Odaadás

A jóga klasszikus iskolái közül a harmadik nagy út, az áhítat útja. A karma a cselekvés szövevényes rendszerét, a rituális aktusok világbefolyásoló erejét sejteti, s ha odaadás is társul a cselekvéshez, karma-jógáról beszélhetünk, ami a helyes cselekvés útján történő kapcsolatteremtés Istennel. A cselekvés útja (karma-márga) az óind bölcselet cselekvéselméleti része, míg a tudás útja (gjána-márga) az ismeretelmélet. Az analízis szükségszerű párja a szintézis, akárcsak az elméletnek a gyakorlat. Az anyag és lélek elkülönítése, a vizsgálódás messzire vezet az igazság felismerésében. Szilárd elméleti alapok nélkül vajmi csekély a tudati változás lehetősége. A harmadik klasszikus út az áhítat útja (bhakti-márga), az Abszolút Igazság emocionális megközelítése, amit egy szóban úgy összegezhetünk: odaadás…

Vajon az emberi test mely részét tekinthetjük a legnemesebb szervnek? A gyönyör mámorában élő ember bizonyára a genitáliákat nevezné meg, az intellektus szempontjából a központi idegrendszer a legfontosabb, míg sokak számára a szív a legfőbb. És ez nem csupán az egészségesen funkcionáló keringési szervet jelenti, hanem azt az érzőközpontot, amit a szívnek tulajdonítunk. Egy embert áttételesen, elméletileg is vizsgálhatunk, elemezhetjük viselkedését, szokásait, vagy genetikai állományát, de magát az embert leginkább érzelmi úton közelíthetjük meg, így kaphatjuk a legteljesebb, legárnyaltabb képet az illetőről. Ezért van létjogosultsága az Abszolút kutatásában is az odaadásnak, a szív útjának. Még a tudatukat az ezerszirmú lótusz szimbolizálta koronacsakrába emelni szándékozó jógík is egyetértenek abban, hogy a létenergia misztikus áramlása megakadhat, amennyiben a szívcsakra tisztátalan. Jó ész és jó szív – sikerre visz.

A klasszikus indiai filozófiák közül a karma-mímámsza, a cselekvéselméleti vizsgálódás foglalkozik a cselekvés tudományával, az Upanisadokra támaszkodó védánta pedig ismeretelmélet gyanánt a bölcsesség tudományával foglalkozik. A bhakti másként közelít, átérzés, megélés, beleérzés, áhítat a legfőbb eszközei. A vallásos ember általában a tisztelgő, netán félelemtől sem mentes imádat, a kérés vagy az engesztelés szellemében fordul Istenhez. Az emberek a legtöbb esetben segítséget várnak Istentől, gyógyulásért, sikerért, boldogságért, netán ellenségeik elátkozása végett imádkoznak. Akár az anyagelvű magyarázat szerint, a hiedelmekből s a természeti erők rettegéséből, akár a törvényvallások parancsolataiból vezetjük le az ember vallásosságát, a legtöbb esetben a világi boldogulás a cél. Ez a „gyakorlati” vallás útja (pravrtti-márga), az erényes földi élet, aminek remélt koronája az üdvösség. Azonban az istenélmény olykor felülbírálja a hétköznapi vallásosságot, s a világi boldogulás helyett a misztikus tapasztalás és ebből fakadó világtagadás, világmeghaladás (nivrtti-márga) útjára viszi az embert. A Bhagavad-gítá szerint négyféle ember keresi az isteni oltalmat: a szenvedő, az anyagi javakra vágyó, a kíváncsi és az Abszolút Igazság kutatója. Az első három kategória átlagos közelítésnek számít, az utolsó viszont elsőrendű közeledés, ám fölöttébb ritka. Ezért nem csoda, hogy a misztika útja ritkán bukkan föl a vallási folyamatokban, és általában nem válik fő vonulattá.

Az áhítat útja nem vallásspecifikus, gyakorlatilag minden jelentős tradícióban megtalálható. Három fő pillére a hindu, a szufi és a keresztény szeretetmisztika. A közös ismertető jegyek közé tartozik például a finoman cizellált artisztikum, amely csodás költeményeket eredményezett, az erotikus formanyelv, amely a rajongás hevületének szinte egyetlen lehetséges kifejezője, és a szeretetben történő eggyé válás eszménye, mint a találkozás felsőfoka.

Indiában a szeretetteljes rajongás áhítata az évezredekre visszatekintő védai vallásosságban ugyan nem volt általános, mégsem hiányzott az eredeti véda szövegekből. Az áhítat útja legtisztábban a bhágavata (annyi mint: személyes Istennel kapcsolatos) vallásosságban fogalmazódott meg, amit a Puránák és a Mahábhárata is említ. Jóllehet történelme a régmúltban gyökerezik, jól datálható korai említése a Kr.e. 300 tájáról származó Heliodorosz-oszlop vésett felirata. Ez a személyes egyistenhit és az önátadó áhítat egyik legkorábbi jele.

Később az áhítat Dél-Indiában gyarapodott, majd egyre konkrétabbá és határozottabbá vált a VIII-XVI. század között, végül szerte a szubkontinensen általánosan elterjedt. Kiemelkedő a korai Dél-indiai alvarok tevékenysége, továbbá a XII. századi költőóriás, Dzsajadéva, valamint a XVI. századi Csaitanja, az istenszeretet avatárja. A középkori misztikus bölcselők érzelmi rezdülései a Visnu-hívő tanítómesterek Védánta magyarázataiban konkrét teológiai és filozófiai rendszerezést nyertek.

Az áhítat jógáját a szeretet vallásának is nevezhetjük, ami rámutat a különböző vallások közös lényegi elemére, az istenszeretetre. Nem óvatlan szinkretizmusról van szó, hanem a különböző formában megjelenő közös, egyetemes üzenetről. Az ősi bölcselet szerint a jelenlegi világkorszaknak éppúgy megvan a maga leginkább célravezető, egyetemes érvényű lelki folyamata, mint a korábbi korszakoknak. Hajdanán az aszketikus meditáció, az áldozat, illetve a rituális imádat volt ajánlott, most a szent nevek zengése a módszer, vagyis Isten megszólítása, ami az ember szubjektív válasza az isteni kegyelem kiáradására.

Ismeretes az indiai szellemi irányzatoknak olyan tagolása, amely a bráhmanizmust egyfajta elitista vallásosságnak, magasan kvalifikált papok, teológusok és aszkéták ismeretelméleti kiváltságának, inkább töprengésen és dezantropomorf meggyőződésen alapuló szellemi iskolának tekinti, míg a hinduizmust, a személyes istenségben hívő felekezetek sokaságát az alacsonyabb, műveletlen, nem gondolkodó réteg vallásosságának tekinti, ide sorolva a szeretet vallását is, jóllehet a tanítók, próféták szinte mindegyike magasabb kasztbéli. Annak idején a marxisták a feudális rendszert konzerváló ideológiának tekintették az áhítat jógáját, mert fontos benne a meghódolás, a szolgálatkészség, holott az társadalmilag progresszív szerepet játszott, hiszen a világi különbözőségen túl a lelki együvé tartozást, a kasztrendszer relativitását hangoztatta.

A szanszkrt nyelvben a szeretet vallását a bhakti kifejezés jelöli. A bhadzs igető jelentése imád, vallási rítuson részt vesz, illetve megoszt, kijelöl. Ez az árnyalatnyi jelentés azért fontos, mert a szeretet gyakorlásához nélkülözhetetlen az alany (ásraja) és a tárgy (visaja): a szerető hívő és az imádott Isten, lévén teljes homogenitásban elképzelhetetlen a tevékeny szeretetkapcsolat.

A bhakti tehát az Abszolút Igazság érzelmi megközelítése, éppen ezért természetes jellemzője a rendkívüli érzelemgazdagság. Az absztrakt filozófiai rendszerekhez képest könnyen érthető viszonyrendszert vázol ember és Isten között, az ember-ember közötti viszonyokat véve alapul. A viszonyrendszer meghatározója az érzelmi hangulat, a bháva, amit csak egy hangzó különböztet meg az élet jelentésű bhava szótól. Ez sejteti, mi a lét végső hivatása a szeretetmisztika szerint, ami így foglalható össze: az élet eksztázis.

A bhakti szoros érzelmi kapcsolatokat ismertet ember és Isten között. Az elsődleges érzelmek és viszonyok öt kategóriába sorolhatók, amiket további hét mellékes érzelem egészít ki. Ezek kombinációi, különböző arányú keveredése adja a bhakti rendkívül összetett és árnyalt érzelmi struktúráját. A szanszkrt nyelv további finomsága és precizitása tükröződik a viszonyt, kapcsolatot jelölő rasza szóban, amelynek további jelentései: íz, zamat, nedv, de lényeg, esszencia is. Vagyis a bhakti teológiájában az Istenhez fűződő viszonyok képezik a lényeget, s ezek megvalósulásából fakad a felsőbb íz, a lelki boldogság. Az öt fő rasza az alábbi: 1. semleges, 2. szolgai, 3. baráti, 4. szülői és 5. hitvesi/szeretői. A semleges viszony passzív istenhitet jelent, amit a rajongás szempontjából nem sokra becsülnek. A lelki világban például a tárgyak, objektumok állnak semleges viszonyban Istennel. Az aktív kapcsolatok első lépcsője a szolgai érzelemvilág, melyben a hívő alárendeltnek érzi magát Istennel szemben. Egy idős szolga azonban már szinte tanácsadónak, jó barátnak számít. A következő fokozat a baráti viszony, ahol a felek egyenrangúak, így a baráti érzelemvilágban élő hívő is egyenlőnek érzi magát imádott Urával. A szülői ragaszkodás ennél tovább megy, gyermekét minden szülő ráutaltnak tekinti, s a szülői érzelmű hívő is féltőn gondoskodik imádott Uráról, akit a gyermekének tekint. Végül a hitvesi viszonyban a legnagyobb fokú intimitás mutatkozik meg, amit csak a szerelmesek eksztázisa múlhat fölül. Az egyes érzelmi viszonyok mindegyike tökéletes szintet jelent, mert mind a hívő, mind Isten számára teljes elégedettséget és beteljesülést nyújt, a sorrend mégis rangsort is jelez, aminek fokmérője az intimitás fokozódása a tiszteletteljes hódolattól egészen a spontán szívbéli érzésekig. A semleges és szolgai síkon Isten bősége, fenségének tudata az uralkodó, ami a többi érzelmi viszonyban visszaszorul, mert csorbítaná a rajongást. A hívő tetszés szerint belehelyezkedhet az egyes érzelmi viszonyokba. Míg például a kereszténységben az istenanya koncepció Máriára korlátozódik, addig a bhakti vallásában ez az érzelmi hangulat mások számára is átélhető.

A mellékes érzelmi hangulatok fűszerezik az elsődleges viszonyokat. Ide sorolandó érzelmi rezdülések például 1. a düh, 2. bámulat, 3. tréfálkozás, 4. hősiesség, 5. könyörület, de az olyan paradox érzések is, mint a szeretetből fakadó 6. félelem és 7. irtózat. Az öt fő rasza állandóan ott van a hívő szívében, míg a hét mellékes érzelem csak bizonyos körülmények között bukkan föl, bár olykor erősebbnek tűnik, mint az alap érzület. Amennyiben az elsődleges és másodlagos hangulatok finoman illeszkednek egymáshoz, a raszák harmóniájáról beszélhetünk, antagonisztikus keveredéskor pedig a raszák árnyékáról (rasza ábhása).

A bhakti alapvető vonásai az alábbiak: a) személyes Istenbe vetett hit, aki az abszolút szeretet, könyörület és kegy megtestesítője, különösképpen hívei iránt; b) Isten a transzcendens természetű lélek megmentője; c) teljes önátadás, meghódolás Isten akarata előtt (prapatti); d) kizárólagos oltalomkeresés Istennél (saranágati); e) Istenbe vetett abszolút hit és odaadás; és végül f) lángoló, mindent felemésztő személyes szeretet Isten iránt. A hétköznapi „vasárnapi” vallásossághoz képest ez a rajongás egészen rendkívüli, sokszor megsemmisítő, önpusztító jellegű is lehet. Az érzelmi hangulatok felsőfoka a minden korlátot elsöprő emóció, melynek egyik tünete a kataton tetszhalott állapot. A spontán rajongás két fázisáról beszélnek. Az elsőben az érzelmek még visszafoghatóak, a hívő még képes türtőztetni magát, a második szakaszban már féktelenül nyilvánulnak meg a rajongás jelei. Így halad a parázsló eksztázis a hevesen lángoló, féktelen tűzviharig.

A fő önmegvalósítási folyamatok – cselekvés, ismeretelmélet és áhítat – vonatkozásában a szeretet vallásának sajátságai közé tartozik, hogy nem tudás alapú, intellektuális hitbéli meggyőződés hanem odaadó, szerető szolgálat. Ugyanakkor nem pusztán cselekvés alapú, mert Isten kegye nagyobb, mint az ember elesettsége, s így a rítus amúgy sem segítene. Végül a többi úthoz képest viszonylag szabad rítus jellemzi, s nem fontos a származás, hiszen a szerető önátadásra bárki alkalmas. A hely-idő-körülmény korlátaival szemben az odaadás, hit és szeretet révén bármilyen akadály és hiányosság legyőzhető.

A bhakti alapvető gyakorlatait különféle források más-más rendszerben közlik. A legteljesebb felsorolás hatvannégy elemet tartalmaz, ami szimbolikusan is fontos. Az első tíz követelmény a teendőket, a második tíz a kerülendő tetteket sorolja föl. Az odaadásban ily módon megszilárdulva követendő a bhakti kilenc fő eleme: a hallás, magasztalás, emlékezés, alázatos szolgálat, imádat, fohászkodás, szolgálatkészség, barátkozás és teljes önátadás. Érdemes kiemelni a hallás fontosságát, ami a lelki üzenet, illetve a szent név mantrájának auditív befogadását jelenti. Ez komoly tisztulást és tudati emelkedést eredményez. A Biblia hasonlóképpen kiemeli a hallás fontosságát: „A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából.” (Róm 10.17).

A bhakti öt fő gyakorlata a) társulás a szentekkel, b) Isten szent neveinek zengése, c) a szentírások hallgatása, d) szent helyen lakozás és e) Isten rituális imádata. Az összesen hatvannégy gyakorlat a test, az elme s az érzékek minden tettét átfogja, így teljes körű elfoglaltságot jelent az odaadó szolgálatban.

Az odaadás két fő módszertanát is megkülönböztetik. Az előírásos odaadás (szádhana bhakti) két fokozatú. A szigorúan szabálykövető gyakorlat (vaidhi bhakti) a rituális előírások lehető legpontosabb betartását igényli, míg a példakövető gyakorlat (rágánuga bhakti) olyan személyes példakép követését jelenti, aki tiszta és spontán ragaszkodással viszonyul Istenhez. A bhakti felsőfoka a spontán ragaszkodás (rágátmiká bhakti), ahol egyedül a szívből fakadó érzelmek számítanak, melyek mellett minden szabály és előírás eltörpül. Ez a keresztény misztika ágostoni aforizmájában így fogalmazódik meg: „Egy törvény létezik: szeress, és tégy, amit akarsz.”

A Bhagavad-gítá meglehetősen visszafogottan nyilatkozik a szeretet vallásáról, lévén a misztikus szeretet-vallás titkos tanításnak számított. Mégis egyértelmű utalások és hihetetlen finom célzások is találhatók a Gítában. A nyomaték kedvéért kétszer is szerepel, hogy Istent csakis a bhaktin, vagyis a szereteten keresztül lehet valójában megérteni. A Gítá konklúziója így hangzik: Hódolj meg egyedül énelőttem! Eme isteni felhívás misztikus értelmezése arra utal, hogy olyan tiszta hívő előtt ajánlatos meghódolni, aki teljességgel átadta magát Isten szolgálatának, a szent hajlékon. Sok más idézet helyett álljon itt egy valóban misztikus kijelentés, ami a szeretetkapcsolat eggyé válásának és megőrzött személyességének titkára is utal:

„… a teljes tudással rendelkező bölcs a legjobb, aki a tiszta, odaadó szolgálat által egyesül velem, mert nagyon kedves vagyok neki, és ő is kedves számomra.” (Bg. 7.17.)

„Én mindenkivel szemben egyenlő vagyok: senkire sem irigykedem, és olyan sincs, akivel pártoskodnék. De aki odaadással szolgál engem, az bennem van, a barátja vagyok, s nekem is barátom ő.” (Bg. 9.29)

Az istenszeretet felhatalmazott apostola, Nárada pedig a Bhakti-szútrában így határozza meg az odaadás vallását: „2. Az odaadás igaz természete a legmagasztosabb istenszeretet. 3. Ez az odaadás nektárédes ambrózia. 4. Ezt elnyerve az ember tökéletességet ér el, halhatatlanná válik és teljesen elégedett lesz.”

Nárada szerint az istenszeretet az, ha a hívő minden tettét Istennek szenteli, s elviselhetetlen fájdalmat érez, ha egy percre is megfeledkezne róla. Ennek a találkozásnak finom lírai képe fogalmazódik meg Krsna és a pásztorlánykák szerelmi viszonyában. „Krsna testi szépsége olyan, akár az örökifjúság óceánjának hullámfodra. E mérhetetlen óceánban kavarog az eksztatikus szerelem föltámadásának örvénye. Krsna fuvolájának hangja forgószélhez hasonlatos, a pásztorlánykák (gópík) csapongó elméje pedig mint a szalma s a száraz falevelek. Miután a forgószél légtölcsérébe hulltak, sohasem emelkednek már a magasba, hanem örökre Krsna lótuszvirág lábainál maradnak. (Csaitanja-csaritámrta 2.21.113.)

A lélek és Isten találkozására nincs más metafora, mint a szerelmi költészet. Ember és Isten eggyé válását kétféleképpen gondolják el: vagy a személyiség megszűnését eredményező homogén beolvadással, vagy a személyiséget megőrző szeretetben történő egyesüléssel.

Más folyamatokkal ellentétben a bhaktiban az eszköz és a cél egybevág: a cél a tiszta istenszeretet, a módszer pedig Isten szerető szolgálata. A bhakti az ember számára a rajongást, az Isten részéről pedig a könyörület kiáradását jelenti. Ezért e folyamatban az üdvösség, a tökéletesedés kegyelmi alapú, ami jelzi a korszak szinkretisztikus azonosságát. A jelen világkorszak nehéz körülményeit és hiányos emberi adottságait a kegyelem kiáradása bírálja felül, így a kegyelmi alapú vallásosság a jelen világkorszak egyetemes hite. Az Ószövetség törvényvallását fölülírta a krisztusi kegyelem, a buddhizmus az eljövendő kegyes Maitréja Buddhát várja, a Visnu-hit pedig a könyörület avatárjáról, Csaitanjáról beszél. Így a bhaktit tekinthetjük az új kor szellemi fővonalának is, amely az értelmi intelligencia helyett az isteni érzelmek új intelligenciáját neveli.

Az odaadó szolgálat elemei

Mi a teendő?
1. fogadj el egy hiteles gurut
2. kérj felavatást tőle
3. szolgáld mesteredet
4. tudakozódj tőle és fogadd meg utasításait
5. kövesd a korábbi mesterek, valamint gurud tanácsait
6. légy kész bármit föláldozni vagy elfogadni Isten öröméért
7. lakozz szent helyen, ahol az Isten él
8. biztosítsd egyszerű megélhetési létszükségleted
9. koplalj ékádasí napján (a teliholdat és újholdat követő 11. nap)
10. tiszteld a dhátri- és banjan-fákat, a teheneket, a bráhmanákat és Visnu híveit.

Mi a kerülendő?
1. kerüld a vétkeket a szolgálat s a mantrázás közben
2. kerüld a nem hívők társaságát
3. ne fogadj el túl sok tanítványt
4. ne tanulmányozz, hivatkozz és magyarázz túl sok írást
5. a nyereséget és veszteséget tekintsd egynek
6. ne engedd át magad a bánatnak
7. ne imádd és ne vesd meg a félisteneket, ne olvass, ne bírálj más írásokat
8. ne hallgasd meg, ha Visnut vagy híveit gyalázzák
9. ne olvass világi történeteket, szerelmes könyveket
10. se gondolatban, se szóval ne okozz aggodalmat egyetlen élőlénynek se.

A Napkelet Bölcseleti Iskola munkatársai

2005/39.