Kégl Sándor

Kégl Sándor földbirtokos család gyermekeként 1862. december 1-én látta meg a napvilágot a Pest megyei Szunyogon. Gimnáziumi tanulmányait magánúton végezte el, majd az érettségi vizsga letétele után nyelvtanulásba kezdett. Kiváló nyelvtehetségnek bizonyult, mivel néhány év alatt megtanult németül, franciául, angolul, olaszul, spanyolul, portugálul, hollandul, dánul, svédül és oroszul. A híres magyar orientalista, Vámbéry Ármin műveinek hatására érdeklődése a keleti nyelvek tanulmányozása felé fordult. Keleti nyelvismereteinek tökéletesítése miatt 1885-ben beiratkozott a budapesti egyetemre, ahol Vámbérytől törökül és perzsául, Hatala Pétertől és Goldziher Ignáctól pedig arabul tanult. Bécsben, Párizsban, Oxfordban és Cambridge-ben orientalisztikai tanulmányokat folytatott, melyek befejeztével bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1889).

Tanulmányai befejeztével tanulmányútra indult Perzsiába. Főleg a perzsa fővárosban, Teheránban tartózkodott, ahol elsősorban nyelvészeti munkát folytatott. 1890-ben tért haza Magyarországra, s úti élményeiről cikksorozatot írt, ami a Vasárnapi Ujságban jelent meg. Az utazásán kívül természetesen szakmai cikkei, tanulmányai is megjelentek a különböző folyóiratokban, s 1892-ben publikálta a legjelentősebbnek tartott munkáját (Tanulmányok az újabbkori persa irodalom történetéből). 1893-ban a perzsa nyelv és irodalom magántanárává nevezték ki, 1904-től rendkívüli tanári címet kapott, 1906-ban a MTA levelező tagjává választották. Kégl Sándor a Pest megyei Pusztaszentkirályon halt meg 1920. december 29-én.

A perzsa háziipar degradációjáról

„Érdekes megfigyelni, hogy miképp nyomja el keleten mindenütt a háziipart az importált gyári munka. Még a híres persa szőnyeg-ipar sem tudja magát fentartani az olcsóbb gyári árúval szemben. A most Persiában készülő szőnyegek rajzra és szinre nézve meg sem közelítik még csak a mult században készülteket sem. Sőt mai napság maguk a persák is többre becsülik a honi gyártmánynál a rikító szinü oroszlános és tigrises európai szőnyegeket. A sah palotájában is egész lakosztályok vannak ilyen nagy virágú – gyári szőnyegekkel beborítva. Ezelőtt igen virágzott Persiában a miniature-festészet, különösen, mint könyvillusztráció. Jelenleg az élénk szinü apró képeket az olcsó fametszetek helyettesítik, melyek nagy mennyiségben készülnek Bombayban.” (Vasárnapi Ujság, 1890/36. 584.)

Az udvariasságról

„Valahol olvastam, hogy az udvariasság, mely egymás megbecsülésén alapszik, igen ki van fejlődve annál a népnél, hol mindenki fegyvert visel és hol kölcsönösen tartanak egymástól. Ezt az állítást megerősítve láttam a kaukázusi félvad cserkeszek és tatárok magaviseletében. A cserkeszek szalon embert megillető figyelemmel vannak útitársaik irányában.” (Vasárnapi Ujság, 1890/36. 584.)

Ételről, italról

„Az utazás kellemetlenségeihez járul még az élelemhiány. Persiában az utazó maga kénytelen élelmet vinni magával az útra. Az úton alig lehet egyebet találni theánál és az európai inynek nem igen izletes száraz, köves, lepényszerű persa kenyérnél. A persa ember igen mértékletes és igen kevéssel beéri, kenyér és sajt már egész lakoma neki; a szegényebbek száraz kenyéren élnek és csak nagy ünnepeken esznek piláfot. Az uton sok thea-házat találunk, hol az orosz gyártmányú sárga réz szamovar (persául is szamovar) mellett, mint a katonák sorakoztak a kis theás poharak. A persa ember is, mint mi, czukorral issza a theát, csakhogy a czukrot nem teszi a theába, hanem fogai közé fogva azon át szürcsöli a theát.” (Vasárnapi Ujság, 1890/39. 628.)

A teheráni dervisekről

„Az utczák elmaradhatatlan alakjai a dervisek és a kutyák. A dervisek bozontos, fésületlen hajjal, rongyokból összetűzködött ruhákban járnak. Minden ilyen dervis egy-egy imámnak a nevében kéreget és az alamizsnáért fölajánlja patronusának mennybeli közbenjárását az Úr trónja előtt. Abban az utczában, hol lakásom volt, egy vézna, elkényszeredett fiatal dervis kéregetett. Minden reggel négyszer-ötször föl s alá járt utczahosszat és vontatott hangon mondá: «Bede besefa’ ete imám Zinol’- abedín» («Adj a Zinolabedin imám közbenjárásáért»). Más dervisek mesemondással csődítik maguk köré az utczai közönséget és a legérdekesebb helyen félbeszakítva elbeszélésöket, alamizsnát kérnek hallgatóiktól. Olykor csatabárddal, szélespengéjű görbe karddal fölfegyverkezve járnak, hogy különös megjelenésük által magokra vonják a közfigyelmet. A mostani persa kormány csak tűri a derviseket, mint elkerülhetetlen rosszat. A dervis különben épp úgy büntethető, mint más közönséges halandó.” (Vasárnapi Ujság, 1891/16. 255.)

Teheránról és az ottani szokásokról

„Teherán nem éppen szép város, monumentális épületei, merész, égbetörő minaretekkel ékeskedő mecsetei, márvány, mór stylű palotái nincsenek. Házai csak arányaikban különböznek egymástól. A jobb móduakénak kis kertecskéi és tágas udvarai vannak, melynek közepén márvány szegélybe foglalt, téglával kirakott vízmedencze foglal helyet. Ez utóbi különös büszkeségét képezi az előkelő, gazdag persáknak. Minél vagyonosabb a persa, annál tágasabb, szebb a víztartója (heuz). A ház maga az udvarra szóló ablakhajtóival minden diszt nélkülöz. Kivülről rideg, barátságtalan, szegényes házak, sokszor kincseket érő drága szőnyegekkel és remek művű díszedényekkel pompázó szobákkal ékeskednek. Keleten, különösen Persiában, hol nincs vagyonbiztonság s hol a gazdag mindig ki van téve annak, hogy a kapzsi, pénzsovár hivatalnoksereg gazdagodási vágyának áldozatul esik, senki sem szeret vagyonával kérkedni. Pénzét elássa vagy más módon elrejti; fekvő birtokot nem vesz, mert azt nem lehet eldugni. Sok milliomos persa kopott, ócska ruhákban jár és a bazári laczikonyhából hozatja néhány garasért a napi élelmére szükséges piláfot. Ennek az örökös titkolózó rettegésnek, mely félelemmel és aggódással néz a jövő elé, kinyomatát viselik homlokukon az irániak lakai. Mintha félnének szépségökkel magukra vonni a figyelmet. Kivételt csak a sah és a miniszterek palotái képeznek.” (Vasárnapi Ujság, 1891/16. 255-256.)

A perzsa sahról, Naszr-Eddinről

„Naszr-Eddin [uralkodott: 1848–1896 – Sz. L.] szereti az újat és szivesen utánozza az európai intézményeket, csak az a baj, hogy gyökeres átalakítás helyett csak új ruhát húz a régi rossz szerkezetre. Felületes reformjait egy utána következő bigott trónutódnak nem sok nehézségébe fog kerülni, hogy elrontsa. Úgy bánik az életbevágó, a kor kivánalmainak megfelelő kérdések megoldásával, mint a gyermek a szép játékszerrel: ha megunja, összetöri és megvetve dobja félre. Jó példák erre a persa vasútak és a gázvilágítás sorsa. A nagyszerű gázgyár romba dőlt s a nagy vasút-hálózatból csak egy kurta vonalka maradt, mely Teheránt a Sah-Abdulazim nevű zarándokló hellyel összeköti.” (Vasárnapi Ujság, 1891/17. 272.)

Szendrei Lászó