Mesterséges intelligencia, természetes ész

A tudomány új ágazatai, így a mesterséges intelligencia (MI) és a robotika kutatói nap mint nap új felfedezésekkel járulnak hozzá civilizációnk technikai fejlődéséhez. A mesterséges intelligenciával felruházott szerkezetek és robotok, a gyárak futószalagjainak automatizálása mellett jelentős szerepet játszanak a hadiiparban, űrkutatásban, gyógyászatban, s természetesen a szórakoztatóiparban is, de láthatóan a hétköznapjainkba is betörnek.

Fiatalok tömegei szimulátorok fogságában, virtuális világban élik életüket. Az elidegenedést növelve a TV és a számítógép mellett új „családtagok” bukkantak fel – gondolkodó hűtőszekrény, házvezetőnőt helyettesítő takarító-robot, anyák főztjét pótló ételautomaták… A tehetősebbeknél megjelennek a szórakoztatórobotok, például a társat képviselő robotkutya, vagy a beszélgető-gép.

Gép-ember?

A mesterséges intelligencia (MI) egyes kutatói szerint a számítástechnika rohamos fejlődése folytán létrehozhatóak olyan intelligensen cselekvő gépi rendszerek, amelyek az emberéhez hasonló strukturáltságú és működésű tudatos értelemmel rendelkeznek. William Whitaker a Carnegie Mellon University Robotics Institute kutatója szerint a robotok idővel egyenrangúak lesznek az emberrel.

A kutatók azt remélik, hogy az intelligens ágensek létrehozásával fény derül az emberi tudat működésére, illetve az emberi tudat működésének alaposabb megismerése segít az intelligencia mesterséges reprodukálásában.

Ha emberi mivoltunk nem egy magasan strukturált molekulahalmaz, s a tudat nem csupán az anyag egy magasabb szerveződésén megjelenő szubsztancia, felmerülhet a kérdés: vajon megjelenik-e a huzalokból, félvezetőkből, különféle műanyagokból álló gépi rendszerekben a tudomány számára eddig utolérhetetlen tudat? Valóban leképezhető számítógépes modellekkel a természetes ész? És kielégítő boldogságot tud-e nyújtani az embernek egy személytelen, ugyanakkor „kényelmes” mesterséges környezet?

Mi a jövő?

Az emberi agyban mintegy kétszázmilliárd idegsejt, azaz neuron található, a közöttük lévő összeköttetések száma ennek mintegy tízezerszerese. Egy számítógépnek egy másodperc alatt körülbelül hárombillió számítást kellene elvégeznie ahhoz, hogy az emberi agyhoz hasonló kapacitású legyen. Márpedig a számítógépek potenciálja évente megkétszereződik.

Hans Moravevec professzor elképzelése szerint 2000 és 2010 között terjednek el az első generációs portalanító robotok, melyek ki tudják takarítani a lakást, még a lépcsők sem okoznak nehézséget; fejlettségük nagyjából a hüllőkének felelne meg – ezek már piacon vannak! 2010-2020 között várhatóan megjelennek azok a robotok, melyek cselekedeteik következményeit korlátozott mértékben képesek korrigálni is. A 2020-2030 körül munkába álló robotok a valós időnél gyorsabban szimulálják környezetük változásait, tehát képesek lesznek valamiféle előre látásra, és megjelenik az öntudat is. Ez már a főemlősök szintje. 2030 és 2040 között a másodpercenként hárombillió utasítást végrehajtó processzorokra alapozott robotok minden tekintetben egyenrangúak lesznek velünk, alkalmasak a fejlődésre, sőt az önreprodukcióra is.

Ez a bizarr elképzelés több szempontból is kétséges. Semmi okunk feltételezni, hogy egy MI-robot létrehozása pusztán számítási kapacitáson múlik. Ráadásul a tudat megléte nem köthető kizárólag az idegsejtek működéséhez.

A tudomány számára még nem teljesen tisztázott az intelligencia fogalma, a tudat eredete, működése – márpedig hogyan lehetne olyasmit mesterségesen előállítani, amit természetes formájában sem ismerünk kimerítően?

Mi az intelligencia?

Az emberi intelligencia a lélektan egyik legvitatottabb fogalma, amit még nem sikerült pontosan meghatározni. Jean Piaget, francia kutató azzal a kreatív jellegű képességünkkel azonosította, amit váratlan, meghökkentő helyzetekben használunk, amikor nem tudjuk, mit tegyünk. Szerinte az intelligencia kreatív jellegű, amikor az ember valami újat talál ki, méghozzá „röptében”. Ez a „ráhibázás” nagyon összetett folyamat, s az az intelligensebb ember, aki okosabb, előrelátóbb és gyorsabb, akinek jobb a memóriája, a képzettársítási képessége, a kreativitása.

James L. Gould és Carol Grant Gould etológusok szerint az intelligencia „az a képesség, hogy kibújjunk az ösztön kötelékéből, és újszerű megoldást keressünk a problémákra”. Wechsler intelligencia-fogalma: az egyén összegzett, globális képessége arra, hogy célszerűen cselekedjen, racionálisan gondolkodjon, és hogy a környezetében hatékonyan működjön.

Sok esetben úgy fogalmaznak, intelligencia az, amit az IQ-tesztek mérnek. Ezek a feladatsorok azonban főképp az úgynevezett „iskolai intelligenciára” korlátozódnak, a tanulási készséget, problémamegoldó képességet, általános alapműveltséget mérik. Azonban elhanyagolják a gyakorlati intelligencia fontos elemeit: a változáshoz és bizonytalan körülményekhez való alkalmazkodás vagy az önmotiválás képességét, illetve az érzelmek, érzések jelenlétét. Ezeket érzelmi intelligenciaként (EQ) próbálják értelmezni. Vagyis mind az IQ, mind az EQ az intelligencia jelenlétéből adódó tünetegyüttest vizsgálja, s nem az intelligencia fogalmát definiálja.

Howards Gardner pszichológus veti fel az úgynevezett személyes intelligencia fogalmát, melynek két elkülöníthető összetevője van: a személyen belüli (intraperszonális), illetve a személyközi (interperszonális) intelligencia. A személyen belüli intelligencia körébe tartozik saját érzelmeink és érzéseink ellenőrzése, azok megkülönböztetése, valamint az információk felhasználása cselekvéseink vezérlésében. A személyközi intelligencia ezzel szemben az a képesség, hogy felismerjük és megértsük mások szükségleteit és szándékait, felfogjuk hangulatukat és temperamentumukat, és ezáltal előre lássuk, hogyan viselkednek majd új helyzetekben. Ez az intelligencia fogalmának egy tágabb értelmezése, ami feladja a leckét azoknak, akik élettelen, érzések nélküli gépekkel mesterségesen akarják mindezt reprodukálni.

A „primitívek” intelligenciája

Az intelligencia az a képesség, mellyel vizsgálódhatunk, mérlegelhetünk. Felmérhetjük a bennünk és körülöttünk zajló eseményeket, tetteinket és azok következményét, és ennek alapján képesek vagyunk dönteni. Az értelem nem függetleníthető az érzelmektől, a megérzésektől. A gondolkodás, megértés vagy a döntéshozatal során nem csupán racionális adatfeldolgozásról van szó.

Akkor vajon min alapulnak döntéseink? Nem csupán a számítgatásokon vagy korábbi események tapasztalatán, hanem sok esetben belső intuíción. Azt is megfigyelhetjük, hogy ha döntéseinket inkább erre a „belső hangra”, s nem az önös számítgatásokra alapozzuk, mind magunkban, mind környezetünkben harmonikusabb légkört teremthetünk.

Nem véletlen, hogy a természeti népeknél a döntéshozatal eme formája dominál, s életüket láthatóan harmónia hatja át. Akik még nem szakadtak el a természettől, hanem annak részeként élik meg hétköznapjaikat, s természetes eszükkel tudják, hogy mi, és mennyi az, amit a környezetükből elvehetnek, közelebb állnak a világ rendjéhez. Megérzik, milyen idő várható másnap, megérzik, ha valami baj van a távollévő társukkal, sőt azt is, hogy mikor kell elhagyniuk ezt a mulandó világot. A sors iróniája, hogy a civilizált „intelligens” ember ezeket a közösségeket nevezi „primitív népeknek”.

Nem elhanyagolható a több ezer éves jógatradíció tapasztalata sem, mely az emberi intelligenciát fontos eszköznek tekinti az önmegvalósítás útján. Az értelem segíti az embert igaz mivoltának felismerésében, lelki hazatalálásában. Az emberi intelligencia szolgálna arra, hogy felemeljen minket az állat-ösztöni szintről. Értelmünkkel úrrá lehetünk érzékeinken, s fegyelmezhetjük gondolatainkat. Az intelligencia igazi próbája az, sikerül-e fölismerni a valóság és az illúzió különbségét?

Tapasztalati tény, hogy az önfegyelem gyakorlásával, meditációval, léttisztító gyakorlatok végzésével az ember sokkal kifinomultabbá, érzékenyebbé válhat környezetére. A döntési helyzetekben határozottabbá és felelősebbé válik, s az élet más területein is az átlagosnál, vagy a korábbi önmagánál jobban produkál.

Azt, hogy egy gép esetében mit jelent az intelligencia, Alan Turning, angol matematikus próbálta meghatározni. Véleménye szerint akkor állíthatjuk egy gépről, hogy intelligens, ha egy terminálon keresztül a gépet kérdező ember nem tudja eldönteni, vajon embernek vagy gépnek teszi-e föl kérdéseit.

A mesterséges intelligencia és a robotika vívmányai kiválóan alkalmasak arra, hogy mentesítsék az embert a fárasztó, nehéz, monoton, unalmas munkáktól vagy veszélyes feladatoktól (tűzhányók vizsgálata, bányamunka, mélytengeri kutatások), de érző, melegszívű, tudatos robotlények megjelenését aligha várhatjuk. Az intelligenciát nem tudjuk kizárólag a száraz logika szintjén értelmezni, nem vonatkoztathatunk el az érzelem, az intuíció, a tapasztalat, a lényeglátás fogalmaitól.

Tudat az anyagból, vagy anyag a tudatból?

A mesterséges intelligencia kutatása során felmerül a kérdés: lehetséges-e a szervetlen anyagon alapuló tudat? De talán feltehetnénk egy ezt megelőző kérdést is: egyáltalán az anyagon alapszik-e a tudat? Ha képesek volnánk mesterségesen előállítani egy emberi agyat akár szerves anyagból (bár ez elvileg közömbös) – amely hasonlóan működne, mint egy természetes agy – vajon megjelenne-e benne a tudat? Hol az a lépcső, amitől kezdve tudatról beszélhetünk? Mi az a többlet, amitől a tompa anyag tudatos lesz?

A kutatók beszélnek egyrészt az anyagi factum brutum-ról, az agyvelőről, másrészt a tudatosságról vagy tudatról. Az agy fizikai objektum, a fizikai tudományok eszközeivel vizsgálható, míg a tudat más természetű. Az anyagi szerkezetű agy nem azonosítható közvetlenül a tudattal. Az agy olyan hatásokat produkál, amiket úgy tűnik, nem lehet megmagyarázni a fizika, a biokémia vagy a neuroelektronika fogalmaival. A jól funkcionáló agyban nemcsak az agysejtek vannak ott, hanem létrejön (vagy eleve létezik?) valami más is, mint a fizikai struktúra: valami olyan, ami figyel, valaki, aki figyel.

Az anyagelvű szemlélet azt tartja, hogy az intelligencia és a mentális jelenségek csupán a neuronokból, a hozzájuk kapcsolódó sejtekből és támogató struktúrákból álló fizikai rendszer működésének eredményei, s továbbra is az anyag vizsgálatával közelít a tudat jelenségéhez.

Az alternatív szemléletű irányzatok szerint a tudat csupán anyagelvű megközelítése nem ad magyarázatot a parapszichológiai jelenségekre vagy a halálközeli élmények során tapasztalt testen kívüli érzékelésre. Az anyagelvű tudat-értelmezés többnyire figyelmen kívül hagyja az egyén szubjektív tapasztalatait s az ősi kultúrák világnézetét, melyeken több ezer éves tradíciók nyugszanak. Pedig ezek megfigyelése egyértelműen azt állítja, hogy a tudat az anyagtól függetlenül is létező szubsztancia.

A szív okossága

Az ember az utóbbi évszázadokban egyre inkább függetleníteni akarta magát a természettől, de úgy tűnik, mintha mostanában a személyes, emberi környezetétől is távolodna. Pedig lássuk be, szociális lények vagyunk, s létezésünk során újra és újra azzal szembesülünk, hogy „egyedül nem megy”. Rá vagyunk utalva a világra, embertársainkra, az élőlényekre. Úgy tűnik, az ezzel járó kellemetlenségek – konfliktusok, önmagunkkal való szembesülés és egyebek – elkerülése végett korunk embere szívesebben társul a MI vívmányaival, vagy menekül a számítógépes animáció virtuális világába. A személyes kapcsolatok függőségi viszonyaitól féltőn óvjuk szabadságunkat, de önként válunk a technika rabjaivá.

A társadalmunkban elhatalmasodó személytelenség, elmagányosodás, a számítógépek és robotgépek ellen elkövetett nagy számú agresszió, az emberidegen környezet, a létterünket állandó jelleggel átható elektromágneses és mikrohullámú sugárzások terhe mind olyan tényező, melyen érdemes elgondolkozni.

A robotok akár az összes fizikai munkát átvehetnék az embertől, több szabadidőt, kényelmesebb életet biztosítva. De vajon megtaláljuk-e az egyensúlyt? Meglehet, az emberi léthez szervesen hozzá tartozó kreatív aktivitás és fizikai tevékenység hiánya és a parttalan szórakozás szétzilálná, és céltalanná tenné életünket. Az embertársaink iránti pozitív kötődés lérejötte és fenntartása a személyes gondoskodásból fakad. Az osztozás és elfogadás a szeretet kifejezésének egyik eszköze. Kielégítheti-e az embert a gépi környezet, vagy igazi kapcsolatokra vágyunk?

Életünk minden pillanatában döntési helyzetben vagyunk, anyagi ismereteink azonban sok esetben csődöt mondanak – az ész megáll. A kiutat, az igazi megoldást egy sajátos, a neuronhálón kívül eső, utánozhatatlan „szervünk” adja: a szív, s a benne rejlő pozitív érzelem.

Faust Imola

2003/34.