Guru: személyi kultusz vagy mesteri kultúra?

Hadd szögezzük le, nem a visszaélésekről és a hamis emberekről beszélünk, hanem az ideális helyzetről, amikor a növendék s a mester is teljes őszinteséggel gyakorolja hivatását. Nem elegendő csak a veszélyekre fölhívni az emberek figyelmét, hanem a hiteles guru-követés előnyeiről is beszélni kell.

Sokan aggódnak: a guru tisztelete talán személyi kultusz. A követők nagy tisztelettel övezik mesterüket, látványosan ünneplik, virágfüzért akasztanak a nyakába… Látszólag minden jót és kellemeset a guru kap, a tanítvány pedig idejét, energiáját, anyagi eszközeit feláldozva egyoldalúan szolgálja guruját s annak misszióját. De ez csak a látszat. A guru-tanítványi kapcsolat ugyanis kétoldalú szövetség, melynek célja az, hogy a tanítvány megtisztuljon, visszajusson az isteni szférába. A mester megfogadja, hogy mindent megtesz követője segítése végett, a jelölt azt fogadja meg, hogy hűen követi tanítója útmutatását. Az anyagi világban mindenki kapni szeretne tőlünk valamit, a guru viszont adni akar, mert van benne békesség, szeretet. Ezzel szemben tanítványok toborzása az, amikor a mester nem könyörületből, hanem a szolgálat, haszon, tisztelet vagy hírnév reményében fogad el tanítványokat.

Amikor az életben valamely tudásra szeretnénk szert tenni, beiratkozunk a megfelelő iskolába, megvesszük a szükséges szakkönyveket, s ami a leghatásosabb: tapasztalt tanárokhoz szegődünk. Ez a lelki tudomány terén sincs másképp. A jelöltnek azt tanácsolják, a) kutasson fel egy mestert, b) vizsgálja meg életét és tanítását, majd ha követendőnek találja, c) igyekezzen szolgálni a magasabb igazságot mesterén keresztül. Így száll át a mester ereje a tanítványra.

A lelki fejlődés nemcsak egyéni erőfeszítés kérdése, hanem szükséges hozzá a felsőbb áldás. A guru szolgálatán keresztül a felsőbb, isteni szféra nyilvánul meg. A Svétásvatara-Upanisad szerint a Védák igazi tartalma azon nagy lelkek előtt tárul fel, akiknek Istenbe és a lelki tanítómesterbe vetett hite rendíthetetlen (6.23.). Aki megleli tanítóját, az elnyeri a tudást – mondja a Cshándógja-upanisad (6.14.2.) A guru iránti odaadás nélkül nem nyilvánul meg a lelki tudás.

A guru szó egyik jelentése nehéz, szilárd, rendíthetetlen, súlyos, másik jelentése viszont a sötétség (gu) eloszlatója (ru). A guru olyan fény, aki másokban is világosságot gyújt. A guru nem elválaszt célunktól, hanem összeköt azzal. Ugyanakkor a mester szakavatott vezetése biztonságot is nyújt a tanítványnak. A tanítvány olyan, akár a lótuszvirág, a mester a tó vize, az Isten pedig a napfény. A Nap fénye nélkülözhetetlen a virág létéhez, de hevessége fölperzselné, ha nem ölelné körül a hűs víz. A guru jelenti tehát azt a közeget, amely biztosítja a tanítvány megfelelő fejlődését. Tanítvány pedig az, aki alkalmat ad a gurunak arra, hogy tanítsa.

A megfelelő fejlődést természetesen csak egy hiteles guru hiteles követése biztosítja. A Bhagavad-gítá szerint a hiteles tanítómester tagja egy Istentől eredő autentikus tanítványi láncolatnak, saját guruját tanítványként szolgálja, alapos ismeretekre tett szert a szentírásokból s azt életében meg is valósítja, a szentírások szellemében él és prédikál.

Elgondolkoztató, vajon miért tulajdonít a hindu tradíció mindegyik, egymástól alapvető nézetekben különböző irányzata komoly jelentőséget a gurunak? Például Sankara, az advaita védánta iskola képviselője szerint a tudás a mester kegyéből származik. Ezzel cáfolja azt a nézetet, miszerint a rítus a guru szavától függetlenül is tisztító hatású. „Az önvaló (átman) nem tárul fel teljesen annak, aki a mester kegyét nélkülözi” – szűri le a végkövetkeztetést.

A vaisnava (Visnu-hívő) hinduk a guru két aspektusáról beszélnek: a guru egyszerre isteni, hiszen a tanítás isteni funkció („Tudd meg, hogy Én vagyok a lelki tanítómester!” – mondja Krsna), s egyszerre emberi is, hiszen a guru is tanítványa saját mesterének, s személyről lévén szó, ő is egyéni tulajdonságokkal rendelkezik. Tökéletes tudása nem a korlátozott anyagi világ ismeretére vonatkozik, hanem a mélyen gyökerező spirituális valóságra.

A guru hitelessége, illetve jelentősége nem függ a tanítványok számától. A történelem során számos, sok hívőt vezető ácsárjá-nak (tanítónak) volt kiemelkedő jelentősége, de akadt olyan is, akinek mindössze egy tanítványa volt, működésének hatása azonban a mai napig is meghatározó.

A személyi kultusszal szemben tehát a mesteri kultúrára van szükség, amely egyformán magas követelményt támaszt a mesterrel és a tanítvánnyal szemben.

„Guru az, aki képes megvédeni a haláltól, vagyis az anyagi élettől. Aki képes eloszlatni halálfélelmemet, akihez ha eljutok, nem kell máshoz fordulnom, akit hallgatva nem kell senki másra hallgatnom. Az én gurum az a kegyes személy, akit a Legfelsőbb Úr, a legfőbb jó, egyenesen az én védelmemre, jobbításomra rendelt. Guru az, akinek a kegye folytán megszabadulhatok uralomvágyó hamis énképzetemtől. Guru az, aki elhozza a kinyilatkoztatott tudást, aki e tudás záporával alázatosabbá tesz a fűszálnál s béketűrőbbé a fánál. Guru az, aki megtanít mindenkit tisztelni, anélkül, hogy magamnak tiszteletet követelnék; aki saját hatalmát közvetítve isteni kírtant (fohászt) varázsol ajkamra; aki maga is az Úr energiájának megtestesítője. Csakis Srí Guru lótuszvirág lábai jelentik a menekvést az illúzió börtönéből. Aki megadja nekem azt az isteni tudást, miszerint a világon minden embert tisztelnem s imádnom kell, s hogy a világon minden a gurum szolgálatára való, sőt mindenki a gurum; aki megérteti velem, hogy a mindenkit vonzó Úr szolgája vagyok, s a legfőbb kötelességem az Ő szolgálata – ő az én lelki tanítómesterem, ő Srí Guru.” (Bhaktisziddhánta Szaraszvatí)

Andrássy Csongor

Bodnár Diána

2002/33.