Rágamálá festészet

Az emberi psziché egyik legalapvetőbb eleme a művészi hajlam. Az ember ősidők óta a művészet eszközeivel fejezi ki reményeit, vágyait, álmait és késztetéseit. A szépség észlelésének és teremtésének vitathatatlan képessége olyan sajátsága az embernek, ami megkülönbözteti őt a világot benépesítő lények sokaságától.

India

Az indiai művészet kétség kívül a világ egyik legősibb és legváltozatosabb hagyománya. Az ősi görög, egyiptomi, asszír vagy azték művészettel szemben az ind kultúra egyedülálló kiváltsága a folytonosság – napjainkig töretlenül él és virágzik e tradíció. Ezért az ind művészettörténet nem csupán hajdanvolt művészek alkotásainak hűvös tárháza, hanem milliók életében ma is aktív szerepet játszó tényező. Ennek az élő tradíciónak számtalan ága kelti fel az ember kíváncsiságát és csodálatát: az építészet, táncművészet, az irodalom, a képzőművészetek vagy a zene. Mindegyik terület önmagában is bámulatosan gazdag tárháza az emberi talentumnak, az érzéseknek és a művészi tökéletességnek. A rágamálá miniatúrák azonban három művészeti ág szinte egyedülálló összefonódását tükrözik: zene, költészet és festészet találkozik itt.

Bizonyos szemszögből minden művészeti ág összefügg, hiszen az alkotás és elmélyülés öröme sugárzik a szépség misztériumában. Különböző műfajok ha találkoznak, csak gazdagabbá teszik egymást. Az ind festők legkedvesebb témául a rágákat választották. A hat uralkodó hangnem, a férfiként megtestesített rágák, valamint hitveseik a ráginik és leszármazottaik, a rágafiak (rágaputra) és a rágaleányok (rágaputri) a klasszikus ind zene mindkét ágában, a hindusztáni és a karnataka zenében is főszerepet játszanak.

A miniatúrafestészet a XI. századtól egészen a XIX. századig élt, s főként Észak-Indiában virágzott. Így a rágamálá, vagyis rágafüzér miniatúrák is a hindusztáni hagyományokra támaszkodnak. Nagy képzelőerőről tanúskodó formagazdagsággal s a színárnyalatok káprázatos bőségével igyekeznek visszaadni a klasszikus zene hangulatát és hangnemét. Mindegyik rágát és ráginit egy bizonyos hangulat jellemez, aminek legfőbb összetevői az évszak, a napszak, valamint a rága belső hangulati világa. Mindez együttesen tág lehetőséget nyújt a kifejezésre a zenében, költészetben és festészetben egyaránt.

Művészetek együttese

A rágafüzér festészet egyedülálló gesamtkunst jelenség, mert elvezet az összes vizuális műfajhoz, a táncművészethez, zenéhez, költészethez, de a valláshoz, történelemhez, a társadalmi szokásokhoz, sőt a geográfiához, az állat- és növényvilág, valamint a klíma változatosságához is.

A rágafüzér festészet fennmaradt darabjai a XVI-XIX. század között keletkeztek, főként Radzsasztánban, Közép-Indiában, a Dekkán vidékén vagy a Gangesz és Jamuná síkságán, illetve a hegyláncoktól szabdalt Pahari régióban. Elenyészően kevés miniatúrát szignáltak vagy datáltak, így a kormeghatározás meglehetősen nehéz. Több festményt címmel vagy egy versecskével láttak el, ami írásban is tükrözi a megfestett témát.

A rágamálá miniatúrák vizuálisan ábrázolják az ind zene hangnemeit, amiket előbb a muzsikusok, majd a költők emberi vagy isteni alakban megszemélyesítettek. Így a rágafüzér miniatúrák összegzik és továbbviszik a zene, a költészet és a festészet eredményeit. A zene adta az alapot, a rágák elnevezését, a hangulatokat vagy raszákat, az előadások alkalmas időpontjait és a melódiát megtestesítő imaformulákat. A korábbi dhjánákra, fohászokra támaszkodó rágafüzér költészet szolgáltatta az ikonográfiát, a kötött formanyelvet, a miniatúrafestészet pedig a helyi festészeti stílusokkal és technikákkal gazdagította a rágamálá festészetet.

Az önálló képtáblák albumokba rendeződnek, melyekben a rágák szinte családi rokonságban állnak. Mindegyik család élén a férfi rága áll, mellette ott található öt-hat felesége, a ráginik, valamint ritkábban a rágafiak és leányok, sőt a rágamenyek is. A rágamálá albumok az ősi és középkori zenetanárok által ösz-szeállított rágafüzérek sorrendiségét követik. A zenei rágafüzérek a zene memorizálását valamint rendszerezését könnyítették meg. Ezek révén könnyű volt azonosítani a rágákat a hangnemekkel, illetve azokkal az istenségekkel, akiknek a rágákat szentelték. A költők azután bonyolult történeteket szőttek a rágák személyiségei köré; gyakran inkább emberieket, mint istenieket.

A zenei és költészeti rágafüzérek évszázadokkal korábbiak, mint miniatűr ábrázolásaik.

Indiában a zene hosszú évezredeken át fejlődött. Isteni eredetűnek tekintik, amely bizonyos érzelmeket kelt hallgatóban és előadóban egyaránt. Ezek az érzelmek, hangulatok a raszák, melyek a művészetek mellett az ind gondolkodásban és vallásfilozófiában is megtalálhatók. A zene isteni tulajdonságait könnyebb megérteni és átérezni, ha a zenész nemcsak hangrezgésnek tekinti a muzsikát, hanem megszemélyesíti azt. A zene megszemélyesítőihez, illetve rajtuk keresztül védőistenségekhez és patrónus szentekhez fohászkodtak a zenetanítók. Ezeket az imaformulákat (dhjána) adták tovább tanítványaiknak. A dhjánák gyakran a rágamálá festményeken is szerepelnek. A legkorábbi zene- és táncelméleti feljegyzés Bharata Natja sásztra című műve, amit meglehetős bizonytalansággal az időszámításunkat megelőző évszázadokból kelteznek. A Natja sásztra későbbi legendás magyarázójának tekintik Hanumant, aki feltehetően valamikor az ötödik és tizenkettedik század között élt. Nagy valószínűséggel ő rögzítette az első rága családot, hat férfi rágát és öt-öt ráginit különböztetve meg. Később a család nyolc-nyolc rágafiúval gyarapodott s idővel mindegyik zenei módus megszemélyesítőjéhez nemes jellem, sőt akár isteni tulajdonságok is kapcsolódtak.

Az eltelt évszázadok során töméntelen értekezés igyekezett megfogalmazni a zene mibenlétét, isteni tulajdonságait, valamint a technikai információkat és a zene által kiváltott érzelmeket. E szóbeli kifejezés – a szanszkrt nyelv hagyományaihoz híven – nem próza, hanem vers volt. Így természetes, hogy a költészet nem maradhatott a zene egyszerű szolgálója. A tiszta zeneelmélet s gyakorlat előbb mintha csorbát szenvedett volna a szóbeli megfogalmazás miatt, hiszen a költők nem voltak képzett zenészek. Később azonban a költészet olyan elemei is helyet kaptak a zeneelméleti poézisben, melyek közelebb álltak a zenetanárok isteni dhjána-fohászaihoz.

Ilyen témakör volt például a Krsna-lílá, vagyis Isten, Krsna, kedvteléseinek költészete, ami a bhaktiban gyökerezik. A bhakti, vagyis a Krsna iránti önzetlen odaadás emberi érzelmekhez hasonlítja az istenszeretetet, ami azonban minden világi visszásságtól mentes. A zeneelméleti költészet másik kiegészítője az érzelmi viszonyok költői rendszertana lett. Ennek alapja a szerelmes elválás (vipralambha) és együttlét (sringára) folytonos ritmusa, lüktetése, váltakozása. E fogalmakat a szanszkrt költészetben, drámairodalomban valamint a táncművészetben egyaránt alkalmazzák. S hogy milyen nagy hatást gyakorolt egy-egy verses mű a rágafüzér festészetre, annak bizonyítására talán annyi is elég, hogy a VII. századi költő, Amaru Sataka című közismert verse még a XVII. sz. miniatúrafestőit is gyönyörű alkotásokra inspirálta.

Miniatúrfestészet

A rágafüzér festészet harmadik eleme maga a miniatúrafestészet volt. A festészetnek a zenéhez és a költészethez hasonlatosan igen régi múltja van Indiában. A Krisztus előtti évezred közepéről maradtak fenn például az isteni teremtés nagyszerűségét tükröző emberi szépség érzéki elevenségű képei az adzsantai falfreskókon. A rágafüzér motívumok eddig ismert legkorábbi előfordulása 1475-ből való. Egy dzsainista vallásos iratnak egyik másolatán, a papírlapok hátoldalán harminchat nőalak található. Hat-hat nőalak élén áll egy-egy többfejű és többkarú férfi istenség. A felirat szerint ez valódi rágamálá ábrázolás.

A miniatúrák előbb mint rágamálá költemények, illetve imaformulák illusztrációi szerepeltek, majd önálló műfajjá váltak. A képek témáját több tényező is befolyásolta. A rágamálá miniatúrák közönsége kezdetben főként az uralkodók és nemesek köréből került ki, akik nemcsak bámulták, de pártolták is a művészetet. E gyakran többnejű arisztokratikus családok pazar életvitele gyakran tükröződik a képeken. A férjükön osztozni kénytelen asszonyok romantikus, szerelmes vágyódását finoman, az egyértelmű erotikus utalásokat – melyek egyébként nem idegenek az ind művészettől – kerülve ábrázolták. Ezért gyakori téma a nők számára oly kedves szerelmes vágyódás és találkozás, a szerénység, szolgálatkészség, alázatosság, valamint a házimunka epizódjai. A férfiak persze másfajta témákat kedveltek: büszke portrékat, harcias jeleneteket, véres csatákat és hősies párviadalokat, illetve a pikáns ábrázolásokat. Ne feledjük, mindez zeneileg már megfogalmazott érzelmek, motívumok képi megjelenítése volt!

A XV. század második felében vitték be dzsainista kereskedők Indiába a papírt. Az új, könnyű, egyszerűen kezelhető, rugalmas és tartós anyag hamarosan kiszorította az addig használt keskeny pálmaleveleket. Így a XV. századból már maradtak fenn Dzsajadéva közismert bhakti-költeményének, a Krsna kedvteléseit csokorba gyűjtő Gíta-góvindának, vagy a hinduk egyik legszentebb írásának, a Bhágavata-puránának képekkel illusztrált példányai. A XVI. századtól kezdve már nemcsak nemesi körökben, de tehetősebb kereskedőcsaládok közt is egyre fokozódott az igény a rágamálá miniatúrák iránt.

A rágamálá festészet patrónusai legföljebb az érdeklődés szintjén kötődtek a művészetekhez s általában a festők tudása sem terjedt túl saját szakterületükön. Legtöbb esetben hiányos volt irodalmi és zenei műveltségük. Ennek tulajdonítható a képek és feliratozásuk gyakori ellentmondásossága, vagy a műfaji jellegzetességek keveredése. Minél távolabb kerülünk térben és időben a rágafüzér festészet szülőhelyétől, Gudzsaráttól, annál gyakoribbak ezek az anomáliák.

A tartalom

De vessünk egy pillantást a képanyagra! A zenei motívumok megszemélyesítése kezdettől fogva rengeteg képi lehetőséget kínált. Ilyen például a szereplők vallásos és arisztokratikus jegyeinek tükrözése, az épületek és berendezési tárgyak szerepeltetése, a költői szimbólumok képi megjelentetése, a szerelmi hősök (najaka) és hősnők (najika) típusainak megformálása, ami a drámákban, a költészetben és a táncművészetben már általánosan elterjedt volt. Ide sorolható továbbá a zenei módus érzelmi hangulatainak, a raszáknak, valamint a kedvező előadási idők megjelenítése, de a patrónus vallásos érzületének, illetve a festőművész személyes adottságainak tükrözésére is mód nyílt. Mindezt az adott vidék jellegzetes növényei, állatai s a tájkép foglalja keretbe. Gyakran a rága elnevezése is vizuális lehetőségeket sugall, mint pl. vaszant – tavasz, hindol – hinta, dipak – lámpás vagy megha – felhő.

A leggyakoribb témák a szerelmesek találkozása és együttléte, illetve távollétük, az elválás, valamint egyéb teendők, hétköznapi tevékenységek ábrázolása.

A nyugati szemlélő számára szokatlanok a részletek és az emberi szituációk is, de a mesteri ecsetkezelés, a tempera diszkrét használata s a miniatűr felület kompozíciója, az absztrakt részletek sokasága bámulatra méltó. A hindi nyelvű feliratok még egy indiai számára is nehezen érthetők, hiszen időközben a nyelv rengeteget változott, de az épületek, a ruhák és eszközök, a növényzet és az állatábrázolások élethű képet adnak. A hinduizmusban járatos ember könnyebben igazodik el a hindu istenségek, szentek és aszkéták, a vallásos relikviák jelképrendszerében is. A nyugati szem számára viszont szokatlan a perspektíva kezelése. A nyugati művészet a reneszánsz óta szinte kizárólagos érvénnyel alkalmazza a térhatású dimenziót. Ugyan a radzsput miniatúrákat megérintette a reneszánsz hatása, a perspektíva szabályait mégsem az általunk megszokott módon alkalmazzák. Az ábrázolt személyek és tárgyak méretét nem a szemlélőtől mért távolság határozza meg, hanem egymáshoz viszonyított fontosságuk. A távolságot az alakok egymás mögé, de inkább egymás fölé rendezésével érzékeltetik. A főalak, a rága vagy rágini mindig a kép közepén, annak előterében kap helyet. A főalak és a mellékalakok cselekedetei horizontálisan, síkban kiterítve láthatók. A figurák, arcok többsége is profilban szerepel.

A nagy felületet foglaló emberalakok mellett az épületek s a természetes környezet szinte csak utalásszerű motívumokban szerepel. A leggyakoribb színhely a terasz, amit szinte mindig felülnézetben ábrázolnak. A kertre és a lótuszvirágos tavacskára csupán egy virágmintás sáv utal a miniatúra alján. Paloták ormai, templomok csúcsai bukkannak elő a fák közül, s minden jellegzetes építészeti részlet előfordul: árnyékvető boltozatok, bejáratok, ablakok, hálótermek, kupolák és kőfalak. Az ajtók, kerevetek és használati eszközök az emberalakokkal arányosak. A sokszor egyetlen dombbá vagy egységes erdőrészletté egyszerűsített háttér jól kiemeli a figurákat. Jóval az alakok feje fölött, a látóhatár széle már gazdag élővilágot mutat, gyakran madarak, virágok, gyümölcsök tömegét ábrázolják. A miniatúra felső szélét a felhők vagy a nyílt égbolt képe zárja le, hacsak nem kapcsolódik felirat is a képhez, ami általában sárga mezőben olvasható.

Mennyivel ismerősebbnek tűnnének ezek a miniatúrák, ha alkalmunk lenne a valóságban is megtapasztalni mindazt, amit India felölel! Mennyire sajátságosak az arcok, a ruhák, tájak, virágok s gyümölcsök, az épületek s az eszközök, a hangok, az illatok s az ízek!

A reneszánsz perspektívától megszabadulva, s legalább gondolatban kilépve a nyugati kultúra keretei közül sokkal többet mesélnek India kultúrájáról a rágafüzér miniatúrák.

A sok száz, talán sok ezer rága közül csak néhány szerepel a miniatúrákon, mindig a sajátos ikonográfiai szabályok szerint. Ennek ellenére nehéz szoros összefüggést kimutatni a képanyag és a zenei rágafüzérek között. Nehezíti a helyzetet a lejegyzett hanganyag hiánya, hiszen a rágákat mindig egy kicsit másként játszották. Emellett a zenészek képzőművészeti, illetve a festők zenei műveltsége sem fedte mindig egymást. S bár a színek nem hang-kódok, a raszákat sem szimbolizálják, s a képi elemek száma sincs egyértelmű összefüggésben a zenei szerkezettel, a hangzó és a megfestett rága-formák között mégis hasonlóság mutatkozik. Az adott rága vagy rágini kezelése a helynek, időnek, a körülményeknek és a személyeknek megfelelően szinte kínálja az analógiát a zenei rágákkal. A teremtő zenei improvizációban mindig jelen vannak bizonyos díszítések, szabályok és egy bizonyos skála. A rágafüzér miniatúrákban is vannak kötelező motívumok (ez az ikonográfiai formula), valamint szubjektív variációk, a helyi stílushoz, a patrónus gazdagságához, illetve a művész tehetségéhez mérten. Így a zenei előadás és a megfestett miniatúra is mindig egyedi változata ugyanannak a témának.

A rágafüzér festészet végét a XIX. sz. jelentette. Ekkor indult végképp hanyatlásnak a feudális rendszer s annak kultúrája, és a nyugati „civilizáció” is egyre jobban kezdte éreztetni hatását. Századunkban viszont a vizuális és előadóművészetek mind nagyobb figyelmet keltenek a tudósok, a művészet rajongói s India barátai körében. A rágafüzér miniatúrák páratlan kincsei nemcsak India, de a világ kultúrájának is, a parányi felületek az emberi gazdagság hatalmas távlatait sűrítik egybe.

Életünk konfliktusokkal terhes az egyéni és a nagyobb közösség síkján egyaránt. A szembeszökő gazdasági gyarapodás ellenére is messze vagyunk még attól a harmóniától és integritástól, amiről az idealisták emberemlékezet óta álmodoznak. A változások korát éljük, s ennek szele gyakran régi hagyományokat söpör el, újakat pedig nem enged meggyökerezni. Ez törést okoz az emberben is, aki az ellentmondó eszmék és ideálok között vergődve aligha talál biztos pontot a világban. A zene és a művészet komoly erő, közelebb vihet a külső és belső egyensúlyhoz, harmóniához, együttérzéshez – az egész emberiség közös nyelveként működhet. Az igaz művészet nem ismer nyelvi, faji, vallási vagy nemzeti határokat.

Irodalom

M. Dimand: Indian Miniature Painting. Bombay, 1960.
K. Ebeling: Ragamala Painting. Basel, 1973.
K.J. Khandalavala – M. Chandra: New Document of Indian Painting. Bombay, 1969.
S. Prakash: Raga-Ragini Miniatures from the Central Museum Jaipur, Jaipur, 1960.
H.G. Rawlinson: India, a Short Cultural History. New York, 1937.

Zoltai László