Civilizációk öszeütközése

Róma nem örök…

„Minden történelemnek legalább egyszer vége szakad… Az embereket rendszerint elvakítja … a halhatatlanság délibábja, s szentül hiszik, hogy államukban a társadalom legmagasabb, végső formája öltött testet. A Római Birodalom, az Abbászida Kalifátus, a Mogul Birodalom és az Ottomán Birodalom népei is ezt hitték. A Pax Britannnica csúcspontján ugyanez történt. Az angol középosztály 1897-ben úgy hitte, hogy a történelem számukra véget ért. Azok a társadalmak, amelyek azt feltételezik, hogy történelmük befejeződött, általában olyan társadalmak, amelyek történelme hanyatlófélben van”

– írja Samuel Huntington.

A hanyatlás nem mindig nyilvánvaló, inkább fokozatos, lassan elhúzódó, szakaszos folyamat, a befolyás csökkenésében azonban mégis megragadható. Az össznépesség tekintetében a rangsor egyértelműen a harmadik világ súlyát mutatja: az első Kína, majd az iszlám világ és a hinduk következnek, s csak negyedikként a Nyugat. 1928-ban a Nyugat a világ gazdasági teljesítményének 84%-át nyújtotta, 1980-ban már csak 58%-át, ami a százhúsz évvel korábbi arányokat mutatja.
Ezzel szemben például az ENSZ biztonsági tanácsának összetétele a második világháború utáni győztes hatalmak hegemóniáját tükrözi, az állandó tagok között mindössze egy nem fehér, nem nyugati típusú ország – nevezetesen Kína – részvételével, ami egyébként történelmi fintor, mert a szerződő felek értelemszerűen nem a kommunista Kínát, hanem a Csang Kaj Sek-i államot szerették volna beválasztani.

A kultúraközi kapcsolatok, jelenségek az utóbbi pár száz évben abból álltak, hogy a fehérek leigázták az egyéb társadalmakat. A „győztes civilizáció” tagjaiként sokan egyoldalúan nézik a jelent, de a múltat és a jövendőt is. Arnold Toynbee történész professzor azonban nyersen fogalmaz, szerinte a nyugat lokálpatriotizmusa és arcátlansága abban az egocentrikus illúzióban nyilvánul meg, hogy a világ körülötte forog, s a Kelet mozdulatlan, ám a „haladás” elkerülhetetlen. Sokan azonban vallják, a nyugati civilizáció nem a világ egyetemes civilizációja.

Mintha elérkezett volna a történelmi igazságszolgáltatás ideje, mintha nemzeteknek, sőt, civilizációs tömböknek kellene elszámolniuk saját múltjuk és jelenük hordalékaival. Amint történelmi keretbe ágyazzuk véleményünket, s egy kicsit is megfeledkezünk fehér és européer gondolkodásmódunkról, avagy az empátia és a lelkiismeret minimális gyakorlásával megpróbáljuk belegondolni magunkat a világ más tájain lakó emberek helyzetébe és megbecsülnénk kultúráik értékeit, másfajta számvetést kellene készítenünk. Mennyi élet esett áldozatul a hódító fehérbőrű népek mohóságának? Mennyi aranyat és egyéb értéket vettek el a világ másik felétől? Kinek a lelkén szárad a dél- és észak-amerikai indiánok kiirtása, a fekete földrész kulturális és nyersanyag- szempontú leigázása, a rabszolgák elhurcolása? Ki fosztotta ki a mesésen gazdag Indiát, s tette a XX. századra a nyomor és nélkülözés szinonimájává? Miből épült a nagy nyugati ipari és posztindusztriális civilizáció? S ennek fejében a GDP hány ezred százaléka a nyugati államok segélyezési kegyelemkenyere? Amivel egyébként is csak eladhatatlan készleteiktől szabadulnak meg?!

A holtak fejkvótája
Amikor az Újvilágban 1519-ben az Óvilág és az aztékok szemtől szembe találkoztak, igencsak eltért egymástól a viselkedésük. Az aztékok azt hitték, hogy az idegenek a tengerről visszatérő Kecalkoatl és a többi isten, a spanyolok meg – noha Tenocstitlán pompája ámulatba ejtette őket – barbároknak tekintették az aztékokat, és csupán gazdagságuk megkaparintása, a kereszténység és a spanyol állampolgárság rájuk erőltetése járt az eszükben.

Ez a találkozás több volt két hódító nemzet találkozásánál: ez két gyökeresen eltérő kultúra, két gyökeresen eltérő életszemlélet találkozása volt. Spanyolország megnyerte a mórok ellen indított visszahódító háborúk egész sorát, és abban az időben Európa legnagyobb hatalma volt. Az azték állam is elérte uralma fénypontját: nagyszerűsége a birodalom fővárosában, szilárd vallásában, társadalmi, gazdasági és politikai felépítésében nyilvánult meg. Bizonyos krónikákban az indiánok mint bálványimádó, emberevésre és szodómiára vetemedett barbárok jelennek meg, más forrásokban pedig mint a természetes erények példaképei.

„Undorító elgondolni – mondja egy mexikói író –, hogy azok a nagyszerű életformák, amellyel több amerikai nép is rendelkezett az európaiak hódítása előtt, egy csapásra elvesztették az erejüket – pedig micsoda remek emlékeik maradtak fenn –, és eltűntek a megsemmisülés éjszakájában egyetlen továbbélő nyom nélkül…”
Vajon számszerűsíthető-e a fehér hódítás nyomán letűnt civilizációk értéke? A meghalt emberek fejkvótája? Az elrabolt értékek kamata? A kényszerpályára szorított, megnyomorított egyének és társadalmak szenvedése?

Érdekes, hogy Fekete-Afrikával kapcsolatban a Brit Birodalom számára föl sem merült az ideológiai küzdelem – egyszerűen jöttek és hódítottak. Indiával, a Brit korona legfényesebb drágakövével kapcsolatban azonban komoly ideológiai hadviselés is folyt – a miszszionáriusok bombáit is bevetették –, mert itt volt ideológia, itt volt szellemiség, itt volt olyan erőtartalék, aminek leigázásához az angoloknak is össze kellett szedniük magukat.

S ha már szétbombázniuk nem sikerült mindent, hát előálltak a kettős összetalálkozás elméletével, a fajelmélettel, az árjan kérdéssel, hogy az angolok érkezése Indiába valójában csak egy újabb hullám csatlakozása a régi árjan rasszhoz, szemben a sötét és fekete dravidákkal. Az pedig csak a rég bevált Divide et impera-elv újabb megnyilvánulása volt, amikor marhahúsevő klubokat létesítettek a szarvasmarhát szentként tisztelő hindu közegben. Ezzel nyilván a muszlimokat játszották ki a hinduk ellen, s amikor a britek kivonultak Indiából, az ország feldarabolása miatt feltörő indulatok, gyilkos polgárháborúság láttán lehetett úgy érezni: lám, amint kitesszük a lábunkat, a vadak egymásnak esnek. Érdekes mentalitás: összeugrasztani, majd megvetően lenézni…

Profán és szakrális
Az Ormánság határon túli oldalán utazva szívbemarkoló, egyben korunk szellemét mélységes tragédiájában tükröző kép tárult elém. A néptelen falvakat nemcsak a háború gránátnyomai szaggatták meg, hanem a kihalás szele is megcsapta. A mesés tájon kanyargó – egyébként kifogástalan minőségű – út mentén az elvadult bokrok közül mementóként egy templomtorony meredt az égnek – azaz csak a romjai. Az épület tetőszerkezetéből gerendák meredeztek, cserép sehol, a tornyot is csak a foszlott bádog tartotta össze, a falak ormát fölverte a gyom… Az enyészet uralkodott az épületen. Az út másik oldalán pedig, kicsit odább anyuka üldögél a ház lépcsőjén, beszélget a szomszédasszonnyal, gyermeke a porban játszik. Ez a vég: amikor egy település szellemi, vallási rendező elve megrokkan, amikor a Jóisten nélkül is elboldogulnak, amikor az Isten háza düledezik, de az egyén otthona még áll – ez a falu kettős halálának első mozzanata. Az első a szellemi halál, a második a tényleges kihalás. Igen, a mai korban az ember Isten nélkül is elboldogul: csinosítja házát, felneveli gyermekeit, építi városait, leigázza a természetet, meghódítja a világűrt… s közben lassan elveszti önmagát.

Évszázadok óta folyik a vallás és a hit trónfosztása. Politikai rendszerek nyomán generációk nőttek föl vallásos nevelés nélkül. Talán nem is baj a képmutató és hamis – akár vallási – ideológiáktól megszabadulni, mert előbb-utóbb az ember belső erkölcsi érzéke amúgy is érvényre jut. A vallási formák trónfosztásával azonban a szakrális érték, a szentség is veszni látszik. Talán éppen e hiány fölismerése indokolta a XX. század végén a vallások és a vallásosság világméretű reneszánszát. Új erőre kaptak a hagyományos vallások, új vallásos mozgalmak jelentek meg, s előtérbe került egy új, nyitottabb, spirituálisabb és a mindenség anyagi és lelki szükségleteire érzékenyebb szellemiség iránti igény. Az addigi deszakralizációval szemben megindult a reszakralizálás. A társadalmi viszonyok vizsgálatából nyilvánvaló, hogy a vallásos érzület a modern korban is nagyon komoly mozgósító erő, ha nem az egyetlen igazán életképes mozgatóerő. Lenin még a nép ópiumának nevezte a vallást – nem feltétlenül pejoratív értelemben –; Freud egyenesen neurózisnak titulálta, míg mások a gyöngék vitaminjának tekintik. Holott a vallás identitástudattal, hivatással, bizakodással és iránymutatással látja el az embereket – s most tekintsünk el ennek szélsőségeitől, a fanatizmustól, a fundamentalista szemlélettől vagy a vak hiedelmektől. A helyes vallási/szellemi meggyőződés belső ideológiai iránytűként is működik. A modern kor politikai ideológiái szinte kivétel nélkül nyugati termékek, leszámítva talán a Gandhi-féle erőszakmentes mozgalmat. Egyetlen más civilizáció sem alkotott jelentős politikai ideológiát, ezzel szemben a Nyugat soha nem teremtett önálló vallási irányzatot. Megállapítható, a globalizálódó világban erősödik az etnikai, egyedi kulturális és társadalmi öntudat.

A szakralitás mellőzése súlyos kórság. Ha a nemzetek társulása csupán gazdasági alapú, akkor a degradálódásban sikerült tovább lépnünk. Jó ötven éve a fogyasztás istenének áldoz az ember, ezzel kihasználva természeti környezetét, most pedig mintha már nem a fogyasztás-élénkítés volna a fetisizált gazdasági csodaszer, hanem a régi nóta: az erőforrás. Az erőforrások megszerzése évezredes játéka, de véres játéka az embernek: terület, gabona, rabszolga, bánya, piac, tenger, hódítás, gazdasági befolyás, tőkeexport, agyelszívás, új gyarmatosítás – csak a címke változik, a dolog mindig ugyanaz. A szomszédok tyúkperekben igyekeznek igazat szerezni területi követeléseiknek: egy méterrel odébb a kerítést! A nemzetek háborúért lihegnek, máskor bambán tűrik a legnagyobb területi igazságtalanságokat is.

De megjelent egy sajátos új háborús ok is: a gazdasági és energetikai erőforrások megszerzése mellett megindult a kulturális erőforrások megszerzése, vagy manapság megsemmisítése. A legnagyobb távol-keleti vagy egyiptomi gyűjteményeket Londonban vagy Párizsban kell keresnünk? Hogyan kerültek oda? Milyen érzés volna, ha a Big Bent vagy az Eiffel tornyot Kairóba vagy Rijadba vinnék, hogy ott csodálhassák majd meg a bennszülött angolok vagy franciák, hosszas zarándoklat után, belépődíj fizetése mellett?! A nepáli Katmandu nemzeti múzeuma sajnálatosan gyönge gyűjteményénél nem egy keletutazó magánkollekciója is gazdagabb. Vagy gondoljunk az iraki homoksivatagban rejtőző mérhetetlen régi mezopotámiai maradványokra, amik a bombázások áldozatai lettek (tűnődtek is a katonák, miért kell a homokot bombázniuk?).

Azt mondják, Ázsia évezredekben gondolkodik, Európa pedig évszázadokban, így efemer. Ázsia milliárdos, Európa milliomos – a népesség számát tekintve. Ázsia hatalmas és öreg, Európa fiatal és virgonc. Vigyázzunk, nehogy féregnyúlvány legyen Európa Ázsia testén, olyan zsákutca, amelyből nem lehet kikeveredni.
Mindaz, amit ma európai értéknek tartunk, közelvagy távol-keleti import: a görögös alapú logika, a demokrácia, a kereszténység… Mondják, a nyugati civilizáció az ókori, a szemita, a szaracén és a barbár törzsek kultúrájának keveredéséből alakult ki 370 és 750 között.
Hogyan más a kelet és a nyugat?
Kína Kr. e. 221-től független állam, ahol a puskaport jó 700 évvel korábban találták föl, mint Európában, ám legföljebb arisztokratikus tűzijátékokhoz használták, nem gyilkolásra, ezzel szemben nyugaton röpke száz év alatt hihetetlen hatékonyságú pusztításra. Alfred Nobel a dinamitból csinálta a vagyonát, melynek alapítványi kamatait a Nobel-békedíjként is osztogatják a paci- fizmus egy-egy kiváló képviselőjének! Nem ellentmondásos? Tudjuk, háborúk nyersanyag-igényét hajdanán a templomok harangjainak begyűjtésével is igyekeztek fedezni. De milyen aberrált közállapotok kellenek ahhoz, hogy valaki aranykoszorús harang és ágyúöntő mester lehessen? Micsoda pokoli paradoxon az imára hívó harangot és a tömeggyilkos vonagolt ágyúcsövet egyazon műhelyben önteni?

Ázsia más értékrend szerint működik, mint a Nyugat. Keleten jellemző a konszenzus-keresés, konfl iktuskerülés és a presztízsmentés. Érték a rend, a fegyelem, a család, a felelősség, de a kemény munka, a kollektivizmus és az absztinencia is. Az emberek hajlamosabbak alárendelni egyéni érdekeiket a családnak, a család érdekeit a társadalomnak, a társadalom érdekeit az állam érdekeinek, s a társadalmi fejlődés vonatkozásában a hosszú távú haszonra szavaznak. Az ázsiaiak szerint, talán kicsit sommásan, a Nyugat jellemzői a szibaritizmus, a restség, az individualizmus, a bűnözés, a silány oktatás és a tekintélytisztelet hiánya. A nyugati szellem a szabadság, egyenlőség, demokrácia soha meg nem valósuló jelszavait tűzi a zászlajára, gyanakvó a hatalommal szemben, s élteti a versenyszellemet. Az amerikaiak sokak szerint elfelejtik a múltat, a jövőt nem veszik tudomásul, s az azonnali profitra törekszenek. A szabadelvű-demokratikus rendszer egyedül üdvözítőnek tételezése is egyfajta szellemi megcsontosodás, ami könnyen a Nyugat bukásához vezethet.

Tömören úgy foglalhatjuk össze: a Nyugat gondolkodik, a Kelet érez. A Nyugat nagynak gondolja magát, a Kelet pedig átérzi a maga nagyságát. Max Müller, egykori indológus írta: „Az észak-nyugati irányt követő árjan nemzetek Északnyugat-Ázsia s Európa legfőbb nemzeteikként állnak előttünk a történelemben. Ők a történelem nagyszabású drámájának prominens szereplői, kik a legteljesebb mértékben kibontakoztatták a tevékeny élet összes elemét, melyekkel természetünk fel van ruházva. Tökélyre vitték a társadalmat s az erkölcsöt, irodalmukból s művészeti alkotásaikból tanulhatjuk meg a tudomány elemeit, a művészet szabályait s a fi- lozófia elveit. Egymással, valamint a semita és turáni rasszokkal versengve az árjan nemzetek váltak a történelem formálóivá, s úgy tűnik, az ő hivatásuk a világ minden részének összekapcsolása a civilizáció, kereskedelem és vallás láncaival. Egyszóval az árjan ember történelmi karakterét reprezentálják.”

Ezzel a melldöngetéssel szemben Gandhi véleménye ide illik: „Hogy mi a véleményem a nyugati civilizációról? Nem rossz ötlet…” Gondolhatnánk, Gandhi elfogult az angolszászokkal szemben, de angolszász létére Mark Twain véleménye sem éppen hízelgő.

A nyugati típusú fejlődés nagy mértékben az erőforrások kihasználásán alapul – legyenek azok fosszilisak vagy szellemiek; ez a gazdasági növekedés záloga. Ezzel kapcsolatban a bengáli szeretetmisztika neves tanítómestere, B. R. Srídhar megjegyzi: „Az ember öngyilkos természetű, az úgynevezett tudomány kész öngyilkosság. Az atomfizika igazolja, hogy a tudomány képes elnyelni önmagát. Ez a civilizáció a saját vérét szívja, és saját húsán táplálkozik, barátai húsát falja föl. A kihasználó társadalom öngyilkos civilizáció, önmagát falja föl. A természettől vett kölcsönön él. Az emberek büszkén égnek szegik a fejüket, holott csak a természet gazdagságából élnek, de a kölcsönt az utolsó fillérig vissza kell fizetni. A büszkeség és a kérkedés nem szül semmi jót. A kihasználás eme civilizációja nem hoz áldást senkire.”

Csak egyetlen üdvös út létezik: a gazdaságilag liberális és politikailag demokratikus, nyugati típusú fejlődés? Vagy létezik ennek reális alternatívája? Valószínűleg nehezen fogadnánk, ha egy gazdasági-katonai hatalom – legyen az akár ferdeszemű, akár burnuszos – megszállná országunkat, s megmagyarázná nekünk, hogy valójában a konfuciánus elvekre, illetve a Korán tanaira és gyakorlatára van szükségünk. Föltehetően protestálnánk, pedig mifelénk a magunkénak vallott demokráciának csak évszázados gyökerei vannak, amott évezredes folytonossággal találkozunk. Akkor hát válaszszuk a Voltaire-i ’vissza a természethez’ ősállapotait? Ha ez a társadalmi berendezkedés idilli állapotához való visszatérést jelentené, talán népszerű volna a javaslat, de valószínűleg más alternatíva volna vonzó és működőképes. Kelet és Nyugat, észak és dél, népi és urbánus, liberális és konzervatív s a többi ellentét egyetlen feloldása a spirituális alternatíva, a nézetkülönbségeket szellemi emelkedettséggel és léleklátással meghaladó, összegző, holisztikus szemléletmód. Nem feltétlenül vallásos világnézet ez a szó köznapi értelmében, amely a legtöbb esetben szintén megosztottságot eredményez, hanem a lelki-szellemi-spirituális ébredés folytán előálló magasabb szintézis. Talán eljött annak ideje, hogy a Kelet folytonos kioktatása helyett most a Nyugat is tanuljon valamit.
A történelmi súlypont Föld körüli vándorútja
A Föld bolygón az ember első nyomai nem Európában, hanem Ázsiában, Afrikában vagy Ausztráliában keresendők. Eurázsia ókori nagy aranycivilizációi mind ázsiaiak: Kína, India, Mezopotámia, félig-meddig Egyiptom is… A történelmi súlypont lassan haladt kelet felől nyugatra: a Távol-Kelet után a Közép- és Közel-Kelet, majd a klasszikus hellén és római civilizáció vált meghatározóvá. A népvándorlás hozta interregnum során a kontinentális hatalmak is nagyobb súlyt kaptak – ekkor tartozott a Magyar Királyság is Európa vezető államai közé –, majd a súlypont tovább mozdult nyugat felé: Itália klasszikus örökségének előbb vetélytársai, később meghaladói lettek az atlanti hatalmak. A spanyol, holland és angol tengeri hatalmak évszázadokra meghatározó szerepet kaptak a történelmi szereposztásban. Ugyanakkor ez nem jelentett teljes világdominanciát, hiszen 1750-ben Kína a világtermelés 30%-át, India a 25%-át adta, míg a Nyugat csak 20%-át! A XVIII–XIX. század azonban egyértelműen a Brit Birodalom dominanciáját érlelte be, ahonnan leginkább a második világháborút követően az Amerikai Egyesült Államokra tevődött át a gazdasági súlypont. Innen a 60-as, 70-es években indult meg az átcsoportosulás Japán, majd DélkeletÁzsia felé, s a harmadik évezred küszöbén máris újra Kínán és Indián a sor. Itt persze mindig történelmi távlatokban gondolkodjunk, de a dominancia-áthelyeződés megindult. „A Nyugat hanyatlik, a gazdasági erő gyors ütemben tevődik át Kelet-Ázsiába, nyomában a katonai erővel és a politikai befolyással. India a gazdasági fellendülés küszöbén áll… A Nyugat még dominál, de a növekmény jelentős része az ázsiai civilizációkhoz kerül” – írja Huntington. A történelmi súlypont áthelyeződése tehát nem új keletű folyamat. Évezredes távlatban is igaz, hogy India például mindig a világ lakosságának mintegy egyhatodát adta, a terület 1/12-én. Hat ember közül egy kínai, egy pedig indiai. Éppen ezért érdemes megismerni azokat a szellemi értékeket, amik ezekben a kultúrákban felhalmozódtak.

India példájának vizsgálata talán rávilágít a súlypont áthelyeződésének társadalmi és szellemi vonatkozásaira is. Mint ismeretes, az indiai társadalmi rendszer négy fő kasztra tagolódott: a papi-értelmiségi bráhmanák, a lovagi- uralkodói ksatriják, a termelő-gazdálkodó vaisják és a munkás súdrák rendjeire. Az azonban már kevésbé ismeretes, hogy ez a tagolódás nem elsősorban szegregációt jelent, hanem a szerves együttműködés és egymásra utaltság rendszerét határozza meg. A kasztok mindegyike más-más erő letéteményese: a bráhmanák a szellemispirituális erő hordozói, a ksatriják a szekuláris erőé, a vaisják a gazdasági, míg a súdrák a fizikai erő képviselői. Talán érezhető a rangsor: minél magasabb a kaszt, annál finomabb, légiesebb s ezért talán kevésbé mulandó a hivatása. Amennyiben egy társadalom csak a fizikai erőre alapozná létét, szellemi gyökerek nélkül, a fizikai feltételek megváltozásával elenyészne, tehát kevéssé maradandó, míg a szellemiekre alapozó kultúra meglehet az anyagi felhalmozás szempontjából nem túl sikeres, mégis rendkívül életképes lehet. Talán ez is oka az indiai kultúra szinte páratlan életképességének: az erős szellemi-spirituális alapok évezredek óta meghatározóak.

A kasztok kompetenciarétegződése a történelmi súlypont áthelyeződésével is párhuzamba állítható. Papi dominanciájú az indiai hindu kultúra, vagy ilyen volt az egyiptomi rendszer is, arisztokratikus-lovagi a feudális rendszer, gazdasági-elvű a polgári vagy tőkés rendszer, s végül erőn, erőszakon alapuló a proletár rendszer, aminek történelmi kísérlete a legkevésbé tűnt maradandónak. S mivel a súlypont egy földkörüli ciklus után lassan ismét visszatér Ázsiába, érdemes odafigyelni a távol-keleti értékekre. Érintőlegesen megemlítjük, hogy a gazdasági-hatalmi-szellemi erő csomópontjainak vándorlása, illetve stabilizálódása a Föld csakráival is összefüggésben állhat. Kelet felé figyelve a történelmi, külső igazságok mellett talán misztikus belső igazságok is felismerhetővé válnak, s nem csupán egyéni módon, hanem közösségi-társadalmi szinten is. Ez pedig feltétlenül a spirituális megvilágosodást szolgálná, bár ez nem feltétlenül a tömegek kenyere.

Sokan vitatják a kelet-nyugat, észak-dél különbségtételt, pedig e sejtelmes kategóriák mégis visszatükrözik a valóság bizonyos reáliáit. Egyesek szerint a Kelet-Nyugat dichotómia a Nyugat teremtette mítosz, bár a teljesen egynemű és egységes emberi civilizáció, a világkultúra éppúgy fantáziaképnek tűnik. A szférák elkülönítésében a kelet-nyugati a kulturális, az észak-déli pedig a gazdasági tengely. Ennek alapján a nyugati és északi országok volnának a gazdagok és kulturáltak, a keleti és déli államok pedig a szegények és primitívek.

Talán ennek a sémának az árnyékában hangozhat el olyan – nyugati – vélemény, miszerint a nyugati civilizáció dominanciáját el kell ismerni annak érdekében, hogy tanulni lehessen tőle. Csakhogy bebizonyosodni látszik, hogy az angolszász gazdasági modell nem feltétlenül működik a harmadik világ „felemelésére”, s a tapasztalat azt a liberális internacionalista elgondolást sem támasztja alá, miszerint a kereskedelmi kapcsolatok feltétlenül elősegítik a békét.
Ezért itt a szembenézés ideje, a tanulás lehetőségét nekünk kell felismernünk. Egy dolog biztos, a kultúrák közti háborúban mindig a kultúra a vesztes.

Rácz Géza

2006/44