Arrianos és az Indiké

A bithyniai (ma Északnyugat-Törökország) Nikomédiából származó Flavius Arrianos (95 k.–175 k.) a római császárkorban élt államférfi és történetíró.

Arrianos élete

Görög származású volt, de már az apja megkapta a római polgárjogot. Ifjú korában a kor híres sztoikus filozófusának, Epiktétosnak tanítványa és barátja volt, majd Rómába került, ahol műveltsége és praktikus ismeretei révén elnyerte Hadrianus császár kegyét. 130- ban consul suffectus1, majd a hivatali év lejárta után Kappadokiában praetori jogkörű császári helytartó (131-137). Megbízatása lejárta után, de még Hadrianus halála előtt (138) Athénba költözött. Athén lett a második hazája, ahol polgárjogot kapott és 147-ben az archón epónymos2 méltóságát is elnyerte. Arrianos Athénban halt meg 175 körül.

Arrianos írói munkássága

Arrianos, az Antoninusok korának (96–192) sokoldalú és termékeny írója, hiszen írt bölcseleti, földrajzi és természetesen történelmi témájú műveket. Úgy akarta megörökíteni Epiktétos emlékét, mint mestere Szókratészét: a sztoikus bölcs előadásait híven följegyezte Diatribae Epicteti című művében, melynek fele (az első 4 könyv) megmaradt. ő szövegezte meg Epiktétos erkölcsi kézikönyvét, Enchiridion Epicteti-t. Földrajzi művei témája a Fekete-tenger körülhajózása és az ión nyelvjárásban szerkesztett Indiké, melyben Indiát és az indiai kultúrát ismerteti igen jó források alapján (lásd később). A Kynegetika című műve Xenophon vadászati munkáját egészíti ki; írt továbbá egy taktikát is.

Ám mindezek ellenére leginkább mégis a hadtörténeti kérdések foglalkoztatták. A kiemelt érdeklődés mozgatórugója alighanem a helytartósága évei alatt zajlott alánokkal vívott harc volt. Történetírói mintaképe Xenophón, aki maga is katona volt, és akihez hasonlóan Arrianos is alaposan és szakszerűen ismerteti az egyes csataterek terepviszonyait, valamint a csaták lefolyását. Történeti művei közül legjelentősebb az Athénben írt Anabasis (szó szerint: felvonulás), vagy ismertebb nevén az Alexandros-történet hét könyvben, mely munka a legterjedelmesebb ránk maradt életrajz III. Alexandrosról, azaz Nagy Sándorról (i. e. 356–323; uralkodott: i. e. 336–323). Arrianos szembeszáll a nagy hódítót körülvevő mesés, regényes hagyománynyal, és szigorú forráskritikát alkalmaz. Legfontosabb forrásai Ptolemaios (Egyiptom későbbi királya, akkor Alexandros testőre) és Aristobulos (Alexandros orvosa). E munkának megírta folytatását is tíz könyvben, melyekből csak töredékek maradtak ránk. Szintúgy elveszett Bithyniának és Traianus partus háborújának története.

Az Indiké

Arrianos érdeklődését India földrajza és története iránt Nagy Sándor indiai hadjáratával való foglalkozása keltette fel, amelyet Indiké című művében dolgozott fel, s melyben összegezte az Indiával kapcsolatos korabeli ismereteket. Arrianos maga sosem járt Indiában, de két kitűnő forrást sikerült találnia: Megasthenés és Nearchos visszaemlékezéseit. Megasthenés i.e. 303 és 293 között I. Seleukos Nikatór állandó követe volt Sandrakottos (Csandragupta) király udvarában. Ilyen minőségében személyes tapasztalatból ismerhette meg egész Észak-Indiát, beleértve a görögök előtt addig ismeretlen Gangesz völgyét is. Magas állása és élénk, kritikai szelleme egyaránt alkalmassá tették arra, hogy India e területeiről az első hiteles, görög nyelvű leírást nyújtsa a korai hellenizmusnak abban az időszakában, amikor a Kelettel rohamosan kibontakozó kereskedelem is a reális, nem pedig a meseszerű (mint például a perzsa udvarban 17 évig élt Ktésiasé) ismereteket igényelte. Megasthenés Indiké c. műve azonban elveszett, és jórészt csak anynyit ismerünk belőle, amennyit Arrianos és Strabón idéznek belőle. Hasonlóképpen csak idézetekből ismerjük Arrianos másik forrásának, Nearchosnak művét. Nearchos Nagy Sándor hajóhadának parancsnokaként vett részt az indiai hadjáratban, s a visszavonuláskor a rábízott seregrészt fl ottán kellett a rendeltetési helyére, az új székvárosba, Babylónba vinnie. Főként India északnyugati, általa is bejárt területeiről ad hiteles képet, de értékes földrajzi, csillagászati, természetrajzi és etnográfiai adatokat gyűjtve felderítette az Omani-öbölből a Perzsa-öbölbe vezető Hormuzi-szoros vidékét.

Mivel magát Arrianost is fejlett kritikai érzék, a történeti valóság tisztelete emeli ki az ókori történetírók között – ami megmutatkozik a forráskezelésében is –, beszámolója, közvetett jellege ellenére egyik legértékesebb forrása az i.e. IV. század végi Indiának.

Történeti háttér

A Nagy Sándor vezette „világhódító” makedón hadsereg i.e. 327 végén ért India nyugati határvidékére. India ekkor nem volt egységes állam. Fejedelmei állandó harcban álltak egymással, és ez megkönnyítette a hódítók dolgát. Az Indos (a mai Indus) és a Hydaspés (a mai Dzselám) folyók határolta területen Taxilés uralkodott. ő behódolt Nagy Sándornak, mire az szövetségesének fogadta. Az új indiai szövetséges segítségével hajóhidat vertek az Indoson, és a serege ezen kelt át a folyó bal partjára. A Hydaspés és a Ganges közötti vidéken Póros uralkodott, Taxilés ellenfele, aki az ellenállás mellett döntött, és a Hydaspés bal partján készült fel a védelemre. I.e. 326. június táján került sor Nagy Sándor utolsó kiemelkedő jelentőségű csatájára. A makedón sereg feladata a támadás megindításakor, akárcsak a korábbi fontos ütközetekben3, a folyón történő erőszakos átkelés megvalósítása volt. Ezt úgy készítették elő, hogy többször is úgy tettek, mintha megkezdenék az átkelést, de aztán a csapatokat mindig visszavezényelték a táborukba. Így sikerült elaltatni az ellenség éberségét. Egyszer azután az éjszaka sötétjét kihasználva Nagy Sándor csapatai valóban átkeltek a vízen, és mire az indiaiak észbe kaptak, már szilárdan megvetették lábukat a bal parton. A csatára tehát a Hydaspés partján került sor, és több napig tartott. Az ütközet méreteiről Arrianos számadatai is tanúskodnak: a döntő csatában 30 000 gyalogos, 4000 lovas, 300 harckocsi, 200 harci elefánt vett részt. Nagy Sándornak csak hadicsel alkalmazásával sikerült Porosz hadállásaiba betörni. Könnyűlovasságával pánikot keltett az indusok jól felfegyverzett, de nehezen mozgó seregei között. Nagy Sándor győzött, Póros azonban súlyos sebei ellenére a végsőkig harcolt. Az indus uralkodó bátorsága megtetszett Nagy Sándornak, s Póros nemcsak az életét, hanem a trónját is megtarthatta, igaz, csak vazallus uralkodóként. Nagy Sándor a győzelem után tovább nyomult India keleti vidékei felé. A nyár végén érte el a Pandzsáb területén a Hyphasis (a mai Szatledzs) folyót. Innen a Gangeszig akart tovább vonulni, amikor a sereg megtagadta az engedelmességet. A trópusi betegségek, az egészségtelen éghajlat, a háborús viszontagságok nagyon megviselték azt a hadat, amely már összetételét tekintve sem volt a régi. Nagy Sándor nagy nehezen belátta, hogy le kell mondania egész India, majd Kína meghódításáról, és elrendelte a visszavonulást.

Érdekesebb fejezetek

VII. Megasthenés szerint 118 indiai törzs van. Abban egyetértek vele, hogy sok ilyen törzs van, de nem tudom, hogyan rögzítette a pontos számot, amikor soha el sem jutott India nagy részére, és ezek a törzsek nem nagyon érintkeznek egymással. Azt mondja, hogy az indiaiak eredetileg nomádok voltak, hasonlóan a nem földművelésből élő szkítákhoz, akik a szekereikkel vándorolva hol itt, hol ott telepednek le Szkítiában. Nem városokban élnek és nincsenek templomaik. Éppen így az indiaiaknak sem voltak váro saik és templomaik. Elejtett állatok irhájába öltöztek, és egy fa kérgét ették, melyet indiai nyelven „talá”- nak hívtak, és tetejükön gyapjúszerű fürtök nőttek. Elejtett vadállatok húsát ették nyersen, legalábbis azelőtt, hogy Dionüszosz Indiába jött. De ezután ő lett India ura, városokat alapított, törvényeket írt elő számukra, elhozta az indiaiaknak a bort, megtanította őket vetni, magot adott nekik. Továbbá Dionüszosz megtanította őket az istentiszteletre, de főleg arra, hogy őt istenítsék cintányérok és dobok ütésével, és táncoljanak „szatír” módon, a görögök ’cordax’ táncát lejtve. Megtanította őket, hogy viseljenek hosszú hajat az istenek tiszteletére. Utasította őket a kúp alakú sapka viselésére, a parfümmel történő megszentelésre; így még Nagy Sándor ellen is cintányér- és dobszóval vonultak fel az indiaiak.

VIII. Miután mindezt végrehajtotta, elhagyta Indiát és egyik társát, Spatembast tette meg királlyá, aki a legjáratosabb volt a bacchusi rítusokban. Spatembas után a fia, Budyas uralkodott. Az apa 52 évig volt India királya, a fia pedig 20 évig. Aztán Cradeuas, a fia következett, majd az ő leszármazottai. De Héraklészt, aki a hagyomány szerint egészen Indiáig eljutott, maguk az indiaiak „bennszülött”-nek nevezik. Ezt a Heraklészt főleg a Suraseni indiai törzs ismerte el, akiknek két nagy városa volt, Methore és Cleisobora, és a hajózható Iobares folyó folyik keresztül a területükön. Megasthenes szerint az öltözék, amit ez a Héraklész viselt, olyan volt, mint a thébai Héraklészé; ezt maguk az indiaiak is feljegyezték. Sok fia volt az országában, sok felesége is volt. Csak egy lánya volt, Pandaeanak hívták, úgy mint az országot, amelyikben született, és amelynek irányítására Héraklész tanította meg. Az ország a lány után kapta a nevét. A lánynak birtokában volt 500 elefánt, amelyet az apjától kapott, 4000 lovas, és körülbelül 130 000 gyalogos katona. Azt is mesélik Héraklészről, hogy bejárta az egész szárazföldet és tengert, és amikor megszabadította a földet a gonosz szörnyektől, talált egy ékszert a tengerben. Így egészen mostanáig azok, akik behoznak valamit Indiából hazánkba, magas áron megveszik ezeket az ékszereket és exportálják azokat. A régi görögök és a mai gazdag rómaiak előszeretettel vásárolják meg ezt az indiai nyelven tengeri gyöngynek elnevezett ékszert. Héraklész, mivel elbűvölte az ékszer, elhozta az összes tengerből Indiába, hogy lányát ékesítse. Ezt a kagylót hálókkal fogják, tengerben él, közösségekben, melyeknek van királya vagy királynője, mint a méheknek. Ha véletlenül sikerül kifogni a királyt, akkor a többi kagylót is könnyű megfogni, de ha a király megmenekül, a többit sem lehet elkapni. Az indiaiak hagyják, hogy a kagyló húsa megrothadjon, és a vázát dísznek használják. Az indiaiak körében ez a gyöngy néha háromszor annyit ér, mint a súlya tömör aranyban, melyet szintén bányásznak Indiában.

IX. (…) Dionüszosztól kezdve Sandracottosig az indiaiak 153 királyt számláltak 6042 évig. Ez idő alatt háromszor történt megmozdulás a szabadságért, egyik 300 évig tartott, a másik 120 évig. Az indiaiak szerint Dionüszosz 15 generációval korábban létezett, mint Héraklész, de senki más nem támadta meg Indiát, még Kambysés fia, Kyros4 sem, bár ő expedíciót indított a szkíták ellen, és minden más tekintetben is Ázsia legenergikusabb királya volt. De Nagy Sándor eljött és fegyverrel meghódította az összes országot, ahová eljutott. Az egész világot meghódította volna, ha a serege hajlandó erre. Azonban egy indiai sem hagyta el soha saját országát azért, hogy háborús expedíciót indítson; enynyire erényesek voltak.

X. Az indiaiak nem állítanak síremléket halottaiknak, hanem az erényeiket tekintik elegendő megemlékezésnek, valamint a temetésen énekelt dalokat. Az indiai városok számát nem lehet pontosan feljegyezni, hiszen annyi volt belőlük, de azok, amelyek folyók és tengerek mellett helyezkedtek el, fából készültek. Ha téglából épültek volna, az eső és az áradások miatt hamar tönkrementek volna. De a magasan fekvő városokat téglából és vályogból építették. A legnagyobb indiai várost Palimbothrának hívják, Prasians körzetben, az Erannoboans és a Gangesz találkozásánál. Megasthenés szerint a város hossza eléri a 80 stadiont, a szélessége pedig a 15 stadiont5. A város körül árkot ástak, a falon 570 torony és 64 kapu található. Figyelemreméltó Indiában az is, hogy mindenki szabad, és egy indiai sem rabszolga. Ebben az indiaiak egyetértenek a Lacedaemoniaiakkal [spártaiakkal], bár azoknak vannak helóta szolgáik, de az indiaiaknak egyáltalán nincsenek rabszolgáik, főleg nem indiaiak.

XI. Az indiaiak általában hét kasztra vannak osztva. Azok, akiket bölcseknek neveznek, kevesebben vannak, mint a többiek, de őket tisztelik leginkább. Számukra nem kötelező a fizikai munka, és nem kell munkájuk eredményét a közösséggel megosztani. Valójában semmiféle kötelezettségük nincs, azt kivéve, hogy áldozatot ajánljanak fel az isteneknek India népe nevében. Ha valaki egyéni áldozatot mutat be, akkor ezek a bölcsek közreműködnek, máskülönben az istenek nem fogadnák el az áldozatot. Ezek az indiaiak kiválóak a jóslásban, és a bölcseken kívül senki nem jósolhat. Az évszakokról és a közösséget fenyegető veszélyekről jósolnak, de magánügyekről az egyes embereknek soha nem jósolnak. Vagy azért, mert jóslásuk nem tér ki apró részletekre, vagy mert méltóságon alulinak találják azt, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzanak. Ha valaki háromszor tévedett a jóslásban, akkor semmi baja nem esett, kivéve, hogy el kellett hallgatnia. Soha többé nem kérték meg ezt a személyt, hogy jósoljon. Ezek a bölcsek meztelenül élnek, télen a szabadban és a napsütésben, de nyáron, a tűző napsütésben a mezőkön, mocsaras területeken hatalmas fák alatt. Ezek árnyékának kerülete eléri az öt plethront7, és tízezer ember bújhat meg az árnyékában. Az idényre jellemző gyümölcsöt esznek, valamint fakérget, mely édes és tápláló, mint a datolya.

Utánuk következnek a földművesek, a legnépesebb indiai osztály. Nem vesznek részt háborús tevékenységekben, nem forgatnak fegyvert, hanem szántják a földet. Adót fi- zetnek a királyoknak és az önálló városoknak. Ha belső háborúk dúlnak az indiaiak között, akkor ezeket a parasztokat és földjüket nem bántják. Néhányan háborúznak és mindenkit lemészárolnak, és mások a közelben békésen kapálnak vagy betakarítást végeznek.
A harmadik indiai osztályba az állattartók tartoznak, a birka- és marhatenyésztők. ők nem a városok vagy falvak mellett laknak, hanem nomádok és a hegyoldalakon élnek. Adót az állataikból fizetnek, valamint madarakra és vadállatokra vadásznak.

XII. A negyedik osztályba tartoznak a kéz művesek és a kereskedők. ők olyan munkások, akik hozzájárulást fizetnek a munkájukból, kivéve a fegyverkészítést, melyet közpénzből fizetnek. Ebbe az osztályba tartoznak még a hajósok és matrózok, akik a folyókon hajóznak.

Az ötödik osztály a katonáké, a parasztok után ez a második legnagyobb számú osztály. ők rendelkeznek a legnagyobb szabadsággal és lelkesedéssel. Kizárólag katonai jellegű feladatokkal foglalkoznak. Fegyvereiket mások készítik számukra és lovat is másoktól kapnak. A táborokban kiszolgálják őket; gondozzák a lovaikat, fényesítik fegyvereiket, vezetik az elefántokat, rendben tartják és vezetik a harci szekereket. ők maguk háború idején harcolnak, békében pedig szórakoznak. Akkora fizetséget kapnak a közösségtől, hogy azon még másokat is el tudnak tartani.

A hatodik osztályt megfigyelőnek nevezik. Mindent megfigyelnek, ami az országban folyik, és azt jelentik a királynak, ott, ahol királyok uralkodnak, és a hatóságoknak, ott, ahol független a nép. Hamis jelentést adni törvényellenes, de soha egy indiait sem vádoltak ilyesmivel.

A hetedik osztályban azok vannak, akik a királlyal vagy hatóságokkal együtt irányítják a közösséget. Számát tekintve ez egy kicsi osztály, de bölcsességét és jellemét tekintve kiemelkedik a többi közül. Ebből az osztályból választják a kormányzókat és kerületi kormányzókat, helyetteseket, a kincstár őrzőit, a hadsereg és flotta tisztjeit, pénzügyi tisztviselőket és a mezőgazdasági munkák felügyelőit.

A kaszton kívül házasodni törvényellenes, például a kézműves kasztból a parasztokéba, vagy fordítva. Egy személy nem folytathat kétféle tevékenységet, nem mehet át egyik kasztból a másikba. Egyedül az lehetséges, hogy bármelyik kasztból csatlakozzanak a bölcsekhez, mivel munkájuk nem könnyű, sőt a legnehezebb az összes közül.

XV. Az indiaiak a tigrist erősebbnek tartják az elefántnál. Szerintük a tigris olyan nagy, mint a legnagyobb ló, és gyorsasága, ereje páratlan. Amikor a tigris elefánttal találkozik, ráugrik annak fejére, és könnyedén megfojtja.

Azonban azok, amelyeket mi látunk és tigrisnek hívunk, foltos sakálok, nagyobbak, mint a közönséges sakálok. Nearchos azt állítja, hogy ő nem látott olyan hangyát, amelyet Indiában őshonosnak tartanak mások. Azonban a macedón táborban látta bőrüket. Megasthenés megerősíti a beszámolókat ezekről a hangyákról; valóban aranyat ásnak, persze nem az arany miatt, hanem természetes módon járataikat ássák ki, úgy, ahogy a mi hangyáink is teszik. Ezek azonban a rókánál nagyobbak, így testméretüknek megfelelő mennyiségű földet túrnak ki. Az indiaiak ebből a földből nyerik az aranyat. Azonban Megasthenés mindezt a szóbeszédre alapozza, és magam sem vagyok járatos a témában, így inkább nem nyilatkozom a hangyákról. Nearchos csodaként nyilatkozik a papagájokról, amelyek emberi hangon szólaltak meg. Én bár láttam néhányat, nem mondanám, hogy rendkívüliek. Az emberszabásúak méretét tekintve sem ámulok el, sőt néhány indiai emberszabású szépsége vagy foglyul ejtésük módja sem kápráztat el. Mivel csak olyat tudnék mondani, amit bárki tud, kivéve talán, hogy az emberszabásúak mindenhol szépek. Nearchos szintén említi, hogy foltos és gyors kígyókra is vadásznak itt. Egy görög orvos sem fedezett fel gyógyírt a kígyómarás ellen, de az indiaiak gyógyították azt, akit kígyó mart meg. Nearchos hozzáteszi, hogy Nagy Sándor maga köré gyűjtötte a gyógyításban jártas embereket, és bárkit kígyó harapott meg, azt jelenteni kellett. Azonban nincs sokféle betegség Indiában, mivel az évszakok mérsékeltebbek, mint nálunk. Ha valaki súlyosan megbetegedett, értesítették a bölcseket, és ők valószínűleg isteni segítséget használva gyógyították meg a gyógyítható betegségeket.

XVI. Az indiaiak vászon ruhadarabokat viselnek. A selyem a már említett fától származik. Ez a vászon vagy fényesebb, mint más vásznak, vagy az emberek bőrének sötét színe teszi fényesebbé. Lábszáruk közepéig érő vászon tunikát viselnek, és válluk, valamint fejük köré csavarnak még egy-egy ruhát. Elefántcsont fülbevalót hordanak a tehetős indiaiak, a közönséges emberek viszont nem. Nearchos azt írja, hogy szakállukat befestik; egyesek fehérre, mások sötétre, karmazsinszínűre, lilára és fűzöldre. A tiszteletreméltó indiaiak napernyőt használnak a nap ellen. Fehér bőrből készült finoman kidolgozott papucsot hordanak. Szandáljaik talpa különböző színű, és magas, hogy viselőjük magasabbnak tűnjön. Az indiai hadi viselet eltérő. A gyalogosok testmagasságukkal megegyező íjjal rendelkeznek; ezt a földbe szúrják és nekitámasztják a bal lábukat, így lőnek jól hátrahúzva az ideget. A nyilaik kicsit rövidebbek három rőfnél. Semmi nem nyújt védelmet az indiai íjász által kilőtt nyíl ellen, sem pajzs, sem mellvért, vagy más erős páncél. Bal kezükben pajzsot hordanak, amely keskenyebb, mint viselője, de nem sokkal rövidebb. Néhányuknak dárdája van nyíl helyett. Mindannyiuknál van egy széles kard, ezzel sújtanak le testközeli harcban (az indiaiak nem szívesen bocsátkoznak ilyen harcba egymás ellen), mindkét kezükkel megragadva azt, hogy hatékony legyen az ütés. Lovasaiknak két dárdája van, és a gyalogosokénál kisebb pajzsuk. A lovakon nincs nyereg, nem használnak görög vagy kelta eszközöket, de a lovak szájánál van egy gyeplő. Ebbe tompa bronz vagy vastüskéket illesztettek a belső oldalon. A gazdagoknak elefántcsont tüskéi vannak, a lovak szájában pedig egy rúd, amelyhez mindkét végén a gyeplő illeszkedik. Így amikor szorosabbra fogják a gyeplőt, a rudacska irányítja a lovat a szúrása által.

XVII. Az indiaiak vékony testalkatú, magas emberek és mozgásuk könnyedebb, mint más embereké. Általában tevén, lovon vagy szamáron lovagolnak, a gazdagabbak pedig elefánton. Az elefánt Indiában királyi „jármű”, ezt követi a négylovas szekér, majd a teve. Egyetlen lovon lovagolni lealacsonyító. A nőket, akik nagyon szerények, az elefánton kívül semmiféle ajándékkal nem lehet elcsábítani. Az indiaiak szerint ez nem szégyen, inkább dicsőség egy nőnek, hogy szépségét egy elefánttal értékelik. Házasságkötéskor nem adnak és nem kapnak semmit. Az eladósorba került lányokat az apjuk előállítja és bárki válogathat közöttük, aki győzedelmeskedik birkózásban, ökölvívásban, futásban vagy bármely más férfias tevékenységben. Az indiaiak felszántják a földet, kivéve a hegylakókat, akik vadat esznek.

Szendrei László

1. A hivatali ideje alatt elhunyt consul helyére megválasztott főtisztviselő.
2. Részben vallási, részben magánjogi ügyekben eljáró és az évnek is nevet adó főtisztviselő.
3. I.e. 334. Granikos, i.e. 333. Issos. Mindkét csatában a perzsákat győzték le.
4. Perzsa nagykirály, uralkodott i.e. 559–530.
5. Egy stadion 600 lábbal volt egyenlő, de ennek hossza szinte vidékenként változott. A legáltalánosabb az olimpiai stadion volt, mely kb. 185 méternek felelt meg.
6. Ebben az időben már felbomlott, illetve keveredett a hagyományos négy osztatú (bráhmana, ksatrija, vaisja, súdra) varna-rendszer.
7. Egy plethron száz lábnak, azaz egy hatod stadionnak (kb. 30,83 m) felelt meg. Területmértékként 950,5 m2.