Meditáció és spekuláció

Az isteni őszinteség egy darabkája

Az emberi élet rendkívül komplex és változatos. Számtalan döntést kell hoznunk s vállalnunk ezek következményeiként a reánk háruló felelősséget földi utunk során. Tekinthetjük úgy is, hogy gondolataink, érzéseink és akaratunk vezérel bennünket, amik a finom emberi elme funkciói. Az emberi tudat összetett, mégis racionálisnak mondható eszköz, hasonló egy nagyteljesítményű számítógéphez.

Életünk azonban közel sem csupán racionális. Az elme ésszerűségével olykor szembe is szegül egy másik indíttatás, s ez a szív belső hangja. S míg értelmünk az analízist, s a külső ingerek befogadását és megválaszolását szolgálja, addig a szív belső hangja képes öszszekötni bennünket létünk magasabb, transzcendens birodalmával.

Logikai bukméker iroda

A pártatlan gondolkodás általában tisztán logikai folyamat. Nevezhetjük a hiteles transzformáció folyamatának is, melynek során megvizsgálunk egy bizonyos tézist, s azt harmonikus konklúzióvá gyúrjuk át, amely nem mond ellent az eredeti tézisnek. Mindez addig működik, amíg elegendő és hiteles információ áll rendelkezésünkre. Az életben azonban tömérdek információ vagy rejtve marad előlünk, vagy egyenesen félrevezető számunkra. Ezért szükségesnek tűnik a hiányzó elemek feltételezése, majd ismét a logika alkalmazása. Ha következtetéseink nem harmonizálnak a hipotézissel, feltételezéseink valószínűleg hibásak voltak.

Tegyük föl, valamit igaznak fogadunk el. Nézzük, milyen következményekkel jár ez! Ezt az alulról fölfelé építkező, induktív gondolkodást nevezik spekulatív módszernek, mintha egy logikai bukméker irodában lennénk. Ha a hipotézis igaz, akkor – helyes módszert alkalmazva – a következtetés is igaz, hogyha hamis a kiindulás, az eredmény is hamis.

A modern tudomány leginkább erre a spekulatív módszerre épít. A tudósok axióma-rendszereket állítanak fel, erre építik elméleteiket, majd következtetéseiket kísérleti úton igyekeznek igazolni. E módszer praktikusnak tűnik, s generációk óta alkalmazzák az élet számos területén. A spekulatív módszer alulról építkezik, aszcendendáló folyamat.

A spekulatív gondolkodás egyik mintapéldája az anyagszerkezet feltárása. Az ókori görög Démokritosz (i.e. 450 táján) kigondolta, hogy az anyag korpuszkuláris szerkezetű. Ezeket az önálló, parányi részecskéket oszthatatlannak (a-tomosz) nevezte el, innen az atom kifejezés. Ez annak idején éppúgy logikusnak tűnt, mint ma, így a tudósok nemzedékei ebben a szellemben nőttek fel. Mígnem a XVIII. század végén Antoine Lavoisier pontosította az atom-elméletet s bevezette a kémiai elem fogalmát, ami olyan anyagot jelent, amely vegyi úton tovább nem bontható. Az atom tehát továbbra is oszthatatlan maradt, de már sokféle változatban – a kémiai elemek gyanánt – jelent meg. Az atomok szerkezetének kérdése azonban továbbra is megválaszolatlan maradt. Jó évszázaddal később fedezték fel az elektronokat, s ekkor az addig oszthatatlan atomot szubatomi részecskék halmazaként kezdték értékelni. Később, a XX. század során folytatott kísérletek igazolták, e szubatomi részecskék – az új „oszthatatlanok” – bizonyos körülmények között inkább hullám- vagy energia-természetűnek bizonyulnak, semmint korpuszkulárisnak. Vajon a hullám osztható-e vagy oszthatatlan? Ezzel igazán veszélybe került az atom-elmélet. Tarthatatlannak bizonyult a konkrét részecskékből fölépülő anyagszerkezet nézete, ezért formálódott ki a kvantum-elmélet. Milyen érdekes, hogy az ősi indiai írások azt állítják, az anyagi elemeket egy transzcendens hangrezgés, egy vibrációs energia, az óm teremtette. Meglehet, a kvantumelmélet fényében a tudománynak is komolyabban kellene vizsgálnia ezt az állítást.

Az atom-elmélet egy hosszú életű spekulatív eredmény volt, amit évszázadokon át igyekeztek alátámasztani vagy cáfolni. Számos gyakorlati következménye közül elég csak a klasszikus kémiát említeni – de egyelőre ez sem igazolta az alapnézetet.

Mi a helyzet a meditációval?

Manapság divatos a meditációról beszélni, egzotikus, misztikus és ösztönös módon vonzó téma. A meditáció szimbólumaként egy lótuszülésbe dermedt jógit képzelünk el, félig lehunyt szemmel, aki figyelmét befelé fordítja, megszabadult minden aggodalomtól s napokig, hetekig vagy akár évekig folytatja meditációját. De mit is csinál valójában?

Az elmélkedés tárgyára intenzíven összpontosító meditáció természeténél fogva ellentéte az alulról építkező spekulatív módszernek. A meditáció alászálló természetű folyamat, melynek során megnyilvánul a magasabb igazság. A meditáció alázatot feltételező folyamat, melynek során összeköttetésbe kerülhetünk a létezés magasabb dimenzióival, éppen ezért új elképzelések, impressziók és felismerések forrása lehet. Saját meditációs képességeink fejlesztése olyan, mintha a megfelelő frekvenciára hangolnánk befogadó készségünket. A transzcendens adás folytonos, de csak kevés ember veszi tisztán az adást. Zseniális filozófusok, tudósok, művészek, szentek vagy más kivételes emberek önkéntelenül vagy szándékosan is ezt teszik: nyitott befogadók, s annak szentelik magukat, ami a magasabb síkról érkezik.

A mély meditáció a tudat egy egészen sajátos síkja. Fokozatosan elválunk a sűrűbb és finomabb anyagi, érzéki szférától, s egy másik világba jutunk át, magunk mögött hagyva a jelenlegi valóságot és öntudatunkat. Ismeretlen földön zajló kaland ez, s ottani tapasztalataink gyökeresen befolyásolhatják, irányíthatják hétköznapi életünket. Nem földrajzi utazás ez, hanem befelé vivő. Magunkba mélyedve megtapasztalhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül, valami hatalmas, és rendkívüli rejtőzik igazi természetünk mélyén. Az Abszolút Középpont gyanánt az egész mindenség képviselteti magát bennünk.

A világot, amelyben élünk, gyakorlatilag nem ismerjük. A spekulatív módszer szempontjából olykor logikusnak, másszor irracionálisnak tűnhet. A meditáció azonban föltárja a világ transz-logikus és paradox természetét. A világmindenség reprezentációja az ember, s az univerzum összes kiváló tulajdonsága megtalálható saját kicsiny énünkben. A meditáció olyan csatorna, amely a mindenséggel köti össze az embert s minden kétséget kizáróan mutat rá eredeti helyzetünkre.

Egyhegyű elmeállapot

Az elmélyült meditáció eredménye, a szamádhi vagy transz állapot fölöttébb vonzónak tűnik, ám rendkívül nehezen elérhető. A tökéletes meditációhoz vezető első lépés az elme nyugodt, higgadt és zavartalan állapota. Patanydzsali, a Jóga-szútrák szerzője az elme öt állapotát azonosítja: i) vad, zavart (ksipta), gondolkodásra, figyelemre, elcsöndesülésre képtelen, zaklatott, csapongó elmeállapot; ii) tudatlan, buta (pramúdha) állapot, mikor az információk látszólag nem jutnak el az agyba s csak az ösztönlét és az öntudatlan ragaszkodás érvényesül; iii) a nyugtalan (viksipta) állapot, mikor az elme csapong a tárgyai közt, de nem képes feldolgozni a befogadott információt; iv) az egyhegyű (ékagra) tudatállapot nyugodt, összpontosításra képes, míg a v) teljesen fegyelmezett (niródha) elme gondolatai nem kalandoznak el, tökéletesen koncentrált, mint mikor az ember elmélyed abban, amit épp csinál. Patanydzsali szerint a meditáció végső célja az őstudatlanság megszüntetése s az önvaló természetének felismerése és megszilárdítása.

A különféle tradíciókban más és más néven nevezik a meditációt, s ennek gyakorlatai is eltérőek lehetnek. Ám e sokféle gyakorlat hátterében egységes cél lebeg, az emberi tudat összekötése a magasabb valósággal.

A megvilágosodás a buddhista meditáció kimondott célja. A történelmi Buddha is a szent bódhi-fa alatt meditálva érte el a tökéletességet.

A kereszténység bizonyos gyakorlatait szintén tekinthetjük a meditáció változatainak. Ezek többsége a szerzetesek praxisának része. A katolikusok rózsafüzére és a hiszekegy, vagy az ortodox keresztények zsolozsmája hasonló a sajátos objektumra fókuszáló meditációhoz. Az ima is egyfajta keresztény meditációnak tekinthető. Egyes fohászok inkább az intellektusból, mások az isteni misztériumok szemléléséből fakadnak. Azonban a szívbéli meditáció vagy ima – amint azt a Philokalia is bemutatja – a theózis felé tart, amivel együtt jár a belső béke és a külső érzékvilág mellőzése.

Az indiai bhakti-tradícióban a hívek a szeretet istenén, a mindenkit vonzó Srí Krsnán meditálnak, méghozzá a különleges Hare Krsna mantra ismételt zengése révén. Olvasójuk a szent tulaszi-cserje fájából készül, száznyolc szemből áll, ezen számlálják az Istent a szent nevein keresztül megszólító meditációs formulát. Úgy tartják, e mantra az összes isteni tulajdonsággal föl van ruházva, s a jelen korszakban ez a leghatásosabb ima, amely kiszabadítja az embert az ismétlődő születés és halál kényszeréből és megajándékozza a tiszta istenszeretettel.

A tiszta és önzetlen szeretet képes az isteni misztériumok ambróziájában füröszteni az elkínzott lelket. Az ősi indiai bölcselet föltárja, hogy szíve legmélyén minden élőlény két dologra vágyik: hogy ő szerethessen másokat, és hogy őt szeressék. Ki ne értene ezzel egyet? Ki nem álmodik arról, hogy szeressék, és ő is szerethessen? S vajon ki tekinthető a szeretet legalkalmasabb tárgyának? A szeretet Istene, legfőbb mestere, az oltalmazó, aki minden meghódolt lelket képes védelmébe venni s végtelen szeretetben részesíteni.

A meditáció gyakorlatának hiteles forrásból kell származnia. Nem ajánlatos új módszereket kitalálni, amiket az írások vagy a fejlett lelki emberek nem szentesítenek, mert ezek részleges, vagy éppen a remélt harmóniával ellentétes eredménnyel is járhatnak. Nem elegendő, ha akár néhányan, akár tömegesen jobban érzik magukat egy-egy módszer követésével, ajánlatos a meditációs gyakorlat forrása és hitelessége felől tudakozódni.

Spirituális antropológia

A meditáció, illetve a spekuláció mint módszer természetét vizsgálva érdemes eltöprengenünk az ember felépítésén, ahogyan azt például az indiai bölcsek látták. Egyszerűen fogalmazva három, egymásba ágyazódó testről beszélhetünk, amik egymásra, s létünk más-más szintjein egész életünkre hatást gyakorolnak.

A legkülső burok a külső anyagi környezetben létező, azzal kölcsönhatásban álló fizikai test. Ezt a testet az öt érzékelő és az öt cselekvő érzékszervünk jellemzi, amik nélkül képtelenek volnánk tapasztalni a külvilágot. Mielőtt azonban mindent elhinnénk, amit érzékszerveink közölnek velünk, bölcsen tesszük, ha belegondolunk azok korlátozottságába!

A szem közvetíti a látható világot, az orr a szagok világát, a fül a hangrezgés világát s így tovább, míg kezünk, lábunk, nyelvünk a visszacsatolás eszközeként befolyást gyakorolhat a külső anyagi világra. Ne feledjük, érzékszerveink csak korlátozott képet festenek a valóságról. Mind ugyanazt a világot tapasztaljuk, mégis ahány ember, annyi vélemény. Olyannyira, hogy egyes modern filozófiák az abszolút igazság és az abszolút jó létét is vitatják. Bizonnyal azért, mert a viszonylagos érzékek nem is vezethetnek abszolút tapasztalásra.

A belső vagy finomanyagi test a mentális szervezet, amit gondolatainkon keresztül tapasztalunk. Ez az ideák és koncepciók tágabb, a fizikainál kevésbé korlátozott világa. Az elmét az érzékszervek fölött állónak tekintik, lévén bizonyos gyakorlatozás után az elme képes kontrollálni az érzékszervek működését. A meditációs kiképzésben nem részesülő elme csak az alapprogram végrehajtására képes: elfogadja vagy elutasítja az öntudattal nem bíró érzékszervek ajánlatait. Az érzékszervek valóságos mágnesként viselkednek a tárgyaik közelében: vonzódnak vagy irtóznak. Vannak az érzékszerveinknek kellemes és irtózatos látványok, illatok, hangok és felületek, s elménk számára kellemes vagy visszataszító gondolatok.

Az elmét tehát nagyrészt a kettősségek irányítják, vonzzák vagy taszítják, s ha tudatunknak az érzéki benyomásokon túl nincs egyéb tápláléka, az emberi kvalitások romlása várható.

Elménket eredendően a legjobb tanácsadónknak tekintjük, s a legtöbb fontos dologban gondolatainkkal konzultálunk. De mennyire lehet jó tanácsadó az érzékszerveknek kiszolgáltatott elme?

Az ősi Bhagavad-gítá két emblematikus verse foglalkozik az érzéki működés és az ember degradálódása közötti összefüggésekkel: „Az emberben ragaszkodás ébred az érzékek tárgyai iránt, miközben rajtuk elmélkedik. Az ilyen vonzódás vágyat, a vágy pedig dühöt szül.

A dühből illúzió ered, az illúzióból emlékezetzavar. Ha zavart az emlékezet, elveszik az értelem, s az értelem elvesztésével az ember ismét visszasüllyed az anyagi lét mocsarába.” (2.62-63.) Szinte hihetetlen, hogy az érzékszervek vonzódása ilyen végső élet-kudarcot eredményezhet.

De ne feledjük, az élőlény vágyai teljesen természetesek. Úgy mondják, az élőlény nem más, mint a vágyai. A vágyak magasabb természetünknek az anyagi tapasztalatok által szennyezett megnyilvánulásai. Az ember folyton vágyik valamire, ezért a fő kérdés a vágyak irányultsága és felügyelete.

Kétségkívül helytelen volna az embereket vágyaik kényszerű feladására, vagy a semmisség fölötti meditációra buzdítani. Az efféle tanácsokat nemigen támogatják a szentírások, lévén nem túlságosan praktikusak.

Az érzékszervek működése automatikus, ennek megszüntetése gyakorlatilag lehetetlen. A cselekvést sem kell, nem is szabad beszüntetni. Valójában tetteinket és gondolatainkat a magasabb valóság felé kell terelnünk. Ha az Abszolút Igazsággal kötelezzük el magunkat, az boldoggá teszi életünket.

A következő, még finomabb alkatunk az értelem. Az érett, higgadt értelem képes felülbírálni az elme számára vonzó, ám veszélyes objektumok iránti vonzalmat. A méz édes, de ne feledkezzünk meg a méhekről és fullánkjukról se! Ehhez hasonló, de súlyosabb a helyzet például a tudatmódosító szerekkel. A legtöbb ember tudja, hogy a drogok természetfölötti tapasztalatokat nyújthatnak, a legtöbben mégis elkerülik a szerek használatát, mert ismerik a tragikus következményeket is. Az elme kenyere tehát a tetszés – nem tetszés, az értelemé azonban a magasabb tudatosság, és a hosszú távú következmények figyelembe vétele.

Az emberi intelligencia isteni ajándék, de megfelelő tréningre van szüksége. Az érzékek befolyásától mentes, tiszta és bölcs szentek nyomdokaiban haladva előbb-utóbb magunk is eljuthatunk a tudatosság magasabb, tisztább síkjára.

Átmann-tudatosság

Az egymásba ágyazódó testek mélyén lakik a lélek, az átman, aki élvezi vagy elszenvedi a világi kettősségeket. Az önvaló örök és tudatos, és lényéből fakadó boldogságot élvez, ám a testi burkok alatt könnyen eltéved s az érzékek befolyása alá kerül. A feledékenység sötétjében, az isteni tudatosság fénye híján csak raboskodik a lélek, s időtlen idők óta vándorol testről-testre, és száműzetését tölti.

Az érzékszervek által anyagi tevékenységre késztetett elmével rendkívül nehéz ennek az elméleti tudásnak az elsajátítása. Mintha az ember a saját hajánál fogva akarná kiemelni magát a dágványból. A meditáció azonban lecsöndesíti az ember gondolatait, s mentesíti a kettősségek hatásától. Megtisztít és megszabadít az élet tortúrájától, s képessé tesz a valóság hiteles felismerésére.

A mély és őszinte gondolkodás segít ennek felismerésében, de a gondolkodás önmagában nem képes megoldani az anyagi problémákat s felemelni tudatunkat a magasabb realitásba. Számos kimagasló gondolkodó született a Földre, akik lefektették a ma ismert filozófiák, tudományok és vallások alapjait. Csodáljuk őket, amiért kitekintettek a kerítés fölött, és szabadon cselekedtek, de nem gondolkodásuk spekulatív képességeit becsüljük igazán, hanem a bennük és rajtuk keresztül megnyilvánuló géniuszt, az isteni inspirációt.

S vissza a spekulációhoz. Nem számít, mennyire kifinomult valakinek a logikus gondolkodása, ha rossz a kiindulás, az eredmény is hibás lesz. A spekulatív módszer logikai folyamat, s a logikus lépések lehetnek hibátlanok, az eredmény mégis a kezdeti feltevésektől függ. Arisztotelész véleménye szerint a logika nem az igazság tudománya, hanem annak ismerete, hogyan következik egyik dologból egy másik. Vagyis az igazságot, a valóságot érveléssel vagy spekulatív módon képtelenség felismerni. Hiteles eredményeket akkor kapunk (vagyis a végső igazságot akkor ismerhetjük föl), ha igaz a kiindulási pont – túl az anyagvilág polaritásán. Itt kap szerepet a meditáció, ami összeköt a magasabb és bensőbb világokkal, s közelebb visz bennünket saját eredetünkhöz.

A tiszta meditáció elragadja és magasabb szintre emeli az ember tudatát. Mélyreható következményekkel jár, mint például saját identitásunk, és az Abszolútumhoz fűződő viszonyunk felismerése, sőt, a mulandóságon túl az örök és boldog lelki szférát is feltárhatja, ahonnan a lélek valójában származik.

Az efféle meditáció a már kellőképpen jártas, tisztult gyakorlók számára lehetséges. A magasabb fokú gyakorlatok kezdeti utánzása imitációhoz, önáltatáshoz vagy akár pszichikus megbetegedésekhez és bukáshoz vezethet. Ezért a kezdeteknél további inspirációra és biztosítékokra van szükség, hogy az ember a helyes úton maradjon. A legkiemelkedőbb ilyesfajta segítség a guruintézmény, a lelki vezető, aki felelősséget vállal növendékei tisztulásáért, finomhangolásáért és bevezet az addig ismeretlen világba. A mester meglelése és felismerése szerteágazó téma, egy mondás mégis összefoglal mindent ezzel kapcsolatban: ha kész a tanítvány, megjön a guru. Egyedül szívbéli őszinteségre van szükség, mert egy igazán őszinte embert nem lehet becsapni.

A megfelelő útmutatások birtokában az ember szerteágazóan használhatja gondolkodó képességét. Az ilyenkor helyesen alkalmazott spekulatív módszer helyes következtetésekre vezet, amik elmélyítik a gyakorlatot és a megértést. A vakhit könnyű és vonzó alternatívának tűnhet egyeseknek, de ez mégis fölöttébb veszélyes. Az embernek minden intellektuális erejére szükség van a magasabb igazságok elsajátításához. Még a helyes elvek vak elfogadása is többnyire súlyos félreértésekre vezet s több kárral, mint haszonnal jár. Szinte önként adódik a sajnálatos példa: minden igaz vallás a szeretet és könyörület tételét a legmagasabb eszményeiként vallja, egyes követőik mégis évszázados terrort és félelmet teremtettek, kihasználva a közönséges emberek tudatlanságát és vak hitét. A világon semmi sem véletlen, így az ember tudata, értelme is olyan ajándék, amit a lehető legjobb cél érdekében ajánlatos használni.

A spekulatív módszert alkalmazva tán jobban megismerhető a valóság, de azt nem lehet spekulatíve felfedezni. Az elméletek csak a részleges igazságokat tárják föl, amik követőik szerint is viszonylagosak. A magasabb igazságokat a magasabb szférák nyilatkoztatják ki, amik rejtve maradnak az erőszakos kutatás vagy külterjes felderítés előtt. A végső igazságok minden anyagi bizonyítékon túl léteznek, s csak az alázatosak előtt tárulkoznak föl, akik fölismerik, szolgálói csupán a mindenség középpontjának.

Az isteni őszinteség egy darabkája

Mind a spekuláció, mind a meditáció hathatós módszer, mindkettő eredményes alkalmazásához alapos felkészülésre és rengeteg gyakorlásra van szükség. Közös előfeltétel azonban a szív és az elme tisztasága. A modern orvostudomány sokat foglalkozik a test higiéniájával, de alig az elme tisztaságával. Be kell lássuk, az emberi elme távol áll attól, hogy mindössze higgadt és logikus berendezésnek tekinthessük. Érzelmeink folytonosan árnyalják, s még azonos feltételek mellett is más és másféleképpen cselekszik az ember, belső hangulatváltozása függvényében.

Összegzésként elmondhatjuk, higgadt elmére és meleg szívre van szükség. Meditációnk ilyesféle legyen: „Semmi sem az enyém, mindent rám bíztak. Kaptam a testem, az értelmem, a levegőt, amit beszívok, a táplálékot, amit magamhoz veszek. Tanáraimtól kaptam a tudásomat, otthonomat és családomat is kaptam. Amim csak van, azt mind a Mindenhatótól kaptam, aki a lények minden óhaját teljesíti. Szeretnék válaszolni, viszonozni. Tudom, semmit sem adhatok, hisz semmi sem az enyém, hisz még önmagam sem vagyok a saját tulajdonom. Az egyetlen dolog, amit adhatok, a szívem, a szeretetem. Bebocsátást kérek a legmagasabb, transzcendens síkra, hogy a mindenség középpontját szolgálhassam!”

A Bhagavad-gítában az áll, hogy aki szeretettel és odaadással ajánl egy kis virágot, levelet vagy vizet Istennek, azt ő elfogadja. Egyszerű szavak – mély értelmű jelentés. Nem a felajánlás objektuma számít, hanem az azt kísérő érzelmi töltés. Amennyiben az ember önmagát szenteli Istenének, oltalmat nyer. Ez a végső meditáció – egy életre szóló feladat.

A meditáció isteni csatornája megnyílik az alázat előtt. A meditáció rendkívül tiszta, mentes az önzéstől, s a középpont örömét szolgálja, így megtisztítja az emberi tudatot, inspirációt és végül megvilágosodást eredményez.

A lélek az isteni őszinteség egy darabkája, így a képmutatás és titkolózás csak haszontalan káprázatba burkolja. őszintén és alázattal vágjunk bele a szívbéli meditációba, ami megajándékoz a végső kinccsel, az istenszeretettel.

Victor Francess

2008/48.