El Camino…

A lexikonok annyit mondanak: 827 km zarándokút, Szent Jakab Székesegyház a célállomás, az egyik legnépszerűbb gyalogos zarándoklat. De hogy mi történik ment közben, honnan indul (önmagától) és hová érkezik (önmagához?) az ember a zarándoklat misztériumának köszönhetően, s milyen szellemi pályát fut be, arról szóljon ez a személyes hangvételű beszámoló, Dubánn Dénes állatorvos, sportember és lelki ember, feleségével, Vera asszonnyal járta be a Compostelai zarándokutat.

Teljesen kötetlenül szeretném elmesélni a zarándoklatunkat, s felhívni a figyelmet, hogy van egy út, amin érdemes elindulni, és ez az út befelé vezet. Ennek a belső útnak volt egyik jelentős állomása számunkra ez a zarándoklat.

Az előzményekhez tartozik, hogy mindketten a hithez kötődően éltünk az életünket, s nem az érdekek mentén, hanem mindig az érték mentén találtunk elfogadható életminőséget.

Az én utamhoz hozzá tartozik, hogy evangélikus templomban reformátusnak kereszteltek és katolikus nevelést kaptam. Előre kell bocsátanom, hogy a krisztusi szeretet törvénynél – szeresd Istenedet és szeresd felebarátodat, mint önmagadat – az eddigi életem során nem találtam tisztább vezérfonalat ehhez a földi élethez.

Szent Jakab zarándokútja, az El Camino először egy könyvélmény volt, Shirley MacLaine könyvét olvasgattuk egy sítáborban, és megfogalmazódott bennünk, hogy az életünk aktív szakaszának záró mozzanataként jó lenne végigcsinálni ezt a zarándoklatot. Aztán egy évig készültünk az út megtételére, amikor volt egy kis szabadidőm, a térképen „utazgattam”, mekkora a távolság, mettől-meddig, milyenek a magasságok, hogy bírható a táv.

2004. május 1-én nyugdíjba mentem, és akkor döntöttük el, hogy megcsináljuk az utat. Május 28-án el is indultunk. Anthony de Mello jezsuita szerzetestől tanultam, hogy a ragaszkodásaink, a hiedelmeink és megszokásaink generálják a félelmeinket. Olvastuk erről az útról, keresztek jelzik azokat, akik itt adták át a lelküket a Teremtőnek. Számunkra abszolút természetes volt, hogy az anyagi szálainkat, a ragaszkodásainkat el kell vágni. Könnyű szívvel indultunk el, Shirley MacLainetől azt tanultuk, hogy egy öt kilós hátizsákba végeredményben minden belefér, ami elég az élethez. Ez a szó szoros értelmében így van.

A Szent Jakab zarándokút gyalogos kapuja a Pireneusok franciaországi oldaláról nyílik, és három út létezik: egy a tengerhez közel, egy középső és egy alsó út. Mi a középsőt választottuk, oda kellett eljutnunk. Mi Biarritzba érkeztünk meg május 27-én este. Onnan taxival mentünk Saint-Jean-Pied-de-Port-ba (kb. 60 km), az út gyalogos kapujába, ahol egy iroda fogadja a zarándokot.
A zarándoklat mindenki számára egyéni. Nem csoportosan járnak az emberek, legföljebb egy-két zarándok halad együtt, tudniillik annyira különbözőek vagyunk, hogy nehezen tudnánk egymáshoz alkalmazkodni. Ez is jelzi, hogy a zarándoklat mindenkinek a saját, személyes útja.

Szent Jakab Krisztus családjához tartozott, Mária testvére volt az ő édesanyja. Krisztus halála után Jakab Hispániába került és ott hirdette az igét. Egyszer visszament Jeruzsálembe még Heródes idején, lefejezték, s nem engedték eltemetni. Betették egy kormányos nélküli hajóba és a hajó visszament Hispániába. Akkor az ottani tanítványai eltemették. Először jeltelen volt a sír, aztán egy csillag jelent meg és jelezte, hogy itt van Szent Jakab. Compostela, a compos jelentése mező, stela csillag, tehát a csillag mezejére temették.

Először csak egy kicsi emlékhely alakult ki, kis kápolna, most pedig egy hatalmas katedrális áll a helyén és ott vannak Szent Jakab ereklyéi.

Május 27-én este jelentkeztünk a zarándokirodában, ahol mind a ketten kaptunk egy-egy számot. Ezek szerint 2004-ben mi voltunk a 2291. illetve 2292. zarándokok, akik elindultak.

28-án reggel elindultunk felfelé a Pireneusokba. Itt egy 1121 méteres hágón kell átkelni, ahol egy kis patak jelezte a spanyol és a francia határt. A többi útszakaszt be lehet osztani, de ez az első etap nem csökkenthető. A hegyen keresztül az első spanyol helyig Roncesvallesig 28 km-t kellett gyalogolnunk. Délután négyre értünk a másik oldalra és érdekes tapasztalatokat szereztünk a lábainkkal kapcsolatban.

Huszonnyolc kilométer után jutottunk el a szállásig, amit egy volt bencés apátság istállójában alakítottak ki, százhúsz személy részére. A zarándokszállások úgy vannak elrendezve, hogy aki érkezik, az nemre és fajtára való tekintet nélkül, oda fekszik, ahol éppen helye van. Azt el kell mondani, hogy mindenhol volt víz, nagyon jó minőségű mosdási lehetőség, de a táplálkozást egész úton az embernek magának kell megoldania. Ennek a módja változatos, mert nem mindig találtunk kellő időben megfelelő élelmiszert, viszont mindig nagyon jól elérhető a kenyér és a vörösbor. Kávé, szendvics (bokadiosz) csak jobb helyeken volt, főtt ételt hetente egyszer ettünk az út folyamán.

Az első megálló után már fáradtabban keltünk és mentünk tovább Zubiri felé. Ez ismét több mint 20 km-es szakasz a hegyek közt, vízmosásokon át, fák között, le s föl.

Már az első egy-két szálláson tetten érhettük, hogy ezen az úton kitüntetetten működött a szeretet, az emberek könnyen kapcsolatot tudtak teremteni, akár nyelvtudás nélkül is, egymással. A második megállónál Zubiriben leültünk egy bolt mellett a patak partján és komoly feladat volt az, onnan felállni. Nem voltunk kishitűek, imádkoztunk, hogy végig tudjuk járni az utat, és mindig megkaptuk az erőt hozzá.

Az első tíz nap egy félelmetes megmérettetése a saját fizikai testünknek. Menet közben tapasztaltuk, milyen érdekesen működik a szervezetünk, de az irányítás mégis valami lelki dolog kell legyen, mert a fizikai rész a második-harmadik nap után már nagyon „visszabeszélt”. Ekkor válik egyértelművé, hogy az út maga nem fizikai, hanem egy befelé vezető lelki út, s ezután nagyon tisztulni kezdett minden. A napkeltével mi is ébredtünk, s indultunk tovább.

A harmadik állomásunk Pamplona volt, egy nagyváros. A természettel való együttélés már két-három nap után értelmetlenné teszi a várost. A falut, tisztességes munkájával a Jóisten találta ki az embernek, a várost pedig az ember magának.

A következő állomás Puente La Reina. A városok a 12-16. században épültek a környéken, s akkor kezdtek gazdagodni, amikor Amerikát felfedezték, és beindult az aranykereskedelem a két kontinens között. Meglátszik ez a templomok gazdagságán is. Ennek ellenére rám a legmélyebb benyomást az egyik hegyen egy bencés kolostornál álló egyszerű templom gyakorolta, amiben nem volt más, csak egyetlen, erdőben tákolt fakereszt. Ott valóban közel éreztük magunkhoz a Fölöttünk lévőt. Minden este – nem kötelezően – misén vett részt a társaság. Mi is csatlakoztunk az istentiszteletekhez, amelyeken magát a zarándokutat és a zarándokokat is méltóan fogadták.

Tudnivaló, hogy már 950-től járják ezt az utat, köztük olyan jeles személyiségek, mint Assisi Szent Ferenc. Meg is betegedett, egy hónapig gyöngélkedett, s azon a helyen egy kórházat építettek, ami ma is működik. Az úton egyébként végig jó a szociális és az orvosi ellátás, minden zarándokszállás mellett egészségügyi szolgálat működik.

Itt, Puente La Reinában volt egy érdekes találkozásunk. Három fiatalember – két férfi és egy nő – jött visszafelé, és mondták a magukét. Kiderült, hogy elveszítették a pénzüket. Az egyik, a Magyar Boszorkányszövetség titkára, a felesége festőművész, az öccse pedig sámán, akinek a hátára az életfa volt tetoválva. Megkérdeztem, mi hozta őket erre az útra? Azt mondták, ezoterikus a hely, a Tejútrendszer alatt van és ők különböző energiákat éreznek itt, ezért jöttek. Egyetlen alkalomról sem tudunk, hogy a zarándokok egymás holmijából valamit is elvettek volna.

Másnap tovább. A vízhólyagokkal, vérhólyagokkal, feketedő körmökkel. Élmények: már az első nap egy német hölgy – szekrény nagyságú, kirobbanó erőben, két sí bottal, 15 kilós hátizsákkal – úgy ment el mellettünk, mintha mi álltunk volna. Később újra találkoztunk a német hölggyel, nagyon rossz állapotban értük utol, a cuccát húzta, a síbot sehol, a lábai valamilyen papucsszerűségben, tönkremenve. Keservesen sírt, hogy fel kell adnia az utat. Meséltek aztán egy férfiről, aki kilenc éve van úton a felesége urnájával. Gyakorlatilag az úton él.

Ezután egy Estella nevű hely volt a következő zarándokszállásunk. A következő hely egy Los Arcos nevű kisváros, a maga csodájával: egy csodálatosan gazdag templommal. Magyarországon nem is tudok ennyire gyönyörűen megépített és ilyen nagy gazdagsággal, valóságos aranyhegyekkel rendelkező templomot. Itt egy temetés hálaadó miséjén vettünk részt.

A következő állomás Viana, egy nagyon kicsi hely, innen tovább a Navarreta nevű településre. Igyekeztünk beosztani az utat, aszerint, hogy mekkora távolságot bírunk, húsz kilométert egy-egy napra, és 35 napra terveztük az egész utat.

Aztán áthaladtunk Logronó városán. Itt egy aranyos társaság akadt az utunkba, csak három királyoknak hívtam őket: egy mérnök, egy technikus és egy munkás, Prága mellől. Oroszul elég jól elboldogultunk velük, ők itt kezdték a zarándokútjukat, s velük sokszor aludtunk azonos helyen. A szállásokról annyit, hogy például Azofra már a XIV. században is zarándokszállás volt. Nagyon kicsi szobák, nagyon szerény ellátás, csak hideg víz, s az emeletes ágyakon egy matrac és mindenki belebújik a saját hálózsákjába.

A következő állomásunk egy Granon nevű hely, ahol egy templomban volt a zarándokszállás. Tornaszőnyegek voltak leterítve és azokon aludtunk. Itt volt egy közös vacsora, amit a pap állandó segítője készített. Volt egy német hölgy, aki úgy itt ragadt Granonban, hogy már fél éve ott segédkezett. A lábaink ekkorra már olyan állapotban voltak, hogy szedtünk útilaput és betettük a cipőnkbe. Ez nagyon jól működött. Nagyon kényelmes volt, sokkal jobb volt, mint a zokni.
Újabb reggel, újra felkelt a Nap. Napkeltével mi is indultunk. Megtanultuk sötétben csöndesen összerakni a holminkat, s a többiekre tekintettel csendben távozni. Tíz óra körül már tisztességes meleg van, harminc fok körüli hőmérséklet. Beérkeztünk San Juan de Ortega nevű településre. Itt a helyi plébános minden alkalommal hagymalevest főzet a zarándokoknak. A hosszas gyaloglás utáni hagymalevesnél finomabbat talán életünkben nem fogyasztottunk.

Másnap felkelés, hegy, sárban gyalogolva beérkeztünk Burgosba. Burgos nagyváros, csodálatos katedrálissal, s a városon belül vagy tíz-tizenkét kilométert kellett gyalogolnunk a zarándokszállásig. Itt újra viszszaköszönt a város minden nehézsége.

Újra reggel, újra tovább. A zarándokcipő kiválóan működött. Menet közben keveset beszélget az ember, mi szinte csak imádkoztunk, hangosan. Életünkben együtt soha nem imádkoztunk annyit hangosan, mint ezen az úton. A fohásznak, imának mindenképpen van gyógyító ereje, máskülönben lehetetlen, hogy olyan dolgok, amivel sportolókat begipszelnek, az menet közben meggyógyuljon, mint a mi esetünkben. A gyógyulás kegyelmi állapot, ami valahonnan jön. Ne úgy képzeljük, hogy az orvos meggyógyít valakit. Az orvos csak kezel és a természet gyógyít. Állatorvosként ezt a saját hivatásomban megtapasztaltam.

Az út során megismertünk egy harmincas évei végén járó katalán ügyvédnőt, aki mindig kedvesen érdeklődött a hogylétünk felől. Később újra találkoztunk vele, és azt mondta, hogy fel kell adnia, mert begyulladt a lába. Az ember csak azt döntheti el, hogy elindul az úton, de hogy mi történik menet közben, az nem az ő kompetenciája. Ha mélyen átérzi a hitét és tényleg befelé gyalogol, akkor megkapja a segítséget.

Még egy érdekesség: egyszer egy hatalmas fatelep mellett mentünk el, aminek drótkerítése volt. Érdekes módon ott mindenki kis keresztet készített – mi is. Sok százezernyi kereszt fonta be a kerítést, ez nagyon megható volt, köztük a saját keresztem. Ebben az a nehéz, hogy mindenkinek személyre szóló, saját keresztje van, és azzal kell vonulnia. Én azt mondom, hogy mindenki a saját maga felelősségére halad az úton, és saját maga fog a végén elszámolni. Bármelyik hitvilághoz tartozzon, mindenki a saját hátizsákját viszi végig az úton. Én ebben a befelé gyaloglásban úgy érzem, hogy saját magam számolok el.

A zarándokút legmagasabb pontja 1380 méteren Alto de Poijo, ahová vízmosáson kellett felkapaszkodnunk. Ez rendkívül emberpróbáló dolog volt. Talán nem mondtam még, hogy ezt az utat gyalogosan, kerékpárral és lóháton is be lehet járni. A lovasoknak külön szállást biztosítanak, lóval együtt és a biciklikhez is megvannak a megfelelő helyek. Itt a vízmosásban találkoztunk két lovassal is, akik maguk mögött vezették a lovat. Érdekes, a lovak jobban szenvedtek ezen az úton, mint az emberek.

Az út vége felé mindig néztük a térképet, hogy mennyi van még hátra. Az első tíz napig a fizikai testünk nagyon keményen szenvedett, de ezt átvészelve a gyaloglás inkább egy szellemi úttá vált. Az utolsó kétszáz kilométer pedig mondhatni egy lelkileg könnyed, felszabadult, állandóan hálát adó gyaloglás volt, ami könnyűvé tette az utat.

Közben a hegyekben találtunk kereszteket. Két japán halála és keresztje fogott meg. Az egyik talán félúton volt, a másik húszegynéhány kilométerre Compostela előtt. És egyiken sem volt semmi szemrehányás: köszönöm Uram, hogy eddig elhoztál, Viva Christus… Ők elindultak a befelé vezető úton….

Compostelától száztíz kilométernyire, Sarriánál megjelentek a zarándok-turizmus buszai és öntötték az útra a zarándokokat, akik hátizsák s minden málha nélkül érkeztek.

Aztán egyszer csak egy hegyről feltűnt előttünk Santiago de Compostela. Csodálatos érzés volt, amikor kézzelfoghatóvá vált, hogy teljesítettük az utat. A város hatalmas katedrálisában minden nap 12 órakor püspöki misét tartanak a zarándokok tiszteletére, a megfelelő külsőségekkel.

Érdekes élményt jelentett, hogy azokkal az emberekkel, akikkel közösen jártuk be ezt az utat, és barátságot kötöttünk, a végén úgy ölelkeztünk össze, mint a legközelebbi barátunkkal, vagy a testvérünkkel. Az emberek többségében – különösen egy bizonyos korosztály felett – hasonló érzések támadtak, közös lelkiség alakult ki. Ez bizonyította azt, hogy ha a szeretet törvényei normálisan működnének közöttünk, akkor talán még politikailag sem lehetne megosztani a világot. Meggyőződésem, hogy Jézus és Krsna kiválóan meglennének egymással, de Mohameddel is… Krisztus a két szeretet-törvénnyel a kezünkbe adta a lényeget, de hát ugyanezt mondják el a többiek is.

Úgy érzem, ezzel a zarándokúttal sikerült egy lépést tennünk befelé, de hangsúlyozom, ez a mi saját utunk. A befelé vezető úton mindenki maga indul el, én csak annyi tanácsot tudok adni, hogy egy-két számmal nagyobb cipőt vegyen. A zarándokút lelki részét mindenki saját maga járja be.

Hazajőve egy kedves tanár barátomnak meséltem élményeimet, ő pedig egy verset nyomott a kezembe, amit egy Overland nevű költő írt és Sulyok Győző fordított. Így szól:

Úton
Hosszú az út és messze a cél.
De te csak menj, legyél türelemmel.
Csak mikor elérsz majd oda
fogod fel eszeddel,
hogy maga az Út a vándor otthona.

Dubánn Dénes
(A Mandala Baráti Kör keretében 2006 tavaszán, Pázmándfaluban elhangzott beszélgetés alapján)