Emberáldozat

Az emberáldozat a legvéresebb és a legmagasztosabb szakrális fölajánlás, amely át- meg átszövi az emberiség kultúrhistóriáját. Erről villantunk fel néhány képet, évezredeket, kontinenseket és civilizációkat átfogva, időben és térben nagy léptekkel. Csak egy valami közös: az emberáldozat.

Az Obszidián kés – Kr. u. 525 Mexikó Teotihuacán, Holdpiramis

„A magasba emelkedett az obszidián-kést tartó papi kéz, és mikor egy pillanatra a fellegek közt köröző sasok is megállni látszottak, s az összegyűlt tömeg is lélegzetvisszafojtva figyelt, a mezítelen, kartól-lábtól négyfelé feszített ixitpla, az isten képe szemében megadás rebbent. A segédpapok már nem szorították oly feszesen tagjait az áldozókőre. A piramistemplom teraszán álló kiváltságosok várakozással figyelték a papot, akinek mintha megremegett volna a keze, de nem, mégis lesújtott. A megelőző pillanat egy örökkévalóságig tartott, mintha az öröknaptár körbefordult volna. Ám ahogyan az obszidián penge becsapódott a mellkasba s a kiserkenő vérsugárban a felnyílt bordák közül a kutató papi kéz kiemelte a még dobogó szívet, örömujjongás morajlása hallatszott. Mégis lesz eső, lesz termés, elhárul a veszedelem és betegség sem fenyeget majd. A drága nedűvel, az embervérrel teli kőedényt a segédpap hordozta körbe, az áldozópap pedig az előbb az égnek felkínált emberszívet a vérrel teli edénybe vetette. Közben a többiek a meredek kőlépcsőhöz vonszolták a még rángatózó tetemet, az isteneknek szóló nagy áldozatot, majd lehengerítették a mélybe. A test esetlenül bukdácsolt a lépcsőkön lefelé, sötét, véres nyomot hagyva maga után…”

A halálkultusz – Kr. e. 3000 Egyiptom, Abydos, fáraósírok

A Felső- és Alsó-Egyiptom határán lévő településen lázas előkészületek folytak. Narmer fáraó temetkezési helye környékén már álltak a következő uralkodó, Aha-Ménész sírboltjának majd ötszörös embermagas falai. Díszes és méltóságteljes lassúsággal vonuló menet helyezte el a bebalzsamozott fáraót a szarkofágban. Melléhelyezték a túlvilági utazás során nélkülözhetetlen tárgyakat: az ékszereit, tömérdek ruhát, berendezési tárgyakat, és jóféle étel-italt. Életében számtalan szolga és kísérő vette körül, s halálában is igyekeztek gondoskodni róla. A túlvilágra való átjutáshoz 20 méter hosszú hajókat vonszolt rabszolgák hada a sírboltba, de hamarosan ide sorakoztatták a teherhordó szamarakat, sőt, a gyolcskelmébe bugyolált ifjú szolgákat is. A papok már rég eldöntötték a fiatalemberek sorsát, akik önként, megadással vállalták a túlvilági küldetést. A bebalzsamozott ifjakat örök életre szóló ajándékként áldozták föl a halott fáraó üdvéért, akit így személyes szolgálói a sírba is követtek.

A kísértés – Kr. e. 1400-as évek, palesztina, Mórija földje

A pátriárka az ég felé emelte tekintetét: Istenem, hát őt kívánod ? Már reggel óta ballagtak komoran, kiszámított léptekkel a hegy felé. Az ő keze ügyében a szerszámok: tűzcsiholáshoz és metszéshez. A szolgák hátramaradtak, fia a rőzsét cipelte. Meg is szólalt hamarosan a fiú:

– Atyám!

– Ímhol vagyok, fiam!

– Ímhol van a tűz és a fa; de hol van az égő áldozatra való bárány?

– Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam – és mennek vala ketten együtt.

Hallgatagon, kiszámított léptekkel.

Mikor felértek a hegy tetejére, a fiú lerakta a rőzsét. Még nem sejtette, hogy saját áldozati máglyájához hordta. A pátriárka határozott kézzel ragadta meg a fiút, s hirtelen mozdulattal megkötözte. Az nem ellenkezett, csak a félelem rebbent a szemében. Az apja erős mozdulattal átnyalábolta, s a máglyára vetette. Sikoltott, mikor apja kinyújtotta a kezét s vevé a kést, hogy levágja őt, s égő áldozatul fölajánlja Istennek. Ekkor égi szózatot hallott:

– Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem.

S lám, ahogy felveti szemeit, háta megett megpillantott egy kost, amely szarvánál fogva megakadt a szövevényben. Így azt áldozta föl égő áldozatul az ő fia helyett Ábrahám.

Az elégtétel – Szvajamhúva manu utáni 6. generáció, Gangesz-part, Elő-India

– Fiat akarok, de olyant, hogy párja ne legyen a világon! – harsogott a rablóvezér. – Hozzatok elém egy félkegyelműt, ő lesz a méltó fölajánlás Kálí istennőnek fiamért hálaáldozatul!

A látszólag félkegyelmű Bharatát megfürdették, új ruhába öltöztették, állathoz illő díszekkel ékesítették fel, testét bedörzsölték illatos olajokkal, majd szantálpéppel és virágfüzérekkel díszítették. Bőségesen megetették, és Kálí istennő színe elé hurcolták, akinek füstölőt, lámpákat, virágfüzéreket, szárított gabonát, zsenge ágakat, hajtásokat, gyümölcsöket és virágokat ajánlottak fel.

A tolvajok főpapja ekkor megragadta félelmetes, borotvaéles kardját, hogy Bhadra Kálí mantrájával megszentelve megölje áldozatát. Kálí istennő azonban nem tűrhette ezt a galádságot, szobra megelevenedett, szeme szikrát hányt, s a gyilkos szerszámmal lemészárolta a rablókat.

A szakrális fejedelem – Kr. u. 890 táján, Királyhágó, Erdélyország határvidéke

A varkocsos urak sírva hajoltak össze. Mihelyt a magyarok népét elvezette a Kárpátokra, a szent fejedelem, Álmos sorsa betelt. Ő sem ellenkezett, a jóslatból tudta, eddig tartott a hivatása, sőt, a végső hivatása az, hogy nemzetéért áldozza saját életét. Ő az új honba be nem léphetett. Miután az „égi Turul” fia teljesítette hivatását, és karizmáját betöltve elvezette az új hazába népét, úgy hitték, varázsereje most fiára száll. Tudta ezt Árpád is, Álmos is. Fejedelemnek lenni áldozat, a népért s a leendő uralkodóért hozott szent áldozat. Ezidáig ő volt a legfőbb áldozatbemutató, s most az emberileg elképzelhető végső áldozatra szánta magát: élete föláldozására népéért. A szent kard markolatára vér freccsent, s Álmos, a fejedelem lelke holtában az égbe ragadtatott, hogy onnan immár egyetemlegesen sugározza erejét s áldását jövendő alattvalói nemzedékeire.

Csóka Emese

2007/47.