Isteni titkok kutatói

Egyén és közösség konfliktusa a korai kereszténységben

A szerzetesek el akarnak szakadni a földi világtól, hogy egy saját, eszményi világot teremtsenek meg. Az „anyagi” és „lelki” pedig mindig valamiféle feloldhatatlannak tűnő ellentétet hordoz magában. Az ember társas lény és számtalan szállal kötődik társaihoz, akarva akaratlanul saját civilizációjának rabja, ugyanakkor lélek is, és örök vágyakozással tekint valami megfoghatatlan, valami igaz, az Isten felé.

Az antikvitás aszkétái

Az aszkézis szó is a görög nyelvből ered. Az ókori görögöknél bárki kiérdemelhette az aszkéta megnevezést, aki olyan erős akarattal rendelkezett, hogy uralkodni tudott önmagán. A görög világ mindenről lemondott embereit pedig a filozófusok között kell keresnünk.

A cinikusoknál az aszkézis a civilizáció megvetését, és a „természeti” állapotokba való visszatérés iránti vágyat tükrözte.

„… harcba indultam a gyönyörök ellen, de nem parancsra, hanem saját jószántamból, mert meg akarom
tisztítani a világot.” – mondja Diogenész (Kr. e. 400-323), akinek az aszkézis a szenvedélymentesség és a világtól való teljes függetlenség nélkülözhetetlen eszközét jelentette.

Néhány évszázaddal később a római sztoikusok között az aszkézisnek még erősebb kultusza éledt fel. Az ideális aszkéta-bölcs nem a világ folyását akarja befolyásolni, hanem megváltoztatja saját viszonyát az eseményekhez, tehát uralkodik saját akaratán. „Ne kívánd, hogy az, ami történik úgy menjen végbe, ahogyan te akarod, de akard, hogy az, ami történik, úgy menjen végbe, ahogyan végbemegy – és akkor boldogan fogsz élni.”

Marcus Aurelius császár (Kr. u. 121- 180) idejében a sztoikusok szinte már keresztény színezetű lelkülete határozottan individualisztikus elemeket hordozott magában. Az egyén szembekerült a társadalommal, az aszkézis az individuumot szolgálta abban, hogy teljesen elkülönüljön a világtól. Mindez leginkább az erkölcsi viszszásságok rosszallását és egyszerű életvitelt jelentett.

Az aszkézis filozófiájának fejlődésében nem hagyható figyelmen kívül a Püthagorasz (Kr. e. IV. sz.) körül szerveződött vallásos testvériség. Ezek a csoportok még nem szerzetesrendek, de szokásaik esetleg mintaképül szolgálhattak a későbbi keresztény szerzeteseknek.

A kereszténység és az aszketizmus

Bizonyosfajta aszketizmus mindig hozzátartozott a kereszténységhez, és egyformán jellemezte a családos keresztények vagy a hitvallók életét. Mindez a zsidó-keresztény etikai hagyományból táplálkozott, ahol az önmegtartóztatás az áldozatbemutatás részét képezte.

Azonban a Mózes 1. 28-ban foglaltak: „És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok” bizonyosfajta gyanút ébresztett a teljes megtartóztatást hirdető irányzatok iránt. Ennek ellenére a szintén zsidó-keresztény hatás alatt kialakult szír kereszténység preferálta a teljes megtartóztatást és szüzességet.

A korai keresztények körében még nem kristályosodott ki pontosan sem az aszketizmus iránya, sem pedig valódi jelentősége. Egyes irányzatok szerint a mindennapi élet adott feltételei között kell megvalósítani az evangéliumi eszményt, míg mások szerint ugyanezeknek az eszményeknek a megvalósításához elengedhetetlen a magányos élet a pusztában, a szakítás a világgal, elkülönülés a többi embertől.

Akik „várost csináltak a pusztából”

Az egyiptomi remeték első nemzedéke az egyszerű földművesek közül került ki, csak kopt nyelven beszélt, írni, olvasni sem tudott. Az első remeték az evangélium szavát: „Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz a mennyben; és jer kövess engem.” (Mt. 19. 21.) követve vonultak a pusztába.

A pusztát démonok lakta helynek tartották, amely egyben az Istennel való találkozás kitüntetett helyszínévé is vált. Itt valósulhatott meg tökéletesen Krisztus követésének az eszménye, a tiszta tanítványi magatartás, amelynek gyakorlata ekkor már erősen különbözött az intézményes egyház gyakorlatától.

Az első pusztai atya Remete Szent Antal (250-355), aki maga is az evangélium hívását követve hagyta el a világot. Aszketikus gyakorlataival egészen új elemet vitt bele a kereszténységbe, amely ebben a formájában addig nem volt jelen. Ettől kezdve az ún. „pusztai szellem” mindig újra és újra feltűnt az egyházban.

Eltérően a későbbi „tudós” szerzetesektől Szent Antal – hasonlóan a többi remetéhez – írni sem tudott. Számára a rendkívül személyes megtapasztalások jelentették az egyedüli ismeretszerző forrást.
Életével rendkívüli hatást gyakorolt környezetére, így hamarosan számos tanítvány csatlakozott hozzá. Ennek az új keresztény életformának azonban nem tartozott a törekvései közé a kultúra és a kereszténység összekötése, éppen ellenkezőleg, elválasztani igyekezett a kettőt.

A remeteség a kereszténység történetének máig legkülönösebb jelensége, sajátossága elsősorban az aszkétikus életmódban mutatkozott meg. Sajnos Szent Antal intése ellenére sok remete az ún. „negatív” aszkézis hibájába esett; megfeledkezett arról, hogy nem az aszkézis gyakorlata a cél. Mindez azt a veszélyt hordozta magában, hogy a kialakuló szerzetesség maga is beleroppan a fékevesztett szubjektivizmusba. Nyilvánvalóvá vált, hogy valamilyen módon szabályozni kell a remeték életét.

Az első kolostorok

Szent Antal mellett Szent Pakhómiosz (292-347) volt, aki tevékenységével kijelölte a szerzetesség irányát. A magányosan élő, egymással csak laza kapcsolatot tartó remetéket formális közösségekbe szervezte szigorú szabályzat és az apát irányítása alatt.

Thébaisz közelében 325 k. remeték számára közös, zárt lakóhely (kolostor) építésébe fogott. Az összeköltöző remeték (coenobiták), az „együttélők” celláit fallal övezte. Ez a mozzanat mintegy jelképévé vált a szerzetesek elzárkózásának a világ elől.

Valószínű így jöhetett létre a kereszténység történetében az első férfi kolostor. Szintén Pahhómiosz nevéhez köthető a regula ősformájának a megteremtése. Regulája új utat nyitott meg a szerzetesség előtt. Pakhómiosz vált a szerzetesség első törvényhozójává, ahogy írásba foglalta a Szent Antal által megteremtett aszketikus elveket. Ez az előírások által meghatározott közös életforma az abszolút újdonság Pakhómiosz kolostoraiban.

Az egyházi hatóságok figyelmét a gyarapodó coenobita közösségek nyílt vagy burkolt egyházellenessége hamar felkeltette. A coenobiták egyes csoportjai fölöslegesnek tartották és elvetették az egyházi szertartásokat, és továbbra is rendkívül népszerűek maradtak az aszkézis szélsőséges módozatai.

Az egyik legelterjedtebb forma az ún. stylita szerzetesekhez, az oszlopos szentekhez köthető, akik több évet esetleg évtizedeket töltöttek egy oszlop tetején. A legismertebb közülük Oszlopos Szent Simeon szerzetes (390 k. -459), aki összesen körülbelül negyven évet töltött el oszlopokon.

Ezektől a szélsőségektől egy új, szigorúbb és egyházias jellegű szabályzat határolta el a kezdődő szerzetességet. Nagy Szent Vazul (kb. 330-379) új regulája szigorúsága ellenére is mértéktartó volt. A hangsúlyt elsődlegesen a társas, közösségi tevékenységre fektette, de ami a legfontosabb, a szerzetességet bekapcsolta az egyház szervezetébe.

A városnak Szent Vazul is az ellensége volt. Úgy gondolta, hogy az isteni dolgok csak úgy megközelíthetőek, ha a világ tülekedéséből kiszabadítja magát az ember. Belső ügyet csinált a szerzetesek addig külsődleges együttéléséből. A szerzetességet olyan közösségé tette, amely magában foglalta a remeteséget és a coenobizmust is. Az aszkézis célját az egész ember megszentelésében jelölte meg, amely csak az ember és az istenszeretet révén érhető el. Kolostoraiban a felebaráti szeretetet állította a középpontba, ami nélkül nincs tökéletesség.

Új gondolat, hogy az általában földműveléssel foglalkozó kolostoraiban lehetőséget biztosított a szerzeteseknek a szellemi munka végzésére is. Szerette volna, ha kolostorai a keresztény tudomány központjaivá válnak. A kolostori magány és a tudományos tevékenység összekapcsolásával Szent Vazul új utat nyitott a szerzetesség fejlődése számára.

Ebben az időszakban a szerzetesek befolyása egyre nagyobb lett az egyházra. A püspököket rendszerint a kolostorok nőtlen papjai közül választották, és a keleti egyház irányítása fokozatosan Szent Vazul reguláját követő, vagyis bazilita szerzetesek kezébe került.

Nyugati szerzetesség

Nyugaton a helyzet egészen másként alakult. Míg Egyiptomban a kereszténység szerény körülmények között élő, egyszerű embereket vonzott, addig Itáliában és Galliában a legfelsőbb társadalmi osztályok arisztokratái váltak a hívévé.

A keleti remetemozgalomról a nyugati keresztények Athanasziosz 356 k. írt munkájából, Szent Antal életrajzából értesültek. Athanasziosz római tartózkodása és írása hatalmas hatást gyakorolt a gazdag szenátori családba tartozó fiatal Marcellára is, aki anyjával és társaival együtt a 350-es években utánozni kezdte „Isten embereit” és a kereszténység új hőseinek a példáját követve kezdett el élni. Innen ered a nyugati aszkétamozgalom elindulása.

Az egyiptomi remeték mindenekelőtt a férfiak sorából kerültek ki, sőt a keleti szerzetesi irodalom kifejezetten nőellenes volt. A sivatagba vonulás egyidejűleg menekülés volt az asszony és a családi élet elől is. Ennek ellenére Rómában az aszkéta élet elsősorban a nőket vonzotta. Nekik volt lehetőségük az elmélyültebb, elvonultabb életmód gyakorlására, hiszen az arisztokrata férfiak legtöbbjét politikai és hivatali ügyek kötötték le.

A görög aszketikus teológia Johannes Cassianus (360-435) által terjedt el nyugaton. 415-ben Massiliában (Marseille) keleti minta alapján férfiakból és nőkből álló közösséget hozott létre. „A szerzetesi élet alapelveiről” szóló munkájában fejtette ki a szerzetesi élethez kapcsolódó külső rendet. Bár szoros értelemben ez a mű nem tekinthető regulának, mégis tartalmazta a szerzetesi élethez tartozó liturgiát és ruhát.

Cassianus elhatárolta magát a keletiek szélsőséges aszketizmusától. Mértéktartásával Szent Vazul keleti tevékenységével vonható párhuzamba, bár számára a magányos élet egyértelműen magasabb rendűnek számított, mint a közösséghez tartozás.

A 4. század utolsó negyede előtt a latin kereszténység elmaradt a görög egyház fejlettségétől. Az ariánus vita hatására azonban mélyebben kezdtek el gondolkodni alapvető kérdésekről. Fokozatosan kezdtek felzárkózni.

Eljött az idő a keletitől független, latin teológia megalkotására. Ez a feladat Szent Ágostonra várt, aki mélyreható és átfogó gondolkodói képességével messze túlszárnyalta kortársait.

„… az Istentől üldözött ember”

Szent Ágoston (354-430) élete a fáradhatatlan keresés példája, és egyben a mindenkori ember szimbóluma is. Az ő nevéhez köthető Nyugat-Afrikában a szerzetesség szélesebb körben történő elterjesztése.

Szent Ágoston megtérésében fontos szerepet játszott kapcsolatba kerülése a szerzetességgel. A „Vallomásokban” a megtérésről szóló fejezetben leírja, hogyan is találkozott egy Ponticianus nevű afrikai férfivel, aki beszélni kezdett neki a híres egyiptomi remetéről, Szent Antalról, akiről Ágoston addig nem is hallott. Ágostonra mély benyomást tett ez a beszélgetés. Olyan lelkesedés ébredt itt benne a szerzetesség iránt, amely egész élete során megmaradt. „Hát rendjén van ez így? Hallottad? Fölkelnek a tanulatlanok és magukhoz ragadják az eget, mi pedig szívtelen okossággal milyen mélyen süllyedtünk a vérbe és húsba! Úgy-e csak szégyelljük őket követni, oda, ahova ők már előbb eljutottak, de azt is szégyellnünk kellene, hogy nem futunk utánuk!” – kiáltotta lelkesülten barátjának.

Bár csodálta Szent Antal erényeit, mégsem akart soha egyedül élni, mindig közösségben képzelte el az életét. Ez vezetett oda is, hogy lemondott a fényes rétori pályáról és édesanyjával, barátaival együtt elvonult a világ elől.

Édesanyja halála után 388-ban az afrikai Thagasteben, szülővárosában telepedett meg és házi kolostort hozott létre. Visszavonult és menekült a világtól, csakúgy mint az első szerzetesek. Ezzel a mozzanattal ő lett az észak-afrikai szerzetesség megalapítója, előzőleg ugyanis nem voltak kolostorok ezen a területen.

Thagaste mérföldkő a nyugati szerzetesség történetében. Itt valóban nyugati szellemből táplálkozó kolostor keletkezett. A hagyományok őrzése mellett már itt megnyilvánul egy nagyon fontos sajátossága az ágostoni szerzetesközösségnek, mégpedig a tanulmányoknak szentelt kitüntető figyelem, ugyanakkor azonban a fizikai munkának is fontos szerepet tulajdonítottak.
Egy alkalommal rövid látogatást tett Hippóban, hogy egy új kolostornak keressen helyet, s részt vett egy istentiszteleten. A szertartás alatt azonban a tömeg hirtelen megragadta, s a püspöki szék elé vonszolta, ahol Valerius püspök pappá szentelte. Több szempontból is tiltakozott a felszentelése ellen. Úgy érezte, feloldhatatlan az ellentét a szerzetes eszmény és a papság világi szolgálata között. Először teherként élte meg hivatását és kétségbeesetten tört elő belőle a sóhaj: „nincs szebb annál, mint csöndben kutatni az isteni titkok bőséges kincsei közt, édes dolog az és jó. De prédikálni, inteni, büntetni, nevelni, mindenkinek helytállni, az óriási teher, nehéz súly, kemény dolog. Ki ne menekülne ilyen munka elől?”

Ágoston papi hivatása mellett sem adta fel a szerzetesség ideáját. A szerzetesi élet melletti kitartással az egész világ előtt nyilvánvalóvá tette, hogy a szerzetesség és a papság nem zárja ki egymást. A kelet-római kereszténységhez tartozott, abban a tekintetben, hogy azt vallotta, a világi hívők éppen úgy élhetnek szent életet, mint a szerzetesek.
Nem Szent Ágoston volt az első, aki a szerzetességet és a papságot egyszerre vállalta (ez az egyesítés figyelhető meg már Szent Vazulnál is), de ő volt az első, aki ezt a gyakorlatot az egyházban bevezette és elfogadottá tette. Mindeddig a szerzetesség menekült a világ elől, de a püspöki kolostorban kötelesség volt a lelkipásztori szolgálatok ellátása. Alapvető változás állt be, a kolostor a világ felé fordult.

A szerzetesség ott bontakozhatott ki, ahol a „valláserkölcsi eszmények vezérgondolata a világtól való menekülés vagy a világgal szembeni harc” (KOWALSKI, 7.). A szerzetesség mindig fontos szerepet töltött be az emberiség történelme során. Társadalmi és gazdasági fontosságához éppúgy nem férhet kétség, mint vallási és kulturális jelentőségéhez. A kolostorok váltak az „igaz” őrzőivé: a szent vallási és a nemes kulturális hagyományok átmentőivé.

A szerzetesség csodája éppen az, ahogy az „angyali” életet élők feloldják az ellentétet a két világ között. Az út, mely az isteni harmónia megvalósításához vezet nem könnyű. Magunk is láthatjuk, ha a korai keresztény szentek belső vívódásait vizsgáljuk. Szinte a katolikus egyház kialakulásától megfigyelhető, hogy a közösség vezetői milyen gyötrődve keresik az egyensúlyt világi kötelességeik és lelki elhivatottságuk között. Nagyságuk pedig abban rejlik, hogy míg a remeték elvonulnak a világ elől, addig ők az aszkézis erejére támaszkodva szembeszállnak vele. Egyén és közösség az ő életükben tökéletes egységben fonódott össze.

Kenderesi Ilona