Ethos, Logos, Pathos…

A Világethosz kiáltvány

„Itt és most megkezdeni a globális vallási megegyezést!” – adja meg a végső jelszót könyvének utolsó lapjain Hans Küng, a felekezetek és vallások közötti párbeszéd egyik legnagyobb élő teoretikusa. Erre a végső konklúzióra jutott a világbéke-törekvéseket átgondoló tübingeni valláskutató tanár, akit 1962-ben XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinat tanácsadójának nevezett ki. Tekintsük álmodozónak, fantasztának Küngöt? Nem túlságosan idealisztikus az elképzelése? A jelenkor tendenciáit vizsgálva talán jogos az aggodalmunk, mégis egyetérthetünk törekvésével, mert ha nincsenek merész elméletalkotók, akkor fel sem vetődik a probléma. Szükség van idealistákra, és ez a szerző éppen ilyen, még ha korunk vallási vezetőit nem mindig az ő eszméi motiválják. Elmélete segíthet átgondolni a világban egyre gyakoribbá váló konfliktushelyzetek miértjét, és hogy mi magunk mit tehetünk a világbéke kialakításáért és megőrzéséért.

Világethosz – vajon mit is jelent ez a kifejezés? Az ethosz szó szerint erkölcsöt, erkölcsi érzéket jelent. Érveléstechnikájában Arisztotelész sorolja fel a meggyőzés tényezőit. Ebben első a forrás (görögül ethosz), majd az üzenet (a logosz), s végül a közönség érzelmeire gyakorolt hatás, a pathosz. A Világethosz kiáltványban éppúgy, mint bármely szisztematikusan felépített beszédben vagy érvelésben mindhárom megtalálható, egymást feltételezve léteznek.

Hans Küng világtörténelmi szemlélettel igyekszik könyvében felvázolni azt a korszakváltást, amely az emberi társadalmat a 20. században jellemezte. Véleménye szerint a posztmodern világrend megjelenése adta az első alkalmat a I. Világháború után arra, hogy az öszszeomlott modern szekuláris világot valami felváltsa. Az Európa-centrizmus ekkor rendült meg először, hiszen Amerika, Szovjetoroszország és Japán kerül előtérbe. A békemozgalom, a női egyenjogúság és az iparosodott, környezetszennyező civilizáció erőteljes kritikája is megjelenik már ekkor. Nem utolsósorban pedig az ökumenikus mozgalom is ekkor kezdődik el nemzetközi konferenciákkal és szövetségekkel, hogy aztán az Egyházak Ökumenikus Világtanácsa és a II. Vatikáni Zsinat létrejöhessen.

Küng kritikával illeti a nyugati vívmányokat, melyek számos nagyszerű dolgot hoztak a világnak, de nagyobbrészt rosszat. Tudományt bölcsesség nélkül, technológiát szellemi energia nélkül, ipart környezetvédelem nélkül, demokráciát erkölcs nélkül. A jelenlegi haladó társadalom önmagát pusztítja el, amit az emberiség már az elmúlt évtizedekben is tapasztalhatott a világháborúk óta. Küng a kommunizmust és a kapitalizmust túlhaladott társadalmi rendszernek tekinti, és szerinte ezen eszmerendszerek gazdaságtervei helyett „egy szociális és ökológiai szempontok által szabályozott gazdaságot kell teremteni, melyben állandóan törekedni kell egyrészt a tőke érdekeinek (hatékonyság, nyereség), másrészt a társadalom és a környezetvédelem szükségleteinek összeegyeztetésére, röviden az öko-szociális piacgazdaságra.

„Lógó nyelvvel üget a törvényhozás a technológiai fejlődés nyomában, mint vadászkutya a vad után.” – írja Küng, s ebben is jól megfigyelhető a korszakváltás. Olyan technológiai tapasztalatok birtokába jutott az emberiség, melyeket pozitív és negatív irányban is hasznosítani tud. Az atomenergia, a kommunikációs technológiák, a globális tőzsde, a géntechnológia, az orvosi tudományok és a Föld északra és délre való kettészakadása mind olyan jelenségek, melyek nem jó szándékú befolyásolása visszafordíthatatlan következményekkel járhat. Ennek az állapotnak az elviselhetetlenségét kiküszöbölendő tulajdonít az etikának különle ges szerepet Küng, miszerint annak a válság reflexiója helyett a válság megelőzését kell szolgálnia.

A kialakuló posztmodern világhelyzetben Küng egy modern-utáni utat keres, melyben a holisztikus gondolkodás térhódítását lehetséges segítő erőnek véli. Az európai-amerikai és az ázsiai gondolkodásmód találkozását teheti ez lehetővé, egyensúlyt teremtve az ember racionális, emocionális és esztétikai tendenciái között. A modern paradigmát felváltó posztmodern szerinte nem lehet modernellenes, amely a nyugati demokráciát konzumizmussal, hedonizmussal és materializmussal vádolná, ugyanis igent kell mondania azokra a humánus normákra, melyek a szabadság, a pluralizmus és a tolerancia modern értékeit felmutatják. De ultramodern se legyen a paradigmánk, ugyanis a természettudomány és a technika „kezdettől fogva alkalmatlannak bizonyult arra, hogy univerzális értékeket, emberi jogokat, etikai normákat megalapozzon.”

Küng planetáris felelősségről beszél, hiszen mindannyian felelősek vagyunk a környezetünkért, amelyben élünk. Sürgető kérdéseket fogalmaz meg, miszerint: melyek az alapfeltételei annak, hogy fennmaradjunk emberként a lakható Földön? Hogyan lehet az emberi civilizációt a harmadik évezredbe átmenteni? Milyen alapelvet kell ehhez követniük a politikai, gazdasági, tudományos és vallási vezetőknek? Korunk közgazdászai kezdik megérteni azt, hogy a gazdaságot és a politikát is érdemes etikai összefüggésben értelmezni. Küng elképzelése az, hogy egy oszthatatlan világ jön létre, melynek sikeres működéséhez előfeltétel az oszthatatlan ethosz. Mivel az erkölcs Küng megállapítása szerint nem kizárólag a vallásos élet sajátja, ezért egy olyan koalícióról beszél, mely a nem vallásos és vallásos emberek között jön létre.

Az a kor, melyben tudósaink felnőttek, a vallást elidegenedésként (Feuerbach), a nép ópiumaként (Marx) vagy lelki éretlenségként (Freud) fogták fel, mégsem beszélhetünk a vallás haláláról, inkább az ideológiák utáni korról. Nem sikerült ugyanis egyetlen ideológiának sem helyettesítenie a vallást, amely úgy tűnik egyedüliként képes arra, hogy ethoszt teremtsen. A vallástalan ember is élhet humánusan, azonban nem tudja megindokolni az etikai kötelezettségek feltétlenségét és egyetemességét. Miért ne ölje meg túszait a bűnöző, és miért ne sanyargassa népét a diktátor? – teszi fel a kérdéseket a szerző. A feltétlen kötelezettséget nem lehet megkövetelni a feltételektől függő embertől, hacsak nincs mögötte a Feltétel Nélküli, az Abszolút. Nem hasonlíthatjuk össze egy emberi hatóság parancsait a vallások etikai törvényeivel, más súlyt kap az érvényességük. A szerző megfogalmazása szerint érzékelhető egyfajta ellenvetés, miszerint felvetődik a kérdés: milyen etikai normához alkalmazkodjunk, ha a világon lévő sok vallás sem képes megegyezni ezekben? Gyakran különböző és ellentmondásos állításokat fogalmaznak meg. Küng mégis megpróbál felvázolni hat döntő szempontot, mellyel kapcsolatban minden vallásnak hasonló a véleménye. Elsőként az ember javának és méltóságának szolgálatát említi, a felebarát szeretetének parancsát; másodrészt az elemi emberségesség alapelveit: ne ölj, ne hazudj, ne lopj, ne paráználkodj és tiszteld szüleidet, szeresd gyermekeidet. Harmadrészt a józan középút parancsát, mellyel felelősségteljes magatartást követelnek az embertől önmagával és a környezetével szemben. Negyedik szabályként az aranyszabályt említi, mely minden helyzetben követhető útmutatást ad: „Ne tedd mással, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek.”. Az ötödik norma a vallások közötti kapcsolat, az, hogy felmutatnak valamilyen életpéldát, mellyel erkölcsi motivációt adnak a hívőnek. Buddha, Jézus, Konfucius, Lao-ce vagy Mohamed próféta mind ilyen személyek voltak. Végül minden vallás képes adni olyan végső célt az ember életében, mely értelmes távlatot nyújt, legyen az a „nirvána”, az „örök élet”, a „móksa”, vagy a „halhatatlanság” ígérete. Küng szerint akkor lesznek hitelesek a vallások, ha az erkölcsi szabályrendszereket elsősorban magukra vonatkoztatva alkalmazzák. Ezzel az alappal talán el lehetne érni azt a közös cselekvést, melyet egy nyilatkozatban fogalmaztak meg 1970-ben Kiotóban a Vallások Világkonferenciáján.

Hans Küng véleménye szerint amíg a vallások nem tudnak megbékélni egymással, addig nem jöhet létre a nemzetek között sem a békés együttélés. Libanon példáját hozza fel negatív irányként, ugyanis még a libanoniak is megerősítették abban, ha a keresztények és a mohamedánok keresték volna a dialógust, akkor egész másképp alakul az ország sorsa. Németország és Franciaország között azonban de Gaulle és Adenauer istentisztelettel pecsételték meg a kibékülést a francia királyok koronázó székesegyházában. Ezzel az egész világ előtt zajló vallási ceremóniával erőt adtak a béke elősegítéséhez.

Mi az igazság? Melyik vallásnál van a végső igazság? Hogyan viszonyuljunk a másik ember igazságához? Ennek a kérdésnek három stratégiáját veszi sorra a szerző, melyek egyike sem nyújt békés megoldást. Az erődítmény stratégia kizárólagosan képviseli a maga igazát. Minden más vallás hamis, csakis az egy igaz (állam-)vallás képes világbékét hozni. Az elsimító stratégia szerint ez a probléma nem is létezik, mert minden vallásnak igaza van a maga módján, ne vegyünk tudomást az ellentmondásokról. Az átfogó stratégia pedig igyekszik bekebelezni azokat a vallásokat, melyeknek része van a többi vallás igazában. Ha ezek nem adnak igazán kielégítő megoldást, akkor mi lehet a valóban ökumenikus hozzáállás? A szerző egy negyedik stratégiát vázol fel, amely a humánum jelentőségét emeli ki. Ha minden vallásban végbemegy egy mélyebb tudatosodás a legfontosabb etikai kritériumokban, akkor hiteles közegként tudnak támpontot nyújtani a világbéke megvalósításához. „Miért ne tudná az emberiség, mely hosszú történelme során olyan szokásokkal hagyott fel, mint a vérfertőzés, a kannibalizmus és a rabszolgaság, egy teljesen új világtörténelmi helyzetben a háborúkat is beszüntetni?” – teszi fel a kérdést Küng.

Az UNESCO első vallási értekezlete 1989-ben volt, melyen Hans Küng tartotta a fő beszámolót az emberi jogokra való nevelés kérdésében. A világvallások jelentősége kiemelt helyet kapott, hiszen az emberi értékek egyetemes kritériumot fogalmaznak meg. Ha egy vallás az emberségességet szolgálja, és erősíti az embert identitásában hit- és erkölcstanával, akkor igaznak és jónak tekinthető, sőt ez minimális követelményként fogalmazódik meg a vallások felé. Az esetleges különbségek tudomásulvétele nem zárhatja ki a közös értékek keresését. Ezek a közös értékek elsősorban éppen a humanitásban gyökerezhetnek.

A dialóguskészség mellett az elvhűségre hívja fel a figyelmet Küng, aki a békére való képesség erényeként tekint ezekre a fogalmakra. Azt a gyakorlati útmutatást adja, hogy ne kívánjuk saját vallásunkat dogmatikus merevséggel, a többi út ismerete nélkül, mások megértése és szeretete nélkül gyakorolni, de mindeközben ne is akarjuk lecserélni a saját utunkat a másik újdonságaitól elbűvölve. John Cobb szavaival az „alkotó átalakulás útját” kell követnünk, hogy képesek legyünk újra meg újra átalakulni a más vallásokból tanult ismeretek által, s ezzel megtartani és gazdagítani hitünket.

Küng egy olyan paradigmaelméletet dolgozott ki, melynek alapvetése a korszakváltásokban megjelenő vallások fennmaradása. Véleménye szerint, ha nem vagyunk képesek követni az új paradigmák áramlását, akkor megrekedünk egy korábbi fejlődési szinten. Ezeknek a paradigmáknak a különbségei konfliktushelyzeteket szülnek, így fő okai lehetnek a pártoskodásnak, háborúskodásnak. A kereszténységet hozva példának Küng azt mondja, hogy még ma is élnek olyan katolikusok, akik szellemileg a 13. században, a középkori pápák és az abszolutisztikus egyházrend korában élnek. A keleti ortodoxia követői közt is akad olyan, aki a 4-5. században maradt a görög egyházatyáknál, de gyakorlatilag minden vallás képviselőivel kapcsolatban megfigyelhető ez a tendencia.

Küng gyakorlati programot állít fel a világvallások békéjének rendezése ügyében, melyet két lépcsőben képzel el. Ahhoz, hogy globális, világméretű szemlélettel tudjunk a vallásokra tekinteni, elemezni kell évezredes múltjukat, az ebből fakadó ma is élő vallásos erőket, a nagy személyiségek és társadalmi mozgalmak jelentőségét, vagyis rendszerező anamnézist és diagnózist kell adni. Második lépcsőként pedig következtetni kell a jövőben megjelenő vallási opciókra és ebből fakadóan gyakorlati-ökumenikus terápiát és prognózist felállítani. Több szinten tartja megvalósíthatónak elképzelését a gyakorlatban Küng. Szükség van olyan hivatalos párbeszédekre, melyek közt vannak intézményesített kapcsolatok (Egyházak Világtanácsa, a Vallások Közti Dialógus Vatikáni Tanácsa valamint egyéb nemzeti és nemzetközi szervezetek) és helyi, regionális vallásközi báziscsoportok is. A tudományos élet filozófiai és teológiai párbeszédére is szükség van, és olyan spirituális kommunikációra is, mely a szerzetesek és laikusok között jön létre. Harmadrészben pedig a mindennapi dialógusban is fontos lenne, hogy az iskolákban, lakóhelyeken foglalkozzunk a problémával, mely természetesen csak akkor valósulhat meg, ha egyénileg belül is átgondoljuk a békével kapcsolatos véleményünket.

Kungl Janka