A tudás

„Alázatosságtól a filozófiai kutatásig…”

A tudás transzcendens definíciója

A tudat, tudás, értelem, megismerés az emberlét egyik nagyon fontos dimenziója, mondják, az értelme teszi emberré az embert, mint homo sapiens. Ezzel a kérdéssel a jóga ősi bölcselet is rendkívül behatóan foglalkozik. A tudatot a lét sajátságos tünetének tekintik: ahol a tudat, ott a lélek. Hiszen a lét nem puszta egzisztencia, hanem tudatos lét. Az élet alanya a lélek, s a lélek a tudat sugaraival hatja át a testet, ahogy a Nap ragyogja be a bolygórendszert. Minden élő formát a lélek mozgósít, ez teszi elevenné, ezért a testet és a környezetet tekinthetjük egyfajta testet öltött gondolatnak is.

A különböző létformák a lélek tudatosságának más-más szintű megnyilvánulását teszik lehetővé. Az emberi lét kitüntetett helyzetben van, lévén itt igen magas szintű a tudat megnyilvánulásának lehetősége. Márpedig az emberi tudat mindig vizsgálódik. Lévén az ember önreflexióval bíró lény, kutatja saját eredetét és létének célját, értelmét. A megismerési folyamat kiinduló pontja ezért az ember: a tudatos lény vizsgálja saját egzisztenciális mibenlétét és keresi boldogulását. Az értelmét használó, a tudat követelményének megfelelő ember e vizsgálódás jegyében vagy a külvilágot kutatja, vagy belső világa föltérképezésére törekszik, így az emberi vizsgálódás kétirányú: fordulhat kifelé és befelé. Úgy mondják, az élőlények ébrenléte éjszaka az introspektív bölcs számára, a bölcs azonban a megértés és belátás erejével mégis bátorítja, lelkesíti lelki értelemben alvó embertársait is.

Az idealista világnézet a felsőbb tudatot tekinti a tudat forrásának, szemben az anyagelvű felfogással, ami az anyagot tartja elsődlegesnek. Minden tényező, amit csak ismerünk önmagához hasonló párjából származik: lélek a Lélektől, tudat a Tudattól, test az anyagból. A tudatosság szubjektuma a lélek, amit a jóga bölcselete individuális, tudatos energiaszikrának nevez. Tudatrészecske (csit-kana) néven is ismeretes, ami utal egyrészt nem-anyagi természetére, másrészt az egyetemes tudathoz fűződő viszonyára.

A jóga bölcselete párhuzamot von a kozmikus teremtés elemei és fázisai, valamint az emberi tudat-funkciók között. A hindu teremtéselméletet tekinthetjük egyfajta denzifikációs magyarázatnak is, miszerint a világ kibontakozása a finomabb jelenségektől halad a durvább, tömörebb formák felé. Az anyatermészetet mozgósító első princípium az idő, amelynek hatására aktivizálódik a tudat-elv, az egyetemes tudat (buddhi-tattva), amely felöleli a megszületésre váró lelkek mentális kapacitását és személyes tudatlanságuk összetevőit is. Az egyetemes tudati princípium irányítja az emberi tudatot (csittá), amely további három aspektusban nyilvánul meg: hamis énkép, egoizmus (ahankár); intelligencia, értelem (buddhi) és elme, mentalitás (manasz) formájában, mely fázisoknak szintén megvan a maga primordiális irányító istensége, rendre a mindenséget fönntartó Visnu, a megsemmisítő Rudra, a teremtő Brahmá és Csandra, a misztikus Hold istene. Ez is jelzi a világmindenség és az ember együvé tartozását, hasonlóságát.

A létezők két pólusa a lélek és az anyag világa, mely között a szellem, a tudat alkotja az átmenetet, egyre sűrűbb közegek formájában: lélek (átman) – tudat (csittá) – hamis öntudat (ahankár) – értelem (buddhi) – elme (manasz) – anyag (acsit); így sűrűsödik bele a spiritus a matériába. Jelzi ez az érzékelés kapcsolatrendszerét is, miszerint a külvilág objektumaival (érzéktárgyak), valamint ezek tulajdonságaival az érzékszervek kerülnek kapcsolatba, majd az érzékszervek az elmével, az elme az értelemmel, s az értelem a lélekkel. Átman a lelki identitás, csittá a spirituális tudat-anyag, ahankár a „csinált én”, a materiális énkép, a buddhi az ember diszkriminatív készsége, az elme funkciói pedig a gondolkodás, akarat és érzés. Mindezekből az anyagban egyik sem tükröződik, illetve maga az anyag tekinthető egyfajta tükörképnek, a szellem kivetülésének, végső besűrűsödésének.

A tudást önmaga ellentétének, a tudatlanságnak homorú tükrében is vizsgálhatjuk. A tudatlanság fogalomkörébe tartozik az illúzió, a nem-tudás, a téves észlelés és a tompaság. Az illúzió (májá) az ember ősellenfelének is tekinthető, amely elvonja figyelmét, és fátylat borít az igazságra. A nem-tudás az ismeretek hiányára, valamint a tökéletlen értelemre utal, a téves észlelés az érzékszervek korlátozottságából fakad, míg a tompaság a tudatlanságnak, mint kötőerőnek a befolyására utal. A hindu filozófiában a tudás vagy tudatlanság nem csupán ismeretelméleti kérdés, hanem morális felelősség is. Az analízis tudománya, a szánkhja filozófia például ötféle hibás tudásról beszél, melyek a tudatlanság, az egoizmus, a ragaszkodás, az ellenszenv és a hamis önszeretet. A Bhagavad-gítá az anyagi természet három kötőerejének (tudatlanság, szenvedély, jóság) a tudásra gyakorolt hatását is vizsgálja. A tudatlanság árnyalta tudat nincs tisztában a teológiai értelemben vett igazsággal, az ilyen tudás csekély, realitás és ok nélküli, kizárólagosságot hirdet és sokszor mások kárára van, célja csupán a test kényelme, a puszta ön- és fajfenntartásra irányul.

A szenvedélyes tudás folytán az ember a testi formák szerint különbséget lát az élőlények között, a testet azonosítja az önvalóval, s a test megszűnésében a lélek végét látja; általában jelenti az emberi intellektus működését.

A jóságban a tudás a testen túli lélekkel foglalkozik, ezáltal az ember minden lényben felfedezi az örök lelki természetet, látja a felosztottban a fel nem oszthatót. A jóság tudata elvezet az önmegvalósításhoz, ilyenkor a tudás fénye ragyogja be a test kapuit.

A tudati princípium (csittá) alábbi állapotai ismeretesek: i) vad (ksipta) – fegyelmezetlen, csapongó, szenvedély, életveszély esetén; ii) tudatlan (pramódha) – ösztönszint, öntudatlan ragaszkodás, zavarodottság, ítélőkészség hiánya; iii) nyugtalan (viksipta) – a tárgyak közt csapongó, általában nehezen koncentráló, de olykor mégis nyugodt és higgadt; iv) egyhegyű (ékagra) – összpontosításra képes, mikor zavartalan, mint szélmentes helyen a gyertya lángja, már mentes a tudatlanság és szenvedély befolyásától, s szilárd a jóság minőségében; v) csillapult (niródha) – az üdvösséget megelőző állapot, mikor semmiféle külső objektumtól nem függ, elnyeri oksági állapotát, még mutatja régi természetének jegyeit, de célját már betöltötte, így higgadt, tétlen.

A jóga tudománya érzékletesen örvénynek (vrtti) nevezi a tudatunkban zajló folyamatokat, melyek az alábbiak: i) hiteles észlelés (pramána) – érzékelésből, következtetésből, kinyilatkoztatásból fakadhat; ii) hamis észlelés (viparjaja) illúzió stb.; iii) absztrakció, képzelet (vikalpa); iv) alvás (nidrá) – üres elmeállapot a tudatlanság kötelékének befolyása alatt; v) emlékezés (szmrti) – korábbi tapasztalatok felidézése

Amennyiben ezek a működések az anyagvilág felé irányulnak, egyre több bonyodalmat eredményeznek, ám az üdvösség felé is vezethetnek, ha lelki irányultságúak. Ezért a csittá olyan, mint egy kétirányú folyó, s a jóra való hajlam sohasem vész ki teljesen az emberből, míg a jó tettek közé sokáig vegyül rossz is.

Az elme fegyelmezetlenségének ellenszere a jóga gyakorlatsora. Patanydzsali a Jóga-szútrában a tudati örvények megfékezéseként (csitta vrtti niródha) definiálja a jógát, a meditáció révén pedig elérhető a transz állapot, mikor visszaszorul a tudat hétköznapi működése, s megnyilvánul a felsőbb valóság. A Bhagavad-gítá szerint az elme fegyelmezését a lelki nyugalom, egyszerűség, higgadtság és a gondolatok tisztasága alkotja. (Bg.17.16.) A magasabb rendű tudáshoz, isteni látásmódhoz az érzékek fegyelmezése, a szív tisztasága és az elme lecsöndesítése vezet.

Hogyan definiálja a Bhagavad-gítá a tudást? Krsna mondja:

„Alázatosság, büszkeség- és erőszak nélküliség, béketűrés, egyszerűség, egy hiteles lelki tanítómester elfogadása, tisztaság, kitartás, önszabályozás, az érzékkielégítés tárgyairól való lemondás, mentesség a hamis egótól, a születés, öregség, betegség és halál okozta bajok meglátása, nem kötődés a gyermekekhez, feleséghez, otthonhoz és egyebekhez, valamint kiegyensúlyozottság a kívánt és a nem kívánt esetekben, állandó és vegyítetlen odaadás irántam, elhagyatott helyen való élés, elkülönülés az emberek általános tömegétől, az önmegvalósítás fontosságának felismerése és az Abszolút Igazság utáni filozófiai kutatás – ezt mind tudásnak nyilvánítom, az ezzel ellenkezőt pedig tudatlanságnak.” (Bg.13.8-12.)

Az anyagi jellegű tudással szemben a Bhagavad-gítá egyértelműen a lelki tudásról, bölcsességről tanít, ezért nélkülözhetetlennek nevezi a spirituális tevékenység, erkölcsi normák, aszkézis, önzetlenség és meghódolás gyakorlatát. Tudásnak az anyag és a lélek különbségének, illetve lelki önazonosságunknak felismerését nevezhetjük, bölcsességnek pedig az Istenhez fűződő kapcsolatunk megvalósítását. Az áhítat jógájának filozófiája szerint a fenti felsorolás legfontosabb eleme a vegyítetlen odaadás Isten iránt, amely minden egyéb szükséges feltételt magával hoz. Tényleges tudásnak az eredményes tudást tekinthetjük, amely a dolgok lényegéig hatol.

A tudást minden misztika érett gyümölcsének tekintik, ami felégeti a karma visszahatásait és elvezet a felszabadulásig. A legfelsőbb rendű tudás, az isteni bölcselet a vallás tökéletessége, örök és örömteli, lehetővé teszi a személyes lelki önismeretet, valamint ezzel párhuzamosan Isten megismerését. A lelki tudás érvényre jutását akadályozza a kétely, a bizonytalanság; elfátyolozza és semmissé teszi a kéjsóvárság; szétzilálja az illúzió, ezzel szemben az igaz tudás mindent feltár, akár a Nap. Ezért is lett a megvilágosodás szerte a keleti kultúrában a megigazulás, üdvösség szinonimája.

A tudás, a tudományok és az ékesszólás istennője Szaraszvatí, Brahmá párja, akinek védelmébe a legtöbb iskolát, oktatási intézményt ajánlják Indiában. Szaraszvatí, mint feminin erő (sakti) oltalmazza, közvetíti a tudást, míg a tudás végső forrása a maszkulin Krsna, akitől a tudás, a feledés és az emlékezés is származik.

Meg kell említeni a tudás, a megismerő és a megismerés tárgyának hármasát. Ezek egyezőségéről, illetve különbözéségéről évszázadok óta folyik a teológiai és filozófiai vita. A vélemények polárisan alakulnak, egyesek szerint a három mindig különböző, mások a három teljes egységéről, azonosságáról beszélnek. A bhakti-védánta iskola véleménye a két végpont között helyezkedik el: fölismeri e három tényező különbözőségét, de látja hasonlóságukat, közösségüket is. A megismerés objektuma és szubjektuma között a megismerés folyamata teremt kapcsolatot, de előzetes közös alapja mindkettőnek, sőt, mindhárom tényezőnek a létezés pozitív közege. Márpedig a létezés aligha objektifikálható, hiszen szubjektum, egyéni lény éli és vizsgálja az életet. Az életben való eligazodáshoz elegendő a józan ész is, amelyen túlmutat a tudományos ész hatalma. Ez azonban még nem elég a spirituális belátáshoz, hiszen fizikai és mentális eszközeivel az ember csak olyasmit ismerhet meg, amire rálátása van. A magasabb valóságot, a dolgok mögött húzódó igazságot vagy az emberfölötti realitást ezért nem megismerni, hanem felismerni kell. A szubjektív létű isteni valóság képes alászállni, megmutatkozni, a saját akarata szerint. A tudományos intelligenciát meghaladva lehet tehát spirituális belátásra jutni. Ez a gondolatsor azt is feltételezi, hogy a logikai képtelenség egyáltalán nem lehetetlenség.

Minden misztikus iskola egyetért abban, hogy az elméleti tudás nem elegendő a teljes tökéletesedéshez. A platonista John Smith például azt írja, hogy a meddő spekuláció tán felismeri az Igazság ruháján a bonyolult redőket, de sohasem látja meg bájos arcát. Ezért hangsúlyozzák a gyakorlati megvalósítás szerepét, sőt, az elmélet bizonyságát a logika tudománya a gyakorlati sikerben látja.

Az ismeretek forrásai az ember helyzetéhez viszonyítva alacsonyabbak és magasabbak is lehetnek. A nálánál alacsonyabb dolgokra az embernek a hagyományos kognitív működések révén is rálátása van, az emberfölötti valóságot azonban csak adekvát eszközökkel közelítheti meg. Az alacsonyabb vizsgálódás eszközei a közvetlen tapasztalati észlelés, az empíria (pratjaksa), ami szemmel látható. Az érzékszervi észlelés kollektív tudáshalmaza (paróksa) volumenében nagyobb, mint az egyéni tudás, de hasonló korlátokkal rendelkezik. Az átmenet az intuíció világa (aparóksa), az ihlet, a felismerés, amely a köztes tudati szféra fényének megcsillanása az emberi tudat tükrén. A negyedik szint magasabb az emberi tudat rálátó képességénél, ez a transzcendencia (adhóksadzsa), amely a fizikai érzékszervek elől rejtve marad. Végül a valóság ötödik szintjének a földi élethez hasonló, de teljességgel spirituális, idilli isteni közeget, a valós valóságot tekintik (aprákrta).

Értelemszerűen a valóság eme különböző szintjeiről más és más eszközökkel szerezhet információt az ember. A megnyilvánult világ létét elismerő óind logikatudomány szerint az ismeretek forrásai az alábbiak: a tapasztalati észlelés, érzékelés (pratjaksa) érzékszervi működésen alapul, s határozott tudást eredményez, amely nem kapcsolatos az érzékszervek és tárgyaik kapcsolatából eredő megnevezésekkel. A további ismeretforrások nem függenek az érzékszervektől. A következtetés (anumána) háromféle lehet az okból az okozatra (púrvavat), az okozatból az okra (sésavat), közös vonásokból egymásra (számánjató drsta). Az analógia (upamána) a hasonlóságon, az implikáció (arthápatti) pedig feltételezésen alapuló megismerés. A kognitív működések eme fázisain túl létezik a bizonyság, a kinyilatkoztatás (sabda), a megbízható források (ápta) bizonysága, ami szólhat tapasztalati és metafizikai dolgokról is. A magasabb valóság megismerésének egyedül hiteles eszközeként ez utóbbi forrást ismerik el. E transzcendens üzenet alapján, egyéni gyakorlatai révén kerülhet olyan tiszta tudatállapotba az ember, hogy feltárulkozik előtte az isteni világ. Ez a reveláció nem empirikus ismeret, logikai implikáció, okkult erő vagy extravagáns szentimentalizmus, hanem a természetfölötti személyre szabott megnyilatkozása, egyfajta bepillantás az isteni játékokba.

A tudás az óind véda-bölcselet ismeretelméleti részét képezi. Az idevágó forrásművek főként az Upanisadok, amelyek a tudás valóságos kultuszát hirdetik. Azonban az óind bölcselet egyik ezoterikus iskolája, a bhakti miszticizmus meghaladja a tudást, mint az Abszolút Igazság megközelítésének módszerét. A hívő ember az áhítat útján kerül mély, rajongó szereteten alapuló kapcsolatba a személyes Istennel. S bár a bhakti filozófiai és dogmatikai rendszere hibátlan kristályos szerkezetű, e logikus struktúrával mégis a transzlogikust igyekszik megközelíteni. A bhakti célja a rajongó odaadás Isten iránt. Az ember a földi szerelem miatt is képes odahagyni karriert, vagyont, jó hírt, egyetemet vagy pozíciót, s ezt a rajongó érzést tapasztalhatja meg a bhakti misztika gyakorlója. Az áhítat jógájának eszményképei a pásztorlánykák, akik rajongva imádták a földre szállt Krsnát. Nem tartották magukat különösebben műveltnek, a városi hölgyekről azt gondolták, intellektuálisan kiválóbbak náluk, de absztrakt meditációval sem elégedtek meg, Krsna személyes, meghitt társaságára vágytak. Sóvárgásuk olyan, mint a szerelem beteljesülése, ami minden akadályt legyőz. Ez a rajongás motiválta „tudás”, aminek tetőfoka egyfajta isteni téboly (divjónmáda), az őrült ragaszkodás Isten iránt, amely nem a higgadt és megfontolt intellektus elméleti meggyőződése, netán jólfésült vallásossága, hanem a megtisztult érzelmek féktelen vonzódása a boldogság forrása iránt.

B. K. Tírtha

2004/38.