A beavatás szakralitása – az összehasonlító vallástörténet szempontjából

Jelen tanulmányban azzal a tudati és transzcendens folyamattal foglalkozunk részletesen, amely az archaikus mentalitás szerint az entitást egy szimbolikus „halál” és „újjászületés” kapuján átvezetve számára egy végérvényes ontológiai szintmódosulást okoz. Ez pedig nem más, mint a beavatás, a vallástörténész kutatómunkájának egyik legfontosabb és legizgalmasabb metafizikai és hermeneutikai területe.

Bevezetés

A vallástörténeti kutatások már számos esetben felvetették, tárgyalták és igazolták azt a tényt, hogy az archaikus létmód embere számára a tér, az idő és az egzisztencia a szakralitás bizonyos csomópontjai körül összpontosult. Az egyes egyén önmaga létezését ezekkel kívánta eggyé forrasztani, tehát e sűrűsödési pontok közelében, illetve azokban kívánt élni. A homogén és végtelenített tér, a haladásában cél nélküli absztrakt idő, valamint a külső események irányította személytelen (történelmi) létezés kizárólag a modern, deszakralizált elme találmánya; ez az „újabb” mentalitás pedig kaotikusnak és értelmevesztettnek értelmezve önmaga ontológiai helyzetét, minden erővel arra törekszik, hogy az érzékfelettit, a szakrálist, magát a Misztériumot lehetőleg nyom nélkül eltüntesse. Ennek oka, hogy ezáltal az a csalóka képzete keletkezik, mintha ő „csinálná” a történelmet, pedig valójában éppen az ellenkezője áll fenn: a fékevesztett historicus látásmód gyártja előre a modern nyugati társadalmak emberét, aki kiszakítva önmagát az archaikus értelmen vett Kozmoszból, azt a nihilisztikus elidegenedést éli meg, melytől őseit a szakralitás rendszerei évezredek folyamán képesek voltak megvédeni. Annak bemutatása, hogy ez perszonális illetve kollektív szinten mely történelmi korokban vált olyannyira érzékelhetővé, hogy konkrét világnézeti és társadalmi válságok robbanjanak ki miatta, nem képezi jelen dolgozatnak sem tárgyát, sem kitűzött célját.

Elég annyit leszögeznünk, hogy az ilyen helyzet- és egyensúlyvesztési zűrzavarok diagnosztizálásában mindig irányt mutat számunkra a tény, hogy tudniillik ilyenkor a társadalom számottevő része folyamodik pszeudomítoszokhoz, ál-szakrális motívumok alkalmazásához, leggyakrabban pedig a beavatás imitálásához. Hogy efféle „pótcselekvések” egyáltalán felmerülnek bizonyos szociális struktúrák életének bizonyos pillanataiban, az már igazolja fontosságukat és vizsgálatra érdemességüket.

A beavatás

Nézzük meg, mit értünk, érthetünk egyáltalán beavatás alatt!

Minthogy a beavatások, avatási mozzanatok demitizált korokban és profán társadalmakban is léteznek, nem nehéz arra gondolnunk, mit eredményez például egy hivatali eskütétel vagy egy házassági ceremónia: azt, hogy az érintett egyén vagy egyének többé nem azon a szinten léteznek, ahol az aktust megelőző időtartamban egzisztáltak.

Az avatott mássá lett a beavatás által, tehát önként adódik az a definíció, mely szerint az avatás az egyén ontológiai helyzetének teljes vagy meghatározott mértékű megváltozása. Totális mértékű létmódváltásra azonban az archaikus világkép szerint az emberi létezés két pillanatában, nevezetesen a születés, illetve a halál idején kerül sor, érthető tehát, hogy az avatási rituálék – melyek egy legalább ilyen mértékű és jelentőségű szféraváltás bekövetkezését célozzák – meglehetősen gyakran alkalmazzák a halotti-, illetve a magzatszimbolikát.

A premodern világkép alapján viszont a Mindenség szerkezetén, a tér, illetve az idő menetén vagy az individuum létmódján való módosítás kizárólag tabula rasa alapon képzelhető el: a jelöltnek tehát vissza kell térnie a Teremtés előtti Káoszba, az anyaméh egzisztenciájának alaktalan, csak csíraszerű-potenciális, khtonikus világába ahhoz, hogy egy, az addigitól gyökeresen eltérő létformát ölthessen magára. Meg kell halnia tehát a profán lét számára ahhoz, hogy egy immár vektoriális irányvonalakkal, céllal és értelemmel, tájékozódási pontokkal és síkokkal ellátott szakralitás esszenciájában születhessen újjá. És miután megmerítkezett önnön létének antitézisében, le kell rombolnia és meg kell tagadnia azt a világot, ami avatatlan létezési síkját körülvette; a Klodvig királyt megkeresztelő püspök után szinte azt mondhatjuk, imádnia kell azt, amit addig felgyújtott és fel kell gyújtania azt, amit addig imádott. Az archaikus mentalitás ugyanis prototípusokban gondolkodik: az avatással az egyén egy adott prototípus részévé, sőt manifesztációjává válik, tehát egyszerre benne sűrűsödik össze és kristályosodik ki mindaz, ami a prototípus voltaképpeni lényege. Az avatott, ha „sámánná” avatják, a mitikus kezdetek Ős-Sámánjainak rituális inkarnációjává, ha „felnőtt férfivá”, akkor a Harcos, ha „nővé”, akkor a feminin misztérium immár nemcsak potenciális hordozójává válik.

Létmódváltás és azonosulás

Ez a „létmódváltás” és „azonosulás” olyan intenzitást érhet el, hogy az avatottnak fizikailag és emocionálisan is el kell különülnie az általa megjelenített léttípussal ellentétes attribútumokat megjelenítő személyektől vagy tárgyaktól: az ausztráliai wirajuriknál a férfivá avatandó ifjú nem érintkezhet nőkkel, saját anyjával vagy nővéreivel sem; számos archaikus társadalomban az első menstruációja által nővé avatódott fiatal lány pedig „tisztátalansága” ideje alatt nem láthatja a Napot (a maszkulin, szoláris princípium hordozóját), és még csak meg sem érinthet olyan tárgyakat, melyek férfiak használatában állnak.

Az ilyen típusú avatási tabuk világosan mutatják tehát a létmódváltás mindenek feletti szakrális intenzitását – az egyén ugyanis az avatással válik alkalmassá arra, hogy létezésében orientációt nyerve önmagában totalizálja az archetípust, így ettől kezdve annak megfelelően – egy hivatás, egy mesterség vagy egy biológiai létmód képviselőjeként – az in illo tempore megadott minta szerint viselkedhessen. Ez a kirobbanó intenzitású sajátos egzisztencia azonban csak akkor válik teljessé, ha a hasonló őstípust megtestesítő egyének együtt élik át a számukra meghatározott létmód misztériumába való bevezetést, együtt hajtják végre a rájuk vonatkozó szintén szakralitással átitatott tevékenységeket (pl. a vadászatot), illetve a szertartásokon és ünnepeken újra és újra együtt azonosulnak a Kezdetek mitikus történelmének megfelelő alakjaival – tehát immár értelemmel rendelkező létezésüket szövetségekbe (pl. férfi-, női-, vadász-, kovács- stb.) tömörülve folytatják.

A korábbi idők vallástörténészei és etnológusai az ilyen típusú avatási szövetségek tagjainak sokszor megdöbbentően kegyetlen avagy a modern ízlés szerint felháborítóan obszcén megnyilvánulásait a „barbárság” jeleként, vagy Freud nyomán a tudatalatti mélyén rejlő ösztönök feltöréseként értelmezték. Ám nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az öncélú kegyetlenség illetve az öncélú szexualitás inkább a deszakralizált történeti korok szülöttei; az archaikus világkép szerint az ilyen aktusok a szakralitásnak megfelelően egy transzcendentális Mintát utánozva – imitatio dei! – történtek. Megfelelő teoretikai alapelvekből kiindulva tehát nem fogjuk „primitívnek” vagy „barbárnak” érzékelni sem a nők megfélemlítésével és bántalmazásával járó selknam ifjúavatási rítust, sem a dagesztáni nőszövetségek szexuális kicsapongásait, de még az Ynglingasaga „medvebőrös” harcosainak ámokfutását sem.

A profán ego feloldása

Megérthető ugyanis, hogy a személyiség eltorzulása, „elvesztése”, illetve az ösztönszerű cselekedetek ezt kísérő féktelen intenzitása tulajdonképp nem más, mint a szakrális esszenciájába való újra és újra visszaolvadás technikái; eredetükben és céljukban nem sokban különböznek a katartikus élmény megéléséhez vezető másik út, az aszkézis gyakorlatától, bár ez utóbbit a modern elme nyilván kevésbé ítéli el, mit az „orgiákat”. Ám tudjuk, hogy az indotibeti tantrikus rendszer az abszurd önkínzásnak tűnő eljárások alkalmazása mellett a szexualitás par excellence „jógatechnikává” magasztosítására is képes – a gnoszticizmus ehhez hasonlóan pedig a Léleknek az Anyagból való kiszabadítására vagy manicheus módra a teljes önmegtartóztatást, vagy pedig a mindkét nemben jelenlevő nyers szexus legteljesebb kiélését javasolja (ez utóbbira a phibionita irányzat szolgáltat példát).

Az avatás, illetve bizonyos ünnepek során a rituális meztelenség, a kollektív orgiasztikus rítusok, a törvények felfüggesztése, a lopás vagy a bizonyos csoporthoz tartózók bántalmazásának megengedettsége amellett, hogy a Kezdetek differenciálatlan ősformája iránti nosztalgiát sugároz, ugyanazon célra irányul, mint a böjt, az elkülönülés, a spirituális oktatásban részesülés vagy a teljes magányba vonulás. Ez az abszolút cél pedig nem más, mint a profán ego feloldása a magasabb rendű valósággal való teljes azonosulás által – ily módon viszont az avatási közösségek, illetve maga az avatás a szoteriológia sui generis megvalósítójává, a létezés voltaképpeni megszentelésének technikájává válik. És éppen ez az, aminek eltűnése, illetve átélt valóságból pusztán irodalmi motívummá változása a deszakralizált korszakban élő ember tudatában akkora űrt hagyott maga után, amelynek fájdalmát a történelem ki tudja mikor és minek köszönhetően lesz csak képes kiheverni.

Bácsfi Diána