiányára, saját korlátainkra, halandóságunkra.
Tagore: „Az emberek kegyetlenek, de az Ember: jó”.
A beteg ember érzelmileg egyre többet szenved. Az ő szükségletei évszázadok óta nem változtak, csupán a mi vagyunk egyre képtelenebbek kielégíteni azokat. Mi történik az emberrel egy olyan társadalomban, amelyik nem akarja tudomásul venni az „emberi véget”, illetve lehetőleg mindenáron igyekszik elkerülni a halált? Úgy tűnik, egyre kevésbé vagyunk képesek belenyugvással és méltósággal szembenézni a halállal.

Legelőször is saját halálunk elképzelésével és elfogadásával kellene megtanulnunk szembenézni ezzel az elkerülhetetlen tragikus eseménnyel. Ezt minden embernek önmagának, önmagában kell elvégeznie kevesebb irracionalitással és félelemmel, előbb-utóbb, amíg nem késő számára, számunkra.

A következő sarkalatos kérdés: megmondani vagy elhallgatni a beteg előtt a várható véget? Hogyan és mikor közöljük a diagnózist és a következő kezelések célját? Ahogyan Magyari Imre professzor mondta, a reményt meg kell hagyni. Együtt kell megvívni a csatát a beteggel és családjával, a betegért és családjáért.

Dr. Elisabeth Kübler-Ross ebben az ügyben leghíresebb szakember, több száz beteg végigkísérése után a szakma legkompetensebb nagyjaival összhangban a következőkben összegzi tapasztalatait: „Minden beteg számára többet számított az empátia, mint a pillanatnyi tragédia híre. Sokat jelentett az a kilátás, hogy az orvosok, a személyzet minden lehetőt megtesznek, hogy nem hagyják magára a szenvedő embert, hogy vannak még különböző kezelési módok és létezik még egy kis halvány remény is.”

A doktornő ezeken a közösen megszenvedett utakon szerzett tapasztalat alapján osztotta szakaszokra a haldoklás útját.
Első stádium: elutasítás és izoláció
Tagore: „Az ember barikádot emel saját maga ellen.”
A tragikus diagnózis elhangzásakor a legtöbb beteg reakciója: „Nem… én nem… ez nem lehet igaz… ez velem nem történhet meg.” Majd egyre újabb és újabb orvosokat, vizsgálatokat keres és kér. Ez még gyakoribb ott, ahol a tájékoztatás nem jól, vagy nem jókor történik. A bölcsek szerint az életben sem nézhetjük mindig a Napot, és nem nézhetünk szembe folyamatosan a halállal sem. Jobb, ha a közlés még jóval a halál bekövetkezte előtt történik, amennyiben a beteg utal arra, hogy hallani, beszélni akar erről. Az erősebb, egészségesebb egyén jobban megbirkózik a mérföldekre lévő halál hírével, mint a küszöbön levőével. Főleg a betegség kezdetén minden betegnek szüksége van az elutasításra, amit rendszerint hamarosan felvált a részleges elfogadás.

Az első reakció tehát az átmeneti sokkos állapot, amelyből fokozatosan kilábal a beteg.

Igen sokat veszít az a kórházi dolgozó, aki kerüli ezeket a betegeket és a velük való sajátságos kommunikációt – ugyanis nagyon sokat tanulhatunk ezektől a betegektől. El kell fogadnunk azt is, hogy az elutasításra feltétlen szüksége van a betegnek ahhoz, hogy normális elméjű maradhasson. Egy fiatalasszony például, akinek halálát várta a családja, de kapcsolatot nem tartottak vele, egyetlen módon maradt kapcsolatban a külvilággal: leemelte a telefonkagylót és hallgatta a „hangot”. Amennyiben hajlandók vagyunk őszintén magunkban nézni, érettebbé válhatunk, s ehhez a legjobb út, ha törődünk nagyon beteg, idős vagy haldokló embertársunkkal.
Második stádium: a düh
Tagore: „Rosszul olvassuk a világot, és azt mondjuk, hogy becsap bennünket.”
Az elutasító magatartás után a düh, őrjöngés, irigység és harag érzése következik:

„Miért éppen én? Miért nem egy mihaszna, senkiházi?” Ezzel a szakasszal igen nehéz megbirkóznia a környezetnek, mert a beteg ellenkezése minden irányba kisugárzik és kivetítődik. Bármit tehet, próbálhat ilyenkor a környezet, az a beteg szerint csak rossz lehet. Ha beleképzeljük magunkat a beteg helyzetébe, mi is dühösek lennénk, amikor minden tevékenységünk idejekorán félbeszakadna, ha egész életünkben dédelgetett, épített terveinkről tudomásul kellene vennünk, hogy „rám ez már nem vonatkozik”. Bárhova nézünk, azt látjuk, hogy mások vidámak, fiatalok, egészségesek, s ettől még szomorúbbá válik számunkra minden.

A világ dolgait alig érzékeli már a beteg, közömbösen veszi tudomásul a hírekben szereplő emberek helyzetét, akiket úgymond úgyis hamarosan elfelejtenek. Ő viszont tesz arról, hogy még ne felejtsék el: kiabál, követelőzik, panaszkodik, hogy figyeljenek rá. Az a beteg, akit tisztelnek és megértenek, akire figyelnek, hamarosan leengedi a hangját és dühe csökken. Tudni fogja, hogy ő értékes lény, akivel törődnek, hallgatnak rá, látogatják, és nem kényszerűségből, hanem szeretettel.

Az a „távolságtartó” nővér, aki nem beszélget a beteggel, nem hallgatja meg őt, nehezebbé teszi a beteg haldoklását, halála után pedig nagy valószínűséggel benne is igen erős bűntudat és lelkifurdalás keletkezik. De közel kerülni csak akkor vagyunk képesek a beteghez, ha nem félünk, és nem vagyunk elhárítóak, elutasítóak.

Egy gazdag, sikeres, de nehéz természetű ember a legszánalmasabb teremtménnyé válhat, ha megbetegszik, mert pontosan azt veszíti el, ami számára az életben a legfontosabb: saját öntörvényű döntéseinek lehetőségét, önállóságát, környezete feletti kontrollját. Ide vág egy gondolat keletről: „Az utolsó selyemingnek nincs zsebe”, s egy magyar népi mondás: „Meztelenül jöttünk és megyünk el.
Harmadik stádium: az alkudozás
Tagore: „A favágó baltája nyeléért könyörgött a fához. A fa odaadta.”
Ez a stádium kevésbé ismert, de rövid időre segít a betegnek. Kívánsága többnyire némi haladék az életben, vagy pár fájdalommentes nap, esetleg kevesebb fizikai kellemetlenség stb., vagy például művészeknél életük legutolsó fellépése, másoknál gyermekük, unokájuk esküvőjének megérése: alkudozás az időnyerésre, amelyért cserébe felajánlanak valamit az életnek, vagy egyenesen Istennek. Ezek a megnyilvánulások általában összefüggnek valamilyen csendes bűntudattal, ezért érdemes odafigyelni rájuk, s hozzásegíteni a betegeket, hogy a határidő lejárta előtt megszabaduljanak ezektől a fojtogató érzésektől, elmondják, „meggyónják” őket.
Negyedik stádium: a depresszió
Tagore: „A világ keresztülrohan a szív sóvárgó húrjain, a szomorúság zenéjét hozva létre.”
Amikor a gyógyíthatatlan beteg már nem tudja tagadni betegségét, akkor dühét, haragját, érzéketlenségét felváltja a nagy veszteség érzése. Ehhez járulhat, hogy az anyagi veszteségek miatt képtelen taníttatni gyermekét, élete művét, lakását képtelen megtartani, munkahelyét is elveszítheti, esetleg kicsi gyermekeit másnál kénytelen elhelyezni.

A felkészülés keserű fájdalmán át kell esnie a beteg embernek, hogy föl tudja vállalni a földi élet elhagyását. Ekkor a beteget nem szabad arra biztatni, hogy ne gondoljon a közelgő halálra, vagy ne legyen szomorú, hiszen ő most mindent és mindenkit elveszít, amit és akit szeretett. Ha lehetővé tesszük, hogy kifejezze bánatát, sokkal könnyebben találja meg a végső elfogadást. Hálás lesz azoknak, akik ebben az időszakban leülnek vele beszélgetni.

Az első, úgynevezett reaktív időszak a verbális interakciók ideje, a második az úgynevezett preparációs depresszió során nincs, vagy alig van szükség szavakra, sokkal inkább érzelemre, egy kézérintésre, egy fejsimításra, vagy arra, hogy egyszerűen csendben üljünk a beteggel. Ez az időszak az, amelyben a beteg talán csak egy imát kér, s amikor a múlt helyett elkezd a jövő dolgaival foglalkozni.

Ennek az időszaknak világhírű szakembere Marie de Hennezel, a francia pszichológus és pszichoanalitikus, aki munkatársaival együtt a végállapotban lévő, gyógyíthatatlan betegeken a haptonómia technikáját alkalmazza. Ez nem más, mint érintéses érzelmi közeledés, melynek megalapozója Franz Veldman. Az érintés eme tudománya eredményeként a gyakran fájdalmas, vagy megalázó mozdulatok gyöngédséggel és tisztelettel telítődnek.

Ebben az időszakban a látogatók már csak akadályozzák az érzelmi felkészülést. Nem segít, ha a továbbélésre buzdítják a beteget, csak megnehezítik számára a távozást. Szomorúság vesz erőt a betegen, ha az életért való küzdelemre kényszerítik, amikor ő már felkészült a távozásra. Ez okozza a legtöbb bánatot és nyugtalanságot a beteg emberekben. Gyakran elhangzó kérdés ilyenkor: „Hogyan haljak meg így?” A hozzátartozóknak meg kell érezniük, mikor kell „elengedniük” a beteget.

Ez a típusú depresszió szükséges és hasznos ahhoz, hogy a beteg a megbékélés és elfogadás szakaszában halhasson meg. Ehhez csak akkor juthatnak el, ha sikerült keresztülvergődniük gyötrelmeiken és szorongásaikon.
Ötödik stádium: belenyugvás
Tagore: „Megkaptam eltávozásom. Mondjatok búcsút nekem testvéreim! Mindannyiótok előtt fejet hajtok, és megkezdem távozásom. Csak néhány utolsó, kedves szót kérek tőletek. … én többet kaptam, mint amennyit adni tudtam. A felszólítás megérkezett, és én készen állok utamra.”
Ha a betegnek elegendő ideje marad az „elköszönésre”, s némi segítséget kap, hogy keresztülmenjen az előbbi stádiumokon, akkor elérkezik oda, ahol már nem lesz sem depressziós, sem dühös sorsa miatt, sőt, képes mások iránti érzelmeinek kifejezésére. Búsulni fog, s bizonyos fokú csendes belenyugvással elmélkedni. Fáradt és gyenge lesz, gyakori, rövid szendergések következnek. Ez hasonlít az újszülött alvási igényéhez, de fordított sorrendben. Szavakkal ekkor egyre kevésbé él a beteg, inkább apró gesztusokkal. A csendnek ezek a pillanatai jelentősek. Jelenlétünk megerősíti őt, hogy mellette leszünk az utolsó pillanatig. Egy tekintet, egy kézszorítás minden szónál többet mond.

Az ember számára a legfontosabb: méltóságát megtartva élni az utolsó pillanatig. Így tehát végső időnkben, miután dolgoztunk és adtunk, örültünk és szenvedtünk, visszatérünk abba stádiumba, ahonnan elindultunk, és ezzel az életciklus bezárul.
A remény
Tagore: „Kétségbeesett reményben megyek, és keresem őt szobám minden sarkában, de nem találom. Házam kicsi, és ami egyszer elment onnan, sosem lehet már visszakapni. De végtelen az Isten háza, óh Uram, és keresve őt, eljöttem kapudhoz. Állok esti égboltod aranyozott mennyezete alatt, és arcodra emelem kutató szememet. Eljöttem az örökkévalóság küszöbéhez, ahonnan semmi sem tűnhet el – sem a remény, sem a boldogság, sem egy arc látványa, könnyező szemeken át. Óh, mártsad meg megüresedett életem az Óceánban, merítsd meg a legmélyebb teljességben. Engedd meg, hogy csak egyszer érezzem a világegyetem mindenségének elveszett, édes érintését.”
Az egyetlen dolog, amely minden stádiumban jelen lehet: a remény. Minden beteg megőrzi a reménynek egy kis szikráját, és ez segíti őket a különösen nehéz időszakokban. Ha a beteg ember már nem is reménykedik, az rendszerint a küszöbön álló halál jele. Két fő konfliktusforrás lehet még ilyenkor is: a rossz hír közlése akkor, amikor a beteg még nem kész ennek elfogadására, mert még szüksége van a reményre, a másik a betegség végső szakaszát elfogadni nem tudó család, amikor a beteg már készen áll a távozásra, és érzi, hogy a család ezt képtelen elfogadni, azaz elengedni őt útjára.

Minden szakember egyetért azzal a fontos üzenettel, hogy minden betegnek adjunk esélyt a lehető leghatékonyabb kezelésre, és senkit ne tekintsünk halálos betegnek, ne mondjunk le senkiről. Többet ártunk, ha kerüljük a témát, mintha időt fordítunk rá, és esetleg csak ülünk, hallgatunk és osztozunk a beteg érzéseiben, amikor ő igényli ezt.
A gyógyíthatatlan betegek kezelése
Tagore: „A halál ugyanúgy az élethez tartozik, mint a születés. A járás épp úgy felemelése a lábnak, mint letevése.”
A haldoklóval való foglalkozás bizonyos érettséget igényel, ami csak tapasztalatból származhat. Először saját halálhoz való viszonyulásunkat kell megvizsgálnunk, csak ez után ülhetünk le szorongás nélkül a végstádiumú ember mellé. Sokszor előfordul, hogy a beteg valamilyen befejezetlen ügyét mondja el, amely őt nyugtalanítja, másnak bűntudata lehet, amit meggyónva, segítséget kérve ügye rendeződése után többnyire hamarosan el tud menni. Végül. „A szavaknál beszédesebb a csend”. A beteg életének ez az az időszaka, amikor fájdalma megszűnik, s tudata álom nélküli álomba zuhan, a környezet megszűnik létezni számára. Ez a csend terápiájának az ideje. Akiknek van erejük és szeretetük leülni a haldoklóval a szavaknál is többet mondó csendben, érezni fogják: ez a pillanat sem félelmetes, sem fájdalmas, hanem a testműködés békés megszűnésének utolsó mozzanata. Ahogyan Elisabeth-Kübler Ross mondja: „Egy emberi lény békés halálának látványa hulló csillagra emlékeztet; a milliónyi fények egyikére a hatalmas égbolton, amely rövid pillanatra felgyullad, hogy aztán eltűnjön örökre a végtelen éjszakában”. A haldokló mellett lenni azt is jelenti, hogy tudatosul bennünk az adott személy egyedülvalósága az emberiség hatalmas tengerében, s tudatára ébreszt saját végességünknek, behatárolt életünknek is.

Mindenesetre a betegek számára nem maga a halál a fő probléma, hanem a haldoklással járó reménytelenség, tehetetlenség és elszigetelődés, a mérhetetlen és megoszthatatlan magány, kétségbeesés és nyomorúság fájdalma. Ahogyan Marie de Hennezel írta: „A halál térideje feledhetetlen meghittségekre nyújt alkalmat azoknak, akiknek van bátorságuk belépni a vonzáskörébe és túllátni a borzalmakon”.

A felsorolt stádiumok nem helyettesíthetik egymást, de létezhetnek egymás mellett. Időnként átfedik egymást, vagy újra vissza-visszatérhetnek. Minden beteg reménykedik valamennyire, ezt a reményt fenn kell tartani bennük! A legtöbb beteg megérzi a közeli halált, s ebben az időszakban nem szabad megzavarni őket külső beavatkozással. A beteg egy belső jelrendszerre reagál, s gyakran kérheti ilyenkor: MOST üljünk le mellé, mert tudja, hogy holnap már késő lesz. Előfordul, hogy kér tőlünk valami, betegszobán kívüli apróságot, s e rövid távollétünkben „megy el”.
A beteg családja
Tagore: „Az apa visszajött a temetésről. Hét éves fia az ablaknál állt, szélesre tárt szemekkel, arany amulettel a nyakában, tele gondolattal – túl nehezekkel korához képest. Apja az ölébe vette, és a fiú megkérdezte őt:

– Anya hol van?
– A mennyekben. – válaszolt apja, felmutatva az égre. A fiú égnek emelte a szemét, és hosszan bámulta, csendben. Megbolygatott agya elküldte a kérdést, ki az éjszakába: „Hol vannak a mennyek?” Válasz nem jött, és a csillagok úgy szikráztak, mint annak a tudatlan sötétségnek az égő könnycseppjei.”
A végstádiumú emberen nem lehet igazán segíteni, ha családját nem vonjuk be. A családtagok reakciói nagyban hozzájárulnak a beteg reakcióihoz. A betegség miatt jelentős változások állnak be a család mindennapi életében, körülményeiben, érzelmi, anyagi helyzetében. Hirtelen változásokkal kell szembenéznie, új feladatokat felvállalnia az egészséges szülőtársnak. A feleségre több munka, nagyobb felelősség és magányosság hárul, gyakran harag is járul a helyzethez. A férjekre nézve általában fokozott terheket jelent az asszony haldoklása, hiszen többnyire kevésbé szoktak hozzá a gyermekek, a család körüli napi teendőkhöz. Néhány felnőtt gyermeki reakcióként, cserbenhagyásként éli meg a párja haldoklását.

Kegyetlenség volna bármelyik családtagtól elvárni a folytonos jelenlétet, mert a betegség állandó tudatában nem vagyunk képesek hatékonyan tevékenykedni. A családtagoknak megvan a jogos igényük arra, hogy időnként ők is tagadják vagy kerüljék a szomorú valóságot – így lelkileg egészségesebb, ha időnként el-elmennek például egy sétára, egy víz melletti csendes mélázásra, vagy bármi más apró kikapcsolódásra. A család szükségletei sokat változnak a kezdetektől a halál utánig, ezért kell jól beosztani a családtagoknak erejüket, nehogy összeomoljanak, mikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. Meg kell találni a kényes egyensúlyt a beteg ellátása és a hozzátartozók szükségletei között.
Kommunikációs gondok a családban
Tagore: „A halál, a Te szolgád, küszöbömön van. Áthajózott az ismeretlen tengeren és elhozta üzeneted otthonomba. Az éjszaka sötét, és szívemben a félelem – s mégis felveszem a lámpát, kitárom kapuimat, és meghajolva fogadom. A Te hírnököd áll ajtómban. Összekulcsolt kézzel és könnyekkel fogom imádni Őt, lábaihoz teszem szívem kincsét. Visszamegy majd, teljesítve feladatát, sötét árnyat vetve reggelemre, és elhagyott otthonomban csak szánalmas önmagam maradok, mint utolsó, amit felajánlhatok Neked.”
Az orvos gyakran a házasfelet tájékoztatja párja betegségéről, s rábízza a döntést, hogyan közli a tényt a beteggel és a többi családtaggal, különösen a gyermekekkel. Ebből számos komoly gond adódhat, ha a közlés módja nem megfelelő és nem egységes. Egy jó barát kívülállóként sokat segíthet, tanácsot adhat, intézkedhet, közvetíthet.

A haldokló is nagy segítségére lehet családjának halála feldolgozásában (szakszóval a gyászmunkában), amely hosszú és bonyolult folyamat lehet, nemritkán akár betegségbe vezető sikertelenséggel is. A beteg s családja kölcsönösen megoszthatják gondolataikat, érzéseiket. Ha a beteg saját példájával meg tudja mutatni, hogyan lehet bátran, nyugodtan, békében meghalni, rokonai emlékezni fognak lelkierejére, és bánatukat nagyobb méltósággal viselik.

A halál legfájdalmasabb társa a bűntudat, amely igen sok mély, hosszú, pszichoszomatikus betegséget is okozat. Már csak azért is beszélniük kellene – még idejében – a családtagoknak erről, mert érzelmileg megtalálhatják azt a közelséget és megértést, amit csak a szenvedés képes előhozni.

Ha képesek osztozni közös aggodalmaikban, akkor idejében meg tudnak beszélni fontos dolgokat. Ha titkolóznak, mesterséges korlátot emelnek maguk közé, ami megnehezíti a felkészülést a gyászra. A család is ugyanazokon az elválási szakaszokon megy át, mint a beteg, s „jó” esetben együtt érhetik el a belenyugvás állapotát. Ekkor a családnak már lényegesen több támogatásra van szüksége, mint a haldoklónak. A betegnek jogában van békésen és méltósággal meghalni, ezt egész környezetének tiszteletben kell tartania. (Lásd: A haldokló ember jogainak chartája 1975, Michigan)
A család a halál után
A veszteség érzését jó, ha van kivel megosztani, legyen az egy közös ismerős, jó barát; ez segíthet a hiány, a gyász, a brutális valóság feldolgozásában. A különböző korú gyermekek másként fogadják a halált, de bármely életkorban őszintén kell válaszolni kérdéseikre, beszélgetni velük, meghallgatni őket, hogy érzéseiket szabadon kifejezzék.

Engedjük a hozzátartozókat akár értelmetlen érzelmeiket kinyilvánítani, sírni, sikoltozni, beszélni, hadd osszák meg érzéseiket. Szükségük van egy emberi lényre, akivel megoszthatják ezeket, aki segítségükre lehet elnyomott, takargatott bűntudatuk, szégyenérzetük feldolgozásában. Így segíthetjük hozzá őket ahhoz, hogy közelebb kerüljenek a belenyugváshoz. E nélkül gyászuk kórosan elhúzódhat, vélt bűneik miatt fizikai vagy érzelmi betegségeket szerezhetnek.
Az utolsó szó
Tagore: „Csillog a víz az edényben; a tengerben sötét a víz. A kis igazságnak szavai vannak, amelyek tiszták, a nagy igazságnak csöndje van, mély csöndje”.
Néhány beteg saját erejét tette próbára még egyszer. Mások büszkén osztották meg igazi hitüket a fiatalokkal, vagy még utoljára adni akartak valamit, mint az az operaénekes, aki utolsó kívánságaként, hangversenyt adott a kutató-segítő csoportnak. Lehet, egyszerűen csak a figyelem az, ami segít, s egy kis napsütést, értelmet és talán reményt hoz a haldoklónak.

Az ajándék kölcsönös: a beteg segít, inspirál s bátorít másokat, mi pedig törődünk vele, s megosztjuk másokkal tanítását. A haldoklónak szüksége van arra, hogy ezzel az ajándékával a halhatatlanság illúzióját keltse. Javaslatai, gondolatai, bölcsességei tovább élnek, beszélnek majd róluk.

Szalai Éva
2003/35.